'))+ ''+ (document.layers?'':'

Péternek

A csónak hangtalanul siklott. Vékony, feketén rezgő vonal az ezüstösen kavargó ködben.

– Biztos, hogy nem tévedtünk el? – szólalt meg a fiú tétován.

– Oda megyünk, ahová kell – dörmögte az öreg. – Ahol már nagyon várnak ránk.   

Szavai tompán visszhangoztak a nyirkos homályban. A fiú nem válaszolt. Az öreg nedvesen csillogó viharkabátját nézte. Ha nem érezte volna a víz ellenállását, azt hitte volna, hogy a semmiben eveznek. Mintha az idő is megszűnt volna körülöttük. Képtelen volt megsaccolni, hogy mióta ülnek a csónakban. Ez az átkozott köd az agyamba szivárgott, gondolta. Mindent összemosott bennem. Csak az indulásukra emlékezett. Amint a szúrós hecsedli bokrok között kanyargó, agyagos ösvényen meg-megcsúszva lementek a tópartra. Akkor még nem volt köd. A reggeli napsütésben a víztükör szemfájdítóan fénylett. A csónak a móló végénél egy megfeketedett faoszlophoz volt kikötve. Foghíjas lépcső vezetett le hozzá. Lábuk alatt vészjóslóan ropogtak a korhadt deszkalapok. Félúton megtorpant. Másra számított, nem erre a rozoga lélekvesztőre, melynek hasadékain a napsugarak átvilágítottak. Az öreg már ott állt az első ülésnél, s őt nézte.     

– Szállj már be! Hát nem erre vártál?! 

Némán engedelmeskedett. A láda a két ülés között volt. A sötétbarna lakkfesték nagy része lepattogzott róla. Látni lehetett a szerteágazó repedéseket. A fém fogantyúkon rozsdafoltok sötétlettek.

– Ez az? – nézte hitetlenkedve.

– Naná – vigyorodott el az öreg. – Mi más lenne.

A ráncok vonalai keresztül-kasul futottak az arcán. Mint a repedések rajzolata a ládán, gondolta önkéntelenül a fiú, s a himbálózó csónakban egyensúlyozva, óvatosan a hátsó ülésre ereszkedett.

– Mi van odaírva? – mutatott a láda oldalán füstként derengő, ismeretlen betűkre.

– Nem mindegy? – vont vállat az öreg, s eloldozta a csónakot. – Az a fontos, ami benne van.

Elindultak. Az öreg lassan, egyenletesen evezett. A fiú igyekezett a tempójához igazodni. Nehezebb volt, mint képzelte. Úgy érezte, mintha minden evezőcsapással sűrűbbé vált volna a víz. Vagy az a kopott, titokzatos feliratú láda egyre jobban húzná lefelé a csónakot. Mire kiértek a nyílt vízre, az evezőlapát feltörte a tenyerét. 

– Valami baj van? – fordult hátra hirtelen az öreg, mintha megérezte volna a fiú testében vibráló fájdalmat.

– Mért lenne?! – rázta meg a fejét dacosan a fiú.

A mozdulattól a haja a homlokába hullott. Olyan volt, mint az öregé. Egyenes szálú és sűrű, csak éppen nem hamuszürke, hanem koromfekete. A viharkabátja is olyan volt, mint az öregé: sárga, vízhatlan PVC.

– Ne izgulj – vigyorgott az öreg. – Hamarabb belejössz, mintsem gondolnád. A te korodban én is így voltam ezzel…

A fiú nem válaszolt, csak még erősebben szorította az evezőt, mintha eggyé akart volna válni az érdes fával.

Egy idő után apró, fehér pamacsok jelentek meg az égen.

– A kurva életbe! – mordult föl az öreg. Elindulásuk óta most először látszott idegesnek. –  Igyekeznünk kell, amíg még látunk valamit. 

A felhőfoszlányok egyre lejjebb ereszkedtek, s a tó vize fölött sűrűn gomolygó köddé formálódtak. A fiú még soha nem látott ehhez hasonlót. A ládára gondolt. Nem jutunk el oda, ahol annyira várnak minket, s az idők végezetéig bolyonghatunk majd ezen az istenverte kísértettavon. Aztán már semmire sem gondolt, csak nézte, nézte az öreg nedvesen derengő viharkabátját, az egyetlen tájékozódási pontot abban a szörnyű homályban. A fájdalom bénító zsibbadássá tompult a kezében, mintha már nem is ő evezne. Aztán, amikor már végképp lemondott arról, hogy kikerülnek abból az átkozott ködből, egyszerre csak világosodni kezdett körülöttük. Korhadt fák mellett haladtak el. A csupasz ágak görcsbe rándult, fekete karokként meredtek ki a vízből.

