'))+ ''+ (document.layers?'':'

„Pórfiúból” lett marosvásárhelyi kollégiumi diák, honvédhuszár, bukaresti református pap, királyi tanácsos, tanfelügyelő. Mivel édesanyját olyan korán elveszítette, hogy még csak nem is ismerte, s 15 éves korában édesapja is meghalt, nagyon sok megpróbáltatáson ment keresztül. Teljesen önmagára és a „könyörülő szívekre” volt utalva. „Magamnak kellett a ruházatot és a tankönyveket megszereznem, hogy tanulói pályámon tovább is megmaradhassak. Ettől fogva mint tanuló, mint diák, mint honvéd, mint bujdosó, majd ismét mint diák, mint fogoly, mint külföldi magyar lelkész, mint állami képezdék igazgatója, végre mint kir. tanfelügyelő, annyi és oly sok viszontagságon küzdöttem át magamat, ami ritka halandónak jut osztályrészül” − írja az 1890-ben Brassóban kiadott Életem és emlékeim című kétkötetes könyvének előszavában.

*     *     *

Magyarrégenben született jómódú jobbágyszülők gyermekeként 1828 októberében. Édesapja, Koós Lőrincz a közeli Unoka faluból, édesanyja, Váradi Szőcs Zsuzsána Nagyernyéről származott. Oldalági leszármazottai ma is élnek mindkét helységben. 1834-ben beíratták a magyarrégeni vegyes iskolába, ha ugyan iskolának lehetett nevezni azt az egyetlen helyiséget, amelyről így ír: „A mest’uram hátsó szobájában nyomorogtunk hó leeséstől hóolvadásig”.

Az öreg tanító halála után a szászrégeni római katolikus vegyes iskolába került, ahonnan egyedüli emléke az, hogy „a gyermekeket sós vesszővel meztelen testre verték” Talán ezért vitte át az apja a görög katolikus iskolába, ahol a második osztályt befejezte, anélkül, hogy valami érdemlegeset tanult volna. Szerencsére a református iskola Szabó István személyében új, fiatal tanítót kapott, akitől megtanult írni, olvasni, számolni, énekelni, verseket mondani, és aki aztán az olvasásra is rákapatta.

Közben mint gyermek, a bátyjával együtt részt vett mindenféle mezőgazdasági munkákban és az igavonó állatok legeltetésében. A mezőn is olvasta a tanítótól kapott könyveket és az országos vásárokon megvásárolt ponyvairodalom termékeit. Szerencséjére az évzáró vizsgán felfigyelt rá Hegyesi Zsigmond földesúr, és az 1840-ben kezdődő iskolai évre szolgadiáknak alkalmazta Károly és Zsigmond fiai mellé. Így került a marosvásárhelyi református kollégiumba.

A magyarrégeni falusi élet után a kollégiumi életről is igen élethű képet fest önéletírásában.

Természetesen ezen belül is a szolgadiákok sorsát ismerhetjük meg alaposabban. Csak az őszi „nagytakarításkor” végzett munkát idézzük: „Meszeltek a legnagyobb s erősebb szolgák, a meszet és vizet a közepes szolgák hordták be a városból két rudas csebrekkel, a kisebb szolgák a surlást, az ablakok mosását végezték… Estére már behurcolkodtunk, de mi, szegény szolgák akkor is nem a szobában (kamra), hanem künn a folyosóban pihentük ki ládákon és apró székely szuszékokon a terhes nap fáradalmait, s másnap mégis úgy kellett tudni a kihagyott leckét, mint az úrfiaknak.” Nehéz és megalázó volt, mégis ez a rendszer kínálkozott egyetlen lehetőségként a jó tanuló szegény falusi gyermekek érvényesülésére. Már aki kibírta azokat a nehéz éveket, úgy, hogy a tanulásban is megállja a helyét, és a sok nélkülözésbe se pusztuljon bele.

Koós Ferenc kibírta, és szolgadiák létére lassan az „első padba került”. Leírja, hogy 1846-ig „a latin nyelv tanítására fordították a legfőbb gondot, de... volt már valami a levegőben, ami lehetetlenné tette a latin nyelv teljes elsajátítását. Átmeneti korszak volt ez a régi latinoskodástól a nemzeti korszakba. Kiváló szorgalommal olvastuk Vörösmarty Mihály, Petőfi műveit, Frankenburg Életképeit, Táncsics tiltott könyveit, Farkas Sándor Észak-Amerikai utazás-át és más jeles műveket”. Vakációit és nyári szünidőit egy-egy iskolatársánál töltötte, mint annak tanítója, így többek között Szt.-Demeteren, Koronkán, és Cikmántoron. A tanév közben a kollégiumi cipó mellé a „gazdájától” került élelem. Tizennyolcadik éves, amikor 1846. július 3-án 49-ed magával subscribál. Neves tanárai, akikkel „kezet fogott”, többek között Bolyai Farkas és Török János voltak.

