'))+ ''+ (document.layers?'':'

– Ceruzarajz Ilia Mihályról –

Talán úgy negyvenöt esztendeje, Kányádi, mintha a titkok titkába akart volna beavatni, kezembe adott egy számomra ismeretlen lapot. Tiszatáj – ez volt a lap címe-neve, s ez akkortájt, a Vörös Zászló, Igazság, Igaz Szó, Népszabadság, Bányavidéki Fáklya, Munkásélet, Falvak Dolgozó Népe s más ily fanfáros nevek mellett olyan mellbevágóan magyar volt, hogy nem is hittem el, hogy Sarló és Kalapács, Ötágú Csillag, vagy más hasonló kiadványok mellett létezhet ilyen irodalmi lap a magyar ugaron

Úgy olvastam végig a lapot, hogy minden betűjét bevéshessem agyamba, hogy minden, a sorok között bujkáló célzását föl tudjam nagyítani, hiszen akkor értettem meg a Szabad Európa Rádió titokban hallgatott Ötágú Síp műsorának igazi értelmét: nem vagyunk magunkban, lám, a Tisza mellett érzékelik Erdély, Felvidék, s a Déli végek bárdjainak Edward ellen dobbanó dalait. És ekkor találkoztam először Ilia Mihály nevével.

Annyira fiatal voltam, hogy álmaim közt egy olyan könyv megírása szerepelt, amelyben Mikes Kelemen nénje válaszol a deák tekirdági, azaz rodostói leveleire. Közben kiderült, hogy nem vagyok levélíró alkat, talán nagyon abban a világban nőttem föl, ahol egy rövid telefonálással, mint most unokáink az SMS személytelenségével adnak életjelet egymásnak.

És közben elkezdett özönleni a levelezőlapok áradata. Ilia Mihálytól. Még mielőtt bárki azt hihetné, hogy az irodalomszervező szerkesztő, a Tanár Úr csupán engem tüntetett ki néhány soros figyelmével, el kell mondanom, hogy Londonban Határ Győző asztalán, Farkas Árpád sepsiszentgyörgyi dolgozószobájában, a felvidéki Stószon, Fábry íróasztalán ugyanúgy ott voltak lapjai, mint Bécsben a Bornemisza Péter Társaságnál, Kolozsváron Páskándi Gézánál, vagy Stockholmban Thinsz Gézánál, Marosvásárhelyen Sütő Andrásnál...

Azt a fogalmat, hogy irodalmi levelezés, lassan levedlette magáról az ezredforduló, s ha valaha Mikes nénjének bőrébe bújva válaszolni akartam a Deáknak, most csupán egyetlen levélre futja szellemi erőmből. Tisztelt Tanár Úr, amikor Széchenyi-díjjal tüntettek ki, amikor kitiltottak a Tiszatáj szerkesztőségéből, amikor igazadat szinte beteljesedni láttad a rendszerváltáskor (e fordulatos események szándékosan nem követik híven a kronológiát) – elhatároztam, hogy sok-sok megválaszolatlanul hagyott lapodra egyszer majd úgy válaszolok, hogy minden mondatom kérdés legyen.

Honnan ez a hév, amely arra kényszerít, hogy e Komp-ország révészeként mindenről tudj, ami e szellemi lápon, a mocsárban történik?

És ha nem sértő ez a kérdés, honnan egy kis emberben – aki nem súlyemelő alkat – ennyi erő? Mindent olvasni, mindenre reagálni, hiszen a könyvek, lapok, kéziratok, disszertációk tömege szorozva a gravitációs erővel már réges-régen be kellett volna hogy szorítson egy könyvtárszoba atkákkal teli, lélegzést gátló papírjai közé.

Ma már nem szokás levelezni.

Karácsonyi, húsvéti, ilyen-olyan hivatalból a lopott címlistára küldött névtelen üdvözletek, e személytelenség korában az XYZ KFT jókívánságait egyből szemétkosárba dobó kézmozdulataink korában Te vagy az egyetlen, aki még komolyan hisz a Guttenberg-galaxisban a levél igazi értelmében, az írott beszédben.

Ha majd egyszer, s mert hinnünk kell az egyszeri egyszer-ben, valaki összegyűjti a magyar irodalom nagyjai, kicsinyei, műkedvelői, érzékeny olvasói számára írott sok ezer leveledet, találkozhat azzal a ténnyel, hogy a virtuális világ győzelme hajnalán még volt értelme a szónak.

Te még beszéltél.

És most jön a neheze.

Kicsoda Ilia Mihály?

A Tiszatáj hajdani főszerkesztője, a Hitel munkatársa, és a szegedi JATE professzora, meghatározója egy nemzedéknek, amely már egy másik nemzedéket taníthat arra, hogy magyarnak lenni nem több és nem kevesebb, mint hinni abban a néhány verssorban, amely így kezdődik: „Hazádnak rendületlenül...”

Tanítványai, íróbarátai szerint egyetlen mondattal összegezhető pályája: a szeretet méltóságára, a méltóságos szeretetre nevelni a magyarságot.