'))+ ''+ (document.layers?'':'

Az Arghezi-életrajz – egészen a közelmúltig úgy tűnt – nem fedte fel még teljesena rejtelmeit. Furcsa ködfelhő lengte be a költő eredetét: felmenőinek kilétét, nevét. Ellentmondások övezték világrajöttének helyét és idejét. Rengeteg fejtörést okozott a kutatóknak a serdülőkort közvetlenül megelőző időszak. Mi több, a vitás kérdések felgyülemléséhez maga a költő is hozzájárult. Nemegy, éppen a költőtől származó életrajzi témájú állítás, kijelentés zavarta meg az irodalomtörténetírást, olyan ösvényeket jelölve ki a kutatók számára, amelyek utóbb tévútnak bizonyultak. Így állt elő az a helyzet, hogy a költői életrajz továbbra is hamis olvasat képzetét kelthette: zavaros betoldásokkal, megtévesztő bizonytalanságokkal.

Ezen a gyakorlótéren, amelyet egy olyan író ködös életútja tesz ki, akinek alkotói és erkölcsi röppályája is sok ellentmondást rejt magába, időközben egy újabb elhivatott kutató tűnt fel azzal a határozott szándékkal, hogy hozzájárul az Arghezi édesanyja kilétét körüllengő köd szétoszlatásához. Mégpedig Ferenczes István székely származású író személyében.

A Csíkszeredában megjelenő magyar nyelvű folyóirat, a Székelyföld ez évi januári számában Ferenczes István Arghezi/Ergézicímmel terjedelmes, izgalmas tartalmú tanulmányt tett közzé. Első rápillantásra egy magafajta szerzőnek az Arghezi-életrajz iránti érdeklődése kissé bizarrnak tűnhet. Ám Ferenczesnek, a romániai magyar költőnek a kapcsolata a román irodalommal természetesnek számít. A multikulturális környezetben, ahol többségi testvérei között él, nem lehet idegen számára e haza irodalma.

Mi volt a kiváltó ok, amely arra késztette, hogy ilyen jellegű kutatásba fogjon? Tanulmányában ezzel az okkal maga hozakodik elő. Ez nem volt egyéb, mint Kányádi Sándor romániai magyar költőnek a bukaresti Mărţişorul-házban Tudor Arghezinél 1962-ben tett látogatása. Kányádi egy csokor általa fordított Arghezi-verssel kereste fel akkor a román nemzeti költészet nagy öregjét, amely versek először jelentek meg magyar fordításban.

A szívélyesen fogadott fiatal magyar költőnek "leesett az álla" az ámulattól, amikor a "román nyelvi géniusz" birtokosának (Vladimir Streinu) szájából hallotta magyar nyelven a következő mondatot: "Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást."Hát erre a meglepetésre nem számított Kányádi! Ám igaz az is, hogy romániai irodalmi berkekben rebesgették, hogy Arghezi tud valamicskét magyarul. Az viszont, hogy a 82 éves költő felsorolja a Homoród-menti székely falvak neveit tökéletes magyarsággal ( Oklánd, Karácsonyfalva, Homoródalmás, Lövéte, Szentkeresztbánya, Kápolnásfalu, Homoródfürdő),  már több volt a soknál! Gyermekkorában e falvak borvízforrásaiból oltotta szomját – magyarázta vendégének a házigazda.

Az elképedt Kányádi elkönyveli már ekkor: "valami titkot rejtegethet" ez az ember, aki őszöregen annyira tisztán ejti ki a gyermekkorában hallott magyar szavakat, helyneveket, mondatokat. Elgondolkozik azon, vajon hol tanulhatott meg "egy kicsit magyarul"? Talán az Arghezi-családnál alkalmazott székely szolgálólánytól? Attól, aki a nyári vakációk idején magával vitte a gondjaira bízott gyermeket a költő emlékezetében megőrződött vidékre? Arra a vidékre, ahonnan ő, a szolgálólány származott?

