'))+ ''+ (document.layers?'':'

A NÉV

Apám csippent a szemével.

Nem kacsint, alig észrevehetően csippent, csak ő tud így, ilyen finoman és elegánsan. Aztán szokott könnyedségével int, mintegy nyomatékosítva az előző mozdulatot, apró fejbiccentés enyhén balra. Könnyű házikabátban van, finoman feszül rá karcsú alakjára. Sohasem sportolt, de termete és mozgása hibátlan. Családi örökség, orvoselegancia.

Hogy meg kellene beszélnünk ezt-azt, fiam, fordul kifelé a szalonba, hátra se néz, pontosan tudja, hogy követem. Nem ellenőrzi, teljesen bizonyos benne, hogy mindenki megteszi, amit ő mond, ez a dolgok rendje. Ahogy teszi, arra szokás azt mondani, hogy „parancsoláshoz szokott” egyéniség. Professzor úr, az osztályvezető.

Bosszant, mintha lenne ilyen rendje a dolgoknak. Lehet, hogy nem is megbeszélnünk és nem is ezt meg azt volna jó. Az életünket kellene megtárgyalnunk együtt és külön-külön. Jól kellene élni, nem mint hal a parton, vergődve. Kelletik. Tetszettek volna jól élni, tetszettem volna.

Az őseimet ez nem érdekli. Néznek rám a falra mértani rendben illesztett arany keretekből, szigorúan és kedvesen. Apám szemével néznek, ez a tekintet változatlan évszázadok óta. Nem szólnak, de egyetértenek vele, látom rajtuk. Ezekről az olajjal vászonra, később fotópapírra fénnyel kimerevített tekintetekről eszembe jutnak az egykori családi birtokok, vagyon, mindig eszembe jutnak ilyenkor, ezer holdak, cselédség, családi ezüst, a név, minden. Ez fáj. Nekem fáj, aki már nem láttam az egészből semmit. Alig valamit, éppen annyit, ami az egész vonatkozásában csupán komikusan töredékes. Éppen annyi, hogy feltűnjön a valami hiánya.

Fotók, meg a földek helye, a földek persze most is ott vannak, de már régen másnak teremnek. Épületek, hogy ez is a mienk volt, meg ez is, hogy fájjon a hiánya, mintha ez mást rajtam kívül nem is érdekelne.  Nagyapáim kicsit mulatnak az érdeklődésemen, nagyanyám mosolyogva sóhajt, régen volt az már, amikor mi nagyok voltunk, kisfiam. Néha azt hiszem, nem különböztetnek meg az apámtól, nem a fia, a helyettese vagyok, a dublőre. Fiam, fiam. Nem panaszkodnak, egyikük sem, soha. Ez is fáj, miért nem, miért hallgatnak megértőn és bölcsen mindig. Élik tökéletesen jelentéktelen, kedves életüket a kötelező reggeli kávé, meg a napi bevásárlás között.

Boltba nagyapám jár az elmaradhatatlan raffia szatyorral, gondosan vezetett lista alapján. Este akkurátusan könyveli a napi kiadásokat egy kockás füzetben. Lefekvés előtt egy-két órát olvasnak a hatalmas, fekete kötésű családi Bibliából. Mintha az egész életük ebből állt volna, zokszó nem ejtve, szinte kívülállóként, félmosollyal figyelik a körülöttük zajló kisebb-nagyobb eseményeket. Más dolgába a világért nem avatkoznának. Teszik a dolgukat.

Mi a dolguk, ők adtak dolgot másoknak, ez volt a dolguk, de a dolgok rendje most más. Az emberek azt beszélik, rátartiak voltunk. Mintha én is.

