'))+ ''+ (document.layers?'':'

Házunk Történelmi arcképcsarnok című könyve ebben a mámoros időben is „szolgált tovább” nekünk Sanyival a malmozó játékunk űzéséhez, de amellett ekkor bizonyos glóriás fényt is nyerhetett az Osztrák-Magyar Monarchia birodalmi emlékű „csarnoka”, ahol az utolsó oldalon az állát kezére támasztó Károly Mihály képe mellett a „függetlenségi párt” másik vezéralakja is helyet kapott – itt a kép alatt volt olvasható: „Juhász Gyula, a függetlenségi párt vezére. A világháború idejére beszüntette ő is a pártpolitikát. Elől járt a közös veszedelem elhárításának munkájában. Képviselőházi elnöksége idejében ő engedte meg először, hogy a horvát képviselők anyanyelvükön szóljanak. Jó politikának bizonyult.” –, az oldal második felét pedig a könyv záróképe töltötte be, amelyen két nagy szárnyakkal „röpködő” angyal külön-külön „kelléktárgyként” tartotta magasba a Monarchia jókora címerpajzsát – közepén szinte szívként Magyarország címere –, Magyarország „szent koronáját”, a dőlt kereszttel, ami mellett még egy nagyobb feszület is felmagasodott a dicsfényben sugárzó korona mellett, s az egész szárnyas szárnyalást tetézte egy turulmadár, amely a kép felső sarkából repült az angyalok irányába, csőrében egy szablyát fogva. Mindez a dicsfényes vége a könyvnek nyilvánvalóan új fényességet nyert a bécsi döntéssel beköszöntött „új magyar világunkban” – amikor a „trianoni gazság és orgyilkosság” után az ezeréves Magyarország „feltámadását” hittük és reméltük –, s minden bizonnyal ez az örömhangulat hegyeződött a ceruzámon, amikor az arcképcsarnok hátsó üres lapjára – alighanem fél szemmel a díszes zárókép címerpajzsának közepét nézve mintául – elég ákombákomosan, de lerajzoltam Magyarország címerét; a címerrajznak a „hármas számszabályát” már tudtam jól – kettős kereszt, hármas halom, négy folyó, amely által „feltérképeződött” a Tátra, Fátra, Mátra három hegye a négy „országfolyóval” (Duna, Tisza, Dráva, Száva), annyival inkább, mivel már énekben is fújtuk, hogy „Ott, ahol zúg az a négy folyó / Ott, ahol szenvedni jó, / Ott, ahol kiömlött annyi drága vér / Ezredévről mond mesét a szél, a dal végén már odáig szárnyalva mámorban, hogy a „Kárpát szent bércére zúgva száll, / Visszaszáll a magyar turulmadár” –, mindezzel együtt azonban a „lelkes címerrajz” a ceruzám hegyén olyan gyenge utánzat lett, hogy bár a négy folyó fehér sávja megvolt rajta, az elválasztó sötét csíkozás csak egy híján lett négy, a koronás hármas halom a kettős kereszttel valami tulipános-kopjafás ábrához hasonlított inkább, s a csúcson a szent korona csak azért nem volt drótos egérfogó-féle, mert a tetején a dőlt kereszt, s félkörben övezték a dicsfény sugárvonalkái... Életünkben – különösen nekünk, az iskolában – egyébként a „hétköznapibbá” vált későbbi hetek során is tartott tovább az ünnepi fény, már csak azért is, mert decemberrel közeledett „magyar világunk” első karácsonya, de előtte már a Mikulás külön nagy ünnep azáltal, hogy ünnepelhettük nevenapján a Kormányzónkat, aki a legszebb „mikulási ajándékot” hozta az életünkbe a „honvédeivel”. Karácsonnyal aztán jött együtt az iskolai szünidő, s lehet, azért, mert még hivatalos értesítőnk nem volt, én a pennám akkori „járása” szerint az 1937-es Unitárius Naptárunk decemberi oldalának jegyzetvonalai közt rajzoltam meg a két ünnepi rubrikát „Karácsony” és „Húsvét” felirattal, megszámozva mindkettőt „1 2 3” számmal, mert – a húsvéti ábrát egyelőre kitöltetlenül hagyva – úgy írhattam be karácsony „eredményként” azt a három osztályzatot, hogy „Dicséretes, Dicséretes, Jeles”, amit Fülöp Domokos tanítónk „osztott ki” az osztályban arra a háromra, hogy „magaviselet, szorgalom előmenetel”, s ami a három évvel azelőtti kalendáriumunk decemberi jegyzetoldalán úgy kapott „örök helyet”, hogy föléje a tanulói „névjegyemet” is jegyezte gondos mintaszerű vonásokkal a tollam: „Szabó Gyula. IV-ik a oszt. Tanuló.”

Decemberben a karácsonyi ünnepek „szezonjában” az idő esztendőnkénti változása egészen kézzelfoghatóan és szemmelláthatóan a naptárkönyvek cérnafüles sarkán forgott a házunkban, amint a falu szegen rendszeresen cserélődött az ó és az új év kalendáriuma. 1940-ben kiemelkedően „sarkalatos” volt a szegen a naptáros „fordulás”, miután a múlóban levő esztendő a bécsi döntés, a „magyar világ” óriási fordulatát hozta az életünkbe, s annak folytán „szakadt a cérna” az Unitárius Naptár-példányok folyamatosságán, hogy egy másik, „magyar világibb” kalendárium kapjon helyen a szegen. A „román világbeli” szorult helyzetben,a nehéz kisebbségi létben az egyházi naptár „cérnája” összetartó kötelékké erősödött, annyival inkább, mivel magyar nyelven nem lehetett gazdag a naptárkínálat, most viszont a „világváltozás” nyomán nemcsak helyi-erdélyi, de anyaországi kalendáriumok is „kopogtattak az ajtókon” többek közt olyanok, amelyek egyrészt kalendáriumos olvasmányokban is gazdagabbak-színesebbek voltak, s másrészt eleven közelséggel „tükrözték az óesztendő rendkívüli mámoros élményét, a „bevonulást Erdélybe” A bevonuló honvédek emlékét melegebben őrző házunkba is – oda, ahol az őszi hetekben Komáromi Károlyék kvártélyoztak – így jutott el valahonnan a fali szegre egy olyan 1941-es naptár, amelynek sok olvasmánnyal töltött oldalai végig meg voltak tűzdelve az őszi kormányzói és honvédbevonulásnak meg a „visszanyert Erdélynek” szívmelegítő képeivel, amiket az én „legkisebb szemem” a családban annyit nézett-szemlélgetett gyönyörűséggel, hogy a legtöbbjük örök emlékképpé” nagyítódva őrződött meg a fejben, noha az oldalterjedelmekben csoportosított fényképkockák meglehetősen „homályosan” adták vissza az őszi mámorunk „fényes” pillanatait, melyek mintegy szem elé rajzolták azt a bevonulási útvonalat, amin „hosszú várásunk” után végül Almásra is eljutottak a honvédek a „széttiport gúnyhatár szatmári-nagyváradi helyeiről. Legelső – tölgylevelekkel is cicomázott – fényképes oldalán „A korszerű magyar honvédség” cím alatt négy képet foglalt keretbe a naptár, úgy, hogy az elsőn maga Horthy Miklós is látható volt díszszemlés és vigyázzállásban a kolozsvári főtéren – „Ejtőernyősök (Kolozsvárt)” –, míg az másik három kép a bevonulási szakasz elejéről elevenített más-más „nemben” szolgáló honvédeket: „Huszárok Szinérváralja felé menetelnek” „Kerékpárosok Máramarosszigeten”, „Motorkerékpárosok Sárköz felé”... A második tölgylevéldíszes oldalon ugyancsak „A korszerű magyar honvédség” vonult: „Páncélkocsik előnyomulása”, „Tankok felvonulása”, „Légvédelmiágyu”, Könnyü tüzérség menetel Batizvásár felé”, „Nehéz tüzérség a diszfelvonuláson”. A harmadik képes oldal volt a legkevésbé látványos, s háttérdíszítésként is nem tölgyleveles rajzok, hanem csipkebokor tüskék ágvonalai szolgáltak, mintha azoktól nyertek volna kifejezőbb értelmet a négy felvétel az eltörölt trianoni határról – „Erőditmény”, „Erőditmény”, „Tizméteres árok a hátorn végig”, „Tankcsapda: árokba erősített cölöpök a tankok feltartóztatására” – ami mellett azonban beszédesebb volt az oldal felső és alsó sávjára írt szöveg: „A volt magyar –román határ erőditményei (Károlyvonal) Mindez hiábavalónak bizonyult. Az erőditményeket most sorra felrobbantják a magyar katonák. Az árkokat betömik” A további képes oldalak már a „gyönyörű találkozások” pillanatait örökítették még a főbb erdélyi városokban díszkapukkal, lobogókkal, fehér és nem fehér lovakkal, amely képekből két egymáshoz hasonló oldal úgy készült, hogy