'))+ ''+ (document.layers?'':'

A honvédség bevonulásának órája valóságos örömhullámként borította el a templom előtti térséget, egy tiszt az iroda előtti magasabb útmartról pár szóval köszöntött is minket, mások is beszéltek, s attól kezdve néhány héten keresztül a „honvédeinkkel” együtt éltük az almási életünket, mert egy alakulat – talán egy század, vagy még több? – a faluban szállásolta el magát. A legszebb „Horthy-tiszt” a Szabók utcájabeli kertünkkel szemközt, „Pipás Mihályéknál” lakott, s nekünk külön öröm volt a kert gyümölcsszezon attól, hogy olykor láthattuk a tisztet a bojtos kardjával, fekete pantallójával és csákójával, a fehér kesztyűjével az utcánkban délcegen lépkedni. Volt olyan is, hogy ugyancsak a templom előtti díszlépéses parádézással, kürtropogtató marsfújással („Aki nem lép egyszerre, / Nem kap rétest estére”) „mutatták be” a falunak a honvédeket, s ilyenkor elevenedtek fel a bevonulás némely mozzanatai, mint például az, hogy mikor fenn Szármány alatt, a falu végén a motoros honvédek megjelentek, a legelsőt elkapta egy idős néni, ölelte, csókolta, míg valahogy ki nem tudta szabadítani magát a honvéd azzal, hogy hátra mutatva mondta neki: „Még sokan jönnek, néni!”, s szinte ennek a jelenetnek a „fordítottjaként” hallani lehetett Oklándról azt a szomorúbbat, hogy az új határ túloldalán maradt Alsórákosról egy csoport ember „felvonulva” oda, húzták le a motorokról-gépkocsiról a honvédeket, s úgy könyörögtek sírva, hogy menjenek tovább az ő falujukig, „ne hagyják őket az oláhoknál”... Mi, a „felszabadított boldogok” ugyanakkor napról napra mind több Horthy-dallal, honvédénekkel „gyakoroltuk magunkat” nem utolsósorban abban a „menetirányba”, hogy „Leverjük majd Brassó felé az oláh sorompót, / Büszkén tűzzük helyébe a dicső magyar zászlót, / Nézik a székelyek, / Örömkönnyük lepereg a földre”, vagy éppenséggel „végig egész Dél-Erdélyben”: „Brassó, Segesvár, Torda, Temesvár, / A mócokat kizavarjuk belőle...” Egész „valójában” átéreztük, hogy „Horthy-baka a legelső a világon”, hogy „Német, olasz és magyar, / A japán is jót akar, / Négy szövetség, / Isten segítség”, s külön elégtétellel csúfolkodtunk az „oláh királlyal”: „Oláh király felment Szentpétervárra, / Bezárkózott egy imádságos szobába, / Megkérdezte a jó Istentől magától, / Van-e még sok a gépkocsizó bakából”, amibe tovább olyan is „beleénekelhettünk”, hogy „Nem téveszt a golyószóró golyója, / Golyószóró az oláh gyászindulója”.... Így éltük át szívünk-lelkünk mélyéig akár azt is, hogy mi magunk „honvédei” vagyunk Horthynak: „Honvéd vagyok, magyar honvéd, / Az is maradok Horthy Miklós kinevezett, Rá büszke vagyok / Magyarország a hazám, / Magyar kislány a babám, / Védem a hazám, / Ölelem a babám”, s ennek szinte „párjaként” szökött nyelvünkre rendszerint az is, hogy „Horthy Miklós, én is a tied vagyok, / Viselem a nemzeti szalagot, / Kis szuronyom, rózsafa a nyele, / Rá van írva Horthy Miklós neve”...

Egyre-másra olyanok voltak azok a „honvédes” napok és hetek, mintha egy állandó lakodalomban mulattunk volna, s nekem személyesen egy „kisebb bécsi döntés” boldogságát jelentette az a „sikerem”, hogy a „gépkocsizó honvédségnek” egy raja a mi házunk szalmáján kapott hálóhelyet, s a rajjal együtt egy gépkocsi félfedele szín előterében, a „segesvári körte” horgas ágai alatt parkolóhelyet. Ebben a szállásolásban úgy volt az enyém a „fő szerep”, hogy amikor a szállásoló tiszt a Daradicsék asztalánál működött a kvártélyozó papírjaival, én az anyám rokolyáját rángatva „regnáltam”, hogy ő is „vegyen hozzánk honvédeket”, s amikor a tiszt felfigyelt a buzgóságomra, és elismerős mosollyal méltányolta a „vendéglátó készségemet”, anyám a mi házunkat is feldiktálta a listára, s így a mi zsákutcánk fenekén is lett egy „honvédtanya”. A mi házunk alig négy éve pült új lakóház volt két szobában, fedett tornáccal, kamrával, pincével, az első szoba, a „parádéház”, még nem is volt elkészítve, de mellette, az udvar mások oldalán akkorra már a nyári házat kényelmes lakóhellyé készítette apám, elöl ággyal, kanapéval, asztallal, tálassal berendezve, hátul sütőkemencével-katlannal, úgyhogy családunk öt tagja mellett jutott szálláshely egy tízfőnyi honvédrajnak, a „nagy ház” kiürített hátsó szobájának szalmával rakott földjén. Odaszálltak a honvédek Gazsó József őrvezető parancsnokság alatt, és én első pillanattól a „kedvencük” lettem, annyival inkább, mert anyám elújságolta neki, hogy „nekem köszönhetik” a „kovártélyt”. Közülük kivált Komáromi Károly olyan „nagy barátjává” fogadott, hogy mindjárt el is nevezett „Jóskának”, és reggelenként, mikor ők katonamódra derékig meztelenül mosakodtak a kút körül, mi Kormáromival nagy locsoló játékot űztünk, esténként pedig, miután napi gyakorlatukról-járkálásaikról „hazajöttek”, anyám főzte nekik „rendszeres tábori konyhaként” a szilvásgombóc jókora adagjait az üstben, s utána folyt a beszélgetés, a „mesélés”, néha az énekszó, és „mókázás” is sokáig, mintha egy „szép magyar család” lettünk volna, pedig ők elég messziről szálltak hozzánk: Vác, Esztergom – Komáromi éppen Esztergomból való volt – s általában Felvidék „visszacsatolt” tájairól, úgyhogy egy „tót beszédű” bajtársukkal gyakran élcelődtek is a „nyelvjárása” miatt. Egy alkalommal viszont én váltam a derűs szórakozás célpontjává, mert amint mesélgettük Tódorán éjjelészését a toronyban, nekem bekoppant a szemem, s egy adott „ébredő pillanatomban”, amikor a szó már egyébről folyt, kezdtem mondani, hogy minden este égett a tűz a toronyban, azután ugratgattak a „félrebeszélésem miatt, hogy „mi van a toronyban a tűzzel”... Nemsokára azonban az én „félrebeszélésemnél” sokkal nagyobb szenzáció lett a román templom és torony, mert nagygyűlésbe hívták a falu népét, hogy döntsenek a templom sorsáról, be is gyűltünk annyian, hogy zsúfolásig telt a táncolóház – én akkor láttam először falugyűlést –, s bár az új magyar jegyző meg Fülöp Domokos és az új tanító, Kozma Miklós meg akarta győzni a népet, hogy alakí¤sák át kultúrotthonná Tódorán templomát, az emberek egyöntetűen csak azt kiabálták, hogy „Széjjel kell duvasztani!”, ami végül is olyan „ellentmondsát nem tűrő” faluhatározat lett, hogy másnapra már ki is tűzték a „széjjelduvasztást”, miközben az „ismeretlen” Bartha jegyzőre kezdtek – „kezdtünk” – olyan szemmel nézni, hogy „nem jó magyar ember”.