Valamikor a harmincas évek elején előkerült egy unokaöcs a keleti végekről, Erdélyországból. A hagyomány úgy tartja, hosszasan kutatott a nyugatra jött rokonság után valami örökösödési ügyből kifolyólag. Amikor bebakkant a faragott nagykapun, megbökte a kalapját, és a bajusza alatt morgott valamit, hogy ki ő és honnan jött. Hát maga még él, csodálkozott rá kelletlenül délceg dédnagyapámra, amikor végre rábukkant. Az öreg éppen békésen pipázgatott a tornácon kedvenc karosszékében a toros ebéd után. Összehúzott szemöldökkel, némán hallgatta végig a kéretlen rokon dagályos előadását az erdélyi földek örökösödési jogáról. Nagyokat pöfékelt közben, csak az állán ugráltak a kemény izmok, ahogy egy-egy paragrafusnál ráharapott a csutorára. A végén hegyesen kiköpött, aztán fölmordult, mint a nyári zivatar. Ha eddig megvoltunk azok nélkül a birtokok nélkül, ezután is megleszünk valahogy, ecsém. Aztán csak intett egyet a nagykapu felé a pipaszárral. Kívül tágasabb.

A családi anekdota, ahogy épp feladja a jövőmet.

Megleszünk. Százhét évig élni ilyen pofátlan nemtörődömséggel! A vén pipás talán megvolt, de én nem vagyok. Hogy merészelte? Apám nem tudja, nem akarja tudni, profin kidolgozta, hogy ne kelljen tudnia, mennyire megaláz ez. Hogy voltunk valakik, voltam, lehettem volna, amikor még meg sem születtem.

Szinte büszkén mondják, hogy az S. Pista, meg az N. Józsi, akik nagy k-isták lettek, cselédei voltak a dédeknek, mentettek meg bennünket, amikor kitört a k-izmus, lehúztak a listáról, ne vegyenek el mindent. Mintha így nem. Szánalmas ez a történet, vagy inkább, ahogy mondják, az a szánalomra méltó, nem érdekel Trianon, a németek meg az oroszok sem, főleg nem a k-izmus.

Tudod papi, kellenének ezek az ezer holdak, momentán jól jönne. Volna itt egy és más, amit meg kéne oldanunk. Például kellene a név, hogy működjön, de nincs, ami van, az nem az. Azt gondolnád, akárhonnan jöttünk, pedig nem, nagyon is valahonnan. Mert az, hogy Sch.y-V.y az név, meg az is, hogy L.ssy, a meg a K.ly, meg A.ll, az ősök. De az enyém hol van, hová tették, hova lett, mit tettek vele? Csak úgy le lehet mondani egy névről? A névről?

Nem a holdaktól lenne, persze, de mégis. Attól a jólét van, a dolgok elintézhetősége, mondasz valamit, és úgy van, passz. Respekt. Az a név, amihez az ezer holdak tartoznak, valahogy mindig súlyosabb. Lassabban ejtik ki az emberek, nem szalad csak úgy ki a szájon, kicsit félve, tudod, az E.ék, övék volt itt minden, amíg.

Irigységüket szánalomba rejtik, nem dobálóznak a szóval.

Mondja a Pesta, lovaskocsin visz nagyapámhoz, nagyapádná’ szógáltam régen, ráüt az ostorral a ló széles farára, zörög a kocsi, a bánatba, de rég vót. Cselédeknek nincs koruk, százévesen is Józsi, Mari, Esvány.

Megrovón nézek apámra, hol a nevem, hol vannak a földjeim, a holdak. Hát mindjárt ott van egy az égen, nevet hahotázva, szép fényes, a tied, soha nem vehetik el tőled. Irigylem ezért a bohém nemtörődömségéért. Neki szemmel láthatóan édesmindegy, hogy H-korszak vagy K-rendszer, k-izmus vagy sz-izmus, hogy Gy. vagy O. Valószínűleg nem is ejtette ki a száján ezeket a szavakat sose. Mintha nem akarna beszennyeződni. Az élet máshol van, fiam.

Hol is, apa, hol az az élet, amit mások élnek helyettem.

Kérlek, add vissza a nevem.

MASZKULIN

Erős harmincas és kicsit borderline. Szeretné hinni, hogy csak kicsit, de néha tiszta para, és rettegve figyeli, aznap épp ki jön ki belőle. Az utóbbi időben csak azért sportol, hogy valahogy össze tudja magát rakni. Az ismerőseinek azt mondja, belénevelték a katonás fegyelmet, rászoktatták, de őszinte pillanataiban bevallja önmagának, hogy ez mellébeszélés. Arra használja ezt a függőséget, hogy más, pusztító szenvedélyeket visszaszorítson.

