'))+ ''+ (document.layers?'':'

KATAPULT ÉS DOKK
(Antalovics Péter: Örökszoba)

Antalovics Péter annak a fiatal költőnemzedéknek a tagja, amely kortárs alkotók művei közt tájékozódva szocializálódott (irodalmi tekintetben), élt a lehetőséggel, hogy a vajdasági Nyugat-Bácska csücskéből ráláthat a kortárs magyar líra különböző áramlataira, keresztmetszeteire, például a Lackfi János és Jónás Tamás által alapított DOKK-on, egy versközpontú, illetve a Katapult kortárs alkotói, őszművészetiként jellemezhető internetes felületen, ahol az előbbin maga is moderálta a versoldalakat. Aztán 2012-ben, mindössze 19 évesen díjat nyert az újvidéki Forum Könyvkiadó pályázatán, ami nyomán 2014 elején megjelent Örökszoba című kötete a kiadó fiatal alkotókat bemutató Gemma Könyvek sorozatának 45. darabjaként. Azóta elnyerte a Kilátó Irodalmi Díjat, és neki ítélték a Makói Medáliák elnevezésű irodalmi díjat is.
Autentikus. és kiforrottnak tűnő versvilágot mutat a kötet, noha a költői pozíciót és a fölmutatott versvilágot paradox módon a bizonytalanság határozza meg. Mondhatnánk, Antalovics Péter saját elbizonytalanodását kamatoztatja, ha nem ennél többről lenne szó. A bizonytalanság nála nem puszta lírai állapot, hanem gondolati (bölcseleti) alapvetés, ami a nyelvfilozófia révén lehetővé teszi a megfogalmazott szöveg jelentésének értelmezését, másként értelmezhetőségét, illetve ezek szembe állítását, vagy ütköztetését. A bizonytalanság kifinomítja az érzékelést és kiélesíti a tudatot, hiszen aki bizonytalan, annak folytonosan résen kell lennie.
Ebben az állapotban a vers(írás) az érzelmi hevület (metaforikusan szólva: a katapult) csitítására (dokkolására) szolgál: a versírás Antalovicsnál nem eruptív folyamat, nem spontán megnyilatkozás, hanem verbális és gondolati, a vers vizuális megjelenésére is összpontosító, jelentésképző sortörésekkel, központozással való bíbelődés, ami megakadályozza, hogy az emóciók banalitásba billenjenek át, vagyis a vers katalizátorként, mintegy érzelmi nyugtatóként működik. Ugyanakkor, miként egyik versében írja: „a megszokás halált [jelent]”, vagyis a versalkotás az érzelmek fegyelmezése révén újabb feszültséget generál, hogy a költemény ellenálljon a szürke megszokásnak, bátran incselkedjen az érzelmek és a költészet előrevetülő halálával:

hogy miért jön el minden folyamat végén
az érdektelenség, ezt kéne megfejteni.
amikor az izgalom a csúcspontról hirtelen
a negatív tartományba billen.
mint feszülő húr elpattanása után
a szakadt csend. az emlékezés ilyenkor nem több,
mint a jövő használati utasítása.
szükséges információk a túléléshez.
(személytelen vers)

Abszurdnak tűnő, az oximoron retorikai (egyben stilisztikai) alakzatot, az egymást kizáró jelentéstartalmakat ötvöző gondolati egységek különös tartományának határát súroló szófordulatai, mint pl. „szabadba zártak”, „csinálom a semmit”, „magamat hallgatom ki” koronája a paranoia című egysorosa: „nincs hol nem lenni”, ami a címmel együtt értelmezve elbizonytalanítja az értelmezőt, és a költemény már nem lírai versként funkcionál, az érzelmi regiszter helyett az értelmit szólaltatja meg, ezzel is bizonyítva, hogy a versekben vállalt bizonytalanság nem tapasztalati jelenség, hanem filozófiai sarokpont, amit a költő többszörösen körbe jár, és újra értelmez. A félelem, a bizonytalanság, a hallucináció, az álom képződik meg a versekben, amelyek mindig kicsit abszurdak vagy éppen nagyon szeszélyesek.
Jellemző, hogy Antalovics a verseiben gyakran nem történésről beszél, hanem a megtörténés lehetőségéről, ami a vezérmotívumként megjelenített határozatlanságot nyomatékosítja, az egybevetésük során egymásnak ellentmondó lehetőségek, vagyis értelmezések képtelennek tűnő állításokban fogalmazódnak meg.
A versíráshoz és a vers működéséhez viszont nem elegendő a nyelvfilozófia, a játékosság, a szerepek keresése, hanem más is kell hozzá, miként Antalovics Péter a könyve végén eligazítja olvasóját: kell hozzá „egy nő, egy folyó, egy város, bizonytalanság és metaforák” (exit). Vagyis: bölcseleti bázisa mellett Antalovics költészete nagyon is a lírai olvasót megszólító, miként azt alábbi, találkozás előtt című, költészetének savát-borsát fölmutató verse mutatja.

