'))+ ''+ (document.layers?'':'

Látom, ahogy a patak felszínén narancssárga foltokban úszik a pirkadó nap fénye. Mint megannyi amőbát formázó tutaj. Ülök az öles tölgy tövében, szememmel a pacákat követem. A lábam előtt alélt béka, az éjszaka dermedtsége béklyózza a tagjait. Balról kacsák úsznak elő a nád közül, elől a tojó, mögötte a fiókák; a sodrással siklanak, majd éles kanyarral visszafelé veszik az irányt, eltűnnek megint a nádasban. Nyilván megérezték a jelenlétem. Sajnálom, hogy elijesztettem őket. A nyakamat megcsípi egy szúnyog. Föltápászkodom, kinyújtóztatom a tagjaim. A túlparton zizzen a bozót, boglyas hajú asszony tűnik elő, felém biccent, kibújik kockás ruhájából és belegázol a vízbe. Ismerem, ő is ismer engem. Kövér testét észrevétlen fogadja magába a folyócska, petyhüdt bőre lúdbőrzik. A láthatatlan kacsák hangoskodni kezdenek, a szúnyog teleszívta magát a véremmel, tovaszáll. Pár percig nézem a pancsoló nőt. Nem zavarja bámészkodásom, élvezettel pacskolja magára a vizet. Hirtelen elfordulok, hazafelé indulok. Hallom az asszony prüszkölő nevetését a hátam mögül.

Az ösvény nyirkos, az éjjeli harmat miatt átnedvesedik lenvászon nadrágom szára. Enyhe emelkedőn kaptatok, majd lejtőn ereszkedem le. A madarak csivitelnek a fejem fölött. A falum szélén három kutya hever egy bokor tövében, rájuk vetül a hegyek árnyéka. Ismerem őket, ők is ismernek engem. Rám se mordulnak. Az egyik akkora, mint egy borjú, a másik tacskó-méretű, a harmadik nyilván bulldog. Álmosak, észre sem veszik a tőlük néhány méterre sétáló macskát, ezt a hófehérbe öltözött balett-táncosnőt, aki csak a feje tetején visel szürke foltot, akár valami sapkát. Őt is ismerem. Ismeretségünk kölcsönös. Mindent és mindenkit ismerek ezen a településen. Még a holtakat is.

Az egyetlen bennszülött vagyok a faluban. Az egyetlen, egyúttal az utolsó. Mikor a világra jöttem, hétszáz lélek lakott ezen a helyen. Oroszlánrészüknek az ősei is itt éltek. Ma hetvennégyen vagyunk, s egyedül az én fölmenőim kötődtek ehhez a helyhez. Mikor gyerek voltam, működött a bolt, az iskola (noha csak az alsó tagozat) meg a községháza, miséztek a templomban. Ma zárva az abc, az iskola épületébe nebulók helyett kecskék járnak, lenyalogatják a falakról a salétromot, a templom tornya csupaszon meredezik, a teteje tavalyelőtt, amikor egyedül maradtam, ráborult a cinteremre. Egy reggel egetverő robajra ébredtem, kiugrottam az ágyból a nagyanyám mellől, az utcára rohantam. Már csak a porfelleget láttam, amit a leomló templomtető fölvert. Odabotorkáltam, bámultam egy ideig az omladékot meg a megnyomorodott tornyot. Kis híján elsírtam magam. Leereszkedtem a sarkamra, ujjammal rajzolgattam a talajra. Házat, kerítést, fát, bokrot, szállongó madarat. Mint gyerekkoromban. Talán fél órába is beletelt, mire összeszedtem magam, a lábam úgy elgémberedett addigra, hogy alig bírtam fölegyenesedni. Hazáig sajgott a vádlim. Utána eltemettem a nagyanyámat. Nem várhattam tovább. Már édeskés szaga volt.

Három nappal később érkeztek meg az első új lakók. A falu száztizenegy házából huszonhatot vásároltak meg néhány hónap leforgása alatt. Nem tudom, kikkel és mikor kötötték meg az adásvételi szerződéseket, mindenesetre papírokon lefektetett, pecsétekkel megerősített jogokkal fölvértezve érkeztek. Öt magyar család jött először, aztán a németek, hollandok, finnek, norvégok, svédek, flamandok és legutoljára a svájciak. Renováltak, napelemeket és szélkerekeket állítottak, nagy autókkal parkoltak az elhagyott utcákon, fajtatiszta kutyáik után nejlonzacskóba gyűjtötték az ebszart, mintha még mindig valamelyik nagyvárosban lennének; sokan közülük úszómedencéket ásattak, géppel öntöztették és velem nyíratták a gyepüket. Megismertem őket, s ők is engem.