Nekem a „templomdőjtés nagy napja” félig „bánatomra” köszöntött be, mert apámtól „ganyéhordási feladatot” kaptam, s a két teheneket a ganéhordó szekérbe fogva kellett menni a mezőre, de azzal együtt „izgalmas járás” volt a lassú szekerezés a trágyával, mert menet-jövet a Kerekpást irányába állt az út nekem, s így nézhettem s láthattam, hogy jókora számban felszerelkezett férfinép épp akkor állta neki a szétverésnek – mikor ott haladtam el, pont akkor kezdték nagy kopácsolással verni le a kupoladeszkákat, hogy szinte repülő ívben röpködtek a szál deszkák alá a magasból –, azután pedig mire elballagva a földünkre a szereket leürítettem, s hazafelé bandukolva a tehenekkel ismét a „helyszínen” voltam, az ürített szekér egybefektetett oldalain üldögélve, nagyjából szét voltak verve a téglafalak „lépcsőzetes” kőkert lécezetével együtt, s nemsokára sor került a betonfundamentum robbantására is. Később a használható anyagot némi ellenérték fejében széthordták, s utána hosszú évtizedekre – el a mai napig – burjános, csonka-bonka betonromladékos pusztaság „memontós látványává” vált a „templomos hely”, ahonnan a szüleink gyermekkorában még egy szép épségű kis görög katolikus templom képével lehetett „homoródalmási üdvözleteke” küldözgetni. Addig is „tudtuk”, hogy „örökre vége” a „gyűlölt román világnak”, amely mindenestől „ki akart vetkeztetni” a sok évszázados magyarságunkból, de a „lidérctől való szabadulás végső bizonyossága Tódoránnak és templomának az eltűnése volt az almási föld „színéről”.

Nálunk még a „föld színe” is emlékeztetett magyarság ezeréves múltjára, mert amikor a honfoglalás ezredik évét ünnepelte Magyarország, a falu közül három kopasz hegyet beültette fenyőcsemetével, s bár a Gálhegye végében csak mutatóban maradt meg néhány szál, Szármány és Nagymál rendes fenyőerdős heggyé vált a millenniumi „erdőkoszorújával”, s szüleink gyermekkorukban annyival „örökzöldebb” bizakodással énekelhették az iskolában: „Ezer esztendeje annak, / Hogy a magyarok itt laknak, / Most akarják, most akarják kiirtani, / De az Isten a jó Isten nem engedi...” A szüleink szájából megtanultuk mi is az éneket még iskolás korunk előtt, „házilag”, mert a Tódoránék hatalma alatt fokozatosan románná idegenített szép emeletes iskolánkból még a magyar szót is száműzni igyekeztek a „Măgar!” – és „Vorbeşte româneşte!” szégyentáblákkal, de arra nem gondoltak, hogy a magyar állam által épített új iskolát a sok szép osztálytermével alig tíz esztendővel az építés után „készen” kézhez vehették „állami román iskolának” a családok házait azonban nem „foglalhatták el”, ahol sok helyen „házi magyar iskolává” vált a családi tűzhely, s amit „otthoni leckeként” tanult a gyermek, az sokkal foganatosabb volt, mint ami az iskolában „vertek belé” a román tanítók. Ilyen tekintetben a mi házunk a falu alsó szélén, a zsákutca fenekén egészen „jó alapon” álló „szülői iskola” volt, ahol még a süketnéma „papónk” is tanult annyi magyar írást, hogy mind az ötünknek a nevét le tudta írni, mi pedig Sanyival már azelőtt megtanultunk olvasni, mielőtt járni kezdtünk volna iskolába. A „fő tanítómester” otthon apán volt nekünk, aki a maga apátlan, félárva gyermekkorában több iskolát végzett a falusi átlagnál, mert amikor 1913-ban „kijárta” a hat elemit – az új iskolaépületet éppen az ő iskolás nemzedékük „avatta fel” –, Ajtay János tiszteletes felkarolása folytán az udvarhelyi ipari iskola négy osztályát is elvégezte a kőfaragói szakon, s jóllehet az „szaktudománya” mellett végül is a földművelés „ekeszarvára került, tanulási és olvasási szenvedélye egészen „természetévé” állandósult, úgyhogy a „betűvilág” előttünk is már kicsi korunktól kezdve „nyitva állt”, s a „tanulási szellem” olyan eleven volt köztünk, hogy egyszer apánknak a szín alatti műhelypad fiókjában kezébe akadt egy nyomtatott betűs papírdarabocska, s amint „felfedezett” azon egy nyelvtörően hosszú „értelmetlen” szót, mindjárt ültetett neki, s „versenyeztetett” minket Sanyival, hogy melyikünk tanulja meg hamarább „fejből” mondani: „paraaminobenzoildietilaminoetano”. A verseny „eredménye” nem maradt meg bennem, de arra emlékszem, hogy akkor este, amikor feküdtünk Sanyival a nagy ágy alól kihúzható „karikás ágyunkban” – apán gyártmánya volt az is –, én a lámpa hátfényében falra vetülő ujjárnyékkal még azt is megszámoltam, hogy tizenhét szótagból állt az apánk szófeladványa, ami egyek hosszabb volt még annál az „értelmes” és szakiskolai „tudományként” ugyancsak apánktól tanult szónál is, hogy „megnemengesztelhetetlenségeskedéseitekért”... A „szülői iskolának” ebben a betűkörében két „alapkönyv” is fennforgott a mi gyermeki kezünkön, mégpedig olyan fennforgással, hogy a könyvet vásottas-rongyollott ütött-kopottsága még ma is elevenen „üt” emlékeket bennem. A kettő küzül többszörösen értékes „szerepet” töltött be az a Történelmi arcképcsarnok, amelynek „300 képpel” teletűzdelt oldalain s olvasmányszövegein sokszor átpásztáztuk a magyar történelmet Attila hun királytól és a honfoglalástól kezdve a világháború első feléig, ahol utolsó személyként „Gr. Károlyi Mihály a függetl. Párt elnöke” fogta jobb kezével tűnődve az állát. Legelöl A honfoglalás című oldalon olvashattunk arról is, hogy a honfoglaló magyarok „mielőtt még ide bejöttek volna, előbb szerződést kötöttek ősz vezérükkel, Álmossal, hogy míg az ő nemzetsége él, az ő véréből választják fejedelmüket”, s innen „megtanultuk” azt is, hogy „Ez volt a híres vérszerződés”, ami annyival jobban „bement a fejünkbe”, mivel a fenyőerdős Szármány és Nagymál között ott állta keresztbe a faluvölgyet Várhegy, és arról az almásiak azt tartották, hogy Álmos vezér a