Cikk A Mjq3mq - Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2015 – Január
2014 – December
2014 – November
archívum …

legújabb könyveink: Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
Gábor Felicia – Csángó vagyok
Ferenczes István – A pepita hangya
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2015. január 22

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















'+ ''+ (document.layers?(''):('
'))+ 'Loading image ...'+ (document.layers?'':'
')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2014 - November
***

Olvasólámpa

KRIZA JÁNOS: SZÉKELY NÉPMESÉK

 

„Újult ügyekezettel fogtam hozzá a székely népelme virágainak, vagy ha úgy neveznem szabad lesz, vadrózsáinak gyűjtéséhez, kiterjesztve most figyelmemet mindenre, mi az ősi népvirányon sajátságosnak látszhatott. (...) Részemről bőven megjutalmazva érzem fáradságomat, ha bár egy szetemnyi adalékkal is járulhattam szeretett szülőföldem nyelvjárásainak ismertetéséhez igénytelen Vadrózsáimmal” – írja Kriza János a Vadrózsák előszavában. Ma már tisztán látjuk, hogy az 1863-ban megjelenő kötet a legklasszikusabb magyar népköltési gyűjtemény, és senki meg nem kerülheti ezeket az „igénytelen” vadrózsákat, ha a magyar népköltészet szépségét, gazdagságát kívánja megismerni.

Az 1842-ben megjelent felhívás óta 20 év telik el a megjelenésig, s a gyűjtőmunka során egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nem lehet egy kötetbe sűríteni az anyagot, s szükség lesz második kötetre is. Ezért Kriza csak egy „maroknyi”, szám szerint húsz népmesét közöl a feltehetően közel kétszáz hozzá beküldöttből, azt tervezgetve, hogy majd a második kötetet prózai szövegekből, leginkább népmesékből fogja összeállítani, „mutatványul népünk e nembeli képző-erejének, mely még mostan is elég gazdag forrásból buzog fel”. Az új kötet megjelenése azonban meghiúsult, s Kriza váratlan halála után hagyatéka Budapestre került, melyről lassan mindenki megfeledkezett. Közel hét évtizednek kellett eltelnie, hogy egy szerencsés véletlen folytán ismét felbukkanjon: 1949-ben az MTA székházának pincéjéből a munkások átpenészedett papírkötegeket kezdtek felhordani, hogy eltüzeljék. Mennyivel szegényebbek lennénk, ha Gergely Pál könyvtáros nem ismeri fel, hogy ez nem más, mint a Kisfaludy Társaság elveszettnek hitt anyaga, benne a Kriza-gyűjteménnyel! Hiszen nem olvashatnánk ma Királyfia Kis Miklóst, Világhírű szépBorica éneklő madarait, nem ismernénk Az álomlátó fiút, A csudamadarat, csak hogy néhányat említsünk közülük.

Generációk sora nőtt fel ezeken a meséken, és habár rengeteg más meséskönyv jelent meg azóta, mindig visszakanyarodunk a szívünkhöz oly közel álló hőseinkhez, mint Aranyhajú Kálmán, Rózsa királyfi, a tetűbőrös királylány vagy a fekete grófkisasszony.

Kriza-meséket olvasva észrevétlenül magunkra találunk, otthon érezzük magunkat, kulcsot kapunk nemcsak a székely néplélek kincsesládájához, hanem az egykori életmód, szokásrendszer megismeréséhez is.

Kötetünket az 1956-ban megjelent Székely népköltési gyűjteményből válogattuk, mely az elveszettnek hitt kéziratos anyag felhasználásával készült. (Mirk Szidónia-Kata)

 

PETELEI ISTVÁN: VÁLOGATOTT NOVELLÁK

 

Nem tudom, kezembe vettem volna-e, ha nem kellett volna szerkesztenem a válogatott novelláit. Talán igen. Talán nem. Ha igen, akkor kíváncsiságból, valahol ugyanis, egy interjúban az egyik kedvenc íróm-költőm az ő nevét is felsorolta az általa előszeretettel olvasott prózaírók között. Ha nem veszem kezembe, vagy csak fanyalogva, akkor Ady miatt, aki a kilencszázas évek elején, egy kalap alá véve Jókait, Mikszáthot, Bródyt és Peteleit, az elavult ízlést, a társadalmi elmaradottságot pellengérre állítva írja le a nevét. És hát az ember élete – amint azt egyik egykori kollégám mondogatta – arra sem elég, hogy a remekműveket elolvassa.