A kutyákon és a sapkás cicán kívül nem találkozom mással, míg elérek a házamhoz, amit az ükapám épített százhatvan évvel ezelőtt. Hacsak nem egy másik házat, ami ennek a helyén állott. Ezt sosem sikerült tisztáznom. Már nem is sikerülhet többé soha. Beletörődtem, hogy így alakult, általában nem gondolok vele. Nem is értem, most honnan jutott eszembe.

Én magam három éve tértem haza. Hat esztendeje elmentem szerencsét próbálni az egyik nagyobbacska városba. Jó messzire innen, a Duna másik oldalára, az Alföldre. Egyik földimnél laktam, boltban dolgoztam. Érettségim van, a falunkhoz közeli kisvárosban szereztem. Közel két évig gürcöltem eladóként, s ezalatt hatszor dézsmáltam meg a bevételt. Hetedjére lebuktam, repültem boltból is, lakásból is. Megtakarított pénzecskémet elvették, mindenemből kiforgattak (nem volt nehéz dolguk, alig birtokoltam valamit), elvertek és kiakolbólítottak az utcára. A főnököm és a földim is azt kiabálta utánam, megérdemlem, szemét alak vagyok. Egy évig éltem fedél nélkül. Hazamenni röstelltem, a szagom miatt senki sem alkalmazott, munka nélkül viszont képtelenség, hogy albérletre teljen az egyszeri emberfiának. Legalábbis nekem. Az italra is rákaptam, hogy a csudába ne kaptam volna, jól esett a kortyokból nyert nemtörődöm tompaság. A máltaiaknál ruhához, a ferenceseknél ebédhez jutottam, szállókon háltam. A többi hajléktalant napközben, amennyire lehetséges volt, kerültem. A többségük tíz forintért megagyalt volna, a nők pedig mind dugást meg orális szexet ajánlottak borért cserébe. Csúnya bőrű, rossz fogú nők voltak, a hajuk úgy tapadt a fejbőrükre, mintha zsírral tapasztották volna oda. Inkább a bort választottam, mint a szolgáltatásaikat. A ruhaosztásnál férfiak-nők egyaránt ölre mentek, aztán a kiharcolt göncök nagy részét még azon a napon, amelyiken megszerezték, eldobálták. Alig akadt köztük egy-két jó fej. Az egyik ilyen mesélte, hogy régen sokkal többet értek a csövesek, voltak elveik, értékek mentén élték az életüket, még jelentett valamit számukra a szabadság és függetlenség. Mára azonban cudarul elkutyultak, többségük nem sokat érő, kötekedő, hangoskodó, ostobaságokat gajdoló alak.

Ami engem illet, az utcán is rengeteget olvastam. Tömérdek könyvet dobnak ki az emberek, mindig találtam olyat, ami érdekelt. Nyolc-tíz kötetet cipeltem magammal állandóan; amelyiket végigolvastam, azt eladtam az antikváriumokban, s újabb könyvet vagy bort vettem az árán. Mert inni ittam, ez tagadhatatlan – nem is takargatom: ittam, akár a kefekötő. Gyakorta lejmoltam is cefrére, de mindig elmondtam, hogy arra kell, nem hazudoztam össze-vissza. Olyankor néhányan anyáztak, mások nevettek és legyintettek, vagy adtak egy-két százast. Kerek egy esztendőig tartott mindez. Akkor a nagyanyám értem jött és hazahozott. Akkor velem együtt öt személy jelentette a falu lakosságát.

Mire ki lehetett engedni a kamrából, ahová azért zárt a nagyanyám, nehogy megszökjek az ital utáni vágyakozásomtól űzve, mire kiengedett, már csak hárman voltunk a községben. Aztán meghalt Mara néne is, maradtunk ketten a nagyanyámmal. Ő nyugdíjat, én segélyt kaptam. Az állam tudott rólunk, a szomszéd falu postása havonta meglátogatott bennünket. Én hetente egyszer átbicikliztem a legközelebbi ábécébe. Egyszer estem csak kísértésbe. Vagyis vásároltam egy palack Koccintós elnevezésű lőrét. Egy korty után azonban kiöntöttem az egészet az árokba. Azóta eszembe se jut, hogy inni kéne. Az se, hogy lehetne.