A zene és a testedzés számára elválaszthatatlanok, mint egy dobókocka két oldala. Gyerekként az általános iskolában Abba muzsikára edzettek meg Boney-M-re, akkor érezték jól magunkat, ha szólt a The winner takes it all meg a Babylon, a Dancing Queen meg a Rasputin. A nyolcvanas években ez még merész újításnak számított, nyírták is miatta Zielbauert, a testnevelő tanárukat a tanári karban. Zilbauer más tekintetben is mindig a legmodernebb edzésmódszereket alkalmazta, ők csak évekkel később értették meg, mennyi mindent köszönhetnek a szigorú edzőnek. Az igazgató többször megrovásban részesítette, később pártfegyelmit is kapott. Hogy meri bomlasztani a szocialista ifjúság morálját dekadens nyugati zenékkel. Kisdiákként mit sem tudtak arról, hogy éppen dekadensen bomlanak, úgyhogy önfeledten élvezték a szokatlan pedagógiát, a jó slágereket, és hálából minden versenyt megnyertek. Az óriás termetű sportember nem hagyta magát, évekig szembe úszott az árral, azután infarktust kapott. Próbálták helyettesíteni néhányan, egy-ké’-há’-négy, törzshajlítás, magastartás, a diákok úgy néztek rájuk, mint az ufókra. Tényleg nem értették, mit akarnak.  De addigra már függők voltak, ha már kell valami drog, akkor inkább legyen adrenalin és endorfin.

Zene, tréning, mozgás, zene. Bemelegítésnél ma is mindig Zielbauert látja maga előtt kék Adidasban, vékony fémkeretes szemüvege mögül világít acélkék tekintete. Néha bekapcsolja a Dancig Queent is.

Mindig futással kezdi a napot, retteg az elzsírosodástól. Az aktív versenyzés befejezése után fölszedett ugyan néhány kilót, de úgy érezte, nem folyhat szét, mint azok a medúzák a tűző napon, amiket egyszer a Fekete-tengernél látott egy nagy vihar után. Délre már csak néhány undorító, nyálkás paca maradt belőlük a tengerparti föveny izzó, kegyetlen homokjában. Serdülő korosztályban jól ment neki az atlétika is, igazolt versenyző volt, de végül nem lett válogatott. Valahogy mindig kimaradt a keretből. Versenyről versenyre jártak, úttörő olimpiák, kerületi és területi bajnokságok, országos bajnokság, éremgyűjtemény, zánkai edzőtábor. Az egyesületből többen hivatásosak lettek, ő nem.

Később Füzesi Zoli bácsi zseniális, ifjúságnevelő célzattal készített képregényeit, népszerűsítő riport köteteit olvasva beleszeretett a bokszba. Méghogy nem megy a könyvek által a világ elébb! Családja értetlensége, idegenkedése ellenére, prolisport, fiam, szétütik a fejed, mért pont a bunyó, van annyi szép sport, szenvedélyesen versenyzett egészen az egyetemig. Nyert is egy halom díjat, a legbüszkébb a félnehéz súlyú megyei bajnoki címére volt. A döntő mérkőzésről a lapok is beszámoltak a sport rovatban. Kőkemény adok-kapok mérkőzésnek nevezték. Durva és véres meccsen verte a korábbi címvédőt, Római Józsefet. Ütéseitől a bajnoknak fölrepedt az arca, ő pedig tudatosan a sérülést támadta, amíg nem ömlött a vér a sebből. Egy jó sikerült bal-jobb-bal kombináció után ellenfele megingott. A bíró technikai kiütést hirdetetett, és leállította a mérkőzést. Amikor a kezét magasba emelték, érezte, övé a világ. Norbert barátjával kedvenc cukrászdájukban ünnepelték meg a győzelmet. Némi árnyékot vetett a fényes diadalra, hogy az új bajnok képtelen volt rendesen kinyitni az állkapcsát, mivel Római horgaitól kisebb szájzárat kapott. A Rákóczi-túrós kemény tojáshabja péppé puhult két, félig nyitott fogsora között, ahogy magába préselte. Nem a fájdalom, saját tehetetlensége miatt röhögött kínjában.