Ezután könnyebb lett a sorsa, amennyiben − mint jó tanulónak − a tanárai tanítványokat szereztek, s így némi pénzre tett szert, amiből öltözködni tudott: „… pontosan jártam az előadásokra és tanítottam privát tanítványaimat mindaddig, amíg egyszer a párisi majd a bécsi és a budapesti forradalom híre hozzánk is eljutott”. „Ezzel vége lett a leckejárásnak, minden diák puskát szerzett magának, s egy délután meghíttuk a professzorokat a nagy auditóriumba, hogy a lecketartást szüntessék be és szervezkedjünk katonailag […] Az öreg tanárok, Dózsa, Bolyai, Ercsei nem ajánlották, de Török János mellettünk volt.” Hat hétig tanulták a fegyverforgatást. „Utolsó fegyvergyakorlatunk után pünkösdre szétoszlottunk az ország minden részébe. Sokat akkor utoljára láttunk”.

Koós Ferenc egyik tanítványával Dézsre ment, ahol beállt a nemzetőrségbe, s közben magántanítói szerepet is vállalt egészen augusztus végéig;akkor beállt Kossuth-huszárnak. Mint huszár az elkövetkező hónapokban hol támadva, hol visszavonulva, a csapatával. bejárta Torda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Szeben, Déva, Temesvár környékét. Temesvár ostrománál Freidorf mellett töltötték április egy részét és májust, visszaverve a kitörni akaró császáriakat, aztán május 23-án Józsefváros felől nagy tüzérségi párbaj után eredménytelen támadást indítottak a város elfoglalásáért. Felsorolja a golyó találta iskolatársait, honvédbajtársait. Háromszázra becsüli, akik a csatában elestek, és pár százra, akik kolerában pusztultak el, mert közben a rossz körülmények miatt az is fellépett

A szőregi csatáról azt írja: „Az ütközetet Haynauval szemben elvesztettük. …A túlnyomó ellenség, a fegyvertelenség és az éhség vertek meg minket”. „Valljuk be azt is, hogy Szegedre érkezésünk után a lehető legrosszabbul voltunk élelmezve egészen a fegyver lerakásáig, augusztus 17-ig”. Ennek ellenére augusztus 10-én Dembiczky (sic!), Guyon, Mészáros vezetésével egész nap oroszlánként harcoltak Temesvár mellett. Délután Bem is megérkezett, de ő sem tudott csodát tenni a vár felmentésére jövő hatalmas orosz-osztrák haderővel szemben. „Seregünk az éhség és a kimerülés által szétzüllött;nem volt ember, aki abból harcképes sereget tudott volna többé csinálni”.

Facset felé vonultak vissza Dévára, és Déva alatt tették le a fegyvert az oroszok előtt, akik aztán átadták őket az osztrákoknak. Gyulafehérváron jó párjuknak sikerült megszökniük, s együtt mentek Enyed, majd Marosvásárhely felé. Enyedre így emlékszik: „Már láttam leéget és elhagyott várost, …de nekem egy sem tűnt fel olyan rémesnek, mint Enyed”. Az édesapja testvéréhez ment Unokára, majd mint tanító Tancson húzta meg magát, amíg valamennyire elült a vihar. 1950-ben visszamehetett a kollégiumba.

Keserűen vette számba, hogy bár 1846-ban 49-en subscribáltak és még Enyedről is jött két diák, mégis négy év múlva csak haton léptek be ismét a kollégiumba a teológiára. 1848-ban a téli vizsgán 148-an voltak, most csak 25-en tértek vissza tanulmányaik folytatására. A „123 ifjú egy része elhullott a szabadságharcban, a másik része besoroztatott osztrák katonának, a harmadik része otthon maradt gazdálkodónak.”

Az elkövetkező években szorító anyagi gondjai nem voltak, hiszen meglehetősen sok magántanítványa volt, és némi pénzt a legációk alkalmával is sikerült szereznie, de egyéb kellemetlenségek keserítették meg az életét. Ugyanis miután 1952 január 24-én a Makk-féle összeesküvésben való részvétel vádjával letartoztatták kedves tanárát, Török Jánost és társait, a vizsgálatot a diákokra is kiterjesztették. Így 1952 június 3-án átkutatták a kollégiumot és 11 diákot, köztük Koóst is letartoztattak, és egy részüket csak hosszú vizsgálat után eresztették szabadon.

Török Jánost, Gálfy Mihályt és Horváth Károlyt 1854 március 10-én a Postaréten felakasztották. „Délben… én is kimentem a Postarétre, ahol a vértanúk még a bitófán függtek. …Ma is emlékszem, hogy Horváth a város felőli bitófán, Gálfy közből és azon felül Török függtek a legalábbűis három öles bitófákon.”