az alaprajzon egyformán virultak a rózsák, egyformán szólt mindkettőn az a cím, hogy „Képek az erdélyi bevonulásról”, és képből is három jutott az egyik-egyik oldalra: „Horthy Miklós Kormányzónk Szatmárnémetiben” (fehér lován a kormányzó a lobogós téren), „Diszszemle Kolzosvárott” (ugyanaz a főtéri helyszín Horthyval, ahol az ejtőernyősök is vonultak), „Bevonulás Nagybányára” (lobogós díszkapu alatt vonulnak át a huszárok, a vezető tiszt fehér lovon), majd „Kormányzónk és hitvese Marosvásárhelyen” (alig látható, hogy a honvédtisztek csoportjából a kormányzó a tengerészsapkás fejével egy fehér zubbonyos, honvédsapkás kisfiúhoz hajol), „Virágos uton vonulnak be a honvédek” (gépkocsizók egy díszkapu alatt valamelyik városban), Deli huszárok felvonulása Désen” (egyik legemlékezetesebb kép külön a „deli” szóval és a csupa fehér lovak sorával). Újabb két hasonoldal abban hasonlított egymáshoz, hogy „Visszanyert erdélyi városok” képeit juttatta el a naptárolvasókhoz margarétás díszítéssel, az egyiken Zilah, Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad tornyos képeivel négy „visszanyert” város kapott helyet, a másikon eggyel kevesebb számban Szatmárnémeti, Nagybánya és Dés városképével lehetett „ismerkedni” egy olyan „Isten háta megetti” helyen is, mint Almás. Az utolsó két képes oldallal végül szinte „Házhoz jött” a szeptemberi bevonulás képsorának záró szakasza, amint ezen az oldalpáron a rózsás-margarétás virágdíszek között egyazon cím alatt „Képek a visszanyert Erdélyből” – már a közeli székely világunk is „megjelent” mámoros napok képeivel, többnyire az „egyszerűbb nép” köréből véve a filmkockákat: „A hires székely kapu és épitkezés példája”, „Gyergyószentmiklósi székely asszonyok viselete”, A magyar-székely jövő két záloga”, „Székelyudvarhelyiek tánca”, „Kivonultak a zenészek is”, „Havasi karám Parajd vidékén”, „Vizimalom a Szamoson”... Mindezek között nekem legjobban tetszett „A magyar-székely jövő két zálogának” képe, amelyen két pöttöm gyermek, egy nálamnál is kisebb fiú és egy egészen piciny leányka kézenfogózva, tetőtől talpig székely viseletben – csizmás, fehér harisnyás, fekete kalapos, hímzett mellényes legényke s lövéteies lányöltözékű kislány – sétált a városi kockaköves úton, amiben csak az olt számomra talányos, hogy mint jelent a „magyar-székely jövő”, amikor mind a két „zálog” székely gyermek, nem egy „magyar” fogja a kezét egy „székelynek”.... Később ezt a becses naptárt is megviselte az idő, címlapja s eleje éppúgy „elenyészett”, mint ahogy csonkult hátul, de januárral kezdődően maguk a naptári oldalak máig láthatóan megmaradtak, s tetszetős és tanulságos volt a tizenkét hónapnak az a „fejelése”, hogy „havi rajzok”, jórészt a falusi életünk folyását mutatták a havonként időszerű munkálkodásokkal – ami „almási viszonylatunkban” nem egészen „talált” amikor az aratás júniusra és a cséplés júliusra „esett”, miután mi júliusban arattunk s augusztusban csépeltünk –, és hogy a hónapokról sorban írva álltak a fő tudnivalók: „Január I. Boldogasszony hava Télhó (Régente: Vizöntő hava) 31 nap”, „Február II. Böjtelő hava Télutó (Régente: Halak hava) 28 nap”, „Március III. Böjtmás hava Tavaszelő (Régente: Kos hava) 31 nap”, Április IV. Szent György hava Tavaszhó (Régente: Bika hava) 30 nap”, Május V. Pünkösd hava Tavaszutó (Régente. Ikrek hava) 31 nap”, „Június VI. Szent Iván hava Nyárelő (Régente: Rák hava) 30 nap”, „Július VII. Szent Jakab hava Nyárhó (Régente: Szűz hava) 31 nap” „Augusztus VIII. Kisasszony hava Nyárutó (Régente: Szűz hava) 31 nap”, „Szeptember IX. Szent Mihály hava Őszelő (Régente: Mérleg hava) 30 nap”, „November XI. Szent András hava Őszutó (Régente: Nyilas hava) 30 nap”, „December XII. Karácsony hava Télelő (Régente: Bak hava) 31 nap”... Ez az „erdélyi bevonulással” és „visszanyert erdélyi városokkal” ékes új kalendárium még azáltal is „családibbá” lett nekünk a szegen, hogy miként sarkán hurkolódott a cérnaakasztó, belsejében a „Névnapmutató tábla” oldalán ahhoz hasonlóan kerítette be a ceruzánk a ház öt névnapját: „Gyula április 12, május 27.” „Júlia febr. 16, május 22, június 19”, „Mihály május 8, szept. 29.) „Mózes szept. 4.”, „Sándor febr. 26, márc. 16 és 18, május 3.” Ez így meg volt jól szaporítva nekünk ahhoz képest, hogy addig fejenként egyet-egyet „tartottunk fejben”, de azért a „hurkoló” ceruzavonás egybekerítette itt mindegyiket, ha már a „magyar világbeli” naptár így írta, s utána lapfordítás nélkül olvasni lehetett mindjárt A busong' magzarcmâ (Irta Simk' Ferenc”) első olvasmányt, amely arról szólt, hogy a világ teremtésekor a különböző nemzetek miként feleltek Istennek arra a kérdésére, hogy „tetszik-e ez a világ” nekik, tudják-e őt dicsérni azért, amit teremtett. Jöttek sorban a népek az Isten szólítása szerint, s mindegyik megtalálta a „magáét” a teremtett világban, amiért dicsérhette azt és a Teremtőt – a görög, a római, az angol, a francia, a német, a szláv „mind elvonult és mind dícsértek, lelkesedtek” –, azután pedig a válaszoknak örvendő Isten „kezével beárnyékolta a személt, körülhordozta tekintetét a földön”, és meglátta, hogy „Ni, ott van még egy náció”: „Tényleg, ott állt a magyar az Ural-hegységen túl, Turán síkján. Körülötte legelt nyája, maga botjára támaszkodva bámult kelet felé...” Bámuldozott a magyar, mintha süket lett volna, Istennek többször rá kellett kiáltania, míg végre az „álmodozó” magyar azt jelentette ki, hogy „nem tetszik” neki ez a világ. „Isten felhúzta szemöldökét: – Miért nem tetszik? – Mert épp most álmodtam magamnak szebbet, ahol csak gondolni kell valamire és megvan már. Nem kell fabrikálni, nem kell mozogni miatta, nem kell a fejét törnie az embernek, nem kell számítani, ügyletet kötni, csak meg kell álmodni és már kész is, amit kívánok, Miért nem teremtettél ilyen világot?” A világ teremtésével egyedül elégedetlen magyar feleletét hallva „Isten rettentően megharagudott”, s „Akkorát szólt, hogy a tenger kivágódott medréből és a hegycsúcsokról sziklák omlottak alá: – Nohát ha nem tetszik neked ez a világ, ne is találd meg benne a magad helyét. Álmodj, de soha ne érd el azt, amit megálmodsz.” A „Búsongó magyar” további történetét a nemzeti sors „leckéjeként” foglalta egybe az írás: „Azóta nem találta helyét a magyar. Kerengett nyájaival, vándorolt a síkságokon keresztül. De sehol sem tetszett neki a hely, mindig az gyötörte, ha valahol letelepedett, hogy másutt szebb a világ, és neki oda kellene menni. Azóta búsongott és azóta vigadt sírva, azóta ellenzéki és azóta marja egymást és önmagát. El is bujdosott minden népektől és ide költözött a Kárpátok medencéjébe. Bizony itt sem marad meg, ha István király nem találkozik Jézus Krisztussal. De István szövetséget kötött Isten fiával és éjjel-nappal könyörgött neki, hogy tegyen valamit ezért a népért, mert elpusztul nyugtalanságában. És Jézus Krisztus megígérte István királynak: – Addig fog ez a nép szenvedni, gyötrődni, addig sújtják sorscsapások, addig gyötrik a szomszédok, hogy egyszer megfeledkezik az álmodozásról, cselekedni fog és dolgozni. Akkor majd hatalmas birodalmat teremt magának és a népek csodálni fogják.” Mindezt a cikk még néhány magyarázó szóval is megtoldotta: „Ne mondd testvér, hogy mese az, amit itt hallottál... vond le a tanulságát, ne perlekedj Istennel, ne álmodozz a szebb világról, nem légy Isten ellenzéke. Értsd meg, mi Isten célja a sorscsapásokkal és tanulj meg élni itt, ezen a földön.”