Fő támogatójuk, Újhelyi rendőrszázados és az edzője, Karácsony Ádám ifjúsági Európa-bajnokot akartak faragni belőle, de ő érettségi után úgy döntött, fontosabb a tanulás, tudós akart lenni. Az olyan megbízható és intelligens dolognak tűnt, okos emberek, komoly presztízs, biztos egzisztencia. Senki sem tudhatta, hogy húsz év múlva egy profi bokszbajnok zsebből megveszi az egyetemi professzort, de ha akarja, akár az egész egyetemet is.

Az életet előrefele éljük, de visszafelé értjük meg.

Egy ideig csak tanult, jó esélyei voltak a doktorira. Kinézett egy tanszéki állás, mégsem jött össze, talán nem volt eléggé rámenős. Kezdett hiányozni a mozgás, úgyhogy visszament a klubba. Otthonosan mozgott a boksztermek savanyú levegőjében, ahol kesztyűk, nehéz zsákok, bandázsok bunyóban kopott illata keveredik a vér és az izzadság szagával. Már csak hobbiból csinálta, mégis jobban élvezte, mint amikor még versenyzett. Közben a sportmániája kiterjedt az úszásra és az evezésre is. A poros folyóparti egyetemi várost a tavaszi szemeszterben és a forró nyári vizsgaidőszakban csak lent a vízen lehetett elviselni.

Akkoriban sokat kajakozott. A szőke vízen megbámulta a jachtokon lustán heverésző luxuscicákat, hadonászva ordibált, ha túl közel ment hozzá egy motorcsónak. Bőgetik a motort, méteres hullámokat vernek, rá kell fordulni pontosan merőlegesen a hullámok vonalára, hogy fel ne boruljon az ember. Egyszer brahiból tökrészegen ment le evezni. Kissé megszeppent ugyan, amikor kiderült, hogy nincs több túrakajak a csónakházban, csak versenyhajó, ám az élete árán sem akart volna gyávának látszani, inkább vállalta a kockázatot. Kissé imbolyogva vitte le a K-1-est a csónakházból a stégre. A beszállás sem ment simán, a beülő szűk volt, a versenykajak ijesztően labilis. Bár a folyó közepéig elevickélt az ingatag lélekvesztővel, már az első métereknél érezte, hogy egyensúly-érzékén a sok vodka erősen módosított, és nem a javára. A fősodorban borult be. A hajó rögtön megtelt vízzel, a vére meg adrenalinnal. A hullámok úgy dobálták a testét, mint egy elsodort falevelet az októberi szél. Azonnal kijózanodott. A szíve összevissza kalimpált, zihálva vette a levegőt. De a veszély lehűtötte az agyát. Egyetlen gondolat szorított ki minden egyebet a fejéből, ha pánikba esik és kapkodni kezd, elsüllyed a hajó, a sodrás vagy egy örvény pedig őt is elviheti. Erővel lenyugtatta hát zakatoló lélegzetét, hóna alá kapta a K-1-et, és maradék méltóságát megőrizve kiúszott vele a stégig. A kikötő síkos deszkáján meg-megcsúszva, csaknem önérzetesen emelte ki a vízzel teljesen megtelt, eredeti súlyának többszörösére nehezült hajót. Hol az egyik végét, hol a másikat emelgette, hogy a libikókázás során a lehető legtöbb sáros lé folyjon ki belőle. Ezután mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, kért egy tömbszivacsot, hogy teljesen tisztára és szárazra törölje a hajótestet kívülről-belülről. Vigyorogva fordult a döbbenten figyelő csónakmesterhez. A csónakház személyzete akcióját látva előbb megijedt, aztán hangosan tapsolt és röhögött. Évekig ugratták még a versenykajakkal. Nem nagyon bánta.