1953-ban kitűnővel letette a papi vizsgát. „Lehetett valaki boldogabb fiatalember, mint én, aki 1840-ben a szolgadiáksággal kezdtem meg tanulói pályámat s 1853-ban kitűnő papi vizsgát tettem. …Azt hittem, hogy csak meg kell magamat ezzel a bizonyítvánnyal mutatni valamelyik egyháznál, s tüstént egyhangúlag megválasztanak papnak. Nem így történt. Nem ismertem akkor a küléletet; sokat kellett még s keservesen csalódnom, míg révpartra érhettem.” Igen, az történt, hogy egyéves köztanítóskodás után 1854-ben két udvarhelyi gyülekezetben is, Nagy-Galambfalván és Nagy-Solymoson próbálkozott parókiához jutni, de az összeköttetésssel nem rendelkező fiatalembert egyikben sem választották meg. Így lett aztán 1855 januárjában történt püspöki kinevezéssel bukaresti pap.

„A bukaresti református egyházat 1815 május 14-én alapította küküllőmegyei szőkefalvi Sükei Imre, aki Kolozsvárt tanult volt”, írja visszaemlékezésében Koós Ferenc. Sükei Imre látva, hogy sok református magyar él Bukarestben, több alkalommal gyűjtőútra ment Erdélybe, Magyarországra,  Konstantinápolyba, Németországba, Franciaországba, Hollandiába, és Angliába. A gyűjtött pénzből telket és paplakot vett, templomot, tanítói lakot és benne iskolát, istállót, kocsiszínt építtetett. 33 évig volt pap 1848-ban bekövetkezett haláláig.

A második bukaresti pap Péterfi Albert volt nagyenyedi tanár lett 1849 május 24-től 1950 március 29-én bekövetkezett haláláig. Őt követe a tragikus sorsú Dimény József, volt marosvásárhelyi kistemplomi, majd felvinczi pap, aki − miután Felvincet a parochiával együtt porig égették a felkelő mócok −, Tordára, majd Kolozvárra menekült. Menekülés közben meghalt a felesége, a fia eltűnt a szabadságharcban. 1950. október 13-án a három lányával Bukarestbe ment, ahol az egyik lány 1851-ben meghalt tifuszban. Dimény tiszteletes szerezte a bukaresti városi tanácstól a tirgovistei sorompón kívűl lévő 14 holdnyi területet temetőnek. Sajnos ellentét támadt közte és a presbiterek egy része között, akik közül aztán némelyek a feljelentés nemtelen eszközéhöz nyúltak, Diménynek a bújdosó honvédek megsegélyezésére szószékról tett felhívása, illetve egy bizonyos Józsinak a parókián történt bújtatása miatt.

Ez a Józsi Kóos Ferencz szerint az 1854-ben kivégzett Váradi József lett volna. 1854-ben Diményt beidézték Szebenbe kihalgatásra, ahonnan a gyulafehérvári börtönbe zárták. Ott halt meg. Koós Ferenc Bukarestben egyre jobban megismerve a „küléletet”, azt írja első tapasztalatáról: „a híres vallási türelem és szabadság e század elején abból állott Bukarestben és egész Moldova-Oláhországban, hogy alkalmazkodni kellett a görög-keleti… egyház szertartásaihoz, sőt ünnepei megüléséhez”. A Sükei építtette templomon egy nagy fakereszt van, mint az ortodox templomokon, és gyertyákat égetnek, a halottat  nyitott koporsóban szállítják a sírgödörig.

Mindjárt a beköszönő sikeres istentisztelet után hozzákezdett nagyratörő tervei megvalósításához. A Sükei-féle istállót átalakította kántortanítói lakássá, harangozót alkalmazott, akinek a tanító szobáját adták lakásul. Új iskola építését tervezi, „mert átláttam, hogy az egyházat csakis az iskola által menthetem meg az eloláhosodástól”, mert „mennél több hitsorsosomat látogattam meg, annál inkább átláttam, hogy iskola nélkül el fog pusztulni az egyházam”.

1855 nyarán visszamegy Kolozsvárra, hogy felszenteljék pappá, illetve összeházasodjon jegyesével, Suba Ninával. Mindkettő megtörténte után visszatértek Bukarestbe. A következő évben, miután az iskolások száma hatvanra szaporodott, 1650 piaszterért és 4 sing posztóért egy vállalkozó felépítette azt az iskolát, amelyben 1875-ig tanultak a gyermekek, és amelyet csak az új paplak építésekor bontottak le. Egy tanteremből állott, de 60-70 gyermek is elfért benne. A fiúk és a lányok külön padsorban ültek. Téglából építették és bádoggal volt födve. A tankönyveket Brassóból hozatta. A szép templomi és halotti prédikációi megtették hatásukat, 1958-ban olyan sok gyermek jelentkezett, hogy a régi iskolát is igénybe kellett venni. 96 gyemek, köztük római katolikus gyermekek is, járni kezdtek ebbe az iskolába .Végül 50-60-ra állt be a tanulók létszáma, ami ottléte alatt megmaradt.