ma gyönyörűen akarlak
kihasználni. emlékszem még,
amikor ez fordítva történt.
azóta csodálom a belőled
áradó melankóliát, bár téged
már nem. sikerült leválasztanom
rólad. ma gyönyörűen akarlak
kihasználni. mint erdő a szelet,
mint fát a papír. tulajdonképpen
csak szerepekről beszélek:
folyton megüresedő helyi
értékekről. egymásból táplálkoznak,
akik igazán adnak magukra.
melankóliád örökérvényű,
ha te nem is vagy az. mint víz
a medrét, mint folyót a csónak,
kihasználni
ma gyönyörűen akarlak.
(Újvidék, 2014, Forum)

PRIVÁTVILÁG
(Böndör Pál: BENDER & TSA. Egy vers végjegyzetei)

Az identitás kérdése hosszú ideje témát ad íróknak, költőknek egyaránt, hiszen az önazonosság szövevényes dolog. Közösség nélkül nem létezhet, mert mindig valamihez képest artikulálódik. Az etnikai, nyelvi, regionális, felekezeti, kisebbségi identitások, stabil és változó identitások közösségi identitásként és egyéni identitásként is léteznek, és a hovatartozás tudatát és tudatosságát jelzik. A nemzeti és a nyelvi identitást kétségkívül az a kollektív tudás alakítja, amelyek a közösségen belül nemzedékeken át hagyományozódott az utódokra. A kulturális azonosságtudat legelőbb a nyelvhasználatban fejeződik ki, de a nyelvi alakzatok használata egyéb vonatkozású, hovatartozást jelző identitások, mint például a nemi önazonosság is, azonosíthatóan jellemző. Az identitásválság, a zavart identitástudat és az identitásvesztés ugyancsak a nyelvváltásban, vagy nyelvvesztésben mutatkozik meg. A kisebbségi önazonosság eleve határhelyzetet teremt, egyetlen személy plurális kulturális és nyelvi kódrendszert kénytelen használni, és kezelnie kell a kettő közötti átjárás, határátlépés traumáit.
Ezeket a felvetődő identitásproblémákat járja körül Böndör Pál BENDER & TSA című munkájában, amelynek címoldalán a szerző vezetékneve magyarul – amit évtizedeken át illegálisan használt –, és szerbül – amit ugyanannyi ideig kényszerűségből viselt –, egymás alatt szerepel, eleve jelzi, hogy itt bizony a szerző saját nevének használatából eredő identitásproblémájára keres megoldást, azzal, hogy kiírja magából kételyeit.
A személynév és a választott szerzői név összefüggése és kapcsolata bonyolult, de nem beláthatatlan kérdéskörként jelenik meg az irodalomelméletben, az identitásváltás, a más névvel jelzett próteuszi alakváltás több megközelítésből értelmezhető, magyarázható és indokolható, politikai okoktól kezdve a játékelméleten keresztül a stiláris önazonosság megteremtéséig. A név általi önmeghatározás célja lehet pl. a rejtőzködés, ugyanakkor a kiemelés, önmeghatározás, játék, vagy ezek valamilyen arányú elegye.
Böndört a szüleitől örökölt és kapott vezeték- és keresztneve, és annak az aktuális adminisztráció által bejegyzett formája „inspirálta” az Eleai tanítvány kötetében megjelent „Ahol nevemet…” című versének megírásakor, illetve a mostani kötetében ehhez a költeményhez fűzött 110 (+ elő- és utószó) „végjegyzetének” megírása során.
A Forum Könyvkiadó meghívásos regénypályázatán 2013-ban első díjat nyert kézirat, 2014-ben Szenteleky kornél Irodalmi Díjat nyert könyv látszatra csapongó időrendet követő naplóra hasonlít, de olvasása során gyorsan kiderül, a dátumozott és keltezés nélküli feljegyzéseket tartalmazó sorozat a születéstől a megírás jelenéig ívelő szerkezet mentén azt a történetet tárja az olvasó elé, amit a szerző identitásproblémaként igyekezett megoldani, hiszen szülei szándéka szerint a Pál nevet kapta, de az anyakönyvbe már Pavle Benderként jegyezték, és ezzel a névvel élt, míg magyarországi honosítása során vissza nem kapta eredeti nevét, amelyen egyébként vers- és prózakötetek sorát publikálta – saját meglátása szerint illegálisan használva magyar nevét. Akkor voltaképpen ki a szerzőjük, és ki az, aki megírta őket? Ki vagyok én? Benderhez képest ki Böndör? – taglalja a kérdést. Az irodalomelmélet nem általános, de mérvadónak tűnő álláspontja, hogy a szerző neve hozzá tartozik az általa jegyzett irodalmi alkotáshoz, és ennél fogva, legyen az polgári név, a műalkotás egészében fiktívvé válik. Vagyis, mivel a jelen könyv esetében a Böndör és a Bender együtt szerepel a kötet címlapján, egyértelmű, hogy ők ketten, akik biológiailag mégis egyek: társak. Társszerzők. A köztük lévő konfliktus és szimbiózis hordta ki ezt a könyvet, amit nem neveznék regénynek, hanem inkább csapongó, de logikus időrendet követő naplójegyzetek sorának, amely a szerző privátvilága révén mutatja föl a kisebbségi identitás válságos következményeit, közben családtörténetet is vázol, egy név családtörténetét. Néha olyan részletekkel, amelyek az olvasó számára teljesen érdektelenek, ám mégis ott a helyük a kötetben. Elbeszélésük szellemes, szórakoztató, meglepő, és párbeszédre kényszerítő.
Böndörnek és társának, Bendernek nem kellett történetet kitalálnia ehhez a könyvéhez, hozta azt magával az élet. Részletekből áll össze egy priváttörténet, miként a történelem is egyéni történetek sorából szövődik. (Újvidék, 2014, Forum)

„A HALÁL MINDANNYIUNKAT KIHOZ A SODRUNKBÓL”
(Cserna-Szabó András: Veszett Paradicsom)