Erre a nem mindennapi, jelentős eseményre építi fel  Ferenczes István aprólékosan megtervezett kutatómunkáját. Gyakorlott szemmel veszi szemügyre Arghezi felmenőit, rokonságát: nagyszülők, apa, anya, hamisított, valódi testvérek, féltestvér ,"tejtestvér", rokonság... Újraolvassa a témával kapcsolatos valamennyi hozzáférhető tanulmányt. Megfordul az erdélyi helységekben, ahol új és jelentős információkhoz juthat. Levéltárakban kutakodik, jegyzékeket forgat, egyházi anyakönyveket tanulmányoz a Homoród-mentén. "Detektívhez fogható módon" (maga nevezi így saját magát) tanulmányozza a tények aprólékos, árulkodó mozzanatait. Jelentős okiratokat fedez fel, meggyőző adatokat gyűjt be parókiák irattárából vagy polgármesteri hivatalok aktáiból. Szembesíti egymással a begyűjtött adatokat, felfejti érzelmi, rokonsági hálók összegubancolódott szálait, megrajzolja valószerűsíthető profilját azoknak a személyeknek, akik valamiképpen belekeveredtek ebbe a lépten-nyomon meglepetéseket tartogató történetbe, elemez, összehasonlít, vallatóra fogja a forrásokat, dokumentumokat, félreértéseket vagy szándékolt ködösítéseket tisztáz, van úgy, hogy eddig elrekesztett, maga sem remélte forrásokat enged szabadjára, kihüvelyezi az "egyigazságot" az azt elfedő misztifikáció rétege alól.

Ilymódon írja újra az irodalomtörténész Tudor Arghezi életrajzának valódi, eltorzítatlan "hajnaltörténetét."  Saját adekvát hozzájárulása folytán visszahódít egy olyan irodalomtörténetet, amely nem csupán az üres klisék tabui nyomán vált hamissá, de fondorlatos manipulációk is ilyenné tették. A "mag és morzsa" költője egzisztenciájának változásai már a kezdet kezdetén kusza, össze nem illő képet eredményeztek. Az igazság felkutatására indulva Ferenczes – a rendelkezésére álló teljes dokumentáció birtokában – a hegy irányából indulva halad a völgy felé. A forrástól, ennek az asszonynak – aki Arghezi édesanyja – a származásától élete alkonyáig. Milyen tragikus, micsoda lelki zúzódásoktól megnyomorított anyasors jutott is neki osztályrészül!

Hosszú és kitartó kutatómunka után a Hargita megyei irodalomtörténész a szentkeresztbányai római katolikus parókia irattárában őrzött anyakönyvben rábukkan ERGÉZI ROZÁLIAszületési adataira. E felfedezéssel semmissé váltak azok a – máskülönben jószándékú – kutatók hivatkozásai, akik kétkedéssel viszonyultak Arghezi erdélyi származása tényéhez. Hát még a feltételezett magyar vagy székely származáshoz! Ez szerintük szóba sem jöhetett. Brassói szász lány – sütötték ki végül, holmi elmosódó nyomokra hivatkozva. Ez utóbbi még valahogy elfogadható lenne. Ha német lány, az mégjobb. Hiszen a költő maga is bizonyos alkalmakkor kijelentette, hogy a gyerekeire (Mitzurára és Baruţura) vigyázó "dajka" (tulajdonképpen Arghezi édesanyja) német származású. Maga Rozália is bizonyos esetekben hasonló módon nyilatkozott a származásáról. Pontosabban, hivatalosan azt jelentette ki, hogy német nemzetiségű, római katolikus vallású osztrák–magyar állampolgár. Ámbár élete végén ortodox vallású román nemzetiségűnek vallotta magát. A körülmények mindenható parancsa nyomán változtathat állásfoglalásán az ember.