Nekünk mindenképpen olyan szép világ volt a „magyar világ”, mint amit egészen álomszerűen vártunk, s ami olyan szépen jött el, mintha az álmunk teljesedett volna. Fegyveres-honvédes bevonulással, de csaták nélkül, mindenfelé díszkapukkal, virágesőkkel, álomszerűen hófehér lovakkal, s csupa piros-fehér-zöld színben mindenütt. Pesti magyar újság is járni kezdett a házunkhoz, miután apánk megrendelte az Igazság című lapot, s ugyanakkor – hogy többféle újság legyen a szomszédságon – Daradics keresztapánk az „inkább falusiaknak való” Szabad Szót rendelte meg, amit egy héten csak egyszer jött. A „mi újságunkat” a pesti Rákóczi út 15. szám alatt készítették, s év vége előtt már hozta a posta a „mellékel ajándékként” a könyvszerűen összehajtogatható színes térképet Magyarországról és a világról. A térkép legelső helyén valósággal szemünk elé rajzolódott a trianoni szétszaggatásból „feltámadó” Magyarország új képe, ahogy egy szaggatott vonalas jelzése mutatta „Magyarország régi határát”, s azon belül ott volt rózsaszínben az Észak-Erdélyen át a Székelyföld kelet széléig az ezeréves határig kiterjedő Magyarország, az előzőleg már visszanyert Felvidékkel és Kárpátaljával, s a visszatért városok sorával: Kassa, Munkács, Szatmárnémeti, Kolozsvár, Marosvásárhely s beljebb Székelyudvarhely,Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy mint ahogy kinn az erdélyi szélen egymás mellett Nagyvárad és Nagyszalonta. Más-más színekben körülfogták Magyarországot a szomszéd országok, délen szürkéskékkel Jugoszlávia, nyugaton és északon sárgában a Német Birodalom, közbül egy kis foltként Szlovákia zöldje, keleten világosabb sárgával Oroszország, s aztán keletről délre görbülve Románia világosabb zöldje, a „Magyarország régi határa” által külön kirajzolódó Dél-Erdéllyel és sok „magyar városával”, mint Arad, Temesvár, Torda, Nagyenyed, Segesvár, Nagyszeben, Fogaras, Brassó. Külön furcsaság volt az „új térképen” Csernovic városa, amelyről a román uralom alatt még nálunk is énekelték a regruták, hogy „Csernovici kaszárnya, bádogos a teteje”, de amely most „kaszárnyástól” a sárga Oroszországhoz tartozott. A rózsaszín-kép Magyarországot részben vagy egészben még más térképhajlításokon is lehetett látni, mint például ott volt egészen a környező országokkal együtt a „Földközi tenger 1 cm = 120 kilométer” feliratú részen, ahol a „világ” Portugáliától a Vörös tengerig terjedt, de majdnem egészen le volt csonkázva róla éppen Észak-Erdély azon a tarka Európa-térképen, ahol a színek és határok „elsősorban” a felíráshoz „igazodtak”, amely úg y szólt, hogy „A Német Birodalom és a megszállt országok 1 cm = 80 kilométer”. Látható volt itt egész sárga nagyságban maga a Német Birodalom, belsejében külön feltüntetve, hogy „Cseh-Morva Protektorátus” és „Lengyel Főkormányzóság”, aztán a megszállt országok sora egyforma sárgás színnel. Norvégia, Dánia, Hollandia, Belgium és a kettévágott Franciaország északi fele. Nekem ezt az oldalt szemlélni külön élmény volt, szinte „emlék”, mert ha tavasszal, amikor apám a szekérkerék fentőit faragta a szín alatt, én „eljátszottam” a fentővégekkel a tornácalji laposkövek „országain” a németek győztes háborúját, most egész pontossággal szemem elé rajzolódott az a hadszíntér, ami akkor jobbára csak homályos elképzelés volt... Mindamellett az országutat jelképező laposkövek bizonyos térképészeti alappal is bírtak, mivel a kerékfaragó apám a kőfaragó-iskolás korából a régi magyar világ néhány térképét is hozta a házhoz – köztük az Osztrák-Magyar Monarchia hatalmas térképét, amit szakadozott mivoltában „összerakni” csak asztallapon lehetett –, az Igazság-térképek mellett azonban a régi mind háttérbe szorult, mert nekünk most az Észak-Erdéllyel megnagyobbodott Horthy-Magyarország vadonatúj rózsaszín „képe” volt „mámorítóan” szép, s ugyanakkor egyszerű voltában áttekinthető, úgyhogy egyetlen pillantással könnyen fel lehetett mérni rajta például a Székelyudvarhely és Esztergom közötti távolságot, aminek azért volt családi bensőségű jelentősége, mert ami az elmúlt hosszabb idő ellenére elevenen tartottuk a kapcsolatot Komáromi Károly „honvédünkkel”, édesanyánk még gyapjúpulóvereket is kötött számára rendelés szerint, ami mellett levélsorokat is hordozott a posta, miknek írásából magam sem maradtam ki, Komároma „Jóska barátja”, s így aztán a boldog esztendő boldog vége azt is hozta magával, hogy kaptuk Komáromitól a válaszlevelet tintakék gépírással, amilyen addig nem is láttunk, s olvastuk annyit, hogy jó néhány szavát a végén már kívülről is tudtuk mondani. Almási pulóvert viselő esztergomi barátunk nem lehetett különösebben járatos az írógépelésben, mert az egész gépelt írás tele volt olyan „elemi” hibával, amilyeneket mi az almási elemi osztályunkban sem vétettünk, de ő bizonyára meg akart tisztelni minket a gépírással, nekünk pedig úgy volt emlékezetesen szép az egész levél, ahogy folytak a különleges finomságú papíron a kék sorok: „kelt 940 dec 28 kedves Szaboné. A levelét megkaptam, aminek igazán őrülők hogymég mindég gondolnak rám. Én hál Istennek egészséges vagyok amit maguknak is tiszta szivemből kivánok. Kedves Szaboné én csak alevelén keresztül tudtam meg hogy a fivérem is elküldte apénzt mikor a csomag megérkezett én nem kérdeztem tőle hogy el e küldte a pénzt, ő meg nem mondta nékem, így hát én is elküldtem. De nem tőrtént semmi sőt megkérem a kedves Szabonénit hogy ha van ideje uggy csináljon még két pulovert de ujjasat ugyan erre a mintára de nem lesz baj ha egy kicsit nagyobb lesz, és amivel tőbbe kerül aszt tessék megirni én rőktőn el fogom küldeni. Külőmben is nagyon kőszőnőm Szabonéninek a fáratságát, amivel nekem nagy őrőmet szerzet mert a pulover nagyszerü. Kedves Szabonéni én mégegyszer nagyon kérem ha lehetséges és van ráérő idelye úgy tessék még meg csinálni aszt a két pulovert. Szivéjesen üdvőzlőm Szabonénit kedves férjét és családját. Komáromi Károly.” Pontosan betelt ennyi gépeléssel az első oldal, de egyet fordítva a levélpapíron a következő lap első oldalán kéklett ismét a szöveg, amitől bennem külön melegség járta át a „kis vacakot”: „Hát aszt Joska mivan a toronyban, már nem ég?? romokban hevert. Na nem baj remélem hogy nem sajnálod aszt a csunya Olá tornyot. Egyébként kőszőnőm szépen a levelet, amit nékem irtál. Szervusz Joska.” A nekem írt szavak után legvégül a családnak küldött újévi kívánság állt a papíron, jórészt nagybetűs gépelésben, ahogy a „B O L D O G U J E S Z T EN” gépelésének első kísérletét úgy törölte Komáromi, mintha azzal direkt egy mintás díszítményt készített volna a jókívánsághoz: 99 OLD „Kedves Szaboné „” „” „” „” „” „” „” „”, B O L D O G; U J ESZTENDŐT ÉS SOK BOLDOGSÁGOT KIVÁNOK MINDAJÁUKNAK kiváló tisztelettel Komáromi Károly. Édesanyám, mintha valami jutalmat nyert volna a kötésével, olyan örömmel ismételgette Komárominak azt a szavát, hogy a „pulovert nagyszerű”, de én még nagyobb örömmel voltam „Jóska” attól a pár sortól, amit külön nekem írta a „csunya Olá toronyról”, emlékeztetve a derűt keltő közbeszólásomra a szeptemberi időből, Tódorán pap toronybeli tüze kapcsán.

Boldoggá tett az esztergomi „puloveres honvédünk” levele s újévi jókívánsága, jóllehet a boldogságot akkor nekünk szinte kívánni sem kellett, hiszen az elmúlt esztendő s a beköszöntő új egyaránt a legnagyobb boldogságot sugarazta életünkbe. Helyet kapott a szegen a „magyar világbeli” új naptárunk, a sirítő cérnás akasztóval, apán már a januári első oldal felső szélére – nem lévén egyebütt külön jegyzésekre való hely – odajegyezte valami okból, hogy „2 véka búza 5 véka kukorica”, mintha az is „jobb időknek” lett volna a jele, s ugyanakkor az elmúlt esztendő is úgy lett emlék, mint egy szép idő, ami még az augusztus 30-a előtti nagyobb felében, a „román világ” hónapjaiban is olyan örömteli alkalmakkal s nevezetes eseményekkel forgott tova az életünkben, hogy egyikről-másikról családilag különösen becses fényképek tárolódtak a kasztenfiók fényképtartó dobozába. A közeli rokonkör „dupla lakadalmának” emlékét fényképen nem őriztük, de az a „nagy lakadalmazás” még faluszinten is kivételes eseménynek számított a kettős vonulású násznéppel, amelyből a végén közös dáridó kerekedett a táncolóházban. Nálunk már attól családi ügy volt a kettős esküvő, hogy édesanyánk testvérbátyja, Sándor András bácsink volt az örömapa, aki az örömanya Rebi nénénkkel egyszerre rendezte a két féltestvérnek, Antónya Péter bácsinknak és Sándor Eszter nénénknek a házasodását, illetve férjhezmenését még az esztendő téli elején, ami egészen „lázas közelségűvé” akkor lett nálunk, amikor vendéghívónak a mi Sanyinkat szemelték ki. Jó fejű, jó versmondó, bátor fellépésű s jól serdült legényecske volt Sanyi közel a tizennegyedik évéhez, s a vendéghívói szerephez nemcsak rigmusos mondókára s névlistára volt szükség, hanem színes szalagokkal cifrán felcicomázott vendéghívó pálcára is, és mindezek felett főleg „nagyos gúnyára, felnőttes csizmára, fehér harisnyára. A legbüszkébben, azt hiszem, én „néztem fel” ekkor a bátyámra, amikor „talpig székely legényesen” körözött egyet-egyet a szalagozott vendéghívó pálcájával a lakodalomba hívandók listája szerint. Én mellette még egészen „gyermek” voltam, de amikor eljött a kettős lakodalom falubolydító napja, mi, a rokon gyermekek csapata ugyancsak lakodalmasan vigadtunk, előbb a násznéppel vonulva jó félfalu hosszán durrogtattuk a „robbanó” náddugóinkat, kővel rá-rácsapva egy-egyre, András bácsiméknál külön nekünk terített asztalhoz ültünk, ahol még pálinkát is töltöttek a poharainkba, s aztán annyival mámorosabban ugrabugráltunk mi is a táncolóházban, amikor a pár lépéssel odábbi másik „lagzis háztól” – ahova Szabó Dénes („Muszka” Dénes) „sógorunk” vitte az anyánkhoz hasonlító szép, piros menyasszonyt, Sándor Esztert – felkelt a násznép s alámentében jól megbővült a „másik ágon” velünk a vidám zenebona le a falu közepéig.