Huszonhét, címükben női nevet hordozó novellából áll össze Cserna-Szabó András Veszett paradicsom című kötete, a könyv és a novellák címadása eleve képzettársításra sarkall, amire még rátesz Baranyai András pop-artos borítóterve. A színes védőborítón egy Andy Warhol (leveskonzervet ábrázoló) munkáit idéző konzervdoboz látható, címkéjén a szerző nevét egy, az édenkerti bűnbeesést ábrázoló festmény lenyomata választja el a kötet címétől, a hátoldalon ugyanezen konzervnek a túloldalát találjuk, rajta az összetevőkkel (a novellák címében szereplő nevekkel), és egy idézőjelek közti mondattal: „Kibillent az elviselhetetlen normalitásból”. Vagyis paradicsomról van szó, bibliai és konzumtermék értelemben egyaránt, amiből az első a szövegekben felvetett élethelyzetekre, a bűnhődésre utal, míg a második a novellák hatására, vagy mellékhatására vonatkozik: kibillent.
A könyvben valóban minden valahogyan „kibillent” önmagából. A cím az elveszett, elvesztett, megveszett paradicsomra utal egyszerre, arra, hogy mindaz, ami valaha (vagy talán soha?) egész volt, eltűnt, széthullott, darabjaira törött, és hiába minden, emberi igyekezet, szerzői akarat, az örök évák és örök ádámok képtelenek visszajutni az áldott körülmények közé, bármit is tesznek a novellahősök, csupán társuk létlehetőségeit, illetve önnön sorsukat rontják, minden gesztusuk egyre távolabbra taszítja őket az egészséges párkapcsolattól és a társadalmon belüli megállapodottságtól. Nem különösebben nagy ívű a „kitaszítottság” megnyilvánulása, viszont, tekintve, hogy egyéni sorsokról van szó, minden lefelé, a romlásba irányuló mozzanat drámai és sorsromboló. A történetekben szereplő nők újra és újra eljátszák az ősanya (Éva) gesztusát, szakítanak a tiltott fa gyümölcséből – jelentsen bármit is ez a jelképes cselekedet az adott elbeszélésben –, a velük kapcsolatban álló férfiak pedig viselik a következményeket. Ez így nagyon szexista megfogalmazásnak tűnik, de Cserna-Szabó könyve nem szexista, bár nem a női nem kárára.
A szerző végtelen fantáziával teremt képtelennél képtelenebb történeteket, ámulunk csak rajtuk, élvezzük humorát, remek csattanóit, és azt, hogy nagyon tud novellát írni.
Számomra egyik legizgalmasabb az Arabella novella, amelynek kezdő mondata nyomban fölkelti a figyelmet (ez megkerülhetetlen szabály a novellaírásban), ráadásul önironikus is az elbeszélő műfaj irányában: „Fent, a babakék égen habos felhők kergetőznek némán, lent, a Majakovszkij utcán kövér vénasszony csoszog a szűzhóban.” (82. o.) Van ebben a mondatban annyi, hogy az olvasó dilettánst kiáltson, és hagyja a fenébe az egészet, de annyi is, hogy a sokat próbált olvasó éppen ezen kapja föl a fejét: ekkora