Turgenyev hatását emlegetik nála a kritikusai, egyébként maga is képbe hozza egyik levelében a nagy orosz írót, amikor barátjának – úgymond – ars poeticájáról vall: „Turgenyev írt erdőről. Ő az erdőt ismerte. A vadakat és madarakat. Én a városról írok. Ezt én ismerem: vadaival, madaraival egyetemben.” (Jakab Ödönnek írt levél) De az „erdélyi kisváros” világában, az „apró semmiségek” krónikái között akár Csehovot is felfedezhetjük (vö. Görög Trátyi és az apja), amint a korabeli lapok divatos érzelgős-romantikus darabjaival szemben megalkotja, megteremti a tárcanovellát a maga kisszerű alakjaival, szürke hétköznapjaikba beleszürkült embereivel.

Azt is mondhatjuk, hogy szinte minden „kis” nála: kisváros, kispolgár, kisember, kishivatalnok, kicsinyes alakok, kisszerű karrieristák. Perifériára szorult, gyenge akaratú, fojtott légkörű, hiú, szűk horizontú, szertefoszló, áldozatok, kiszolgáltatottak stb. Szinte mind negatív előjelű fogalmak. Csend és ború és halál. Hősei előtt majdhogynem egyetlen út, egyetlen zsákutca kínálkozik: befutni, szinte kényszeresen bejutni a tragikus vég szűk, egyirányú utczájába. Változatlanság, látszatok világa, békés élet messze libbenő tollpihéi.

Hősei egy-egy reményt felcsillantó ábrándozás után úgy tűnnek el e kisszerű világ süllyesztőiben, mintha csak Móricz Kis Jánosának előhírnökei volnának, hogy senki sem veszi észre halálukat, mint ahogy azt sem, hogy éltek, léteztek egyáltalán. Vergődő, zaklatott, zilált lelkek mindannyian, rögeszmésen képzelődők, de inkább ábrándozók, akiknek délibábszerű látomásai, képzelmei egy jobb, másabb életről szappanbuborékokként pukkannak szét.

Mintha csak egyetlen évszaka volna ezeknek a novelláknak: a fojtott, borongós, ködös, nyomott hangulatú őszi idő, a még nem téli, a már nem őszi, hanem valahol e kettő között levő. De nem kívül, hanem inkább a hősök lelkében, belsejében, ami – bármilyen évszak legyen is kint – kivetül kívülre, a világra, súlyosan ránehezedve szellemre, kedélyre, lélekre egyaránt.

Ha ünnep van, ha szerencse ér valakit, az is csak azért van, hogy annál nagyobb legyen majd a tragédia, annál mélyebb legyen a szakadék, amelybe a mintegy haláltáncukat járó hősei kényszeresen belepörögnek.

A boldogság itt eltévedt madár, percre röppen be csak az ablakon, valójában azonban be se röppen, csak úgy tűnik, úgy hiszik a hősök egy pillanatra, úgy képzelik, s máris tovalibben, szétfoszlik, eltűnik, s ott maradnak ők az átvághatatlan szürkeségben.

Ha mai író volna, azt mondhatnók róla, hogy sötét napszemüveget hord, így csak azt mondhatjuk, hogy kormozott üvegen át szemléli a világot. Bú és bánat, szomorúság és kedélytelenség, röpke időre felvillanó öröm és boldogságérzet, majd megint sűrű sötét.

És mégsem bántam meg, hogy végigrágtam magam a félszáz oldalnyi elbeszélésen. Balladisztikus, kihagyásos szerkezetű tárcanovellái, az időnként itt is, ott is felfeslő érzelgősséget leszámítva, nagyon sokszor maiak tudnak lenni, születésük után több mint száz évvel is élvezhető, feszes, magukat olvastató olvasmányok.