Miután meghalt a nagyanyám és megérkeztek a betelepülők, a postás havonta már több alkalommal eljött hozzánk, hivatalnokok is érkeztek olykor és a segély mellé zsebpénzt is kaptam: fűnyírásért, kaszálásért, ilyesmikért. Az új lakók – szemernyi kétségem sem lehet efelől – hülyének tekintenek, egy szánalmas agyalágyultnak, akit sajnálni kell, ugyanakkor némi hasznot is hajt. Így élek, így élünk. Ismerem őket, s ők ismernek engem. Helyesebben szólva: azt hiszik, ismernek. Az ő dolguk, engem nem izgat.

A házamban rend uralkodik. Világéletemben szerettem a rendet. A könyveim (hatéves korom óta rendszeresen olvasok) szigorú ábécérendben sorakoznak a szedett-vedett polcokon, amiket az elhagyott házakból szedtem össze. Ahány, annyiféle, de ennek az eklektikának is megvan a maga bája. Stijn nevű holland szomszédom is így vélekedik. Ő odahaza belső építész volt, de egy éjjel álmot látott. Álmában a tenger áttörte a gátakat és jéghideg vizével maga alá temette egész Németalföldet. Rémlátomása még háromszor ismétlődött meg, három egymást követő csillagtalan éjszakán. A negyediket nem várta meg, ideköltözött az élettársával együtt, aki amúgy Indonéziában született és szintén férfi. Stijn egyik távol-keleti útjáról hozta Európába, pár év múlva elvette, s ide is magával hozta. Mindenesetre Stijn ért a designhoz és kedvét leli a házam ilyen-olyan berendezéseiben. Vele szemben a párja, akit Miminek kell szólítani, mindent utál, ami velem kapcsolatos. Hans Andrè, svájci szomszédom szerint féltékeny rám. Holott én nem fogom összeszűrni a levet Stijnnel, arra bárki mérget vehet, egy csöppet sem vonzódom a saját nememhez.

Hans Andrè felesége például sokkal jobban érdekel. Ennek a pocakos, ritka, ám annál korpásabb hajú alaknak csodaszép asszony jutott. Aki ráadásul szeret anyaszült meztelenül napozni a kertjében. A pincém szellőzőablakából általában pontosan azt kis hasítékot látom a lába között, ahogy hanyatt fekszik a fűben és sütteti magát a Nappal, éppen oda látok, ahová kívánkozom. Most azonban korán van még ehhez. Nem is megyek le a pincémbe, viszont erről az egészről eszembe jut, hogy Mags, a norvég orvos tízezret ígért, ha kipakolom a garázsát, ami voltaképpen pince, végtére is a háza alatt van és eredetileg bort meg krumplit tároltak benne a hajdani tulajdonosok (mellesleg szegről-végről rokonaim, évek óta Angliában élnek, valami pulykafarmon nyiszálják a jószág torkát). Úgy döntök, ma lesz a napja, hogy eleget tegyek a kérésnek. Bekapok pár falatot, aztán megyek az alvégre, ott lakik Mags a nejével meg a lányaival, akik tíz évesek, ha lehetnek, s máris magasabbak nálam. Emellett az arcuk lópofára hajaz, akár az anyjuknak, elálló füleiket nem takarja vékony szálú hajuk és olyan görbe lábuk van, akár egy összeszottyadt vénasszonynak.

Útközben Björn integet felém, a kutyáját sétáltatja. Nem értem, minek. Akkora kertje van, mint két futballpálya. Björn mindig vidám, többek szerint azért, mert állandóan be van tépve. A felesége is folyton vigyorog, és nem visel melltartót, pedig a mellei, fiatalsága ellenére, úgy csüngenek, akár a vemhes koca hasa. Ő azonban ezúttal nincs jelen. Visszaintek Björnnek, s már ott is vagyok Magséknál. Nincsenek otthon, ez azonban nem zavar. Sosem zárják a házat.