merészségre csupán az ragadtathatja magát, aki nagyon biztos a dolgában. Cserna-Szabó természetesen magabiztos, ezért szeretem. De ne maradjak adós Arabella történetével. Egy kikopott és lerongyolódott egykori úrhölgy és egy balfácán rendőrspicli nem különösebben épületes beszélgetése lenne, ha az elbeszélés végén nem derülne ki, hogy a matróna az egykoron Satanella néven hírneves írónő, Spiegler Bella tulajdonképpen volt férjét, Krúdy Gyulát pocskondiázza a spiclinek előadott monológjában. A novellák számos irodalmi utalást tartalmaznak, gyakran tematizálják az írásművészetet, a helyszínek Budapest, Szeged, Kolozsvár között váltakoznak, de egyes szövegek például Ukrajnából meg a nemzetközi űrállomásról közvetítenek beszélgetéseket.
Bármennyire is elképesztők az elbeszélt történetek, mindegyik novellában találunk a valósághoz visszaperdítő csavart. A szerző kivételesen ügyel az évszámokra és a korabeli társadalmi összefüggésekre, imaginációja ráépül a kortörténetre, amiből gazdagon adagol, miként gasztronómiai ismereteiből, és remek, itt inkább kesernyés humorából (lásd: az írásunk címébe kiemelt mondatot).
A női nevek sora alapján összeálló kötet azt sejteti, hogy kemény szerkesztői munka áll a háttérben, ám gyanút kelt, hogy a névsor nem követi a betűrendet, itt valami baj lehet, gondolom, és úgy is tűnik, a szerkesztői elv, ami az elvesztett paradicsomtól a veszett paradicsomunkig (múlt és jelen századunkig vezet), felkavaróan kusza, távolról se egységes színvonalú. Kilógnak a koncepcióból egyes szövegek, miközben figyelmeztetnek, hogy nem szabad habzsolni a könyvet, minden elbeszélésnek meg kell adni a megemésztés idejét. Ilyen, lassított olvasás mellett működik a kötet, ha át szeretnénk vágtázni rajta, úgy érezzük, a kevesebb több lett volna, némely történet mintha azért lett volna beszuszakolva a kötetbe, hogy „vastagabb” legyen a könyv. Valójában mégsem erről szól a történet, hanem arról, hogy ha valóban létezett az Édenkert, az onnét történt kiűzetés nyomán jelen világunk valóban „veszett paradicsom”, amelyben a mindenkori évák és ádámok tapasztalatában az egyetemes értékek önmaguk ellentétébe fordultak át, a társadalom nem becsüli az egyenességet, a becsületet, a szeretetet, a humánumot, a segítőkészséget, az előzékenységet stb., s ennek nyomán a hagyományos értékek hiányában a személyes kapcsolatok is dugába dőlnek. Az események elbeszélése fölkavaró, a novellák szerkezete zömmel briliáns, ha nem az, akkor is élvezetes, a szerkezet szerintem sántít, bár meglehet, éppen így jó. Nekem a várakozásomnak megfelelően ez a Cserna-Szabó könyv is bejött, még ha ki is billentett az elviselhetetlen normalitásból. (Budapest, 2014, Magvető)