Ilyen vígan-lagzisan – felejthetetlen szép emlékkel – kezdődött életünkben az 1940-es esztendő, mint valami jó előjellel, s tavasszal méltó folytatás volt a Sanyiék konfirmálásának eseménye. A felnőttes csizmás-harisnyás viselet Sanyival voltaképpen a konfirmációs alkalomra „járt” más „legény”-társaival együtt – s ugyanúgy az almási székely viselet a leányoknak –, a vendéghívó szerep csak „beavatta” Sanyit pár hónappal hamarább a feszes öltözékbe, úgyhogy ire május 2-án áldozócsütörtökön a templomban a „falu színe” elé kellett járolni, Sanyink már jól „egybenőtt” a fehér posztóharisnyával s fekete csizmával. A székely viselettel együtt még mintha a két „szerep” is egybe lett volna „szabva” a jó fejű bátyámon: a kátét tanulva fennhangon szinte úgy szólt a szájn az apostolok „listája”, mint egy lakodalomba hívandó rokoni-baráti kör névsora, s a fellépési-szövegmondói rátermettségét az a konfirmációs szerep ugyancsak kiemelte, hogy a konfirmálók részéről mondandó két imát – az egyiket a konfirmálási szertartás elején a másikat a végén – a fiúk rendjén Sanyi s a leányok rendjén Szabó Jula, a Szabók utcájabeli gyümölcsös kertünk tőszomszédjából való jó tanuló s jó szavaló lány mondta el „példásan” a templomi gyülekezet előtt, amikor nekem ismét dagadhatott a mellem az orgona közelében, az alszegi legények karzatának lépcsőzetes emelkedéssel csinált gerendasorainak egyikén. Nekem ég sok volt hátra a konfirmálásig, de a Sanyiék első úrvacsoravételével együtt már tudtam énekelni a Mint szép híves patakra dallama szerint az úrvacsoraosztásnak azt az énekét, hogy „Jer az Úrnak asztalához, Krisztus áldott serege”, amely „folyt” hosszú szakaszokon keresztül, amíg a „létszámhoz mérten” végigjárt a fiúk-leányok során a kenyérkockás tál és a boros kehely. A konfirmációs fénykép Sanyiékról ma is a szemem előtt áll, mint ahogy áll máig az otthoni „házi falainkon” berámázva évtizedek őta, s a szemet gyönyörködtető székelyruház csoportképen „számba vehetem” ma is, hogy harmincketten járulhattak akkor az Úr asztalához, miután a kép mérnöki pontossággal elrendezett soraiban állva-ülve tizennyolc legény „van jelen”, s velük együtt ül és áll tizennégy leány. Számomra a saját osztály- és korosztálybeliek körén túl a Sanyi nemzedéktársai voltak a „legismeretesebbek” az iskoláskorú akkori ifjúság népes seregéből, miután már óvodás koromtól kezdve – első „fényképeződésünk” óta – „vegyülgettem” közéjük, s így jól látom a képen a „kivételeket” is, a korban nagyobbakat, mint a Sanyiék „felső” sorában az egymást egészen „legényesen” ölelő Horváth Gyulát és Józsa Dénest, vagy a középsorban – a „két Domokos”, a pap és kántor háta mögött Barra Karcsit és Bencző Gyulát, a két „keresztúri diákot”, akik „úri öltözékükkel” is (Barra Karcsi éppenséggel nyakkendővel) „kiválnak” a székelyruhás többi közül. Konfirmációs emlékül egy-egy könyvet is kaptak a konfirmálók, egy részük Unitárius Énekeskönyvet, másik felük A család könyvét, s fogják is úgy a kezükben, mintha már-már „viseletük” volna az is, akárcsak a legényeken a lájbi s a leányok nyakában a gyöngysor. Egyetlen „hibáját” a szép konfirmációs fényképnek a mi házunknál anyán kritizáló szeme látta meg, amikor nem is egyszer háborgott annak láttán, hogy a két nagyobb legény olyan „nagyosan ölelkezett össze”, mintha valami mulatságon vagy korcsomában lennének.

Mindamellett a „fő fényképünk” nekünk a mi házunknál ugyancsak a konfirmálási fényképeződés alkalmából a családi fényképünk volt, amit ugyanakkor készített ugyanott, a papi-kántori lak, a parókia fehér hátterű falainál az Udvarhelyről kiszállt fényképész, s amely négyünket örökí¤ett meg akkori pillanatunkban, a süketnéma „papunk” nélkül: apánk s anyánk ül a padon „párosan”, s mellettük a két szélen állunk mi, a két testvér, Sanyi – nagyobb az „elsőszülött” – az apám oldalán, én meg – a kisebb, a bölcsőhasználat szerint is második – az édesanyánk jobbján. Apám és Sanyi „férfias egyformaságú” viseletben, fehér harisnyában, bolti szövetből készült kabátban, felnőtt kalappal a kezükben, én még igazi „anyám gyermekeként” az anyám által kötött szvetterben, az általa szőtt durva posztóból készült priccses nadrágban, s kezemben az az üstforma kalap, ami akkor a fiúgyermekek „közviselete” volt Almáson. Színe az akkori fényképnek nem volt, de én kivált anyánkat így is egészen „színesben” látom, kockás rokolyájának, pettyes blúzának barnaságát, fejkendőjének s blúza gallérjának-kézelőjének egyforma „kávészínét” máig kophatatlanul „lefényképezte” a szemem. Az én „figurám” a képen külön „színben” maradt meg számomra attól a jácintcsokrocskától, amit a zöld üstkalapommal együtt a kezemben fogok magam előtt, s még inkább arcomnak a szinte „szeppenésig” furcsa kifejezésétől, amiknek az egész valóságos „hátterében” az áll, hogy amint folytak a parókia udvarán, a papialk más-más falainál a fényképezések, a Sanyi konfirmálós lánytársai közül páron a fényképész háta mögül mindenféle figurákkal-fintorokkal próbáltak kacagtatni minket, hogy legyen „komolytalan” a képünk, nemcsak Sanyinak, de nekem is, akit már annyira „maguk közé fajzottnak” tartottak, hogy Boér Ilona a gépkattintás előtti pillanatban hozzám szaladva még egy jácintcsokrot is a kezembe nyomott, s végül az egész háttérjátékból az lett, hogy Sanyi „mérgesebb pofát” vágott, mint bármelyik más képén, s én is csak úgy tudtam a nevetést az utolsó pillanatban elfojtani, hogy a szájamat már nem is tudtam összecsukni, s úgy „maradtam végül erőltetett komolyságú arccal-szemmel a gépbe nézve. Egyre-másra „jól sikerült” családi képünk lett az nekünk –, az én kezemben a jácintcsokor olyan jól állt, mintha a kalapomat akartam volna bokrétázni vele –, rendeltünk is több darabot belőle, s helyeztünk egyet ugyancsak rámába, úgyhogy a „legkritikusabb” anyánk sem talált annál az egynél több hibát rajta, hogy az ő arcán látszik a nyoma a sok sírásnak, amit a szép reményű „brassai legénynek”, Józsa Sándornak a tragikus halála okozott épp a konfirmálás öröme idején. A megrázó hírek szerint egy másik almási legény késelte halára Brassóban Józsa Sándort egy „csíki leány” miatt, s noha én már a napját-óráját pontosan nem tudom, a „soha nem látott” nagy temetésnek, az emlékezetemben úgy maradt meg, hogy „egybeesett” a konfirmálás és a temetés ideje, mint ahogy a temetés fényképezés is időben „közel járt” az anyám „kisírt arcához”, amellyel a fényképezőgép elé ült. Nálunk az áldozócsütörtöki idő harmadik képe, a Józsa Sándor temetéséről való a másik kettővel, a konfirmációs és családi képpel együtt nyert „közös keretet”, az emlékezetemben is, s „élménytárolásilag” végül is az a „hiteles”, ami mellett a levelezőlapszerű három kép közül kettőn, a konfirmációson és a temetésin egyaránt ott a fényképészi „pecsételés” – „FOTO KOVÁTS ODODHEIU” –, a konfirmációson pedig külön az időjegyzés a Sanyi kezével: „Szabó Sándor 1940 Május 2-án”... Józsa Sándorék „halottas háza” a Kerekpást kanyarában állt, éppen szemközt Tódorán parókiájának épülő templomfalaival, s a temető