Tehát a szentkeresztbányai parókia anyakönyvében az olvasható, hogy Rozália 1859. szeptember 26-án született mint Ergézi János és Ágoston Zsuzsanna törvényes lánygyermeke. A család öt gyereke közül másodikként. A szülők származása: székely, vallása római katolikus. Az édesapa foglalkozása: bányász, bukovinai születésű. Az édesanya a székelyföldi Csíkrákoson látta meg a napvilágot. Rozália apai nagyszülei (a család: Ergézi János és Ballaschin Mária) mint telepesek kerültek Szentkeresztbányára, amikor az itt megépülő vasműveknél megfelelő képzettségű szakmunkásokra volt szükség: bányászokra meg fémipari dolgozókra. Az apai nagyszülők német származásúak, ám a Rozáliáék édesanyjának magyar anyanyelvét beszéli a család. Szentkeresztbánya, székely bánya- és ipartelep lévén, a gyerek az édesanyjától, Ágoston Zsuzsannától elsajátítja a magyart, az apai nagyszülők német nyelvre tanítják. A négy elemi osztályt a helyi iskolában végzi el. Nem könnyű a gyermekkora, ha felcseperedik, ki kell vennie részét a ház körüli gazdasági munkákból. Tizenhárom éves korában elveszti az édesapját, félárván marad. Az édesanyának öt gyermeket kell eltartania. Ilyen körülmények között milyen jövő várt a kis Rozáliára? A nem sok lehetőségek egyike – írja a kutató – az, hogy "valamelyik nagyobb városban elszegődik szolgálólánynak". A szolgálólányok fő indítéka, nyilván, a "kereset". De ott volt az is, hogy "tapasztalatot gyűjtenek, jó modort sajátíthatnak el, így hozzáértő gazdasszony válhat belőlük". Nem volt kizárt "a kíváncsiság, a világlátás óhaja", de "szemernyi kalandvágy is hajthatta őket". Körülbelül ezek lehettek "bekódolva a korabeli szolgálólányi élet-modellbe".

Ergézi Rozália tehát Bukarestet választotta. Szekérrel utazik a Homoród völgyén végig, a kőhalmi állomásig. Itt vonatra ül, és Brassó érintésével a bukaresti Északi Pályaudvar lesz utazásának végpontja. 19-20 éves ekkor. Épp egyidős a cukrászfiúval, aki annak az üzletnek a tőszomszédságában levő cukrászdában dolgozik, ahova Rozália szolgálni elszegődött.

Ez a cukrász pedig nem más, mint a jövőbeli kiváló költő édesapja, azé a költőé, aki Eminescut követően a román irodalom legnagyobb, nagyságban össze csakis vele mérhető alakja. Ugyanúgy, ahogy Arghezi édesanyjának, Ergézi Rozáliának az azonosítása sem ment könnyen, az édesapa, Nae Theodorescu kilétének a megállapítása sem volt egyszerű, számos kutatás előzte meg, sok tinta elfolyt, rengeteg vita lezajlott, amíg megtalálták az igazi apát. Mára már bizonyítást nyert, főként Constantin Popescu-Cadem kutatásai nyomán, hogy Nae Theodorescu, ez a bizonyos "comersant" 1859-ben született Craiován, és ő Ion N. Theodorescunak (a későbbi jeles költőnek, Arghezinek) az édesapja. A Nae-édesapa, Tudor –mesterségét tekintve – Cărbunari-ból elszármazott szűcsmester (innen a Theodorescu mellett általa még használt Cojocaru vagy Cărbunaru vezetéknevek), az édesanya pedig Bălaşa.  Tudor halála után az édesanya(Bălaşa) Nae fiával Bukarestbe költözik, akol a fiú cukrászinasnak tanul. Az idő haladtával, 1878-ban, miután felszabadul, maga is cukrászdát nyit a Kiseleff sugárúton.

Ez az a pillanat – állítja  Ferenczes István esszéíró –, amikor "bejön a képbe" a székely szolgálólány, Ergézi Rozália, "a későbbi költő valódi édesanyja". Mint már szóltunk róla, a fiatal lány a fővárosba érkezett volt. Egy gyarmatáru-kereskedőhöz, Manole Pârvulescuhozszegődik el, ennek Románia Csillaga nevű, a Victoria sugárúton található boltjába. A két kereskedelmi egységet (a Nae Theodorescuét és a Manole Pârvulescuét) úgy száz méter választja el egymástól. Szerelmi viszony szövődik tehát a két fiatal, Nae és  Rozáliaközött. Ennek következménye, hogy a szolgálólány teherbe esik. A cukrász ekkor még csupán résztulajdonos ("rentier") a boltjában. 1880. május 24-én Rozália fiúgyermeknek ad életet, akit  Ion N. Theodorescu néven vezetnek be a születési anyakönyvbe (mint már említettük, ő a későbbi Tudor Arghezi költő). Az édesapa azonban nem veszi feleségül Rozáliát, hanem 1883-ban házasságot köt bizonyos Anastasia Petrescu nevű hölggyel, a hozományt arra használva fel, hogy a boltban függetlenítse magát. Az apa további sorsa: Piteşti-re költözik, ahol földbirtokokat bérel, majd részvényes, utána alkalmazott lesz egy bankban. Szerző a rendelkezésére álló dokumentumokból arra következtet, hogy Nae anyagilag továbbra is támogatta törvénytelen gyermekét. Éppenséggel motorbiciklit vásárol a számára, ezzel könnyítve meg a fiú gyakori utazásait a főváros és Piteşti között