„HA TUDSZ NEVET VÁLASZTANI, TUDSZ ÍRNI”
(Németh Zoltán: Álnév és maszk)

Az írói (művészi) álnevek, az egyetlen biológiai személyben lakozó különböző alkotói entitások kérdése számomra kiemelten érdekes, hiszen folyamatosan jelen van az irodalom- és művészettörténetben, ezért is örültem meg Németh Zoltán könyvének.
A maszkszerű alakváltásokra Németh példaként hozza Baka István Sztyepan Pehotnij testamentuma című kötetét, számba veszi Esterházy Péter Csokonai Lilijét, Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánját, Virágos Mihályát, Dumpf Endréjét, Hizsnyai Zoltán Tsúszó Sándorát és Martossy Borbáláját, Sántha Attila Székely Ártiját, Kovács András Ferenc Lázáry René Sándorát, Jack Cole-ját, Calvusát és Kavafiszát, Csehy Zoltán Pacificus Maximusát, Karafiáth Orsolya Lotte Lenyáját, és számos más alakmás élén Weöres Sándor megkerülhetetlen Psychéjét. Az írói név megváltoztatásának, az új szerzői név választásának egyebek mellett természetesen mélyről fakadó, a személyiségben gyökerező oka is lehet, de a választott név ugyanilyen mély hatást gyakorolhat az őt választó személyiségre. Marcel Duchamp bensőségesen vallott arról, hogy amikor katolikusként valami jól hangzó zsidó álnevet kívánt felvenni, az számára annyit jelentett, mintha a név mellett vallást is cserélt volna. Az identitásváltó írók képesek a biológiai azonosságban elkülönülő alkotói személyiségek életben tartására, számukra az álnév nem póz, hanem az alkotás során létrejövő külön entitás.
Az álnevet viselő szerzői entitás, az alteregó Németh Zoltán meglátása nyomán értelmezve nem figuraként, hanem nyelvként képződik meg, és kizárólag nyelvként beszél, referenciális jelölőkénti jelenvalósága teljességgel elhanyagolható. A műben nem a szerzőként feltüntetett személy, hanem maga a nyelv beszél.
Saját megközelítésem nyomán szívesebben beszélek megképződő alkotói entitásról, mint álnévről vagy álarcról. Az álnév valami olyan, amit bármilyen szeszélyből magára ölthet a tollforgató, de ha művészi szándéka erőteljesebb a rejtőzködés igényénél, akkor új entitása új teremtményként tárgyiasul, amelynek megvannak a saját érzelmei, tapasztalatai, stílusa, nyelve, és ezek csupán részben hozhatók kapcsolatba az alkotó biológiai lényének tapasztalataival és képzeleti világával. A képbe beletartozik a maszk is természetesen, az embernek az istenektől nem örökölt próteuszi adottságának mankója, az álarc öltése. Író esetében a maszk – végtelenül leegyszerűsítve és banalizálva –, nem egyéb, mint a biológiai identitását elfedő, alkotói entitását hangsúlyozó álarc. A maszk feladata ugyanis nem a viselője személyének elrejtése, hanem ellenkezőleg, az álarcot öltő transzfigurációjának, alakváltásának a hangsúlyozása, nyomatékosítása, az alakhordozó azonosítása valamivel, ami már nem ő, hanem a magára öltött álarc megszemélyesítője.
Németh Zoltán a kötetbe sorolt tanulmányaiban néhány, fentebb részben már említett „alapszerző” maszkjait és álneves munkáit vizsgálja különböző szempontokból, függően attól, hogy az álnév a valós szerző kilétét hivatott-e elrejteni, hogy műfordítás vagy fiktív (ál)fordítás révén képződik meg, felcseréli a szerző nemi identitását stb. s mindezt becsomagolja a posztmodernséget hármas tagolásban szemlélő teóriába, illetve a hálózatelméletbe.