A gyermekek jól írtak, olvastak, szavaltak románul is „a szellem az iskolában mégis határozottan hazafias magyar szellem volt”. Ezt vette észre a vizsgára kiküldött tanügyi bíztos, a francia dr. Carol Davila, aki „románabb volt”, mint az azelőtti román bíztos, „mert midőn 1863-ban a mi növendékeink vizsgáját végighallgatta, az eredmény fölött megelégedését fejezte ugyan ki, de egyúttal megbotránkozását is, hogy Romániában született gyermekeknek mi magyar történetet tanítunk, holott azok a gyermekek románok(?), s így a román történetet kell tanulniuk román nyelven.”

Az iskola fontosságát ma is érvényes módon foglalja össze a emlékei leírásakor Koós Ferenc: „Ott, hol jó iskoláink lesznek, nemcsak megmentjük híveink gyermekeit az eloláhosodástól, de még az eloláhosodottak gyermekeit is visszaszerezzük, mert a nemzeti öntudat nem hal ki egyszerre a nyelvelvesztésével, tovább lappang a szívekben, s csak kedvező alkalomra várakozik, hogy lángra gyulladjon.” Az iskolásokkal és szüleikkel a vizsga napján a kotrocséni zárda közelébe nagy majálist szerveztek, ahol a gyermekek vidáman énekelték az iskolában tanult népdalokat, amelyeket a szülők is megtanultak, és énekelték keresztelési és lakodalmi ünnepeiken.

Miután látta és megtapasztalta, hogy a dalolás az egyik leghatásosabb eszköz a nemzeti érzület ápolására, Kiss József kántortanítóval 1856 őszén magyar dalegyletet szervezett. Világi és egyházi énekeket tanultak és adtak nagy sikerrel elő. Ugyanebben az időben kihasználva a hívek egyház iránti érdeklődését, az addigi „egyetlen harangocska” helyett új harangok öntetését kezdeményezte. Sikerült 123 aranyat és 13 piasztert összegyűjteni, s ebből öntettek két harangot és az iskola keleti végénél felállították a haranglábat. 1857 december 13-án  történt az ünnepélyes felavatás.

1956-ban a feleségével együtt kölcsönösen rájöttek, hogy nem találták fel egymásban azt, akit kerestek, és békésen elváltak. A következő évben feleségül vette Dimbovics József ruhakereskedő lányát, Terézt, aki  magyarul, románul, németül és franciául beszélt, de magyarul írt és olvsasott, így bukaresti létére is − sok kortárs bukaresti magyar második-harmadik nemzedékkel ellentétben − megmaradt magyarnak. Végig segítője és támasza volt Koós Ferencnek. „Én az iskolában, templomban és a kaszinóban, ő a nők körében voltunk a nemzeti tudat ébresztésében, erősítésében tevékenyek.” Közben egyre nagyobb sikereket ér el a szabadon tartott prédikációival, esketési, keresztelési, temetési beszédeivel. A nagyszámú − nagyobbrészt emigránsokból álló – értelmiségiekkel, Mester Ede gyógyszerésszel, Veress Ferenc mérnökkel, dr Borosnyói Lukács Jánossal és másokkal jó kapcsolatot tartott fenn.

1858 őszén, miután hatóságilag betiltották a templom körüli temetést, hozzálátott a külső temető rendezéséhez. Előbb körülárkoltatta, majd az utakat és a sírokat rendeztette. Saját kezűleg ültetett akácfákat, illetve vetett akácmagot az árok szélére, amelyek aztán szépen diszlő fákká cseperedtek, akárcsak a nagy keresztút szélére ültetett eperfák. A sírokra feleségével együtt virágmagvakat vetett tavasszal. Egész ottléte alatt végezte a fák nyesegetését. Temetőört is állítottak, és az üresen maradt 9 holdnyi területet művelni kezdték. Ottléte alatt mintegy ezer bukaresti magyart temetett el. „Azt hittem, hogy egykor az én csontjaim is abban fognak pihenni;de Isten másként akarta” − fejezi be a temetőről írottakat.

Aztán Mester Ede gyógyszerész felvetette  egy társas összejövetelen, hogy „jó volna Bukarestben egy magyar olvasóegyletet alapítani”. S mert az osztrák konzultól talán még jobban féltek, mint a romántól, ezért abban egyeztek meg, hogy nem készítenek az ilyen egyleteknél szokásos szabályzatot, a 11 alapító tag összead egy-egy huszast és abból könyveket vásárolnak „a bukaresti ev. ref. iskola könyvtára” számára, ami nem szúr senkinek szemet. Koós Ferenc lett a pénztáros. Így jöttlétre a Hunnia olvasóegylet. Ez lett az alapja a bukaresti magyar kaszinónak, amelyet 1857 október 10-én nyitottak meg. Az alapszabályzatot Koós Ferenc dolgozta ki, felhasználva a Nagy István kocsigyáros hozta konstantinápolyi magyar és német kaszinók alapszabályzatait.