Két órán keresztül hordom a limlomot a garázsnak használt pincéből. A meredek betonrámpa, amit az autójának épített a doki, megizzaszt. A kerítés mellett, az utcán halmozom föl a kacatokat, majd Mags elviteti valakivel az egyre duzzadó halmot. A vége felé járok a munkának. Ép és törött befőttesüvegek, korhadt ládák, elrozsdásodott, vasból tákolt polcrendszerek, dobozok, elöregedett szerszámok, biciklicsontvázak és hasonló ócskaságok kerülnek az utcára. A garázs-pince végébe hatalmas vásznat szögeltek, az állapotáról és koráról ítélve nyilván az eredeti tulajdonosok; a penész különböző alakú foltokat rajzolt a felületére. Úgy határozok, ezt is eltávolítom. Legott le is tépem a falról kíméletlenül. A vászon mögött ajtóra bukkanok. Zárva van. Magsék még nem érkeztek haza, a kíváncsiság viszont elemi erővel tör rám. Esélyt nem látok arra, hogy ráleljek a kulcsra, ám az ajtó korhatag, elöregedett, úgyhogy megkísérlem betörni. Úgy a tízedik rúgásra enged: a lapja átszakad. Most már csak tágítanom kell a lyukat. Keresek egy zseblámpát (Mags a pince bejárata mellé állított egy csinos kis polcot, azon tart néhány elengedhetetlen eszközt), bevilágítok vele az ajtó nyílásán. Semmit sem látok. Belépek az ajtó mögé. Hosszú sziklafolyosó elején találom magam. A falakon izzadtság gyanánt ütközik ki a nedvesség. Hideg van, megborzongok. Úgy döntök, lesz, ami lesz, nekivágok.

Úgy száz lépés után a folyosó jobbra kanyarodik, majd újabb mintegy ötven lépést követően balra. Pár méterrel beljebb aztán kiszélesedik, valóságos barlanggá öblösödik. Lehet körülbelül öt, esetleg hat méter magas és legalább ötven-hatvan négyzetméter alapterületű. A közepén régimódi kórházi ágy áll, az ágy előtt pléhlavór. Az ágyon egy emberi test hever. A bokáján bilincs, a bilincs láncban folytatódik, a lánc a barlang faláig vezet, ahol egy, a sziklához erősített karikához kapcsolódik. A szívem a torkomban dobog, kiver a hideg verejték.

Az ágyhoz botorkálok, a testhez hajolok. Női test. Mezítelen. A hasán fekszik. Hosszú, barna haja szétterül a feje körül. Nem mozdul, életjelet nem ad. Óvatosan megérintem. Hideg, akár a kő. És ugyanolyan merev. Halott. A bőre azonban bársonyos, sem foltokat, sem egyéb elszíneződést nem látok rajta. Ha nem érek hozzá, olyan, mintha élne. Különös módon nem esem kétségbe. A szívem kalapálása csillapodik, a lélegzésem nyugodt. Homlokom sem gyöngyözik már. Alaposan, centiméterről centiméterre átvizsgálom a barlangot. Pontosan szemben a bejáratával, ahonnan érkeztem, vasajtót találok.

– Egy életem, egy halálom, én ezt fölfeszítem! – motyogom, s már rohanok is visszafelé, a pincébe. Emlékszem, pajszert is találtam a haszontalanságok közt. Félre is tettem. Nekitámasztottam a bejárat melletti polcnak. Most jó szolgálatot tehet.

Újra izgatott leszek, amint a kezemben érzem a pajszer hideg vasát. Nincs idő gondolkodni, csillapodni, szaladok vissza. A szétvert ajtótól az első kanyarig kilencvenkilenc, a következő fordulóig hatvanhat lépést számolok. Onnan tizenhárom lépés a barlang bejárata. Újabb huszonhét lépés a vasajtóig. Körbetapogatom, rés után kutatok. A zár környékén találok akkorát, amibe beleilleszthetem a feszítővas végét. Nekifeszülök. Újra és újra, egyre jobban zihálva, egyre nagyobb dühvel. Végül enged a zár, s az ajtó föltárul.

Mögötte újabb barlang, sokkalta nagyobb az előzőnél. A barlangban ágyak és szekrények sorakoznak a fal mellett. Üres ágyak, romos szekrények. Bokáig áll a víz. A barlangterem kellős közepén létra tör a magasba. Odalépek, mászni kezdek. Hatvanhat fokot mászok meg. A létra egy csapóajtóhoz fut. A csapóajtó zárva van, s én hiába próbálkozom, nem sikerül kinyitni. Úgy negyedórás küzdelem után föladom, visszamászok.