felé vonuló fekete gyászmenet egyik legsiratóbb pillanata az volt, amikor a szülői háznál a koporsóval egy „búcsúzásra” megálltak a rudakon egymás váltó legények, de miután az udvarhelyi fényképész szakaszosan készített felvételeket, számomra az lett és maradt a legemlékezetesebb „temetési kép”, amely a templomból „kifolyó” sokaságot örökítette meg úgy, hogy a gyászmenet elejeként a férfiak már sorokba rendeződtek, s a koporsó a gyászlobogók csúcsai szerint még az első szegletháznál, a Gothárd Vilmosék házsarkánál fordult az úton, előtte az alkalmilag készített „lányzászlókkal” a leányok, s mögötte a templomteret betöltő, még sorokká „alakulni” nem tudó asszonyok „fekete népe”. A képek rendelésébe általában „belejátszott” az is, hogy családtagokból kik hol látszottak valamennyire egy-egy felvételen, s a mi esetünkben a választás leginkább azért esett a megvett képre, mert azon apám egészen előtérben tartotta a lépést a férfimenettel, olyannyira, hogy ketten a vén Dávid Mózessel – akivel a kertjeink botlottak Bottelkére – külön kiválva, a menet szélén haladtak az úton, mintha a „férfisereg” vezetői lettek volna (a csoszogó csizmás öreg Dávid Mózes még abban is kirítt, hogy ősz haján hátratolt téli bundasapkáját még május elején is hordta). A férfiak menete egyébként is olyan volt, hogy szinte katonai alakulatnak lehetett volna nézni, egyrészt a kor szerinti sorakozás (legelöl főleg a „fehér bajusz”), másrészt a csaknem egyenviselet folytán (mindenkin fehér harisnya, fekete csizma, sötét kalap és kabát, az öregebbjén a régimódi szürke „szegős kurti”). Mindez mintegy „talált” ahhoz, hogy a halott egy véresen leszúrt legény volt, amint amikor csatán oltnak ki életet, s lehet, azért történt olyan szokatlanság is, hogy az induló menetnek sok útszéli nézője volt, szinte mint a lakodalmi menetek esetében. Még az asszonyok is úgy tódultak ki a templomból, hogy a koporsót megelőzve felsorakoztak a Gothárd Vilmosék portájának egész falhosszán, s úgy szemlélték a férfirend vonulását, átellenben a másik oldalon ott ültünk mi gyermekek sort a táncolóház előtti cementpárkányon, miközben a Falumezejéről épp a „helyszínre vezető” út sánchídján egy külön odaverődött asszonycsoport kísérte bánatával a menetet. A gyászzene nem volt szokatlan, időnként „megfogadták” máskor is, a keservesek Dénkót és bandáját a temetésre „szokatlanabb” halálesetekkor – különösen ha legényt, fiatal életet vitt a koporsó – csaknem elmaradhatatlan volt a „szívfacsaró” muzsikaszó, s így a fényképen megörökített pillanat a temetési menet élén járókkal mintegy „örök képét” mutatta az almási temetésnek: legelöl a hangszereiken játszó zenészek, közvetlenül a nyomukban a pap és a kántor, a két Domokos a belső emberekkel, a legvénebb férfiakkal... Már azért is jól választottak apámék, amikor a képet rendelték, s amellett még az is „közelebb hozta hozzánk” a képet, hogy apám egészen jó „belépő” alakján kívül mi anyámmal szintén ott voltunk a fényképen, amit tulajdonképpen láthatatlan jelenlét volt, de amint anyám tudta, hogy a férfimenet által eltakart asszonysorban, a Gothárd Vilmosék falánál melyik fekete fejkendő volt az övé, én is hasonlóképpen tudtam, hogy a cementpárkányon ülő gyermeksor alig látható túlsó végén melyik „üstkalap” állt az én fejemen. A mi gyermeksorunk aránylag a fényképezés előterében ült, lévén egyiránt a menet „muzsikáló elejével”, néhányan közülünk még „arcilag” is jó láthatók voltak annak folytán, hogy a fényképezés pillanatában tekintetünket a mentről a fényképész irányába fordították – többek közt láthatóvá „tette magát” így Kenyeres Gyula, Bencző Sanyi és Horváth Gábor –, a többi nagyjából mind egy-egy „kalap voltunk, de rajtam túl, a sor legvégén ülő két társunkról tudtam, – s ily módon máig „tisztán látom” – hogy ott ült Bencző Dénes és Gothárd Gábor, annyival inkább, mivel Gothárd Gábor „egyedi fej” volt a brassói iskola egyensapkájával, Bencző Dénes pedig szintén fordított a fején a fényképezés irányába egy annyit, hogy arcának fele a jobb szemével együtt „azonosíthatóvá tette” a vonásait. (Dénes később hosszú éveken át a falu papjaként szolgálván temetési menetek „végtelen” sorát vezette a templomtól a temetőig bizonyára sok fényképpel is örökítetten, de papi viseletben ő „egyedi” lett azáltal, hogy elődeitől eltérően fehér harisnyában s csizmában járta a szolgálat útjait, miközben „mellőle” a férfiak rendjén majdnem egészen kiment divatól a székely viselet.)

Mindez az áldozócsütörtökös „képörökítés” – a családi képünk, a konfirmációs és temetési fénykép – később még többletérétket nyert azáltal, hogy alig négy hónap után fordult a világ arra, hogy „magyarok lettünk”, amikor Dénkóék sok muzsikaszava, „Zeng az induló”-ja mellett bolydult az örömben, bódult a mámorban a falu népe, legtöbbet épp a nagy temetési sereglés helyszínén, a templom-községháza-táncolóház körüli térségben, s minthogy arról semmi fényképes „örökítésünk” nem maradt, a május eleji képeken legalább láthattuk, hogy abban a „fényes időben” kik s milyenek voltunk mi mint „almási nép” – az apámék, a Sanyiék nemzedéke meg az „üstkalapos” miénk –, milyen képe volt akkor a templom körüli faluközpontnak, ahol a sok boldog esemény zajlott, s ahol a változás után hamarosan szép kis székelykaput faragott Bencző Albert az iroda bejáratához, azzal szemben Bencze József kőfaragómester az országzászló talapzatát, oszlopait, lépcsőit faragta, s többek közt hamarosan „vitéz” lett a fehér bajuszú Szabó Áron, aki a temetési menetben éppen apám mellett halad a „rendes sor” szerint ugyanúgy összefogott kézzel, mint apám, s aki ha addig „Áron Áronként” viselte a közismert almási nevét, a vitézi rend jelvényének a kabátjára tűzése után (amit mindig ott hordott büszkén a maga templomi helyén is) mindjárt „Vitéz Áronra” változtatva hallhatta a nevet a falu nyelvén, s azután úgy „viselte” haláláig a „magyar világbeli” nevét, hogy gyermeki ugyancsak változtak „Áron Gáborról” és „Áron Juláról” „Vitéz Gáborra” és „Vitéz Julára”, jóllehet Jula – a Sanyi konfirmáló és imamondó társa – mint leánygyermek törvény szerint nem örökölhetett „Vitéz”-címet, mint ahogy fiúörökösök közül is csak az elsőszülött viselhette azt az apja után...

Így „temettük el” végül Almáson azt az 1940-es esztendőt, amelynek elején kettő nagy lakodalmat vigadtunk, május idején „egyszerre” lett a templom színhelye ünnepi konfirmálásnak és nagy gyásszal övezett halottbúcsúztatásnak, alig egy héttel a két ellentétes hangulatú esemény után volt még egy május 10-i „zecsemájos” kényszerünneplés is, piros-sárga-kék színekben, ahol én románul szavaltam az Isztolyka Lajitól kölcsön vett román népviselet „maskarájában”, míg végre a bécsi döntés nagy híre úgy „döntötte sírba” a román uralmat, hogy azzal dőlt a Tódorán „erőszaktemploma” is, és a sok piros-fehér-zöld lobogó között még Isztojkáéknál is „kiment divatból” az a román „port popular”, amit ingyen és kérés nélkül adott általában a székely falvak sok gyermekére az ASTRA nevű román kulturális szervezet.

