'))+ ''+ (document.layers?'':'

MINDENNAPI KERESZTJEINK

a hűség amivel tartozol…

ez jutott eszembe amikor megláttalak

a gyógyvízben üldögélve nyakig

de a szavakra nem hat a gravitáció

ott maradtak zsebembe varrva

s én az elázott nyár kukkoló cinkosa

restelltem átúszni a harmincegynéhány évnyi nyarat

pedig nem volt ez több

mint egy zongorafutamnyi pillanat

talpam alatt dísztelen homokszemek

bizsergették elő az emlékeket:

akkor történt amikor a Kisharsányi

egész délután azt az Omega-slágert dúdolta

„én elmegyek” és elment valóban

(disszidált ahogy akkor mondták)

– menetrendszerűen ide-oda verődtem én is

de az a fösvény délután valahogy bennem rekedt

tizennyolcéves kölyök voltam és fülig szerelmes

kézrátéttel gyógyítottál a medence partján valakit

a vállak fölött féltékenyen lestelek

szinte éreztem bőrödön a víz kénes illatát

de a bódító varázslat ígéretével hiába hívtalak

te a másik medencét választottad

éreztem mekkora nyűg a szófogadatlan akarat

a termálba mentem lelkemet gyógyítani

míg te a hangodat próbálgattad

s dőzsöltél a fiúkkal a zsongó habok közt önfeledten

mint teában a filter eláztam teljesen…

azóta kihalt a torkomban verdeső áhítat

a mélyre nyelt idő hiába buggyant most elő

egymáshoz nincs már út

pedig most ott áztatod elomló testedet

ahol harmincegynéhány éve hiába kerestelek

MÉGSEM

eluralkodott rajtunk a tettetés

szorongásod mindent megmérgezett

beteg szeizmográfom lettél

rám alvadtál mint a vér

s ha tekintetem a zebrán átkísért

mindannyiszor elvágtunk egy köldökzsinórt

– mégsem haltunk bele:

magadba gyűrtél mohón újra és újra

mint amikor nagylánnyá avattalak

minden más hamis volt

az utca a ház a nyakadba lehelt csók

jöttél valahonnan idegen arccal

kézenfogtál hogy el ne vesszek

villamoskocsikat ringatott a kiskörút

és szakadt bélésű kabátját ránk

terítette az esőbe hajló mocskos délután

KÜLÖNBÉKE

F. I.-nek Nagyenyedre

a kijelentő mondatok ideje lejárt

a meg nem válaszolt kérdések kora következik

nyelvet ölt a bizalmatlanság

felesleges kockázat magadat kiadni

maradt egy kartondoboznyi megsárgult papír

s a nyelv melyen még álmodsz beszélsz

a férfilét színtiszta önzés

de holnap is lélegezni kell

és emléket ölni csendben félszegen

megtanultál a kifosztásba beletörődve szeretni

maradtál bűnös szemtanú

akit nyolcvanegynéhány év súlya húz

– mi tartott eddig magad sem érted –

de a sebzett magot ha elveted

fájdalom nő kár titkolózni mert mi lehet

rosszabb a ki sem mondott lényegnél

a sok kimentett kérdés mellé

mézet csurgatsz a teába s már csak azt várod

mikor oltja el az álmot a reggel

UTCABÁL

felfal a zajos forgatag tömegiszonyod van

fűszeres füstbe mártva hozza a szél a sültek szagát

tömött sörpadok közt egy lány szól utánad

– nem érted: németül beszél –

kézjelekkel adod tudtára hogy reménytelen

de karodba kapaszkodik hangját elnyeli a zaj

szeme ragyogásából olvasol

meghívod egy italra

a színpad előtt már egymást átölelve álltok

másféle csöndet szeretnél

kóboroltok a sokadalomban

egy árusnál bőr karkötőt vesz neked

kíváncsi mosollyal bilincseli rád

búcsúztok valami semmit sem ígérésben

s mint eldobott sörös doboz üres maradsz