Utóbb az apa–fiú viszony kezd megromlani. A fiú irodalmi kávéházakat látogat, amit az édesapa nem néz jó szemmel. A fiatalember Alexandru Macedonski irodalmi körének tagja lesz, 16 éves, amikor a Liga Ortodoxăcímű lapban megjelenteti első versét: Tatălui meu(Apámnak) címmel, a lap mentora, Alexandru Macedonski sugallatára Ion Theo névvel. A vers a vérszerinti apa és a fiú közti szakítás első dokumentuma.

Mi történik ezalatt Rozáliával? Adott helyzetében – közben megszületik második, ugyancsak törvénytelen fia, Alexandru, akit azután a vérszerinti apa, Manole Pârvulescu, a "patron", akinek üzletében  Rozália szolgálóskodik, elismer, hivatalosan is a maga nevére írat – az édesanya arra kényszerül, hogy a sorscsapások ellenére is valahogy továbbvezesse hajóját. A sajátja mellett szoptatnia kell egy idegen csecsemőt is, akiből később Jean Al. Steriadi hírneves festőművész válik, és aki – ezek szerint – Arghezi tejtestvére. A két szoptatás mellett – akarva, nem akarva – az üzletben továbbra is dolgoznia kell. A rendelkezésre álló dokumentumok azt sugallják, hogy hároméves koráig a gyermek Arghezi Bukarestben tartózkodik az édesanyjával. A körülményeket tanulmányozva Ferenczes nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a gyermeket közben az édesanyja hosszabb-rövidebb időszakokra hazavitte a nagyszülőkhöz, a Hargita lábánál elterülő Szentkeresztbányára. Az édesanya számára kegyetlen időszak lehetett, amikor egyre bizonyosabbá vált, hogy Nae Theodorescu nem fogja soha az "oltárhoz vezetni". Maga Arghezi közölte volt Kányádival, hogy "három boldog nyarat töltött Homoródfürdő vidékén". Valószínű – vonja le a következtetést Ferenczes –, hogy ezidő alatt sajátította el Arghezi a magyar nyelvet. Az sincs kizárva, hogy a gyermek a szentkeresztbányai elemi iskolát is látogatta tanévek kezdetén: néhány hetet, egy hónapot talán. Különösen, ha figyelembe vesszük azt, hogy Erdélyben az iskolakezdés dátuma szeptember 1. volt, a Regátban pedig szeptember 15., vagy éppen október elseje. Az édesanya, mielőtt visszahozta volna Bukarestbe a nyári vakációról a fiát, ott is járhatott iskolába a gyermek. Erről árulkodik az a feljegyzett eset, hogy a bukaresti iskolában névsorolvasáskor egyszer a "Prezent!" helyett  "Itt vagyok!" szavakkal állt fel a gyermek.