honfoglaláskor éppen odáig jött, s ott halt meg a hegy várában, oda is temették el, a falu pedig először Álmosról vette a nevét, csak azután változott a határában termő sok vadalma „jóvoltából” Almásra a név, amit még Nagy-Románia első hatóságai is így „tanulhattak” valahol, mert amikor az „ölükbe hullt” Erdély sok ezer településével együtt, Homoródalmásnak is román nevet kerestek, előbb Alimoşnak nevezték, míg jobbnak nem látták az „almához igazított” Mereşti nevet. Ez a „házi történelemkönyvünk” apán szerzeményeként jutott hozzánk abból az időből, amikor Románia orv erdélyi támadása nyomán az udvarhelyi szakiskola is „menekült” 1919-ban Pestre, úgyhogy apánk ott is végezte az utolsó osztályt a fővárosban 1917-ben, és az „arcképcsarnok” legutolsó része A világháború címtől már az általa „közelvalóbban élt” történelem képeit mutatta „I. Ferenc József”, „I. Ferenc Ferdinánd (1863–1914)”, „Károly Ferenc József főherceg”, „József főherceg seregparancsnok”, „Hötzendorfi Conrád, vezérkari főnök”, „Gr. Andrássy Gyula, az alkotm. párt vezére”, „Wekerle Sándor volt miniszterelnök”, „Auguszta főhercegnő”, „Gr. Tisza István, miniszterelnök”, „Br. Hazay Samu honvédelmi miniszter”, „Sándor János belügyminiszter”, „Gr. Apponyi Albert a függetlens. p. vezére”, s még sok más sorjázó képpel, amelyek közt Sándor János belügyminiszter nemcsak a nevével volt olyan, mint egy almás – mint például édesanyánk testvéröccse –, de „ránézve” is egészen hasonlított Hajas Lajos sógorunkhoz, aki a világháborúban orosz fogságba esett, s a háború után Szibériából, a Bajkál-tó mellől hányódott haza, hogy azután még a mi gyermeki fülünk is hallja olykor Szabadhelyben, a közös családi örökségű kaszálóinkon a szép nagy bajuszát pödörgető-simítgató sógorunk „hadi elbeszélései” s még gyakrabban azt, hogy mindenki mástól eltérően ő a lovait nem „Hó!”-val állítja meg, hanem „Hahó!”-val. Ferenc József ugyancsak „jó ismerősünk” volt a képeskönyvből – annyira, hogy szorosan testhezálló és testszínű „egyenmundérját” én mindig kicsit furcsállva néztem, mert már-már úgy látszott, mintha a csóré bőrön csüngtek volna a kitüntetések és kétsoros gombok –, de főleg a Sanyi hangos olvasási folytán „bővült az ismeretség” még tovább a szavakba foglalt „lírásokig”: „A magyar nemzet rajongó szeretettel csügg rajta, mert azt látja, hogy a leghatalmasabb fejezetet ő írta be a mi történelmünkbe... 85 éves fővel is szakadatlanul dolgozott, mindenről jelentést tétetett...” Közvetlenül alatta az aggastyán „nagy” királynál is nagyobb hatással” volt ránk a megölt trónörökös, aki simléderes tiszti csákója alól szúrós tekintettel s hegyesen csípett bajuszvégekkel „állt” a szöveg fölött, amelyből szinte „borzongva” tanultuk a „háborús leckét”: „A szerbek gaz merényletének ártatlan áldozata. De rettenetes bosszut álltunk kiontott véréért. Egész Szerbiát leigáztuk, kormányát, uralkodóját elűztük. Méltó büntetésben részesitettük a gonosztevőket.” Apánk az ő iskolai tanulásai idején alattvalója volt Ferenc Józsefnek is, utána – már Pesten, 1917-ben – az „új trónörökösből” lett Károly királynak is, és akkor, amikor ő a Történelmi arcképcsarnokot megszerezte, még a „világháborúról” leírt „kép” hihetőnek tetszhetett, amint í§va állt többek közt: „Megértük a világtörténelem legszörnyübb harcát, amelyet angol, orosz, francia, olasz, szerb seregek ellen kellett diadallal végig küzdenünk, szövetségben a nagy német nemzettel és a törökökkel, bolgárokkal. Akkor tört ki, mikor gaz Szerbia hitvány bombavetéssel, galádul megölte Ferenc Ferdinánd trónörökösünket és hitvesét. Visszavonás és bősz harag tépte, szaggatta közállapotainkat, az országgyülés szenvedelmes harcok szintere, Horvátország forrong, Erdély románsága felbujtva: de amikor az ellenség megjelent határainkon, elnémult a viszály, egy emberként talpraállott mindenki... Ebben a nagy kavarodásban legkiválóbb a német mellett a magyar. Ezer éves történelmünk csodái rendre megújultak, midőn honvédeink, huszáraink és közös seregbeli katonáink vivták szörnyü csatáikat. Rólunk beszéltek a népek, még az ellenség is magasztalta hősiességünket. A világháborunak kellett jönni, hogy barátaink tanuljanak megbecsülni, ellenségeink tanuljanak félni tőlünk... Megmutattuk, hogy nagy veszedelem idejében nagy tettekre birjuk fokozni erőinket... Láttuk, mennyi ellenségünk van nekünk ezen a világon, egészen felesleges, hogy még magunk közt is civódjunk... A horvátok, románok, tótok, németek, szászok lelkesedése és onfeláldozása hatalmas erővel nyilatkozott meg a véres harcok között. Most lett végre igazán egygyé az ország, mivelhogy mindazok, akik határai között élnek, egyesültek hazaszeretetben, a hon megvédésének munkájában és a trón iránti hüségben. Ez az eredmény magában is felér egy csatanyeréssel. A világháború után uj korszakban méltón fogja illetni vezető szerep a mi országunkat. Összefogva Ausztriával, szövetségben a németekkel, legyőzhetetlenek voltunk, vagyunk és maradunk.” Mindennek a „diadalmas végnek” méltó rajzolata volt a könyv utolsó oldalán, Károlyi Mihály képe után a Monarchia pajzsos címere s fölötte külön a magyar királyi korona a szárnyaló angyalok kezében, a kereszténység krisztusi feszülete, a repülő turulmadár karddal a csőrében, s aztán „szolgált” a becsukott könyv nekünk Sanyival a legtöbbet kemény papondekli táblájának hátsó-külső felével, ahova Sanyi malmozó ábrát vonalazott, s azon űztük legkedveltebb „ülő” játékunkat a törökbúza- és fuszulykaszemek „csatájaként”, amelyben örökké a bátyám „szemei” voltak a „győztesek”, miután ő nagyon eszesen tudta a „malmait” csiki-csukira „járatni” az egyébként is „nagyobb” eszével.