– Valamikor kiterjedt erdőség volt itt – szólalt meg az öreg –, de a változások után a fák nagy részét kivágták. Ennyit hagytak belőlük… Hogy emlékeztessenek a régi szép időkre – tette hozzá göcögve, mintha csak egy jó vicc volna.

Egyre világosabb lett. A ködfátyol szétszakadozott, és fölszívódott a napfényben. A rothadó fákat düledező házfalak váltották föl a vízben. Mögöttük meredek domboldal magasodott.

– Ez itt a régi falu – mondta az öreg. – Ötszáz házszám volt itt. Takaros kő- és téglaház valamennyi. Bennvalóval, gazdasági épületekkel. Ahogy a nagykönyvben meg van írva.

A fiú a málladozó falakat nézte, a korhadt gerendákat, melyek körül fakó zölden örvénylett a hínár.

– Ez volt az iskola – bökött az öreg egy nagy, beszakad tetejű épület felé. – Kétszázötven gyerek tanult benne.

– Maga tényleg mindent tud? – szólalt meg a fiú csodálkozva.

– Hát! – nyerített föl az öreg. – Idővel te is megtanulhatsz mindent. Jó, ha tudod, a magunkfajta emberekre mindig szükség van…

A fiú hallgatott.

– Az ott meg, ami a templomból megmaradt – mutatott az öreg egy megdőlt toronyra.

A sötéten tátongó boltíves kapu mellé kormányozta a csónakot. Bent halak úszkáltak. A félhomályban szivárványosan fénylett a hátuk.

Amint a romok és törmelékek között tovább eveztek, valami a csónak oldalához koccant. A fiú tágra nyílt szemmel bámulta. Egy lábszárcsont volt.

– A temetőből van – vont vállat az öreg. – A víz kimosta a sírokból a halottak csontjait. Nehéz lesz őket az utolsó ítéletkor összetrombitálni – göcögött újra. – Amikor véglegessé vált, hogy a falut elárasztják, a lakosság a környező településekre költözött – váltott komolyra. – Senki sem gondolta végig, hogy az ősökkel mi fog történni. Különben sem lehet egy temetőt csak úgy továbbcipelni.

– S azok ott fent? – mutatott a domboldal felé a fiú.

– Jövevények – mondta az öreg. – A völgy már foglalt volt, amikor ideérkeztek. Elegük lett a vándorlásból, letelepedtek, de már csak ott fent jutott számukra hely. 

A fiú a léckerítésekkel körbevett vályogviskókat nézte. Többségük rikító színű volt. Piros és zöld, sárga és kék. Rongyos gyerekek raja futott le láttukra a partra. S tarka-barka rokolyás nők. A férfiak lassan követték őket. Széles karimájú, nagy fekete kalapjukat a homlokukba húzva lépegettek lefelé. Egyszerre voltak szánni valóan esendőek és mérhetetlenül büszkék.

Az öreg egy cölöphöz kötötte a csónakot. A ládát kiemelték, s a fövenyre tették. Nehéz volt, a fiú majd megszakadt a súlya alatt. 

– Na, végre – állt eléjük levetett kalappal egy vézna, alacsony emberke. Vékonyszálú, seszínű haját összekuszálta a tó felől fújdogáló, iszapszagú szél. Kopott reverendáján zöldes penészfoltok éktelenkedtek. – Már azt hittem, hogy megfeledkeztek rólunk.

– Mi soha nem feledkezünk meg a hozzánk fordulókról, Káló páter – rázta meg a pap kezét az öreg. – Ő a segédem. – mutatott a mögötte álldogáló fiúra. – Ügyes, értelmes gyermek. Még sokra viheti az életben.

– Az Úr áldása kísérjen utadon – emelte szelíd, fakókék tekintetét a fiúra a pap. – Szóval, mégiscsak elhozták – fordult a láda felé.