Joggal feltételezhető, hogy zaklatott gyermek- és serdülőkora egész életére megmaradó nyomokat hagy Arghezi lelkében. Ez magyarázza, hogy mellőzi az emlékezést, pontos hivatkozást ezekre az évekre, makacsul elkerüli a tények említését. Ez az időszak a lelkére nehezül, betegesen ingerlékennyé válik, vagy éppen érzéketlenné, sőt, ellenségessé az övéivel szemben. Valóságos lázadóvá! Családi helyzete nem jelent számára biztonságot, megnyugvást. Anyagilag sem. Már egész fiatalon különböző munkákat kénytelen vállalni: magántanító, kőfaragó inas. Mindenképpen, életének ebben az időszakában rejlik az édesanyjával szembeni tiszteletlen viselkedésének az oka. Megjegyzendő viszont mégis – féltestvére, Alexandru vallomásából tudjuk –, hogy már kiskorában elsajátított három nyelvet: a románt, a magyart és (nem "kevés") németet. Éppúgy, mint a testvére, Alexandru, a későbbi ügyvéd. A magyar nyelv elsajátítása és a magyar környezetben való életvitel tekintetében elfogadható magyarázatot ad az Arghezi-életmű kiváló kutatója, Mirel Anghel, aki, hivatkozván a költő és az ellenfelei között kibontakozó polémiára, megjegyzi: "a vitapartnerek xenofób kirohanásaik némelyikében vádként felróják a pamfletíró Arghezinek a magyarokra jellemző sajátos gonoszságot is".(Sic!) Hogy igazuk volt-e a vádaskodóknak, vagy sem, nem a mi tisztünk eldönteni.

Kísérjük figyelemmel a sorsverte Rozália életének eseményeit. A két férfi közül, akiktől a gyerekei születtek, egyik sem "kíséri oltárhoz". Úgy marad – mintegy kifüggesztve – két család között. Ion N. Theodorescu nevű nagyobb gyermekét akként neveli és járatja iskolába, hogy közben – legalább is egy ideig – a gyarmatárukereskedő, Manole Pârvulescu házában laknak, akinek üzletében szolgál. A kisebb gyereke, Alexandru (akinek az üzlettulajdonos, Manole Pârvulescu az édesapja, és aki 11 évvel fiatalabb. mint féltestvére,Ion), megemlékezik arról, hogy a gyermek Tudor Arghezi  Nae Theodorescut "édesapámnak",  Rozáliát pedig "édesanyámnak" szólította. Édesapja, Manole Pârvulescu halála után Alexandru, aki közben jogot végzett és ügyvédi praxist folytat, megnősül, gyerekei születnek. Az édesanyját is befogadja lakásába, úgyhogy a nagymamává lett Rozália most már az unokákat is neveli. Összesen öt unokát nevel fel. Kettő Alexandru, három pedig Ion (Arghezi) gyermeke. Az egyik unoka, Eliazar (sz. 1912-ben) a költőnek Constanţa Zissu tanárnővel kötött első házasságából származik (amely házasság pár év múlva felbomlik). A Párizsban született gyereket az édesapa visszahozza Bukarestbe, válás után az ő gyámsága alatt marad, de természetesen Rozália nagymama neveli, mégpedig húszéves koráig, ekkor a fiú végleg Párizsba távozik, ahol fényképész lesz, majd Elie Lothar néven filmrendezői karriert fut be. Arghezi újranősül, feleségül veszi a bukovinai származású, iskolázatlan Burdea Paraschivát (1916). A házasságból származó két gyermeket (Mitzurát és Baruţut) ugyancsak Rozália neveli. Hogy számot adjunk magunknak e háztartási robot-munkáról, amely  Rozáliára hárul, számítsuk hozzá azt is, hogy esetenként a gyerekek szülei is beletartoznak a családba.

Bárki elképzelheti ennek a munkától megtört asszonynak a komplikált, ingatag, nyomasztó sorsát. Aki, mégis, mintha megbékült volna ezzel a sorssal. Átesett öt szülésen (két vetélés és egy halvaszületett magzat), egy gyötrő élet minden terhe nehezül a vállára, szolgasors, háztartási robotmunka, gyerek- és unokanevelés. Mindehhez még hozzájárul az is: miután felnevelte a Mărţişorul-ban (ahova a fia költözteti be) a két unokát, Mitzurát és Baruţut, olyan státusban, mint nevelőnő, Burdea Paraschiva úgy elhajtja onnan, mint a kutyát, holmi albérletbe költöztetve át. Vajon hányadik albérlet ez az életében?