A sikerültebb darabokban kitűnő atmoszférateremtő erő van, aprólékos lélektani előkészítés, feszes szerkezet, fordulatos, meglepetésekkel szolgáló eseménysor. Figurái pedig szinte mai hús-vér emberek, akik szeretnek, gyűlölnek, élnek és halnak, bűnösök és erényesek, rangkórsággal, pénzszomjjal megáldottak vagy megvertek, önmarcangolók és vágyakozók, boldogságra áhítozók, torzsalkodók és lázadók, kicsinyesek, önzők stb. Nem folytatom: pont, mint a ma emberei. (Fekete Vince)

 

TAMÁSI ÁRON: HAZAI TÜKÖR(Krónika 1832–1853)

 

Tamási Áronnak kevésbé ismert, ritkábban emlegetett regénye a Hazai tükör. Pedig erre a művére kapott Kossuth-díjat 1954-ben. Féja Géza Tamási egyetlen történelmi regényének nevezte, de hozzátette azt is, hogy a szerző „képtelennek bizonyult történelmi korszak ábrázolására”. Az írói szándék félreértéséről lehet szó.

Hogy a Hazai tükör nem a szó klasszikus értelmében vett történelmi regény, az Tamási Áron sajátos írói alkatának eredménye. Írásaiban Tamási soha nem törekedett komplex társadalmi-történelmi folyamatok megjelenítésére, a maguk összetettségében, s ha úgy tetszik, elvontságukban. Őt mindig az egyes emberek, a konkrét esetek érdekelték. Még pontosabban: a társadalmi nyavalyák és történelmi kataklizmák is csak a személyes sorsok függvényében, az egyes emberek tudatában való lecsapódásuk, visszatükröződésük szempontjából voltak érdekesek számára.

A regény alcímében is jelzett történelmi időszak az 1848–49-es forradalmi eseményekbe torkolló reformkor, majd a magyar szabadságharcot követő megtorlás, a Bach-korszak. Azt is hozzá kell tenni, hogy a helyszínek végig a Székelyföld különböző települései. Azért fontos ez, mert így érthetővé válik, miért nem szerepelnek a könyvben a korszak fontos, meghatározó történelmi személyiségei – akik soha nem fordultak meg a Székelyföldön. Másrészt pedig igenis szó esik Wesselényiről, Kossuthról, meg úgy általában az egész magyarságot érintő akkori változásokról, eseményekről, de mindig csak hallomás útján, illetve néha a dugva kézről kézre adott újságok révén. De épp ez az érdekes, vagyis hogy milyen formában jutottak el, szűrődtek át a hírek a székelyekhez a forradalmi eszmékről, s hogyan fogadták ott az efféle híreket az erre kihegyezettek.

A történéseket egyes szám első személyben elbeszélő Madár Vince személyén keresztül Tamási mintegy életre hívja saját, az akkori időkben élt alteregóját. Hogyan reagált volna az eseményekre, ha ifjúként ott találja magát a forgatagban, a szabadságharc előtt és alatt. Meg az azt követő gyászos korszak halálos csendjében. De szó esik szerelemről, diákéletről, lótartásról is, fontos dolgok ezek egy ifjú székely legény életében, nem megkerülhetőek. Népi-nemzeti elkötelezettsége mellett ismert Tamási szociális érzékenysége is, ez végig jelen van a regény lapjain. Szóba kerülnek az akkori országnagyok viselt dolgai, az általuk hirdetett eszmék, de Tamásit igazából mindig az egyszerű székely ember sorsa, nyomorúsága és reménysége érdekelte.

A szekeresség, ami a főhős apjának, majd egy időre Madár Vincének is foglalkozása, alkalmat ad a szerzőnek a különböző székely székek pár találó szóval való bemutatására az 1800-asévek elejének-közepének viszonyai között, kiszínezve azt a helybéli emberek természetére vonatkozó, tamásiáronos ízességgel elbeszélt huncut történetekkel. Gábor Áron személye többször is felbukkan a könyv oldalain, a sepsiszentgyörgyi székgyűlésen tett felajánlása az ágyúöntésről a regény egyik csúcspontja.