A Történelmi arcképcsarnok mellett másik alapkönyv a házunknál a gyászfekete táblájú Unitárius Énekeskönyv volt, amely ugyancsak a „nagyobb” testvér kézjegyét viselte, mivel Sanyi még a deszkafedeles vén hasunk lebontása előtti évben iskolásceruzájának nyomtatott betűivel belejegyezte a legelejére: „SZABÓ SÁNDOR III. OSZTÁLYOS 1935. BE. 30 lei vólt.” Magához az énekeskönyvhöz Dr. Boros György püspök írt rövid bevezetőt „Kolozsvár, 1934. januárius hó.” keltezéssel – ismertetésében egyebek mellett arról is szólt: „Úgy tetszik, mintha a nagy háború után a sok csapás súlya alatt megkönnyebbülést találnának híveink az éneklésben, mert az 1924-ben megjelent újított kiadást immár harmadikszor nyomtatjuk ki” –, s hogy közvetlenül a „világháború” elvesztése után milyen „sorsot vetett a kocka” Erdélyben többek közt az unitárius magyarságnak, arról nemcsak az „árulkodott”, hogy „P. M.” az első kiadáshoz írt előszót nyomdailag csak „Cluj-Kolozsvár, 1924. szept. 3.” keltezési formában „nyújthatta” az „éneklőnek”, hanem még inkább a felrázó” hangú szó, amely az előszó végén állt: „Tennünk kell valamit s legalább keresnünk a jobbat, különben elsorvadunk. Ahol az ének is elnémul az ajkakon, ott a halál kopogtat, ott a harang is el fog némulni... Jaj nekünk, a fényes múlt örököseinek, ezerszer jaj, ha idejében föl nem ébredünk, ha újra meg nem találjuk az elveszített templomot, ha nem őrizzük szerető gonddal az összetartó és éltető szent oltártüzet, apáink büszke örökségét, a magyar unitárius múltat és öntudatot. Sikerült-e ez irányban tennünk valamit, a jövő és énekvezéreink arra valósága mutatja meg. Nem minden aggodalom nélkül bocsátjuk útjára a könyvet, de azzal a nyugodt öntudattal, hogy tőlünk telhető legjobbat adtuk, azzal a szerető gonddal, körültekintéssel és lelkiismeretességgel, amit egyházunk és fajunk fennmaradásának égető szomjúhozása ezekben az időkben parancsoló erővel előnkbe írt.” Ezzel az Énekeskönyvvel„1935. BE” már a mi házunkhoz is „jött” egy olyan „dallamosabb” jövő, hogy Fülöp Domokos énekvezér „arravalósága” révén a román iskolába járók is tudták „sorban: ha beülve az Isten házába, a karzatokon a 16-os szám áll „kezdő énekként”, akkor az éneklő hang becsukott énekeskönyv mellett is arra „áll”: „Megpihenni, megnyugodni Hozzád jöttünk, Istenünk, / Mert harcban újabb erőt csak tenálad lelhetünk...”

1940 szeptemberében a házunk „szilvásgombócos laktanyájába” beköltözött honvédrajnak meséltünk sokat a román uralom alatti sorsunkról, de még a „nyílt szívű barátom”, Komáromi Károly sem érezhette mélyebben az „anyaországi” voltában a megpróbáltatásos éveinket, s esti meghittebb órákon sem kezdtük előmutogatni a családi „örökség” magyar emlékeit, amelyek közt a kasztenfiók vagy a fényképes kazetta több háborús emlékeztetőt is őrzött, mint például apánk legelső fényképe a szászvárosi laktanya ablakai előtt az olasz frontra induló, felvirágozott alakulattal 1918-ban, aminek „jóvoltából” azután sok „szép magyar katonadalt” hallhattunk közvetlenül az apánk szájából is (külön szívbemarkoló volt az a „doberdói dal”, hogy „Csillagos ég, merre van a szép magyar hazám, / Merre sirat engem az édesanyám”, annyival inkább, mivel a dél-tiroli fronton harcoló és sebesülő tizennyolc éves katonalegénynek akkor már egy éve anyja sem volt), a katonakép a maga „nemében” még közönségesebb emléktárgy volt, de olyan „világháborús emlék” biztosan nem „rejlett” sehol más háznál, mint az apám kezével készült két kőfaragói rajz, amely két hősi emlékmű terveként állt „apai örökségképpen” a házunknál: az első egy dupla terjedelmű rajzlapon különböző nézetből rajzolt és centiméterezett, szakszerű tervrajz, ami kőfaragós tanulói vizsgamunkának készült még akkor, amikor a központi hatalmak „győzelemre álltak” (a rajzlap jobb felső részén a cím: „OROSZ HADIFOGSÁGBAN ELHELT OSZTRÁK MAGYAR NÉMET ÉS TÖRÖK KATONÁK SÍRJÁRA FEÁLLÍTTATOTT EMLÉK SZIBÉRIÁBAN”, jobb alsó részén a rajzolói „kézjegy”: „Szabó Mózes IV. é. k. i. 1917. ápr. 28-án.”), a második emlékműterv egy nagyol vázlat egy régimódi notesz előfedelének belsején immár abból a háborút vesztett korból, amikor Almás is Romániába „szakadt” (ezen is volt egy firkált jegyzés azzal, hogy „Szabó Mózes Homorod almás”, de amellett középhelyen a „PRO – PATRIA”-felírás alatt szinte úgy kapott keretet az, hogy „SZABÓ – MÓZES 1922. I/1”, mintha a nagy összeomláskor „közösöknél” harcolt ifjú katona sem jött volna haza szerencsésen a fejsebével az innsbrucki katonakórházból).