                        Keresem a megfelelő szót, amellyel jellemezhető lenne Rozália észbontóan felkavaró élete. Talán az, hogy irtóztató, iszonyatos. Rettenetes élet, apró örömök. Vajon mit érezhetett ez az asszony elsőszülött fia házában, aki az apai nagyapa keresztnevét, a Tudort vette fel, és aki úgy mutatta be ismerőseinek, mint gyermekei "német nevelőnőjét". Íme, mit vall erről az esetről Şerban Cioculescu, az író jóbarátja és értelmezője: „Később együtt ebédeltünk a Mărţişorban: ő az asztal túlsó végén ült a két gyermek között, felügyelte a jó viselkedésüket, de nem ejtett ki egy szót sem. A házhoz tartózónak számított. A régi barátokon, Demetriuson, Galactionon és Coceán kivül, akik tudták, hogy Arghezinek az édesanyja, mások azt hitték, hogy a gyermekek német nevelőnője.”  Élete vége felé, amikor előrehaladott kora és az élet gyötrelmei miatt Rozália egészsége megrendül, két fia beinternáltatja egy Bukarest melletti elmegyógyintézetbe. Még tisztán gondolkozik, a végzett négy osztályával "szépen ír és olvas". Azonnal és szívélyesen felelget a feltett kérdésekre, és éberen figyel mindarra, ami körülötte történik. Érzelmileg azonban közömbös. Ezt állapítják meg róla a kutatók, akik tanulmányozták az intézet irattárát. Egészségileg emberi ronccsá vált már, érzi közeledni a véget, a fiai nem törődnek véle, magára hagyták. 1944. július 31-én halt meg. Eredetileg a kórház udvarán hantolják el, a fiai, unokái nem vesznek részt a szertartáson. Később, amikor felszámolják a sírkertet a kórház udvarán, az itt eltemetettek csontjait közös sírba helyezik, egy közeli temetőben.

                        Kövessük nyomon Ferenczes fáradhatatlan "detektívmunkáját", amelynek eredményeképpen megleli Rozália szülőfaluját. Arghezi féltestvére, Alexandru Pârvulescu Popescu-Cademnek azt vallotta, hogy az édesanyjuk, Rozália egy SECHELISBAN nevű, Brassó környéki faluban született. Nemlétező falunévnek bizonyult, nemcsak a Barcasági-medence helységnevei között nem szerepel, de ismeretlen az erdélyi zóna egészében. Elegendő ok arra, hogy a kutatók Rozáliát az Arghezi-anyaság státusától is megfosszák. Mondván: ez nem Tudor Arghezi  édesanyja, hanem valaki más lehet az, talán Maria Theodorescu. Mégis, mi a helyzet akkor a Sechelisban falunévvel? A név felkutatását tűzve ki célul, Ferenczes kitart. Még régebb támadt Kányádinak az az ötlete, hogy nézzen körül az Erked (Szászerked) falunévből létrejöhetett családnevek között. Legkézenfekvőbb az Erkédi. A feltételezés nem vezet eredményre. Ekkor a kutató a Sechelisban nevet helyezi górcső alá. Elhatárolja benne a Sechelis (latinnak vélt) tövet, amely magyarul  Székelyt jelent(hetne), megannyi székelyföldi, összetett szóból álló helynév elemét. ( A vélt latin szó a Siculusra "hajaz"!) A -ban lehet helyhatározórag. Vagy a bánya szó kezdete, amely ugyancsak előfordul számos magyar helynév elemeként.

                        Lehet, hogy ez a feltételezés viszi közelebb Rozália szülőfalujához – gondolja Ferenczes. Ezúttal szerencséje van... Hisz végül a szentkeresztbányai parókia irattárában megtalálja Ergézi Rozália születésének anyakönyvi bejegyzését. A magyar helynév három egyszerű szóból összeszerkesztett: Szent-kereszt-bánya. Román fül hogy hogyan hallhatta ki ebből (Rozália kiejtését véve alapul) a Sechelisbant? Fonetikailag nem lehetetlen értelmezni. A magyar kutató ennek is a végére jár, végérvényesen tisztázva ezzel Arghezi édesanyja szülőfalujának kérdését. E felbecsülhetetlen értékű pontosítással Ferenczes sutba dobja az eddigi homályos feltételezéseket, tapogatózásokat, vagy éppenséggel a misztifikációt a Penészvirágok írója életének e jelentős szegmensével kapcsolatban. Összefoglalva: Arghezi édesanyja tehát az 1859. szeptember 26-án, a mai Hargita megye Szentkeresztbánya nevű helységében született Ergézi Rozália, aki 1944. július 31-én távozott az élők sorából.