Az elmúlt rendkívüli esztendőnek az egész rendkívüli „halálesete” és „temetése” is éppen a templomdöntő bécsi döntés nyomán következett be, amelyről egy szabályos gyászjelentés is készült vastag fekete kerettel és ortodoxos kereszttel, ami tökéletesen kifejezte az akkori „oláhcsúfoló” mámorhangulatunkat, s ami a betűk és szövegek legaprólékosabban kidolgozott nyomdai szakszerűsége folytán még „képileg” is olyan volt, mint egy valóságos-hiteles gyászjelentés: „Testvéri sorsközösségi fájdalommal, de Horthy, Hitler és Mussolini akaratán megnyugodva tudatjuk, hogy saját magát feláldozni nem akaró gyermek és rokon trianoni születésű NAGY ROMÁNIA a hazugság és más hasonlók veretlen világbajnoka, stb. stb. 22 éves zsenge korban, hosszas betegség, mint nagyzási ro-mánia, klepto-mánia valamint Stalin dr. által végrehajtott amputálás, Hitler és Mussolini lelkiatyák által beadott utolsó kenet után, visszaadta lelkét nem a Teremtőjének, hanem az igazságtalanságot megbosszuló őrangyalának. A nagyszájú, mindent megígérő de semmit be nem tartó halottunk földi maradványait, miután Turnu-Severin már nem akarta befogadni, az elorzott föld is kicsúszott alóla, így Bécsben helyeztük örök nyugalomra. Lelkiüdvéért az engesztelő misét Budapesten az Országházban gróf Teleki és Csáky fogják celebrálni. Emléke nyugodjék békében a történelemben! Édes lesipuskás fiunk immár nem hallják e hősi csatakiáltásod: »fură«! 1940, augusztus 30-ik napján. Ferdinánd és Mária szülei. II. Carol és Lopescuné el-nevelőapja és anyja. Wilson, Benes, Cseber Laji nagybátyjai. Csehszlovákia, Lengyelország testvérei, akik ugyanez betegségben haltak meg. Anglia, Franciaország, Törökország, Kisantant, Nagyantant és a Genfi Sóhivatal, mint gyászoló rokonok. Magyarország és Bulgária díszes temetkezési vállalata.” A kíméletlen gúny jól „beletalált” többek közt Chamberlainbe is mint „Cseber Lajiba”, aki maga is meghalt „Nagy-Romániával 1940-ben, vagy „Lopescunéba”, a nevébe „belelopott nemzeti „tulajdonjoggal”, ugyanakkor azonban valóságosabb gyászárnyakot vetett az „örömteljes” Nagy-Románia-gyászjelentésre az az egymás után hamar bekövetkezett magyar nemzeti gyász, hogy 1941 elején, illetve tavaszán, alig fél esztendőnyi időn belül a bécsi döntés után gróf Csáky István külügyminiszter és gróf Teleki Pál miniszterelnök is „visszaadta lelkét a Teremtőjének, mintha a trianoni igazságtalanságot jóvátevő országgyarapítás két kiemelkedő politikusának a halála valami baljós jel lett volna, amitől el is némult végképp a szájukon az az őszi mámoros időben sokat hangoztatott „harci szó”, hogy „Horthy, Csáky, Teleki, minden oláh menjen ki!”... Messze az almási elemista koromtól, évtizedekkel később bizonyos történelmi „adalékokból” megtudhattam, hogy a Hitler-Mussolini-„tengelyhez” kötődő Csáky gróf már az országgyarapítás kezdetén abban a biztos tudatban volt, hogy a „tengely vezető szerepe 25 évre biztosítva van Európában” (ami „utókori számítás” szerint 1964-ig tartott volna), Teleki Pál viszont Kolozsváron, az észak-erdélyi bevonuláskor némileg „búslakodva” gondolt arra, hogy a „határokat nem háború előtt, hanem háború után szokták megvonni” (amivel aggályának adott hangot az örömmámor közepette az országgyarapító határok tekintetében).

Otthon, a mi almási határunkon belül boldog mederben folyt a „trianoni gazságot” igazságra változtató tengelyhatalmi döntés nyomán a „magyar királyi” életünk, s az új év elején szinte kincsként vettük a kezünkbe a szép, sötétzöld táblájú iskolai értesítőnket, belső elülső lapjain kétszer is díszelgő koszorús magyar címerrel, s azzal a duplán hasonlatos szöveggel, hogy „Népiskolai értesítő könyvecske Szabó Gyula (ez tintával beírva) tanuló részére. Kalász Könyvkiadó R. T. Budapest, VIII., Szentkirályi-utca 47.” A második előlapon legfelül, még az országcímert is „alább szorítva” ott állt a Magyar Hiszekegy első versszaka – „Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen!, s annak hátlapján az egész oldal utasításokat tartalmazott 9 pontban – „Utasítás az értesítő kitöltésére és kezelésére” –, melyek közül különösen az utolsó kettő látszott legfontosabbnak: „8. Minthogy az értesítőkönyvecske a tanulónak az életben lépten-nyomon szükséges anyakönyvi és iskolai adatait tartalmazza, azonkívül középiskolába való felvételnél bizonyítványul szolgál, annak épségben való megóvására kiváló gondot kell fordítani. 9. Az érdemjegyeket az értesítőbe nem számokkal, hanem betűkkel kell beírni, s a fokozatok jelzésére a következő érdemjegyek használandók: a) az erkölcsi magaviseletnél: dicséretes, jó, tűrhető; b) a szorgalomnál: dicséretes, változó, hanyag;c) az előmenetelnél: kitűnő, jeles, jó, elégséges, elégtelen.” Az értesítő 3-ik oldalán, mintegy az előző oldal utasításához illeszkedve „A tanuló anyakönyvi adatai” álltak a különböző rubrikákkal, amiket Fülöp Domokos tanítónk tolla töltött ki „kelt H-almás, 1941 évi jan. hó 15. n.” dátummal, előtte pedig nevem feltüntetése után születési helyül és időül „Homoródalmás község Udvarhely megye Magyarország 1930. év szeptember hó 11 nap”. Ez a „szeptember hó 11 nap” volt 1937 szeptemberében az a sarkalatos adat, ami miatt Fülöp tanító semmiképp nem akart beírni az elsősök közé, én pedig „vele szemben” semmiképp nem akartam kimaradni az iskolakezdők közül, minek folytán most végül is ez volt a helyzet, hogy Daradics Sanyiék III. osztálya helyett jártam a IV. osztályt, ahova az 1930-as születésűek túlnyomó többsége járt, s azzal együtt megvolt az a „szerencsém” is, hogy Fülöp tanító „nagy keze” alatt tanulhattam, amitől elestem volna, ha 1937-ben engedek a dacosságomból. Az anyakönyvi adatok rubrikái között szerepelt még olyan is, hogy „Vallása: unitárius anyanyelve: magyar”, és jegyezve volt apám mint szülő, eszerint: „neve: Szabó Mózes kurta foglalkozása: földmives lakása: Homoródalmás”... Legalul a pecsételés helyén – „P. H.” – lila színű körbélyegzője az iskolának – közepében ugyancsak a koszorús magyar koronával – hitelesítő súllyal írta körbe, hogy „M. Kir. Állami Elemi Iskola Homoródalmás Udvarhely vármegye”... Maguk az évközi és év végi értesítőoldalak a román iskolában járt első három szotály mintegy rossz emlékű nyomaként üresen maradtak, s így a legelső hely, ahova a rovatokban beírás került Fülöp Domokos „nagy kezével”, az volt, hogy „Évközi értesítő” népiskola IV osztályáról. 1940/41 isk. évben. Karácsonykor: Magviselete: dicséretes Szorgalma: dicséretes, Előmenetele: jeles”... Aláírásként ott volt „fülöpdomokos” tanító folyamatosan kisbetűkkel írt neve, alatta meg „Szabó Mózes” szabályos olvashatósággal írt neve mint szülőé, aki „Látta” a fiának karácsonykor adott érdemjegyeket. A Fülöp Domokos által bejegyzett három osztályzatnál észrevehető volt, hogy a harmadik helyen – ott, hogy „Előmenetele: jeles” – a tinta kissé halványabb volt a két előző jegyíráshoz képest, ami számomra arról „árulkodott”, hogy tanítónk azt nem egyidejűleg írta a másik kettővel, mintha közben latolgatta volna, hogy „kitűnő” vagy „jeles” osztályzattal minősítse az előmenetelemet.