Ilyen és ehhez hasonló „családi örökségek” között az én gyermeki fejem némileg az életkort felülmúlóan „nőtt belül” még akkor is, ha Sanyival csupán malmozgattunk a Történelmi arcképcsarnok hátoldalán, noha a „túlnövés” olykor ugyancsak játékban nyilvánult meg, egy alkalommal például olyan játékban, amely megmaradt „hadi titoknak”, mivel rajtam kívül senki sem tudhatta, hogy milyen játékkal szórakozom, amikor szekérkerék-faragó apám levágott fentővégeivel s kezemben kövekkel úgy folytattam „háborúsdit”, hogy a tornáclépcsők alján az ugyancsak apán által odadöngölt laposkövek „térségét” európai hadszíntérnek néztem, s miután a kövek nagysága, formája és elhelyezkedése alapján „feltérképeztem”, hogy melyik Németország, Franciaország, Anglia, Belgium, Hollandia s Dánia, az egyformán fűrészelt fentővégek darabjait mint „hadseregbeli erőt” elosztottam az „országok” között, és azután a köveimmel úgy dobálgattam a fentővégeket, hogy a „csatákon” Hitler Németországa győzelmesen többet ütött ki az ellenfél fentővégeiből, mint amennyit ő vesztett az övéiből. Legújabban a honvédeink taposták naponta „az európai hadszíntér” laposköveit, anélkül, hogy sejtették volna, milyen „harctéren” járnak, s tulajdonképpen én is csak felnőttebb koromban kezdtem a „háborúsdis titkomnak” azt a hátterét látni, hogy hadi-politikai „korafejlettségem” jórészt a szomszédságnál és a házunknál éveken át közkézen – kölcsönkézen – járt Tolnai Világlapja-példányok rendszeresen forgatása révén jutott olyan fokra, hogy aránylag „otthonos kitekintésem” volt a világra, Európára s mindenekelőtt Magyarországra. Idős Tikosi Istvántól, az út faluvégi kanyarától zsákutcánkon s Daradics keresztapámék „vízmenti” házán keresztül a Homoród túlsó partjáig, „gáti” Bodor János keresztapámékig terjedt a Tolnai olvasóköre, úgyhogy a sok kéz között el is kallódott az olykor egészen vaskos példányok jórésze, de némi foszlányosabb-teljesebb maradék máig „hírmondója” nálam a gyermekkori évek gazdag tarkaságú „világképének”. Az épségállapotban szinte teljes – külső borító híjával megőrződött – legrégebbi példány „támpontot” nyújt az adataival, melyek szerint „Budapest, 1934. november 14” keltezéssel a „XXXVI. évfolyam, 47. szám” terjedt el többek közt a mi vén házunkig 56 lapoldalon, „hozva” a cím rajzos „holmijai” közt a koronátlan magyar címerpajzsot is „négy folyó” sávjával s a kettős kereszttel az előfizetési és más tudnivalókkal („Megjelenik minden héten szerdán... Egyes szám ára 20 fillér, pályaudvarokon is... Romániában 10 lei... Karácsonyi számunkhoz az idén a következő mellékleteket adjuk... Ezeket a mellékleteket előfizetőink az előfizetési díj fejében kapják. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII, Dohány ucca 1214. Telefón”...). Ez még régiesen lilás színezésű lap volt, s szinte bizonyosra vehető, hogy egészen ritka „fehér hollóként” azért maradt meg, mert ebben töltött beegy egész oldalt túlnyomórészt fényképekkel Matuska Szilveszter, biatorbágyi vasútrobbantó, amely oldal majdnem lidérces félelmet keltett bennünk külön azzal a szembemeredő szempárral is, amely az egyik képről felnagyítva „nézett ránk”. Az egész törvényszéki „tálalásnak” az a címe, hogy A biatorbágyi rém birái előtt, s még ma is „hatnak” a képek s a szavak, akár ha Matuska idióta vigyorát látom a hozzávaló szöveggel, miszerint „Igy röhögött a sátán...”, vagy az ujjakkal való számolás gesztusát, amint a szájával vallotta, hogy „Öt Leó volt, kérem...” s úgy sorban mind, a fogláros teremfelvételeket, bevezető szavakat, a képkisérő szövegeket: „A pestvidéki törvényszék Marton-tanácsa tárgyalja az utóbbi évek legnagyobb bűnügyét, a borzalmas biatorbágyi vasúti merényletet, amelynél huszonkét ember az életét vesztette....” „Matuska Szilveszter, a biatorbágyi szörnyeteg a biróság előtt. Az elvetemül ember zavaros, bolond feleleteket ad a hozzáintézett kérdésekre”: „»A második Leó mágikus ember volt, és én voltam a médiuma!« mondta Matuska a bíróság előtt. Ezzel Leóra, a néhány évvel ezelőtt elhunyt budapesti hipnotizőrre hivatkozott. Fent bemutatjuk ennek a Leónak a szemeit”; „Leó, az elhunyt artista, akiről Matuska sokat beszélt a főtárgyaláson. Ez a Leó bűvész volt Budapesten.” Ezek a képek s szavak mondhatni örökre megragadták a gyermekfej világát, többek közt azért is, mert olyan szavak, mint „mágikus”, „médium” „hipnotizőr”, „artista”, erről a Matuska-oldalról fészkelték bele magukat apai „segítséggel” a „midnetanuló” gyermekfejbe. De ma már egy „átfogóbb síkon” a szemembe szöknek olyasmik is, hogy a lap képes híradási oldalain láttam volt először azt a vékony vonaló, s nem nagyon figyelemfelhívó arcot, amely alatt az volt a bemutató szöveg, hogy „Dr Bárdossy László, Magyarország új bukaresti követe”, mellette viszont egy világháborús emlékműavatás ünnepségéről készült nagyobb fényképen a tiszti csákós, tábornoki köpenyes alakban az az „ismerősebb” József főherceg „szerepel” korosabb korban – „József kir. herceg felavatja az Izabella uccai felsőkereskedelmi iskola hősi emlékművét” – aki a Történelmi arcképcsarnokunkban fiatalabb képpel, de ugyancsak tábornoki külsővel, csillagokkal, nagy kitüntetéssorral „tartotta a helyét” háború hősei között, amint írva állt: „Magyar Habsburg ő is, mint atyja. Népszerüsége páratlan nejével, Auguszta főhercegnővel együtt. A végső küzdelmekben a Kárpátokon vezette győzelemre magyar katonáit, akik rajongásig szerették, mert megosztotta velük a fáradalmakat.” Apánk esténként néha fennhangon is olvasta a családnak a lap írásait, különösen kedvelt volt az Aktuális furcsaságok, a Hét nap történelem, mag a Nagyvilágból oldala, de sokszor egy-egy kisebb lapsarok is érdekes tudott lenni, mint itt, az 1934 