Cipőmben cuppog a víz. Minden lépés egy cuppanás. A barlangteremből a kisebb barlanghelyiségbe, onnan a folyosón át a pince-garázsba slattyogok. A feszítővasat ledobom a betonpadlóra, a csörömpölésre fölriadnak a sarokban szunyókáló keresztes pókok. Kioldalgok a napfényre, hagyom, hogy átjárja a tagjaim. Mintha álomból ébrednék.

– S ha nem csupán mintha? – kérdezem a kerítésen üldögélő, fejét jobbra-balra hajtogatva engem figyelő rigótól. A madár nem felel, megrázza magát, elszelel. Leülök a sarkamra, gondolataimba merülök.

A falunkon öt párhuzamos utca fut végig, három a völgyben, egy-egy a két egymással szemközti, a völgyet szegélyező hegy oldalában. Ezt az öt utcát négy keresztutca köti össze. Mags háza az egyik völgyszéli utcában áll. Következésképpen a ház fölött is vannak még házak. A barlangterem mennyezetébe vágott csapóajtó tehát alkalmasint a hegyoldalban futó utca valamelyik házába vezet. Számolgatni kezdek, s arra jutok, kizárólag a Szomoródy-ház lehet a megoldás. Szomoródyék néhány hete költöztek el, azóta üresen áll az otthonuk. Nem hallottam, hogy árulnák. Hirtelen ötlettől vezérleve magamhoz veszem újra a pajszert. Szaladok a Szomoródy-házhoz.

Megizzadok, mire odaérek. A bejárati ajtót könnyedén fölfeszítem. Az egész épület üres. Végigjárom a három szobát. A padlókon parketta, sehol sincs nyoma csapóajtónak. A konyhában és a fürdőszobában sem lelek semmi gyanúsat. A kamrában sincs árulkodó jel. Jöhet a pince – ez alatt a ház alatt is akad egy. Oda már nehezebben jutok be, mint a lakásba, de végül mind a három lakatot le tudom verni. Fölkattintom a villanyt. Az egyetlen, csupasz körte pisla fénye éppen elegendő, hogy észrevegyem a csapóajtót. A pince közepébe vágták, hatalmas lakattal zárták le. Hosszas erőlködés után széttöröm a szerkezetet, fölnyitom az ajtót: alattam a barlangterem, kezemmel megérinthetem a létra legfölső fokát.

Lihegek, szinte sipítva veszem a levegőt.

Nyilvánvalóan nem tarthatom meg magamnak a titkot.

Valahogy mégse fűlik a fogam ahhoz, hogy legelőször Magsot avassam be. Elügetek inkább Szabó Jóska bácsihoz, a kihalt falumba érkező első magyar család fejéhez. Szabó Jóska bácsit otthon találom, mint rendesen. Nem tudom, miért hívja mindenki bácsinak, negyven évesnél nemigen több, jóllehet a haja deresedik. Elképzelni sem tudom, mivel foglalkozik, többnyire a háza télikertjében üldögél a laptopjával az ölében. A felesége a televíziót nézi, felém se bólint, amikor köszönök. Szabó Jóska bácsi leültet, megkínál egy pohár tonikkal. Elhadarom neki a fölfedezéseimet. Figyelmesen végighallgat. Amint befejezem, föláll.

– Elmegyek tíz percre – kiált be az asszonynak, feleletet ő sem kap.

Miközben szépen sorban megmutatok neki mindent, Szabó Jóska bácsi arca fokozatosan elsötétül. Körbejárja a nagyobbik termet, megrázza a magasba vezető létrát. Amennyire érintés nélkül lehetséges, gondosan megvizsgálja a kisebbik barlangban fekvő hullát. Közben hümmög, dünnyög, a fogát szívja. Mikor mindent megszemlélt, kimegyünk a fényre ismét. Szabó Jóska bácsi telefont halász elő a zsebéből és a rendőrséget hívja. Higgadt hangon számol be mindarról, amit lát. Csakhamar kiérkeznek a rendőrök öt vagy hat kocsival. Mérnek, fényképeznek, kutyákkal szaglásztatnak. Gumikesztyűs emberek matatnak mindenütt. Hordágyon, fehér lepellel letakarva viszik el az ismeretlen lány tetemét. Barna hajtincsei kilógnak a vászon alól. A következő napokban, hetekben legalább tízszer mondatják velem végig a barlangok megtalálásának történetét. Mags pincéjét körbekerítik Police feliratú szalaggal, nem léphet azon keresztül senki ember fia. Kivéve, ha zsaru. 

