'))+ ''+ (document.layers?'':'

Véelnek, köszönettel

Ez nem az a hely, ahol a romok

mögül előbukkan a kezdet,

a rálátás helye nem itt van,

hiába mennél fel az omladozó

szálloda tetejére, ott semmit sem

látnál, csak a fenyők karéjától

jóllakott völgy széles panorámá-

ját, a felhőkön áttüremkedő bátor-

talan napsugarak párás kigőzölgé-

se sem oldja fel a szemedre teke-

redő hályogot – nem, a rálátás nem

itt adatik meg, innen száz kilomé-

terrel följebb a vasútállomáson,

erős, vakító napsütésben talán –

Nem, ez nem az a hely, barátom,

valami ismeretlen időzóna ez már,

titkos és veszélyes fertály, amin

nem lehet csak úgy átlábalni a

bokánkat nyaldosó vízben, ahová

vezető kellene, sztalker, mint a

lassan süllyedő szálló dohos, sivár

és nyomasztó cementlabirintusának

csöpögő kísértet-folyosóihoz, ahon-

nan jobb, mint a víznek: elfolyni,

elpárologni – viharkabátban eltűnni

gyorsan

Itt, az egykori tekepálya szilán-

kos-szakállas, düledező díszletei

közt vizenyősen korhadó roskatag

villák törött tornácán megül a

foltos, örökké vedlő idő, szájához

emeli butykosát, nagyokat kortyol

és vissza is öklendezi – múltnak

megöregedett, jelennek nem való,

jövője nincs vagy elveszett (a nyo-

morúság megáradt vize arcának rán-

caiban)

Igen, barátom, miközben állunk

onnan száz kilométerre,

csatlakozásra várva a kisváros

kopott peronján, zsebre gyűrt

kézzel és füstölgő cigarettával a

szánkban, a rekkenő nyárban is

hordjuk, koptatjuk, féltjük és

szeretjük azt a viseltes posztóka-

bátot, ami a mienk, ami nagy

virrasztó fellegként borulva ránk

a közös múltunk valahol talán, talán

Az idő sebhelyes arcát szabdaló

szamurájkard mindkettőnk oldalán