novemberéből „maradt” számban a budapesti adatokat szórakoztatóan sorakoztató nyúlfarknyi írás. „Sokan nem tudják, hogy a Lánchíd 384 méter hosszú, viszont az Alagút csak 340, tehát ezért nincs igaza a régi viccnek, nem lehet, ha esik betolni a Lánchidat az Alagútba, mert nem férne el benne; hogy a Gellérthegy 125 méter magas a Duna felett, tehát nem is olyan magas hegy. Alatta az Erzsébet híd 374 méter hosszú, tehát ha függőlegesen felállítanák a hidat, az éppen háromszor olyan magasra érne fel; hogy legmagasabb hegyünk a Jánoshegy. A tenger felett 529 m. a magassága, a Duna felett 420... A Várhegyről nem is érdeme beszélni, aránylag olyan kicsi, hogy a Duna mélysége közepes vízállásnál 6-8 méter, de áradáskor a 15 méter mélységet is eléri.... hogy Budapesten 1778 ucca és 129 tér van. Ennyi ucca- és térnevet kell vagy legalábbis kellene könyv nélkül tudnia minden taxisofőrnek a vizsgán; hogy legszélesebb uccája Budapestnek az Andrássy út, az Oktokogn és a Hősök tere között: 45 és fél méter. A Nagykörút csak 38 méter széles...” Számunkra Budapest nem volt egészen idegen, távoli város, mert apán révén megvolt az a „szerencsénk” is, hogy ő az utolsó ipariskola évét ott végezve a rrománok elől odamenekült az iskolával, szóban is mesélt nekünk a magyar fővárosról, Állatkertről, Városligetről, Hősök Teréről, Halászbástyáról, Szépművészet és Iparművészeti Múzeumról, a nyílegyenes Andrássy útról, s körben a Dunára kanyarodó körutakról, s a „pesti meséinek” járulékaként nemcsak a „szibériai hősi emlékmű” vizsgarajza s kőfaragói mesterségre jogosító Végbizonyítvány (ma is kezembe véve nézhetem: „Kelt Budapesten, 1917 év május hó 12-én”) erősítette a szavak hitelét, hanem az a térkép is, aminek a hajtogatásokban szakadozott kockáit ma szinte kirakósjáték-szerűen kell összeilleszteni, hogy egybeálljon Budapest székesfőváros legújabb térképe a város régi, világháború előtti, „Békebeli'” képe szerint, amilyennek apánk látta, amikor itt irgett-forgott utcáin és terein. Valamivel később, az „összeomlott” frontról hazatérőben még egyszer megfordult a „székesfőrváros” vasútállomásán, de az akkori hazaszabaduló katonaútjáról már azt a mesét mókázta nekünk, hogy neki nem az a feje van a nyakán, amivel született, mert az „ellőtték” a tiroli lövészárokban, s az innsbrucki kórházban varrtak egy újat helyett – mutatta a varratos két heget is kétfelől a torkán – nekünk azonban kétszeres okunk is volt arra, hogy ne higgyük a „Hősi mesét”, mivel „egyfelől” a szemünk előtt „álló” fej jól hasonlított a szászvárosi katona képen láthatóhoz, s mert „másfelől” anyánktól tudtuk, hogy apánknak gyermekkorában kivették a manduláit. Mindemellett az a tény valódi valóság volt, hogy 1918-ban apán mint közösöknél szolgáló magyar honvéd az Osztrák–Magyar Monarchia jókora birodalmát majdnem egészében „felmérte” annak országútján és vasútjain, minek „kézzelfogható” bizonyságaként egy másik – fél asztallap nagyságú, német jelmagyarázatú és feliratú – térkép szintén állta az idők viszontagságait nálunk, habár apánk sokat használhatta a birodalom székelyföldi keleti sarkától a tiroli nyugatiig, mert ez még szakadozottabb dirib-darabokban ereklyéződött, mint a székesfővárosi: szinte mintha a Monarchia széttépettségbe pecsételődött sorsának jelképévé változott volna a térkép, amire én külön görbe szemmel tekintek magam is, ha azt nézem, hogy a Homoródok mentén a nagyságban jelentős Homoródalmásnak éppúgy nincs nyoma, mint Lövétének, úgyhogy „Isten háta mögötti” fekvésüket voltaképpen csak „Homród-Szt. Márton” és „Oláhfalu” tájolja...

Visszafordulva a Tolnai Világlapja csonka-bonka lapjaihoz, néhány egészen rongyos „szállingó”-lap úgy „szellőződik” az ujjaimon, hogy azt az időpontot sem tudom jól behatárolni, amikor első ízben forogtak szemem előtt a képeik. Az egyik fényképfelvétel Kossuth Lajos emléktábláját mutatja, amelyre a kifaragott szakállas ábrázat alá azt írták: „Ebben az épületben szenvedett rabságot a hazáért Kossuth Lajos 1837. V. 5 – 1840. V. 10.”, az emléktábla fényképe alá pedig lapszövegként azt, hogy „Kossuth Lajos bebörtönzésének és kiszabadulásának emléktáblája, amelyet a Verbőczy ucca 9. számú ház falán helyeztek el. (Berán Lajos szobrászművész alkotása).” Bizonyos évfordulós „kikövetkeztetéssel” talán lehetne ebből hozzávetőleges időpontot találgatni, tekintve, hogy közelebbi támpontot az a másik kép se nyújt a „hét eseményeit” bemutató dupla oldalon, amely egy másik emlékműavatásról tudósított: „Antal István igazságügyi államtitkár Szeged város előkelősége és nagy tömeg jelenlétében lelkes beszéd kíséretében avatta fel a szegedi ellenforradalmi emlékművet.” Erről, hogy Horthy Miklós Szegedről indult volt el, s úgy vonult be „Legendás fehér lován” Budapestre „rendet csinálni” a forradalmi zűrzavarok után, már tudtunk mi is, és később, amikor már énekelhettük Almáson „erdélyi bevonulás”-dalként, hogy „Horthy Mikós ha felül hófehér lovára”, annak „nyomán” láthattunk is egy nyomtatványt a „szegedi gondolatról”, amelyen még az országgyarapító irányvonal is meg volt húzva, hogy „Szegedtől Zágonig”, de jelen pillanatban még az köt le, hogy az emléktáblák képeit megőrző, töredezett szélű, „Foszlány”-lapoldalakon nézem tovább az időtájolás reményében, hogy ugyanakkor egy másik képen – asztalnál ülő díszes személyek sorával – egy másik eseményen is volt az akkori folyó hétnek: „A Magyar Tudományos Akadémia nagyhetét Szent István emlékezetének szentelt ünnepélyes közgyűléssel zárta be. Az Akadémia örökzölddel díszített termében az elnöki személvényen ültek: (balról jobbra) Ravasz László püspök, Serédi Jusztinián hercegprímás, József királyi herceg, Hóman Bálint és Vonovich Géza.” Tovább „cserkészkedéssel” láthatom, hogy kép szemléltetés szerint is leglátványosabb eseménye volt az akkori „hétnek” az, amelyen gr. Takách-Tolvay József majdnem olyan díszes, érdemrendekkel rakott egyenruhában, mint a másikon József herceg, állt egy szónoki emelvényen, fejénél egy különleges zászló rúdjának hegyén széttárt szárnyú turulmadár: „Az újjáalakított Hősök terét impozáns ünnepség keretében avatták fel a frontharcosok. A Hősök Emlékköve mellé állított emelvényről gróf Takách-Tolvay József, A Frontharcos Szövetség elnöke beszédet intézett az ünnepség résztvevőihez, akik között ott voltak a Frontharcos Szövetség túraútjának versenyzői is. A nagy sikerű autóverseny befejező aktusát szemléltei másik képünk, midőn gróf Andrássy Mihály eloltotta a hősök kegyeleti fáklyáját.” Mindezek a képek a nyíló gyermekkoromban a világ – s legfőképpen a magyar világ” láthatárát tágították bennem, s miután „egy életre” szem közelében maradtak, maradandóan bele is rögzültek az emlékezetbe, de olyan szemlélésre csak most, a „legvégén” kerül sor, hogy korhiteles időpontot „lesve” a József királyi herceg és Takách-Tolvay József „között” létvő, sokszor látott arcmás szövegét is tüzetesebben megnézem, s látva, hogy abban az áll: „Nagy Endre, a kiváló író és szellemes konferanszié, a nagy humorista, aki megteremtette a magyar kabarét, hosszas betegeskedés után, hatvanegy éves korában meghalt” nyomtan jó „tájékozódási ösztönnel” emelem le az irodalmi lexikont a könyvespolcról, s egyszeriben érzem is, hogy „pontosan helyben vagyok”: ha Nagy Endre halálának dátuma „1938. má. 5.”, akkor a szemem előtt „lepergett” képek 1938 májusában voltak „Egy hét eseménye”... Itt már csak egy lépés a buzdulás, hogy ugyancsak „tépázott” s éktelenül szamárfüles, de „akasztófüllel” is ellátott házi naptárpéldányunkban 1938 májusának azt a hetét is pontosan behatároljam – szem előtt tartva a lapmegjelenés szerdai napját –, amikor „látott” események lezajlottak, de éppen ott most azt kell látnom, hogy naptárkönyvünk legelejét úgy „emésztette meg az idő”, hogy „első lapjává” az április hónap volt – piros betűkkel rajta 17-e és 18-a mint „Húsvétvasárn” és „Húsvéthétfő” a „Katolikus és protestáns naptár” szerint –, s a soron következő május naptároldal ismét úgy odaveszett, hogy a „soron” már csak a „Május havi országos kirakóvásárok” listája látható, amint túl – azaz a lapodal jegyzésvonalain – viszont csaknem „örök dátumként” jegyezve vannak anyám kezének ceruzavonásaival házunk és pajtán „létfontosságú eseményei” az akkori májusi hó idején: „a diszno pásztornak meg adtam e hó 9 én 7 lit buz 7 lit buz az Ökör pásztornak meg adtam e hó 9 én 3 lit buz 6 lit buz A tehén pásztornak meg adtam 6 lit buz e hó 17 én 12 liter töröbuzát A disznopásztornak meg adtam 9 buzát”... Folytatásként apám darabosabb betűivel s csaknem „örökös” tintaceruzájával jegyezve volt júniusi havunknak az a „macskakörmösen” szinte „ismétlődő” eseménye, hogy „Daradics tartozik 55 drb cseréppel Bencze „15 „ „ A „hazátlanok” idejét éltük mi ekkor, de csordák járták mezőket-legelőket, házakat bontottak s épí¤ettek apáink, anyáin kölcsönözték egymásnak gyapjúfonalak „igéit”, és mindeközben járták szomszédságos házainkat Tolnai Világlapja példányai, amelyek „Házhoz hozták” a világ eseményeit, s azokkal együtt legfőképpen „vonulgatott be” életünkbe a „magyar világ” akkor is, ha Tódoránék bontották és építették a templomukat. Jött nekünk a „hazátlanságba” ígéretes „irredentizmussal” a „magyar haza”, s valami „eseményrendező kéz” jóvoltából még egy Tolnai-lapszám is úgy maradt meg emlékeztetőül aránylag csekélyebb lapvesztéssel, hogy „Hét nap történelem” arcképes rövatában ha közvetve is, de egyből világosságot gyújt az 1938 évi május pontos napjaira nézve, már-már „direkt” pótolva” az elenyészett kalendáriumi oldalt: „Május Szerda 18... 108 évvel ezelőtt: 1813 május 18-án született Goldmark Károly magyar zeneszerző. Bécsben és Pesten élt rendkívül nehéz körülmények között. Már 35 éves volt, amikor ráirányult a közfigyelem... Szombat 21... 11 évvel ezelőtt: 1927 május 21-én Charles Lindbergh amerikai pilóta elsőnek repülte át az Atlanti Óceánt New York és Párizs között. Bravúros teljesítménye után az egész vlág ünnepelte, jutalmul ezredesi rangot kapott. A nagy óceánrepülő vakmerő útja nyomán ma már rendszeres repülőjárat létesül Európa és Amerika között... Hasonlóképpen teljes épségben vészelték át a kallódásokat-szaggatásokat ebben az 1938. május 18-ára „tehető” számban a másik „sarkalatos” rovat, az „Aktuális furcsaságok” világot átfogó – jókora képekkel s apróbb hírcikkel töltött – információs oldalai, s ez az emlékezetemben is olyan épségben maradt meg külön két képével, mintha az egykori nyolcéves fej „berámázta” volna őket. Az egyik kép mély nyomának az volt az oka, hogy az elevenítette szemem elé első ízben – „egy életre megjegyzetten” – Hitlert és Mussolinit, méghozzá olyan szokatlan módon, hogy viaszból formált ki három hírest diktátort tetőtől talpig élethűen egy londoni „Madame”, amint a kép alján írja a lap: „Diktátorok – viaszból. Madam Tussaud híres londoni múzeumában, ahol a világ minden nevezetes emberének szobra megtalálható, most helyezik el Mussolini, Hitler és Franco tábornokok egyenruház viaszszobrát.” Ugyanerről az „aktuális furcsaságról” több szóval, de röviden a London „címszó” alatt is beszámolt a lap: „Madame Tussaud nevét világhírűvé tették azok a viaszfigurák, amelyeket a Tussaud-múzeumben belépődíj ellenében megtekinthetnek a londoni érdeklődők. A világ minden híres és nagy emberének alakja megtalálható itt. A viaszba merevedett történelem csarnokának most három új lakója érkezett Három diktátor – viaszból. Mussolini, Hitler és Franco