A következő év farsangján már megrendezték az első magyar bált, ahol a bálozó magyar asszonyok megbámulták tiszteletes assszony báli ruháját, és kezdték leutánnozni. A következő bálban már a férfiak is magyar ruhában jelentek meg, és olyan szépen táncolták a körmagyart és a csárdásokat, hogy a németek és románok nem győzték csodálni őket. Ez volt az olvasóegyletnek az első üdvös hatása. A második az volt, hogy megalapították a Magyar Temetkezési Egyletet. Ennek szabálya szerint a halottat nem nyitott koporsóban vitték a temetőbe, mint az ortodoxok. Megalapították továbbá a Bukaresti Magyar Közköny című lapot is, amelyet azonban a kormány csak igen magas kaució lefizetése után engedélyzett volna, ezért félév után megszünt

Ugyancsak a Hunnia keretén belül szervezte meg, hogy 1860-ban a Kolozsvári magyar opera és népszínmű társaság Bukarestbe kiránduljon. A Román Nemzeti Színházban igen nagy sikrrel a Hunyadi című operát adták elő elsőnek zsúfolásig telt házzal, bojárok, nagykereskedők és bukaresti magyarok elótt. Nem is csoda, mert a kolozsvári és pesti opera-társaság színe java együtt volt, hogy a felsoroltakból csak Hollósy Kornéliát említsük. „Nem voltam boldogabb Bukarestben, még csak egyszer. Amiért annyit küzdöttem, fáradoztam, hogy ti. a magyar névnek tiszteletet szerezzek a bukarestiek előtt, íme most előttem állott”.

A magyar színészettel való találkozás hatására a bukaresti magyarokban is felébredt a vágy, hogy kultúrigényüket saját maguk elégítsék ki. Felolvasó-, ének-, zene- és szavalóesteket szerveztek minden télen. Aztán megszervezte az iparos tanoncok írni-olvasni való oktatását, kezdetben csak a reformátusoknak, később  a Hunnia székhelyéül szolgáló kaszinó termeiben, felekezeti különbség nélkül mindenkinek. Hatan tanítottak vasárnap délután, köztük a lelkész és a kántortanító. Sajnos később egyházi viszályok miatt megszűnt.

Ezt nagyon sajnálta, hiszen látta, hogy a háromszéki és csíki iparosok, ha analfabétaként művelik a mesterségüket, nem tudnak majd versenyre kellni a tanulni vágyó és erre képes román iparos elemmel, és „hamar az idegen ajkú orvosok, gyógyszerészek sorsára jutnak, akiknek mióta a román orvosi és gyógyszerészeti fakultás román fiatalokat küld a pályára, egyre kisebb a becsületük Bukarestben. Dr. Fialla Lajos helyére sem fog magyar kineveztetni. Az erdélyi szász gyógyszerészeknek sem lesz többé Románia Eldorádojok”.

A különböző magyarországi eseményekre is megemlékezett a magyar közösség, így egyebek között 1861. május 26-án „gróf Teleki Lászóért tartottak istentiszteletet, ahol mind a nők, mind a férfiak magyar ruhában jelentek meg”. „Volt mit bámuljanak a románok, de dicséretükre mondom, hogy ők a magyar viselet ellen soha fel nem szólaltak, s minket ennek hordásáért meg nem róttak”.

Korszerű iskola, tanítói és papi lakás építésének gondolata kezdte foglalkoztatni, de a hívei nyomásának engedve nagyobb fába vágta a fejszéjét:templomépítéshez kezdett, miután a piteştiek felépítették a maguk templomát. „Belenyugodtam, …mert nem akartam azt hallani, hogy előbb akarok magamnak, mint Istennek házat építeni.”. 1863 év elején a húsz tagú építőbizottság  megkezdte a költségvetés elkészítését, az engedélyek és az anyagok beszerzését, az önkéntes  munkát felajánlók számbavételét. A hívek közül Enderle Károly építész vállalta, hogy díjtalanul megtervezi és levezeti az építést. Az alapot hétfalusi csángók ásták ki. A templom tervét Onescu, Geness, Schlakter és más neves szakértőkkel is megnézették, akik úgy nyilatkoztak, hogy„ennél szebb templom nem volt és ma sem lesz Bukarestben”.

Az ünnepélyes alapkő letételénél A. I. Cuza fejedelem neje, Heléna hercegnő és az osztrák konzul, báró Eder Károly asszisztáltak. A közönség megtöltötte a Kálvin és a Luther utcákat.„Tizenegy órakor a hatodik ezred egy százada jelent meg élén zenekarral és a kijelölt helyet elfoglalá.” A nagy kísérettel megérkező Heléna hercegnőt báró Eder vezette a rögtönzött díszsátorba. „T. Koós  lelkész és elnök vala szerencsés ő Felségét román nyelven üdvözölni és az ünnepélyre történt megjelenését hálásan megköszönni. [...] A fejedelemné támlája fölött Magyarhon címere diszlett. [...] Egy rögtönzött oltár mellett magyarhon lobogója lengett. [...] A szokásos könyörgés után Koós lelkész magyar nyelven, Neumeister lelkész német nyelven prédikáltak, melyek vallásos tisztelettel löttek meghallgatva” − írja mindezeket egy beszámoló levélben Koós tiszteletes úr.