Új esztendőnk 1941-ben is piros „Újév”-nappal kezdődött a naptárban, a hét közepén, szerdán volt a napja az évkezdő ünnepnek, de a boldog világváltozás folytán ekkor az évi ünnepnapok sorában is, végig az esztendő távján úgy változtak „más világgá” az ünnepeink, mintha az idő erdélyi múlásában is egy egészen új határt húztak volna, amikor a bécsi Belvedere-palotában Teleki és Csáky felállt a „térképrajzoló” asztal mellől. Nálunk a zsákutcánkban nem maradt nyoma annak, hogy az 1940. évben milyen kalendárium fungált a szegen, ám bizonyosra vehető, hogy akkor szintén az Unitárius Naptár szolgált a házunknál az esztendő folyamán, annak ellenére, hogy a román világ utolsó esztendejével az is „odaveszett”. S miután 1941 már világi – „magyar világi” – kalendárium függött a szegen az „erdélyi visszatérés” képeivel, annak a boldog évnek az unitárius kalendáriuma sem hagyott látható „emléket” a házunkban, de a faluban, a szomszédságon nyilvánvalóan forogtak a kezekben a nagy fordulat idejének egyházi naptárai, ami legújabb mai napjainkban arra késztetett, hogy a világváltozás két esztendejének almási szemek előtt is forgott karabeli tükreként átnézzem a két rendkívüli esztendő unitárius naptárait, az 1940. és 1941. évit, s egy „belátogató utammal” kis is kölcsönöztem az Unitárius Püspökség könyvtári polcairól a „bécsi döntés korának” két naptárpéldányát. Sejtettem, hogy élményszerűen tanulságos lesz a két végletesen ellentétes naptárral való „szembesülés”, s a sejtést már az első pillantások megerősítették, amint hatásos korelevenítésként az egyik kalendárium elején Károly király és Mihály vajda képét láttam viszont, a másinak az elején pedig Horthy Miklós kormányzóét a kormányzóné asszonyéval. Az elsőnek külső címlapján piros „hímzett” mezőben a kolzsi unitárius templom képe volt az „egyházi elem”, a belső címoldalon az Unitárius Naptár címet kiegészítette az, hogy „az 1940-ik szökőévre”, s a kettő között – mintha román királyi dinasztia „családi ünnepére” készült volna a naptár – előbb a király díszes alakja uralt egy oldal azzal az alája írt szöveggel, hogy „Őfelsége II. Károly, Románia királya”, azt követően egy másikat a fiatal uralkodójelölt, azzal a szöveggel, hogy „Őfensége Mihály Alba-Iulia nagyvajdája” – a kor „színfoltjaként” feltűnő itt, hogy Károly és Mihály nem románul „Carol” és „Mihai”, Gyulafehérvár viszont „Alba-Iulia” –, s évfordulós ünnepi színt is mutatva a nagyvajdai oldalon részletesebb ismertetés terjedt ki a román uralkodói házra: „A felséges uralkodó ház családja: Őfelsége II. Károly király született 1893. október hó 16-án. Királynak kiáltatott ki 1930. június hó 8-án. Őfensége Mihály Alba-Iulia nagyvajdája született 1921. október hó 25-én. Románia uralkodóházának családjához tartoznak:” stb. s minthogy külön „lista” volt arról, hogy „Tudnivalók az 1940-ik év ünnepnapjairól” és azon belül külön III. számozással a nemzeti ünnepeket sorolták fel, ott ismét fennforgott többszörösen az uralkodó ház ünnepi alkalma: „III. Nemzeti ünnepek, melyeken templomainkban hivatalos istentisztelet tartandó, s melyeken tanuló ifjúságunk köteles megjelenni saját hitvallásának templomában: Január 24. Az összes románok egyesülése. Május 10. Románia függetlenségének kimondása (1877)... Június 8. Őfelsége II. Károly király trónralépése. Október 16. Őfelsége II. Károly napja. November 8. Őfensége Mihály vajda nevenapja. December 1. Erdély egyesülése. Ezek a „nemzeti ünnepnapok” benn a kalendárium havi oldalain külön nagy veres betűkkel „szöktek a szembe” de számunkra az a sok piros mind gyűlöletes volt, mert valósággal „ellenünk irányultak” mind sorban a „nagyromán ünnepek”, amelyeken nekünk azt kellett ünnepelnünk még a templomunkban is, hogy Párizsban odakanyarították Romániának egy akkora Erdélyt, amekkora Magyarország nem „maradt a magyaroknak a trianoni szétszabdalás után, s ráadásul azon az „ünnepen” túl, hogy Románihoz kerültünk, tűrnünk és szenvednünk kellett magyar mivoltunk, magyar beszédünk üldözését, gyalázását, egész „hazátlannak” csúfolt kisebbségi létünket, a magyargyűlölet állandó megnyilatkozását, miközben a piros-sárga-kék kirakatozása mellett énekeltették velünk a királyéltető himnuszt, a „Trăiască regele”-t, kiváltképpen akkor, ha december 1-jén ünnepeltük „Erdély egyesülését Romániával”. Életkorok hosszúra nyúlása jóvoltából én még tavaly ősszel, 2003 októberében is láthattam televíziós képen itt helyben Romániában a jámbor, rokonszenves, öreg „Mihály királyt”, „Alba-Iulia” hajdani nagyvajdáját, s látása semmi rossz érzést-emléket nem keltett bennem, de 1940-ben az akkori „jóképű” fiatalm arcmását sem nézhettem „jó szemmel” az Unitárius Naptárban, miután Szent István kriály ezerévesen ősi gyulafehérvári központját a teljességgel „erdélyi román központtá” hamisított „Alba-Iulia” néven szentesí¤ették bele az Ő „nagyvajdai” címébe. „Mai Mihai”-t látott szemem némileg kérdőjelesen nézi, hogy tízéves koromban a január 24-i piros nap miként lehetett az „összes románok egyesülésének” nemzeti ünnepe, mikor az tudvalevőleg a két román fejedelemség, Moldva és Havasalföld 1859. évi egyesülésének („nagy hórájának”) a dátuma, s a „nagy román egyesülés” nemzeti ünnepnapja valójában december 1 annak emlékéül, hogy a gyulafehérvári ormán sereglés 1918-ban, a Monarchia összeomlásának pillanatában „kinyilvánította” Erdély egyesülését a Román Királysággal. Mindezzel együtt a mi almási életünkben „szokatlanul” sok „oláh ünnep” olyan megalázó „ünneplési lánc” volt, mintha január 24-től december 1-ig egész esztendőben a trianoni kisebbségi sorsunkat, a „trianoni gazságot”, a mindenféle kényszergetésekkel erőltetett „elrománosításunkat” ünnepeltette volna velünk Nagyromána s annak királya és nagyvajdája. Ennek a számunkra gyűlöletes világnak egészen szemet verőt létesítményeként ott tornyosodott a Kerekpást kanyarában csaknem „ünnepi” téglapirosban Todoran popa kihívóan hivalkodó „oláh temploma”, olyan készülettel, hogy 1941-ben felszentelik, ami biztosan „nagy ünnepe” lett volna nemcsak az Udvarhelykörüli székely helyekre behonosodott, de talán fél-Erdély románságának is, s mi körülbelül úgy lettünk volna „ünneplők” akkor is, mint általában minden román ünnepen: énekeltük volna az „ellenük” emelt falaknál „Trăiască regele”-t, mint akik maguk is a kényszerítő erő súlya alatt fuvarozták az építőanyagot, állták a téglaadogató láncot az elrománosításunk célzatával emelt falakhoz-tornyokhoz... Nem csoda, ha annak a szökőévnek az augusztus 30-i napjával olyan óriási ünnepi mámorba „szökött” a kedvünk, hogy az „oláh templomot” is „széjjel kellett duvasztani”, mint ahogy összeomlott a „párizsi tákolmány” Nagy-Románia alig pár hét alatt, szinte egycsapásra vesztve el Besszarábiát, Bukovinát, Észak-Erdélyt. Még maga II. Károly király is úgy bukott ki kelleténél több „személyes” ünnepsorsából, hogy utolsóként „érvényes” volt még Almáson is az a június 8-i „ünnepi piros”, hogy „Őfelsége II. Károly király trónralépése”, de október 16-án már csak úgy „ünnepeltük” meg a „születésnapját”, hogy a „Trăiască regele” helyett kezdtük s végeztük heteken keresztül azt a dalt, hogy „Oláh király felment Szentpétervárra, / Bezárkózott egy imádságos szobába, / S megkérdezte a Jóistentől magától, / Van-e még sok a gépkocsizó bakából”. Mindez annyival nagyobb királyi bukás volt, hogy közben a „maradék hazájában” is vesztette a trónt a „nagyvajda” fai javára, s még inkább Antonescu tábornok nemzetvezetői diktatúrájának javára. „Tovaszöktek” gyűlölt ünnepi napok az életünkből, nem utolsósorban maga „zecse máj”, hogy szinte táncba szökkenve kurjantgattuk: „Libamáj, rucamáj, nem lesz többet zecse máj!”, s ahelyett nagy felszabadult érzéssel emlékeztünk október 6-án az aradi vértanú tábornokokra, még akkor is, ha az gyásznapként volt ünnep, és ünnepeltük „határtalan” örömmel vitéz nagybányai Horthy Miklós Kormányzó nevenapját december 6-án, ami addig csak Mikulásként volt szokványosan és nem hivatalsonka ünnep. 