– El hát – bólogatott az öreg. – Egyedi darab, valódi mestermunka. Remélem, hasznát veszik.

– De még mennyire! – lelkendezett a pap. – Tudja, az én szavam magára nem elég ezeknek az ágrólszakadt embereknek. Itt a semmi peremén válik csak igazán fontossá az együvé tartozás érzése. A hit, hogy mindennek ellenére mégiscsak van értelme az életünknek.

– Úgy legyen – kacsintott cinkosan a fiúra az öreg.

A fiú elkapta a tekintetét. Nem illett ehhez az ünnepélyes pillanathoz az öreg betyáros bizalmaskodása.

– Akkor hát tegyük a helyére – szólt a pap áhítattal. – Már mindent előkészítettünk.

A menet az agyagos ösvényen meg-megcsúszva araszolt fölfelé. Elől két férfi a ládát vitte. A sort a fiú zárta. A viskók színes falai vakítóan vibráltak a fényben. Jöttükre az udvarokon heverésző korcs kutyák megelevenedtek. Borzas pofájukat a léckerítések hasadékaihoz nyomva, vérben forgó szemmel ugattak.

A kör alakú kápolna a házak mögött állt, tucatnyi fenyővel körülvéve. Nemrég festhették újra, a falak mellett mészfoltok fehérlettek a földön. A két férfi a bejárat elé tette a ládát. A pap felnyitotta a tetejét, s belenézett. Kíváncsian figyelték. Egyedül az öreg arca volt feszült.

– Igazat mondott! – fordult feléje a pap. – Ilyen mesterien megmunkált harangot még soha életemben nem láttam!

 – Örvendek, hogy tetszik – sóhajtott föl megkönnyebbülten az öreg. 

A falubeliek a láda köré sereglettek. Mindenki látni akarta. A két férfi kiemelte, s az agyagos földre tette. – Milyen szép! –  Hogy ragyog! – Mintha színezüstből volna! – lelkendeztek egymás szavába vágva az emberek.

Nem bírtak betelni a látványával. Körbetáncolták, simogatták, fogdosták. Volt, aki meg is csókolta. Végre a fiú is hozzáférhetett. Tágra meredt szemmel bámulta. Egyetlen szó sem jött ki a torkán. Csak nézte, nézte, aztán eleredtek a könnyei, és a bőrét égetve végigcsorogtak az arcán.

– Gyere – tette a kezét a fiú vállára az öreg. –Ránk itt már nincs szükség.

Visszamentek a tópartra. Az öreg eloldozta a csónakot. A korhadt fák között eveztek már, amikor hirtelen fülelni kezdett.

– Most kongatták meg – mondta. – Hallod, milyen szépen szól?

A fiú nem válaszolt. Teljes erejéből megszorította az evezőlapátot, mintha eggyé akarna válni az érdes fával. Mintha a fizikai fájdalom fölmenthetné az igazság kimondásától. Aztán már nem bírta tovább. Érezte, ha nem szólal meg, a csend szétfeszíti a mellkasát.

– Ez csak a szél. Maga jól átverte őket.

Az öreg nem válaszolt.

– A kurva iszapszagú szél! – üvöltötte a fiú. – Hogyan is szólhatna az a rozsdás vasdarab, amit ezeknek a szerencsétleneknek vittünk. 

A szeme újból megtelt könnyel. Csak egy sárga foltot látott maga előtt. Az öreg vízhatlan PVC viharkabátját.

– Azért lettem a segédje, hogy tanuljak magától. Hogy segítsünk a rászorulókon. Maga pedig csúnyán becsapta őket.

– Tévedsz! – csattant föl az öreg. – Igaz hittel vártak. Akkor csaptam volna be őket, ha vasdarabot látnak, ha szélzúgást hallanak. Jegyezd meg jól, a hitnél nincs fontosabb. Az teszi lehetővé, hogy a rozsdás vasdarab fénylő haranggá váljék a szemünkben. Hogy a süket csend érces harangszóként csengjen a fülünkben. Vele lesz elviselhető az életünk, s annak a tudata, hogy meghalunk. Majd megérted te is…

– Soha! – sziszegte a fiú, teljes erejéből szorítva az evezőlapátot. – Érti?! Soha! 

A csónak hangtalanul siklott. Vékony, feketén rezgő vonal a tükörlapként csillámló tavon.