Ezután Heléna hercegnő elhelyezett az alapkőre egy ólomlapot, és néhány pénzdarabra rátette az első téglát. Majd azt mondta: „Boldognak érzem magamat, hogy az Istennek szentelt ev. ref. templom alapkövének letételére meghíttanak. Mindig mély hálával látom a román földön azon intézetek számát szaporodni, amelyek a szenvedőknek vigaszt és enyhületet nyújtanak”. Koós tiszteletes két ízben ment Magyarországra gyűjtési körútra, és olyan eredménnyel, hogy1866. szeptember 12-én „a szépen aranyozott csillagot” is feltűzték a toronyra. Az egyház megszavazta, hogy az általa gyűjtött összeg 30%-át adják neki, de ő csak 15%-ot fogadott el, és a fizetéséből is 30 aranyat ajádékozott építési célra.

Az első istentiszteletet 1864 karácsonyának első napján tartották, ahol Koós Ferenc többek között ezt mondta: „adja azért a mindenható Isten, hogy legyen ezen templom evangéliumi hitünknek és édes nemzeti nyelvünknek századokon át erős kővára”! (Sajnos az első századot sem lépte át, mert a szomszédságába épült királyi, majd köztársasági palota mellett nem állhatott egy  protestáns templom. 1959 ben az elvtársak úgymond: „kicserélték a telket”, s azután a rajta lévő templomot és a más egyházi épületeket a földdel tették egyenlővé.)

1858-ban egy Moldovában tett látogatása alkalmával megismerkedett Petrás Ince János klézsei, Ferenczy Bálint tamásfalvi és Tóth Anasztáz forrófalvi plébánossal, akiktől behatóan érdeklődött a katolikus csángó-magyarok sorsa iránt. Megtudta, hogy a mintegy 50 000 csángónak 26 plébánosa közül csak ez a három prédikál magyarul. „Ők már akkor kétségbe voltak esve a moldovai magyarok nyelvének jövője felöl” – írja emlékiratában, de reménykedve jegyzi meg, hogy „vannak ott a magyar nyelvnek olyan őrei, akiket sem idegen papokkal, sem iskolával kipusztítani soha nem sikerülend. E hű nyelvőrök a csángó-magyar nők. …Tisztelet a moldovai csángó-magyar nőknek”! − zárja a fejezetet.

Izgatta a román földön született és az iskolájában jó képességeket mutató magyar gyermekek sorsa is. Ezért kapcsolatot teremtett magas rangú erdélyi egyházi vezetőkkel, és elrendezte, hogy Erdély református kollégiumaiban tudják folytatni a tanulmányaikat. 1862−1867 között tucatot is meghaladó ifjút vitt személyesen erdélyi vagy éppen budapesti iskolába, akik közül Sándor József (1853 − 1945) az enyedi kollégium éltanulója lett, orvosi és jogi fakultást végezve az E.M.K.E főtitkára, majd a második világháború végén élete utolsó évében annak elnöke lett. Hosszú életén át rendkívül hasznos munkát végzett az erdélyi, illetve romániai magyarság érdekében. Ennek első szakaszát megérte Koós tiszteletes is, és önérzetesen írja: „Ha egész bukaresti működésem alatt többet nem tettem volna a nevelés és a tanügy érdekében, mint azt, hogy Sándor Józsefnek a bukaresti magyar ref. új iskolában a tanulás megnyitására alkalmat nyújtottam; erre is büszke lennék síromig.”

1856-tól kezdődően 37 korabeli magyar lapban jelentette meg írásait, tudósításait. Munkáinak nagy része magyar sorskérdéssel, történelemmel, művelődéssel, oktatási kérdésekkel kapcsolatos. Sokat foglalkozott a Bukarestbe irányuló székely kivándorlás kérdésével, számba véve a negyvennyolc előtti és az azt követő állapotokat. A kivándorlás okát, módozatait keresve sok kivándorló sorsát követi, olykor a kórházon át a temetőig. Keserűen állapítja meg: „Kényszerhelyzet ez, és nem valami plátói szerelem Románia s ennek fővárosa iránt.” Sok szomorú tapasztalat után mégis reménykedve írja: „”a székely kivándorlás is be fog egykor záródni, és csak a krónikák fogják emlegetni, hogy volt olyan gyászos idő, midőn a székely és csángó nép, e két derék magyar faj fiai és leányai idegen országba jártak mindennapi kenyerüket megszerezni, ifjúságuk üde virágait elhervasztani.

