'))+ ''+ (document.layers?'':'

– Király László: A Kővadászok Klubja –

Döbbenetes erejű Király László A Kővadászok klubja című verseskötete. Száz „hazafias vers” került A Kővadászok Klubjába, mely  a Szentivánéji álmom (száz szerelmes vers), és az Akasztóhegy (száz vers a szülőföldről)után egy válogatás-trilógia utolsó darabja. Közel negyven év munkájából rostált a szerző tematikus alapon: az első versek az 1960-as évek elejéről valók, az utolsók az 1990-es évek végéről. Ez nem azt jelenti, hogy a költemények kronologikusan jönnek egymás után (még az évszámok sincsenek feltüntetve), inkább egy másfajta, belső logika alapján áll össze az anyag, mely nem lineáris-metonimikus, hanem a koherenciát újra és újra átértelmező, a különálló szövegeket párbeszédbe hozó, metaforikus.

A válogatás nem csak azért izgalmas, mert ide végre bekerültek azok a versek is, amelyek az átkosban vörös posztók voltak a pártvezetést kiszolgáló cenzorok számára, hanem ahogy a régebbi és újabb versek egy szövegtérbe kerülnek, új jelentéssel gazdagodnak, egy totális világot alkotnak, megmutatják, hogy mit gondol Király László romániai magyarságról, diktatúráról, hazáról, költőszerepről. Tanúi lehetünk a változásnak, a hangsúly-eltolódásnak, ugyanakkor a következetességnek is: a versek hátterében mindvégig ugyanaz az egykedvűen szemlélődő, szkeptikus, a kritikáját gúnnyá, iróniává finomító, máskor szarkasztikus keménységgel fogalmazó lírai én áll.  Saját elmondása szerint, a szerző azért érezte fontosnak ilyen formában és sorrendben egybeszervezni ezeket a „harcosabb” verseket, hogy felmérje, bírnak-e valamiféle többletinformációval a huszonegyedik század fiatalabb korosztálya számára: egyáltalán kihámozható az egykor rejtetten is nyilvánvaló üzenet?

Vagyis hogy mennyire is értelmezi újra a verseket az idő, ama kor múltával mennyire válnak időszerűtlenné? A szűkszavú válaszom az, hogy nagyon. A bőbeszédű, hogy semennyire, hisz a valós helyzettől elvonatkoztatva is jól megállják helyüket, megmutatják a diktatúrák és emberi hülyeségek működését, márpedig diktatúrák és emberi hülyeségek mindig is voltak és lesznek.

Az a korosztály, amelyik nem élte meg az 1989 előtti román kommunista diktatúrát, kissé idegenkedve olvashatja az első verseket, számára furcsa lehet a manír, a sorok közti echózás, az áttételesség. Gyakorló magyartanárként tapasztalom, hogy a fiatalságot mennyire nem érdekli az a kor, mennyire távolinak és idegennek hat számára. De a Király László versei döbbenetesen jók, elevenbe vágók, így a felvillantott képek, eseménymozzanatok akkor is magukkal ragadják a befogadót, ha számára a rajzolt világ idegenebb, egzotikusabb, mint Thaiföld.

A címadó darab – A Kővadászok Klubja – egy klasszikus allegória, tipikusan „áthallásos” vers, cenzúrákat kijátszó/megfricskázó. Az eredeti szándék szerint összekacsint a befogadóval, s bár az összekacsintáshoz szükséges kellék a diktatúra leple, a vers most, így, diktatúra és összekacsintás-kényszer nélkül is adja magát. Két alapmetaforára épül: a kővadászok, a hűség fiai pipacsok, de ma már nincs vetés, csak „kedves lándzsaerdő”. Néhány határozott ecsetvonással rajzolja meg Király a kort, melyben az ember csak annyit tehet, hogy emlékezik, és egykedvűen szemléli ezt az őszi, vérben ázó országot. A Hajnali ringató mintegy folytatása a címadó darab felvetéseinek, egy idegen, otthontalan, veszélyes világot mutat be, ahol „életre kél és jelent a sok tárgy”. És a jelent szó dőlttel van szedve, és az olvasónak tudnia kell, hogy mit jelent… Ez a vers egy másik lehetséges magatartásformát kínál: „túléled/ha konokul visszaalszol”. Az 1980. november 26. című versében még élesebben fogalmaz: „megőszülsz ósdi becsületben-/lopni tanulj!” Az egyre elviselhetetlenebbé váló valóság csak úgy válik alig-elviselhetővé, ha alkalmazkodik az ember. A száműzött című költemény, bár korábban született (az ajánlásból kiderül, hogy 1966-ban) döbbenetesen (ijesztően?) szókimondó, itt nincs áttételesség: „Fagyosan mered rám mint a nincstovább/mint belügyi tiszt a szótlan kályha/S az ablakon túl most indul nyugatra/én Édesem/disszidál a napraforgótábla”. Visszatérő gondolat az, hogy ebben a közegben a szónak nincs ereje, a költő tehetetlen, a versírás pedig csupán harc helyett való pótcselekvés: „nem válik vízzé a vér/csak verssé”. A Villon titkos balladája című alkotásban ez egy másik verzióban így hangzik: „Ha lelkünk sikerül megmenteni, hát/Tudom, nem a költészet menti meg.”