Mags már az első este a szememre hányja, hogy nem őt értesítettem először.

– Miért, nem a rendőrséget hívtad volna? – kérdezem kihívóan.

– De, rendorseget, igen, igen.

– Hát akkor? – pökhendiskedem.

– Enyemezhaz, enyem itt egesz – s a kezét elhúzza a homloka előtt, jelezve, mit gondol szellemi képességeimről.

– Nyazsgem – vigyorgok és faképnél hagyom.

– Fllerninterj! – röfög utánam, s még azt is hozzáteszi:

– Dævendøtte!

Csak nevetni tudok rajta. Még hogy az ő háza! Még hogy az ördögbe meg a fenébe! Én vagyok itthon, én döntök. Ahogy én akarok. Ezt sose érthetik meg. Attól, hogy a füvüket nyírom, a nejüket stírölöm, a portájukon meg a kamráikban pakolászok, attól még se hálát, se egyebet nem érzek irántuk. Se szeretetet, se gyűlöletet. Ahogy a falevelek iránt se, amiket az udvaromba befúj a szél, s nekem össze kell gereblyéznem mindahányat.

***

Hónapok teltek el. Az újságokból tudtam meg, hogy a halott lányt két éve keresték, az eltűnt személyek listáján is szerepelt. Szomoródyék úgy fölszívódtak, mintha soha nem is léteztek volna. Egyes újságírók szerint prostituáltakat futtató bűnözők hálózatának telephelye lehetett a barlangrendszer és a két ház; mások szektát gyanítottak a háttérben. Akadtak, akik különféle hadseregekről susmorogtak. A felfedezésem utáni első hetekben a csapból is a falunk neve és az itt megesett dolgok folytak. Aztán ránk untak hamar. Fél év elteltével már csak egy-két megszállott összeesküvéselmélet-hívő boncolgatta az ügyet. Egyik a szektát, másik az ufókat, a harmadik a maffiát állította elmélete gyújtópontjába, és így tovább. Mags visszakapta a pincéjét és kibékült velem. A füvét hetente nyírom. Szabó Jóska bácsi néha behív a téli kertjébe, teát iszunk és beszélgetünk. Többnyire a bolygó fölmelegedéséről. Néha a barlangról. Hogy akár a magunk javára is fordíthatnánk az esetet. Szabó Jóska bácsi olykor Magsszal is diskurál. Erről-arról, mindenféléről. Hans Andrè felesége, ha csak teheti, pucéran napozik továbbra is, s én, ha csak tehetem, meglesem. Azt hiszem, mindketten tisztában vannak ezzel és nem bánják. Stijn olykor körülnéz a házamban, Mimi föl tudna nyársalni a tekintetével. Björn kutyája előszeretettel ürít szerteszét, gazdája alig győzi bezacskózni a méretes adagokat. Ha véletlenül derűsebb a megszokottnál, zacskó nélkül vágja zsebre a kutyaszart.

***

Ősszel Mags megvásárolta a Szomoródy-házat és úgy határozott, a barlangrendszerből tavaszra élményközpontot alakít ki. Jövőre tolongani fognak itt a turisták. A borzongást, a hideglelést keresik majd. Mags szerint nem is gondolnánk, mennyien vágyakoznak egy kis biztonságos rettegésre. Nekem munkahelyet teremt a beruházás: mindenes és gondnok leszek az élményközpontban. Azért esett rám a választás, mert ismernek engem és én ismerem őket. Jó lesz nekem. A falunak is jó lesz. Talán a maradék üres épületek is gazdára találnak. Bizony, föllendülünk. Vélhetően virágzás vár ránk. Remélhetően hosszan tartó és gyümölcsöző konjunktúra. Remény, jövő, életkedv fakad a föld alól, a barlangok gyomrából, a halott lány hajából.

A rejtély… Hát, az sosem oldódik majd meg. És ez nekünk jó. Mags hírlapírókat bérel majd föl, hogy minden turistaszezon előtt újraélesszék. Skandináviában újra és újra életre kel a barlangi szekta legendája, Svájcban a barlangi ufók hívei szaporodnak el, míg a hollandok erotikus káprázatokat kapnak. Az oroszok jenki konspirációról, a jenkik orosz hatalomvágyról hallanak majd. És így tovább. Mi meg jót röhögünk a markunkba. Kivált én. A felfedező. Mert ismerem őket. És ők ismernek engem. Legalábbis azt hiszik.