A Hazai tükört lehet történelmi regénynek nevezni, de mégsem igazán az. Mert nem is annak szánták. Hanem egy történelmi periódus megjelenítése úgy, ahogy azt a székelyföldi emberek akkor megélhették, tapasztalhatták. Az akkori korhangulatnak és történelmi eseményeknek az akkori székely emberek tudatában visszatükröződő tükörképe. Hazai tükör. Ezt a címet adta regényének Tamási Áron. A kritikus meg ne értsen jobban a könyvhöz, mint annak szerzője.(Molnár Vilmos)

 

FERENCZES ISTVÁN: VÁLOGATOTT VERSEK

 

„…azokon a tájakon, amelyek Ferenczes vízióiban megjelennek, valami olyan pusztító szél söpört végig, ahol a romok eltakarítása is maga lenne a teremtés” – írtam bő tíz évvel ezelőtt Ferenczes István Minerálnájá pesznyá című kötetének fülszövegében, de csak most, verseit válogatva jöttem rá, hogy ez a megállapítás nemcsak az említett kötetre érvényes, hanem Ferenczes egész költői életművére is:

– eltűnik az a paraszti világ, amelyben évszázadokig értelmes rendje volt mindennek: „…a zsákjaim, / a kékcsíkos zsákjaim, / hozzátok már haza… / A zsákjaim, / kékcsíkos zsákjaim, / len volt a mejjékje, / kender az öltője, / hóharmat-hulláskor, / kikerics-nyíláskor / kint a csűrben szőttem (…) / bükkfa osztovátán / piros szalag lógott, / ne egye a ráksúly / kilenccsíkos zsákom” (Szaggatott litánia);

– kiürülnek a mítoszok, amelyek valaha megmagyarázták a világot: „hazamegyünk apám / haza a csodákból / nem lépünk mi immár / mohára avarra / egynyári füvekre / csak az országútra / csak járdaküszöbre / évelő sarakba / árokparton várunk / lúdbőr peronokon / inga vonatokra (…) / klórozott csapvizek / érkeznek hörögve / a tiszta forrásból” (Ellen-cantata);

– széthull vagy kificamodik a nyelv, amelyen egykor még értelmesen lehetett kommunikálni: „mikor a kedves az utolsó / magyar nyelv órát tartotta / mint éjjeli lepkék ütődtek a falnak / kiröppentek az osztályból az igék / melléknevek fokozódtak le a sárga földig / magnhangzók nélkül maradtak a jlzk álltmnyok” (Mikor a kedves beteg lett), „sitthonod ez a város / hol szálnok vérencek / visznek bűnbérlangba / tetüválják romlokodra / kalandó voltodat” (Péntek 13);

– összekeveredik nyelv és identitás, hogy már mi magunk sem tudjuk, kifélék-mifélék vagyunk: „voltam volt / lett lettem / sem nem ilyen / sem nem olyan / eccer Moszkva tér / máccor Száraz Szeret / tegnap Csíksomlyó / holnap Csizsmidzsu / forintok márkák / dollárok lejek mennek jönnek / de én menek piac Ecser / vár engem ott kinák / ő es Chang / münk es csángók” (Didergés)…

Egy ennyire szétesett világban persze nem könnyű élni, ezért néha (igaz, nagyon ritkán!) az „elvágyódás” hangja is megszólal Ferenczesnél, mint például egyik legszebb versében, a Pastorale con mirbidezzában: „hóból sárból hűlt mezőkről / messzi tájra kéne menni / mint darvak a fellegekből / trópusokig ellebegni / el kellene tűnni innen / mint a sóhaj mint az álom / s fehér szélből varrott ingben / bukni fel egy déli plázson”. De aztán egykettőre jön a kijózanodás, hiszen hová is menekülhetünk egy olyan világban, ahol „az égbolt is / mintha kilyukadt volna / mintha perselynyílás lenne a telehold” (Minerálnájá pesznyá)? Marad végső menedékként a „csíksomlyói kishaza” a Szűzanyával („Elvette már mindenünk / győztes zsoldos bandita / csak téged hagyott nekünk / Európa s Ázsia” – Salve mundi Domina), illetve költői programként a széthulló világgal való szembesülés és szembesítés, az a program tehát, amelyről az egyik fiatalkori Ferenczes-versben, a Felcsíki legénytáncban a következőket olvashatjuk: „Nem jókedvből, muszájból, / a csárdáslábú istenit, / kijárjuk, ha járni kell”. Nos, ez a „muszáj”-ság és ez a káromkodás annyira ferenczesistvános! És annyira csíki! – tenném hozzá, ha meg tudnám magyarázni, mit jelent ezúttal ez a „csíkiság”. Úgyhogy inkább ajánlom mindenki figyelmébe a Krumpliföld, örökzöld című (szintén fiatalkori) Ferenczes-verset, örülve, hogy – ha csak egy versválogatás erejéig is – megismerhettem ezt az erős, nagyon erős és karakteres költői életművet. (Lövétei Lázár László)