Nyaranta hosszú kenutúrákat tettek a barátaival és a körülöttük nyüzsgő lányokkal a folyó felső szakaszán. Mindig hajszolta a csapatot. Teljes erőből nekifeszült az evezőnek, élvezte, ahogy ugrálnak barna bőre alatt az izmok. Szerette a kavicsos medret, a hajnali keléseket, a víz friss dinnyeillatát. A csapat mindig a parti homokon vert sátrat, esténként a folyó vizében mosdottak és kétszersültet meg konzerv húst ettek. Ha meleg ételre vágytak, elővették a bográcsot. Indiánnak érezte magát, ahogy nehéztollú, durva evezőjével, erőteljes csapásokkal lökte előre a kenut. Fehér szárnyú kócsagok, rikoltozó sirályok és vadkacsák kísérték őket az úton. Az ártéri nádasban egyszer ki akarták fosztani a varsákat, a halászok azonban résen voltak és elzavarták őket.

Mindig félmeztelenül evezett, ezt elvárta a barátnőitől is, kinek jobb a melle, soha nem unta meg. A folyón nagyon élt. Az utolsó nap beugrott a vízbe, hogy Tokaj előtt tíz folyamkilométerről úszva tolja be csomagokkal megrakott hajójukat a célállomásra. Határtalan energiákat érzett magában, kidolgozott izmai táncoltak, haját szőkére szívta a nap. Amikor kifeküdtek a stégre, és a bőrükön pattogott a víz a forró napsugarak alatt, a haverja odaszólt, mi van Rambó. Ezt nem szerette, elpirult, mint egy kamaszlány. Ha tudta volna, hogy élete csúcsformájában van, biztos nem hagyott volna ki egy kalandot sem, de erre csak később jött rá. Szemérmes volt és rosszul nevelték.

­***

A kertkapun kilépve megrázta fejét, hogy kilötyögtesse belőle a múlt emlékeit. Ma reggel nem sikerült korán kelnie, mivel tegnap többet ivott a kelleténél, ám ezt az apró botlást igyekezett a körülményekre fogni. Ötven percet futott az erdőben, otthon a kertben megcsinált százhúsz fekvőtámaszt, hatvan húzódzkodást, kétszáz felülést, aztán még rádolgozott egy leheletnyit a kézi súlyzóval. Letusolt, élvezettel spriccelte a fejére, hátára, hasára a vizet. Miniszaunával fejezte be, hideg-meleg, hideg-meleg, nagyonhideg-forró-langyos, közben fél szemmel a fürdőszobatükörbe sandított. Hiú volt, zavarta hízékonysága. Amióta felhagyott a versenyzéssel, nem tudta úgy tartani a formáját, ahogy szerette volna. Tudta, kevesebbet és tudatosan kellene ennie, de aszketikus és hedonista hajlamaiból estefelé többnyire az utóbbiak kerekedtek fölül. Képes volt akár egész nap koplalni, ám az éjszaka közeledtével ellenállása fellazult, és a szervezete is elkezdte követelni a magáét. Szinte soha nem tudott megállni, amikor kellett volna. Bent a tükör előtt igyekezett kellően erősnek látni magát. Be a has, ki a mell, kemény bicepsz, erős combizmok, szálkás vádli, kezdődő zsírpárnák a dereka körül és a hátán. Végeredményben nem olyan rossz, gondolta.

Szüksége volt rá, hogy így lássa magát. Az izmaiba menekült, máskor meg az olvasottságába. Ha zavarba hozták, szándékosan túlbonyolította a dolgokat, hogy a nagyképű értelmiségi duma mögött eltűnhessen, és elrejthesse igazi érzéseit. Kicsit zavarta, ugyanakkor tetszett is neki, hogy a boksz klubban a sok tetovált kopasz között ő az írástudó, a sápadt könyvmolyok és fűzfapoéták világában meg a menő sportoló. Néha persze összekeveredtek a szerepek. Ezzel a gondolattal ült le dolgozni, sodort egy cigarettát és nagyot kortyolt a viszkiből. Hunyorogva fújta a füstöt, tűnődő arccal nézett ki az ablakon.

Ma James Bond legyen, Humphrey Bogart vagy Philip Marlowe?