Hasznos munkásságát kellő intelligenciával, óvatossággal végezve, ismerve Dimény pap sorsát is, sikerült elkerülnie a rá leselkedő veszélyeket, amit a nála jelentkező, a Garibaldihoz Bukaresten át utazó volt honvéd bujdosók, szökevények, főleg pedig a provokátorok jelentettek. Végül mégis úgy járt, mint ama Szent Sebestyén, akit a maga faragta nyilakkal lőttek le. Ő jelentette ugyanis meg a rövid életű Bukaresti Közlönyben Mester Ede Călăraşon lakó gyógyszerész cikkét egy Romániába küldendő református misszionárius szükségességéről.„Az időnkénti érintkezés megvédné Oláhországban élő magyar hitsorsosainkat az idegen nemzetiségbe való beolvadástól. Villámütésként hatván lelkére az Isten igéjét anyai nyelvén hallani”.

Kérésük visszhangra talált dr. Ballagi Mór egyházi írónál, a budapesti teológiai tanárnál és Révész Imre debreceni teológiai tanárnál, akik szintén ilyen gondolatokat melengettek, és 1861. január közepén el is küldték Czelder Márton losonci segédlelkészt missziós feladatokkal megbízva. Czelder mind Pitesten, mind Plojesten és más helységekben eredményes templom- és iskolaépítésbe kezdett. Koós − állítása szerint − mindenben támogatta a magát a „Moldva és Oláhországban szétszórt magyarok lelkipásztorának” nevező fiatal papot, aki Erdélyből és Magyarországról is jelentős anyagi segélyt kapott.

Sajnos ez a jó együttműködés egy idő után kölcsönös torzsalkodáshoz vezetett, főleg miután Czelder azt akarta, hogy a romániai négy református egyházat függetlenítse az erdélyi püspökségtől. Ez a törekvése találkozott a román kultuszminisztérium akaratával, és 1865. május 16-án a bukaresti egyház félévszázados ünnepélyén, ahol mind a négy pap jelen volt, Nagy József pitesti lelkésszel felolvastatta a papi értekezlethez címzett − általa megfogalmazott − pitesti, galaci, szászkuti egyházak levelét, amelyben kérik, hogy Czelder Márton úr választassék meg moldva- oláhországi református püspöknek.

Amikor Koós arra hivatkozott, hogy van püspökük, azt javasolta, hogy akkor legyen Koós a püspök. Ettől kezdve elváltak az útjaik, mert Koós kitartott az erdélyi püspökség mellett, amelyik nem is ismerte el a „választást”. A főkonzisztórium Koós, Nagy József és Vincze Dániel lelkészekből és az illető gondnokokból egy bizottságot nevezett ki, Bodola püspök pedig felfüggesztette a misszionárius püspököt. Czelder felmondta az engedelmességet, az egyházakat csak tőle függőfüggetlen egyházaknak nevezte el, s Horja János magyarul is tudó tanítója útján a román kormány pártfogását kereste. Meg is kapta, mert a román országgyűlés 1866 nyarán a bizottságot, mint veszélyes magyar propagandát egy interpelláció nyomán feloszlatta.

Az önállósodásra a Tisza-vidéki püspökség egyes félrevezetett tagjaitól is kapott bíztatást, de az árulkodásra biztosan nem. Rossetti Costa C. be is hívatta kultuszminisztériumi hivatalába Vince tiszteletessel együtt Koóst, és kijelentette: „a romániai református egyházak nem magyar egyházak, hanem román református egyházak”. Azt ajánlotta, hogy a minisztériumban ezeknek létrehoznak egy osztályt, amelynek állami fizetésért Koós legyen a vezetője, ha pedig nem fogadja el, Czeldert nevezi ki bukaresti papnak és vezetőnek. Mikor Koós visszautasította, azt mondta dühösen: „de én is megmutatom, hogy ön nem lesz bukaresti pap! Czeldernek Koós gyülekezetéből is sikerült találni ellenséget, így miután „a román törvényszék meghozta 14 év lelkészi munkásságom fölött részrehajlatlan ítéletét, beadtam a felmondásomat, és otthagytam Romániát 1869. július 28-án.”

Később Czelder is hazatért kecskeméti lelkésznek, akit aztán az egyházmegyei fegyelmi bizottság nagymértékű iszákosság és a stólapénzekkel való visszaélés miatt hivatalvesztére ítélt. Életének 55-ik évében Nagybányán halt meg. Hogy kinek volt igaza kettőjük közül, nem az én tisztem eldönteni, de − utóéletüket tanulmányozva − azt hiszem, Koós Ferencnek.