 

RÉGI SZÉKELY KÖLTŐK

 

Költészet...? A versek rejtélyessége és bizonyossága olvasóját keresi. Van-e bennünk kíváncsiság és van-e türelem követni a néhol lassú tempót, és megérteni a mára már homályba burkolózó utalásokat? Miben áll a poétikusság? Mibe kódolták ama hajdaniak a halánték ere dobogását, az elválásoktól elálló lélegzetet és a vágyakozások (hazavágyások) vissza-visszatérő hosszú pillanatait? Zsoltároktól az ódáig terjed e mostani sorozat, a szerzők megosztják velünk a megőrizésre érdemes pillanatokat, meglepnek, visznek; feltámad a nyelv az új antológiában, mai beszédünk új ízekre lel. Nemcsak a kalendáriumok üres lapjára, a sírjelekre és a tükrösre, hanem az elmébe is folyamatosan íratik a végtelen versmondat és a végtelenül parányi poétikus jel. Igen, itt küldi jeleit a jelenbe az, aki a Péchi Simon nevet viselt, az, akit Aranyosrákosi Székely Sándornak hívtak; együtt van püspök, katona, diák és oskolamester. A kötetben mind hazatalálnak. Milyen versismerettel, látásmóddal? Sokfélével, hiszen felkészülésük is sokféle volt, csaknem alkalmatlan az összehasonlításra. A külföldi akadémiákon művelődött és az itthon cseperedett egyaránt keresi azt az igazi nyelvet, amelyen a lényeges – veretesen vagy könnyedén – kimondható, elmondható.

Székely...? Milyen nehéz a fogalom alkalmazása a valamikori emberre. Az-e a székely, aki a Székelyföldön született? (És hol vonjuk meg a Székelyföld határait?) Vagy az, aki ott élt? Székely-e, aki nem élt a Székelyföldön, de ott van eltemetve? Mondanak-e ezekről valamit a versek? Felismerhető-e az a bizonyos székely észjárás – és a székely érzelmesség – az itt versben szunnyadó vagy inkább teljes mivoltában eleven nyelvben? Oskolák és kúriák, táborhelyek, „idegenben lakások” írástudóinak versként elidőző figyelme és érzelmi leltármunkája irányítja a személyiség titokzatos épülését. (E költők némelyike maga is székelynek vallotta magát.) Íme: karakteres nyelvi fordulatok, igényes szemlélődés és a megnevezések sugalló erejű precizitása. Ki is a székelyebb? A fordító Mikes Kelemen, ama zágoni, vagy a kollázzsal bíbelődő, vargyasi Daniel Polixéna? A helyi értékeket klasszicizáló formákban megörökítő bodosi Lukáts pap vagy a Kézdiszentléleken született Kováts Tamás? Legyen e kötet helyi színe, „couleur locale”-ja a szerzőkhöz valahogyan rendelhető székely vonás.

Régi...? Versek vizébe merítkezni és meghallani a szokatlanban az ismerős hangot, keresni önmagunkat és olvasgatva feledkezni bele más vallomásába, meséjébe, tűnődni azon, hová tartozunk, kik vagyunk és felismerni a költő mondatában a kedvre derítő vagy a gondot enyhítő, vagy a látást megvilágosító igazságot... Miért volna ez régi? Annyiban régiek az itt összegyűlő költők, amennyiben régiek emlékezetünk dédelgetett lakói, a míves tárgyak, a (varázs)mondókák. Hogyan látta és tagolta verssel a világot annyi előttünk járó? Milyen helyzetben írt verset és milyen verset írt? Képesek vagyunk-e felismerni a tréfát, az ötletet, a titkot és megoldását: van-e ma ehhez (nem csak székely) bátorságunk?

Régi versek új olvasóknak! (Egyed Emese)




.: tartalomjegyzék