                        És mégis, igazat adva egyes irodalomtörténészek véleményének, "Arghezi teljességgel sohasem tagadta meg az édesanyját". Az édesanyját mellőző magatartásában felfedhető-e valami titkos védelmi szándák az iránt a lélek iránt, aki neki életet adott? Minden bizonnyal! Hiszen nemegyszer mutatta ki az édesanyja iránt érzett fiúi szeretetét, gyöngédségét. Talán így akarta megóvni őt a környezetében élők rosszindulatú kíváncsiskodásától, durva pletykáitól? E kérdésre már nem kaphatunk választ. Rettenetesen bánthatta őt az, hogy szerelemgyerek? Minden bizonnyal. A feltett kérdésekre talán a költői műben van elrejtve a megfelelő válasz. A mű (a még kiadatlan alkotásokat is beleértve) valóban felajánlja, ha nem is mindig kellő meggyőződéssel a feleletet. Nagy-nagy odafigyeléssel kell kihámozni, a teljes életműre figyelve mindig, az édesanya komplex alakját, vagyis a gondos mozaikdarabkákból, abból a szőnyegrajzból, amely Arghezi írásművészetének lényege. Annak az asszonynak az alakját, aki sokszor volt bánatos, máskor kemény, hol sebezhető, hol szenvedélyes, egyébként mindig – ahogy mondani szokás – a történelem áldozata. Hogy volt, hogy nem volt, mégis Ergézi Rozália lehetett az az "édesanya, kicsi anya", aki világra hozta a XX. század legjelentősebb román költőjét. Az a lény, akit elsőszülött fia közvetett módon halhatatlanná tett mégis, felvéve – a román kiejtés számára parányit megváltoztatva – Erdélyből hozott családnevét: Ergézi – Arghezi. (Nem fedi a valóságot, csupán ködösítés a költő állítása, hogy nevét az Argeşfolyótól vette kölcsön.) Nem találják jelentéshordozónak azt a tényt, hogy a költő az apai nevét (Theodorescu) eldobta, és az apai nagyapa nevéből is csupáncsak az utónevet (Tudor) őrizte meg, nem tartva igényt se a Cojocaru, sem pedig a Cărbunarucsaládnévre? Az irodalmi emlékmű homlokzatára, amelyet "megfelelő igékből" maga alkotott, valami ösztönös megérzéssel az Arghezi nevet véste fel. Lélekelemzők számára ez a tény mindent elárul az anyjához fűződő különleges viszony lényegéről. És ott van e gesztusban a mindenki számára érthető, világos gyermeki hódolat. Rozália a fiú alkotásában élni fog mindaddig, amíg ez a mű megmarad. Ám legyünk igazságosak, és  mondjuk ki azt is, hogy az "anya–fiú egyenlet" a maga színtiszta valóságában nem lesz sohasem megoldható. Ezt a titkot mindörökre magával ragadta "odaátra" a váltakozó érzelmi intenzitás végtelen röppályájára állított anya–fiú kettős.

Pierre de Fermat francia matematikus (1601–1665), a differenciál- és integrál- ,valamint a valószínűségszámítás előfutára, a számelméletben azzal a híres teorémával állt elő annak idején, amely – lényegében – a nevét híressé tette, mégpedig azzal, hogy egy bizonyos egyenlet megoldása egészszámokkal lehetetlen.Tételét azonban elmulasztotta bizonyítani, arra hivatkozva, hogy „kevés a margó, semhogy befogadná”.Nos, ez a bizonyítás több mint három évszázadig váratott magára, egészen 1994-ig, amikor is jött egy angol matematikus, Andrew Wiles, és bebizonyította azt.

Tudor Arghezi(1880–1967) édesanyjának kilétét több mint egy évszázad múltán fejtette meg a székely-magyar Ferenczes István. Anno Domini 2015.

Bartha György fordítása