Érdekes, hogy milyen észrevétlenül lépnek át a versek az „új korba”: lényegében semmi nem változik, csak a díszlet más, s a lehetőségek lehetetlensége. A sétatéri rém Kolozsvárt idézi a „funarióta” (Gh. Funar nacionalista polgármester) időszakában, az 1990-es években. „A piros-sárga-kék padon/itt lenn a sétatéren/a szemétdomb-zenét hallgatom”. Ugyanolyan idegen, ellenséges közeg ez, mint 1989 előtt, csak a hangsúlyok, eszközök változtak.

A kötet legkeményebb, legnyersebb hangvételű verse az Ezredvég, amely az erdélyi magyarság és a románság viszonyát tárgyalja és kegyetlen őszinteséggel vallja meg, hogy megbocsátás, egyetértés a két nép közt aligha lesz, és ennek elsősorban az eltérő nemzetkarakterológia az oka: „És háromezerszer halunk meg -/nem nekik!/Háromezerszer támadunk fel -/és nem nekik!/Nincs szükségünk a bocsánatukra/Tehetetlenek”. A nyers, már-már vulgárisba hajló nyelvezet máshol is előfordul; ha sikerül visszaprojektálnunk magunkat ama korba, amelyben íródtak, a következő versmondatok ijesztően tenyérbemászónak, öngyilkosan bátornak tűnnek: „a házkutatási alkalmazottak/cseszdmegeszku és tetvessy/szép románmagyar legények voltak”. Az efféle sorokat olvasva nem csodálkozhatunk, ha a cenzorok a hajukat tépték: ennyi merészség már szemtelenségnek számíthatott. Kedvencem a kötetből a Cédula című vers, ami egy besúgói jelentés paródiája, jól leleplezi a besúgók szánalmas igyekezetét, túlbuzgóságát, ugyanakkor butaságát. A vers valós történetmozzanatból indul(hat) ki, szereplője maga Király László és költőtársai: Farkas Árpád, Molnos Lajos, Vári Attila és Czegő Zoltán, akik nonkonformista, polgárpukkasztó (vagyis elvtárspukkasztó) szemtelenséggel kihagyták a május elseji ünneplés nagy lehetőségét…

Száz vers található a kötetben tehát, és – nem véletlenül – kulcspozícióban található a Száz sor magány című költemény, amelyben apja halálának apropóján az örök emberi magányosságról beszél a költő. „… a szó (…) temetni kényszerül, nem teremteni” – állapítja meg keserűen, és a befogadó úgy érzi, innen már nincs tovább, ez akár végszó is lehetne, de nem, a hangulat még fokozódik, még hátra vannak a nagy szerepversek, amelyek mintegy összegzik azt, amit a korábbi alkotások mozaikszerűen felvillantottak. A Henrik király Arany János történelmi balladáinak hangulatát idézi, a szerző meghatározása szerint a mű „egy Erzsébet-kori tragédia töredékei, versrészei”. A történelem köntösébe bújva, York szájába adva összegzi Király László, hogy mit is gondol erről a világról, erről a korról. S bár ő nem erre a korra gondolt, hanem arra, az ez az is egyben: „Barátaim, álarcok ideje itt van./Légy herélt, besúgó, szóforgató, gengszter,/ (…) Csak az ne légy, mi vagy – férfi –, s megmenekszel.”

Király László versei szikárak, képszegények, nincs itt öncélú versjáték, nincs l’art pour l’art. De üresjárat sincs, tiszta, átható, megkapó gondolat bukkan fel mindenhol, melynek hatását a nyersesség, keresetlenség még felerősíti. A forma tehát alárendelődik a tartalomnak, a (faj)súlyos mondanivalónak.

Király  László kaleidoszkópszerűen újra átrendezi  régi és új verseit, mintegy kvintesszenciáját adja munkásságának; a száz kitűnően megválogatott, az időrendet csak részben tartó vers igazolja: az ,,erőltetett menet” és a ,,sétalovaglás” ma is tart, a világ megváltozott, ennek ellenére ugyanolyan.