*     *     *

Koós Ferenc családjával együtt ideiglenesen Marosvásárhelyre költözött a kistemplom melletti református parókiához tartozó iskola üres termébe. Miután sikertelenül próbálkozott a lelkészi pályán elhelyezkedni, Szász Károly barátja közbenjárására báró Eötvös József közoktatásügyi miniszter 1870 május 28-án kinevezte Dévára, az ott felállítandó tanítóképezde igazgató-tanárának. Itt magyar és román tanítókat képeztek. Az 1771−1872-es tanévben román tanulók is jelentkeztek. Budapestről sürgönyileg rendelték el, hogy a román tanulók minden tantárgyat anyanyelvükön tanuljanak. És így lett. Petri Vazul, majd Candrea János lett a román tanár, s Koós is román nyelven tanította a történelmet és az alkotmánytant. Néhány tankönyvet Bukarestből szerzett be, és feleségével együtt nagy szerepet vállalt a dévai nőegylet megalapításában.

1873. július 5-én felsőbb utasításra állást cseréltek a máramarosi állami tanítóképző igazgatójával. Csakúgy mint Déván, itt is nemsokára beilleszkedett a társadalmi életbe. Nagy elégtétele volt, hogy dévai tanítványainak színe-java a II. és III évre átment Szigetre. Egyikük dalárdát szervezett − amelynek  Koós igazgató egyenruhát csináltatott −, s önképzőkört, kirándulásokat szervezett a közeli hegyekbe, városokba.

1876  július 28-tól felkínálták a Beszterce-Naszód megyei tanfelügyelői állást, amit elfogadott. Besztercén a közigazgatási gyűlések három nyelven folytak, ami Koósnak semmi gondot nem okozott, mert mindenik nyelvet beszélte. Itt ismerte meg gróf Zichy Domokost, aki nagy pártfogója volt a Naszód-vidéki románságnak. Templomokat építtetett, harangokat öntetett nekik, a birtokán alkalmazott dr. Bartók Zsigmond pedig ingyen vizsgálta meg az Ó-Radna környékéről odasereglett betegeket. Vajon tudnak-e valamit a mai naszódiak e hajdani magyar grófról, vagy csak Koós emlékei őrzik a történteket?

Buzogány, Borgó-vidéki esperes egy szót sem tudott magyarul. Kérte, hogy a hivatalos leveleket írja románul neki, amit Koós nem tehetett meg, de magánlevélben mindig megírta, hogy mi van a hivatalos levélben. „Hálával fogadta ezt is. Így aztán megéltünk mindketten”.

1878-ban Brassó-Fogaras vármegyébe nevezték ki tanfelügyelőnek. Brassóban Bolgárszegen bérelt kertes házat a mintegy nyolcezres román közösségben. „Én ennél a bolgárszegi románságnál jámborabb, becsületesebb románokat Galacztól Máramaros szigetig nem ismertem” − írja. Nemsokára megállapította, hogy nincs elég állami népiskola, és minden igyekezetével azok létesítésén fáradozott, mind Brassóban, mind a hétfalusi csángóknál.

Trefort Ágoston kultuszminiszter látogatása idején polgári fiú és leányiskola szükségességét, továbbá állami főreáliskola, kereskedelmi és ipari középiskolák létesítését szorgalmazta, majd az engedély megszerzése után meg is indította az építkezéseket. Indítványára kezdték megünnepelni a brassóiak március 15-ét. Bekapcsolódott az EMKE brassói fiókegyletének munkájába. Indítványozta, hogy Apáczai Csere János nagy magyar pedagógus szülőházát jelöljék meg márvány emléktáblával, amit aztán 1881-ben meg is tettek. Az apácai templomban Koós tartotta az emlékbeszédet, ahonnan a Rabszoros utcába vonulva megtörtént a tábla felszerelése, mely ma is megvan. Zajzoni Rab István költő emlékének adózva 1887. szeptember 4-én az ő kezdeményezésére tartottak Zajzonban emléktábla-avatást. Ez alkalommal a költő emlékét megörökítendő 200 forintos alapot létesített, amelynek kamataiból évente a jól tanuló csángó gyermekek kaptak jutalomkönyvet.

*     *       *

Hatvankét éves korában írta meg Életem és emlékeim című kétkötetes művét. Végszavában írja: „Életem hosszú folyama alatt Isten, haza és emberszeretet lelkesítettek”. E két kötet a 19. század történelmi, egyházi, szociográfiai, iskolatörténeti, néprajzi vonatkozásainak, valamint a bukaresti életnek gazdag tárháza, és ma már könyvritkaság. Megérdemelne egy reprint kiadást, hogy jusson el minél több olvasókedvvel rendelkező ember kezébe.

Brassóban hunyt el 1905-ben, szeretett feleségével egy évben. A református temetőben áll az egyház által ma is gondozott sírja, amelyen halottak napján − az utóbbi években − az egyházi koszorú mellett egy Brassóba szakadt nagyernyei távoli rokon virágcsokra is megtalálható.

FELHASZNÁLT IRODALOM:

Koós Ferenc: Életem és emlékeim. Brassó, 1890, Alexi könyvnyomdája