1940. december 1-jén az almási ember nézhette az unitárius naptárjában, ha véletlenül volt egy olyan pillanata, hogy „semmi piros” nem maradt a december 1-i napon abból a „részből”, hogy a „nemzeti ünnep Erdély egyesülése” Romániával, lévén már csak az a vasárnapi-adventi piros „érvényben”, hogy „1. V. Adv. Első v.” A történelmi „naptárszerkesztés” folytán a mi október 6-ánk szintén pirosbetű volt, mint vasárnap, novemberben még a 8-i nap „veszett pirosa” mellett – az lett volna augusztus 30-i világváltozás nélkül „Őfensége Mihály vajda nevenapja” – „változatlanul állt vastagított fekete betűkkel egy másik „emléknap”: „15. P. Dávid F. halálának évf.” Pénteki nap volt ez az egyházi jellegű emlékünnepes nap, szemlézgetve a kalendárium más ünnepnapjait a román „nemzeti ünnepek” pirosán túl Sanyink dátumos jegyzési is „hitelesítődik” a konfirmációs fényképük hátán, miután mutatja a naptár, hogy a piros húsvéti ünnepek vasárnapja március 24-én volt, s „annak megfelelően” áldozócsütörtök szintén pirosbetűs napja május 2-ára esett. Ugyanazzal az időazonosító szemléléssel láthatom tovább, hogy a semmiképp piros, ám nekünk egészen piros-fehér-zölddé lett nagy ünnepünk augusztus 30-i napja – az én hosszúmezői napom – pénteken „sütött fel”, s ha szeptember 11-i születésnapom táján érték el „végre” a honvédek a díszkapunkat, akkor az óriási mámor napja szerda volt nekünk Almáson. S ahogy szabadultunk a „22 éves román rabságból”, mint valami sötét, lidérces álomból, úgy tudtunk örvendeni még annak is, hogy egyszer ősszel mozgott „sütő” velünk a lápadróttal együtt, s utána mindjárt hallottuk, hogy nagy földrengés volt benn Romániába, Bukarest közelében, a mi számunkra már-már úgy volt hír, hogy lám, ég az is rengeti nagy-Romániába a romba és porba, mint nálunk a falu haragja és gyűlölete a Tódorán-templomt. A kalendárium a havi naptári oldalak kivált őszi „királyi-nagyvajdai” ünnepnapjain túl végig meg volt tűzdelve a terjedelmesebb szövegek közt Károly király „aranymondásaival” – így királyi szó volt többek közt: „Tudom, hogy az én népem mindenre fel van készülve, de még tudok egy dolgok: nehéz napokban nemcsak a fegyverek döntik el a harcot, hanem a lelkek férfiassága és ereje is” –, a mondások betétjei mellett ugyanakkor hosszú sorok, kiadós cikkek szóltak a végveszedelemmel küzdő unitárius magyar kisebbség – s általában a kisebbségben sínylődők – romániai sorsáról. Ezek közt egyiket maga a püspök, Dr. Varga Béla írta Unitárius felekezeti elemi oktatás címmel, ami félig-meddig rólunk, almási elemi iskolásokról is szólt, amint a püspökünk előadta az unitárius hívek naptárolvasóinkat: „...Egyházközségeinknek a száma százhúsz, s ebből csak harminckettő tart fenn felekezeti elemi iskolát... egy csekély számú ifjú jár más testvérfelekezetek által fenntartott, tehát magyar tannyelvű elemi iskolába. A többiek, tehát több, mint ifjaink fele román állami elemi iskolában jár, s így anyanyelvén még írni és olvasni sem tanul meg. Az újabb időben egyes helyeken megengedték ugyan, hogy a túlnyomóan magyar nemzetiségű ifjúság heti 1-2 órában magyar írás- és olvasási oktatásban részesüljön. Ez azonban nem elegendő. Mid sűrűbben jönnek a panaszok, hogy az unitárius magyar ifjúság nemsokára végképpen elfelejti az anyanyelvén való írást és olvasást. Nem is merjük még magunktól sem megkérdezni, hogy mi lesz a mi egyházunkkal, ha ez í]y megy tovább is. A közoktatási kormány kezdi belátni ennek a helyzetnek tarthatatlanságát, s most már megadta az engedélyt, hogy minden egyházközség állíthat fel felekezeti elemi iskolát. Ez azonban csak elméleti jelentőségű mindaddig, ameddig nincsenek kellő számban elismert képesítéssel rendelkező tanítóink. Mi, unitáriusok, sajnos, leggyöngébben állunk valamennyi itt élő testvérfelekezet között a felekezeti oktatás tekintetében... Sajnálatos körülmény, hogy legnépesebb területeink, a keresztúri és udvarhely kör, mintegy 47 egyházközséggel és a Torda-Aranyoskör jómódú egyházközségeivel kevés kivétellel felekezeti iskolák nélkül állanak. Új felekezeti iskolák felállítása iránt a kérést folyó év szept. 15-től kezdve még az év folyamán kell benyújtani egyházi főhatóságunk útján a nemzetnevelésügyi minisztériumhoz. Reméljük, hogy az unitárius öntudatosság és áldozatkészség idejében fog gondoskodni arról, hogy már a jövő tanévben legalább tíz újabb felekezeti elemi iskolán megnyilatkozáson elsősorban azokban a tehetős egyházközségeinkben, ahol már volt, de időközben megszűnt a felekezeti elemi iskola, elsősorban saját nemtörődésünk következtében, azután a körülmények mostohasága vagy egyéb okok miatt. Karoljuk fel tehát felekezeti elemi iskoláink ügyét! Ennél fontosabb szüksége a jövendő szempontjából nincsen ma a romániai magyar unitárius egyháznak.”

Román világbeli kisebbségi sorsunk foglalkoztatta azt a két Mikót is, akik közül ifj. Dr. Mikó Imre A vallási kisebbségek védelme címen írt a '40-es naptárba cikket. Dr. Mikó Lőrinc pedig Az unitárius egyház húsz évéről összefoglalót. Mikó Lőrinc a maga szavait szinte „igazította” a naptár egész „Károly királyos” képéhez, mint aki a kérelmezés „politikája” révén remélte a kedvezőbb állapotok kivívását „Őfelségénél”: „A világháború utáni megváltozott állapotba az unitárius hívek seregét a bölcs főpásztor, Ferenc József áldásos püspök működésének 42-ik évében vezette át... A húsz esztendő határkövénél visszatekintve bizalommal és hittel indulunk további utunkra. Bízunk Őfelsége atyai jóindulatában, kinek figyelme a kisebbségekre is kiterjedt, s bizalommal várjuk az egyházak, ezek szervei és egyletei a felekezeti iskolák akadálytalan működését és fejlődését biztosító további törvényhozási és kormányintézkedéseket, a függőben levő kérdések közmegnyugvásra megoldását...” Mikó Imre általánosabb síkon és mélyebb okfejtéssel taglalta a kisebbségek létkérdését, nagy hangsúllyal emelve ki a kisebbségek önvédelmi harcának és önerejének jelenőségét: „Az unitárizmus lényegéhez tartozik a vallás erőszakos terjesztéséről való lemondás... Talán éppen azért nevezték az unitárizmust a jövő vallásának, mert egyetlen fegyvere midig a józan belátás és az érdek nélküli meggyőződés volt, nem az a fegyver, amelytől elvész a, aki hozzányúl... Így maradtunk mi szűkebb hazánkban is az egyházak között a legkisebb, a kisebbségek kisebbsége... a gyengének az erőssel szemben a jog a menedéke, hiszen a nemzetközi jogot is a kis nemzetek adták a világnak... A vallási kisebbségek védelme a nemzetközi életben már akkor jelentkezik, amikor a reformáció megtöri az egyház egyeteme jellegét és a nagy vallási egységek felekezetekre töredeznek szét, az államokban vallási többség és kisebbség keletkezik... Egyetlen kisebbség sem pusztul el csak azért, mert jogai nem voltak törvénybe iktatva, viszont egyetlen kisebbséget sem tartott meg egymagában a törvény betűje. A vallási és nemzeti kisebbségek igazi védelmének a jogi és a történelem csak a a formáját adja meg, a lényeg itt sem a mások által nyújtott védelem, hanem a kisebbség belső önvédelme. Ennél az önvédelemnél pedig az egyház és iskola döntő szerepet játszodhat, mert a lelkek feletti hatalmával olyan kisebbségi embertípust, olyan sajátos lelkületet alakíthat ki, amelyik ellen tud állani az asszimiláció és disszimiláció veszélyének egyaránt... ha a sors nekünk unitáriusoknak örökös kisebbségi életformát rendelt, akkor én szeretném, ha ennek az új embertípusnak a kialakításával az unitáriuzmus mutatna az egyeteme kisebbségi magyarságnak példát. Igaz, hogy a számbeli gyengeség tudata maga után vonhatja... az alacsonyabbrendűségi érzését, ezt viszont a kisebbség csak úgy ellensúlyozhatja, ha a mennyiség hatalma helyett a minőség nemességére törekszik. Svájc a világ legkisebb állama, Oroszország egyik legnagyobb. Svájcnak megközelítően sin annyi vasérce, mint az orosz birodalomnak és mégis a svájci kisember a vasat acéllá finomítja s az acélból parányi órarugót készít, amelyik felveszi a versenyt a világ bármelyik órájával. A kisebbségi élet titka tehát az adott lehetőségek mesteri felhasználásában rejlik s éppen ezért a kisebbségek tulajdonképpeni védelme is az önvédelem, annak az ellenálló szívósságnak és rugalmas szellemiségnek kialakulása, mely egy vallásfelekezet vagy nemzeti kisebbségi csoportját bármilyen körülmények között életképessé teszi...”

Lehetséges, hogy a házunknál azért nem őrződött meg az 1940. évi naptárnak még foszlánya sem, mert kisebbségi sorunkba egyszerre belezengett az Erdélyi induló, az „Édes Erdély, itt vagyunk!”, s éppen abbeli örömünkben, hogy a keserves kisebbségi létből átfordultunk a boldog többségi állapotba, „Károly” és „Mihály” román uralmának az emlékét is „töröltük” a naptári képmásaikkal együtt, másegyébre használva a naptár papirosát, azokkal a szövegekkel egyetemben, amelyek püspöki szóval biztattak a felekezeti iskolák szeptember 15-től való kérelmezésére, a „felekezeti elemi iskolánk ügyének” felkarolására, mikor szeptember 15-én már semmiféle „kisebbségi ügyünk” nem volt, „eldőlt” s „megoldódott” a kisebbségi létkérdésünk egyből Bécsben, az ottani döntéssel úgy, hogy már felekezeti iskolák felállítására sem volt semmi szükség, mehettünk mind magyar gyermekek a „magyar királyi állami elemi iskolákba”, s az unitárius egyházkörök is megszűntek olyan éktelen „naptári neveket” viselni, hogy „I. G. Duca – székelykeresztúri egyházkör”, „Odorheiu – udvarhelyi egyházkör”, mint ahogy az az egyházközség sem volt többé „Mereşti-Homóradalmás”, ahol „Lelkész: Simén Domokos. Énekvezér: Fülöp Domokos áll. Tanító. Gondnok: Sándor András (bodor)...”

(Folytatása következő lapszámunkban)