Állandó példái mellett több szerzőt említ az álnéven publikálók, illetve az elképesztő mennyiségű álnevet fölhasználók közül. Kiemeli Mikszáth Kálmánt, aki bár 135 álnevet „használt el”, Jaroslav Hašeket, aki száznál több néven jegyezte publikációit, nem számítva azokat, amelyeket csak a választott álnév kezdőbetűivel jegyzett. A portugál Fernando Pessoa sem maradhatott ki, hiszen nyolcvanhat különböző néven és ugyanennyi stílusban publikált. Esetében említésre méltó, hogy megírta képzelt alteregói életrajzát és horoszkópját, kitalálta aláírásukat, mintegy életre keltette őket, és általuk teljesítette ki a heteronim vagy heteronima jelentéskörét, amelynek Németh szerint elengedhetetlen alkotó eleme a „saját költői hang, stílus, saját szövegek és életrajz”. (Pessoa heteronímái egyébként termékeny ihletői a sepsiszentgyörgyi Bogdán László művészetének, amely játékos közeget biztosít a különböző alteregóknak – ha ebben az esetben használhatjuk ezt a meghatározást.)
Beszél a szerző a nemet váltó pszeudonimek gyakori előfordulásáról, amikor különböző külső és belső indíttatásból nőszerzők férfi néven, férfiszerzők pedig női név alatt jelentetik meg műveiket, de az irodalom kezdetétől jelen lévő anonimitásról is, ami a maszk és álnév tekintetében messze túlmutat a művészeteken, a bűnözésig és bűnüldözésig, a terrorizmusig és a titkosszolgálatokig – ebben a témában természetesen nem csak irodalmi, hanem közéleti forrásokat is fölhasznál. A szövegvizsgálat háttérben mindvégig jelen van az onimiának nevezett jelenség, amikor a szerző saját polgári nevével jegyzi művét, ami viszont ugyancsak problematikus eset, hiszen hiába áll a biológiai szerző neve a fikcióból fakadó írásmű fölött vagy alatt, ottani jelenléte révén maga is fiktívvé, mondhatjuk álnévvé minősül. Bár erről különböző irodalomtudományi iskolák eltérően vélekednek, ám általánosnak tűnik a vélemény, hogy a szerző neve hozzátartozik a művéhez, és ettől fogva eldöntöttnek tűnik a kérdés.
Németh Zoltán megállapítja, hogy a posztmodern magyar irodalomban a múlt század hetvenes éveinek elejétől – Weöres Psychéje 1972-ben jelent meg – jelentős teret nyert az álneves-maszkos irodalom, és ezzel kapcsolatosan leszögezi, hogy „ezek s poétikák nem reális, nem valóságos, nem létező nyelvek terében jönnek létre, hanem a szépirodalom nyelvi terében artisztikusan megjelenő összetett szemiózis során, eklektikus, palimpszeszt nyelvekként. Éppen az álnév és maszk által biztosított nyelvi felszabadulás – amelynek eredménye az eklektikus, szimulált, palimpszesztszerű nyelv – válik a biztosítékává a játékos identitásképzés szinte szakadatlan termelésének, amely az areferenciális posztmodern irodalomra jellemző.”
Németh Zoltán tíz tanulmányból álló kötetében a tulajdonnév poétikai erejét mutatja föl, különböző látószögekből és megvilágításban, egyaránt kamatoztatván irodalomelméleti és irodalomtudományi ismereteit, ráadásul alapos bibliográfiát kínál a téma iránt érdeklődők számára. (Eger, 2013, Líceum Kiadó)