tábornok szobra a fényképről jólismert egyenruhában áll külön csoportban az érdekes múzeum szobra között.” A külön csoport három alakja úgy áll a képen mintha valami döntő ügyben lábon állva határozna a három vezér, akik közül kettő, Hitler és Mussolini külsőképpen is egészen „hasonszőrű” szinte azonos szabású egyenruhában, csizmásan, derékszíjjal-vállszíjjal formázva, még jobbjuk is hasonlóan áll „szíjfogásra”, ami az én „látó emlékezésemben” épp az „ikresülés látszata” révén szorosan kötődött a „furcsaságok” oldalán ahhoz a még nagyobb-kiugróbb képhez, amelyen tökéletes hasonmásokként lettek „világszenzációk” az ikerpárok, a két idős, szemüveges asszony s ölükben fogott két pólyás, miután Amerikában az ikrek is „megérték”, hogy külön kongresszusuk legyen: „Amerika legidősebb és legfiatalabb ikrei. Az ikrek kongresszusán készült a felvétel a 70 éves Vira és Mira asszonyokról, meg a 4 hónapos Joyce és Joan kislányokról”, szól a kép alatti szöveg amihez hozzá lehetett olvasni a bővebbet a vonatkozó cikkből: „Az Ohio állambeli Chardonban érdekesés furcsa kongresszust tartottak Észak-Amerika ikrei. Az óceán túlsó partján divat a kongresszus rendezése... Kiderült, hogy az ülésező ikrek közül a legidősebb pár 70 éves...” stb. 1938 májusában az én korosztályom épp az iskola első osztályát végezte, palatábláinkon palavesszőinkkel már írni s megtanultunk akkorra, némelyik közülünk magyarul olvasgatni is tanult már előbb „házilag” – nekem kivált ott volt „serkentő példaként” Sanyi, aki már az ötödik osztályt járta –, úgyhogy alkalmanként „lapolvasó” is tudtam lenni a „saját fejem” után, ám itt, a diktátorok s ikrek mellett emlékezetem szerint nem olvastam oldalakkal hátrább erről a hasonlíthatatlanul jelentősebb budapesti világkongresszusról, amelynek hírét Húsz bíboros, hetven érsekcímű cikk állította előtérbe: Öt világrész négyszázmillió katolikusának tekintet szegeződik Budapestre május végén. Az Eucharisztikus Kongresszushoz hasonló nagyszabású világesemény színhelye még sohasem volt Budapest. Húsz bíboros, hetven érsek, kétszázharminc és háromszáz egyéb egyházi méltóság szállt hajóra, vasútra, autóra és repülőgére a világ legváltozatosabb pontjain, hogy május 22-ére a magyar fővárosba érkezzék. Negyven ország képviselteti magát a kongresszuson küldöttséggel, amelyeket 200 különvonat hoz majd Magyarországra... Az Eucharisztikus Kongresszus mint egy követ fogja bedobni országunk nevét a világ közvéleményének tengerébe. Körülötte fog hullámzani széles gyűrűkben a hír és a közvélemény tengere... Beszéltünk Huszár Károly volt miniszterelnökkel, aki a következőket mondotta: – A gyűlölködés korában a szeretet világkongresszusa ül össze május végén Budapesten. Közel egymillió ember fog megjelenni az ünnepségeken...” Ma már, egy „fejlettebb” olvasási szinten, messze az iskolás palatáblából kerekíteni lehetne híranyagokat a „gyűlölködés korának” szálán, mert többek közt az is „aktuális furcsaság” volt a viaszdiktátorok képének hasábján, kevéssel a csizmás lábak alatt, hogy milyen statisztikát idéztek Stockholm-címszó szövegében: „...Irving Röder svéd statisztikus legújabb munkájában százalékban mutatja ki, hogy melyik országban a legerősebb a háborús szellem. A statisztikus szerint Franciaország áll az első helyen ,emrt az európai háborúk 63%-ában vette ki részét. Mingyárt utána az egykori Ausztria következik, mely az európai háborúk 48%-át vezette. A többi államok csak messze kullognak mögötte. Legkevesebb háborút viselt Svédország. A legkitartóbb és legszívósabb ellenfelek Franciaország és Ausztria voltak, tizennégy háborút viseltek egymás ellen összesen 76 esztendeig... A közel ezerötszáz év alatt viselt háborúk emberáldozatainak számát megközelítő pontossággal 175 millió főre becsüli a svéd statisztikus.” Az 1938. évi „hadi helyzet” közelebb állt „a nagyvilágól” című rovatnak egy ugyancsak Ausztriához kapcsolódó híranyaga, noha az még nem „háborúról” szólt, csupán annak „szelleméről” „Uj földrajza lett Németországnak. Ausztria csatlakozásával jelentékenyen megváltozott a Német birodalom földrajza. Az új, nagy Németország térképe már megjelent, de a földrajzi adatokban is sok új kerül azután a könyvekbe. Így például az új német birodalom területe 554.571 négyzetkilométernyire növekedett meg... Németország most legnagyobb országa Európának, Oroszország után. A sorrendben Franciaország, Spanyolország, Svédország, Lengyelország következik nagyságban, aztán Olaszország és majd Anglia, mely félakkora, mint Németország. Lakosságának száma is legnagyobb Németországnak...” Mindezek közt azonban még ma is „élő emlékkép” számomra az előforgatott Tolna-számnak az a „háborús” oldala, amely a gyermeki „viaszban” erős nyomokat hagyott „képes címének” látványos szó- és hadieszköztárával, annyival inkább, mivel egyrészt képileg is „jelenítette” a tárgyat, másrészt mert folyt a „riport” akkoriban számról számra hosszú folytatásokban. Repülőrajok szálltak szembe egymással az égen, a földről járműves légiágyú állt csövével a repülőknek, mellette gázálarcos katona, s közül a „címek”-szavak sora: Fegyverben a világ, Gyilkos szárnyak Európa felett, Így készül Európa a jövő légiháborújára XII. Írta: Waldo Robeson Világriport a holnap háborújából.” Akkor még nem álltam tornácunk grádicsainak olyan „magaslatán”, hogy az aljban a laposkövekben „Európa országait” nézhettem volna „egybe” , de lehet, „szemléletem” már alakította egy-egy pillantás a „légi irányból” felvázolt „Európa-fegyverkezésre”: A területre kicsi Európának több repülőgépe van, mint a többi földrésznek együttvéve... A pacifisták egyik legfőbb érve az európai háború ellen éppen az a tény, hogy az európai hatalmak légiflottái Európa valamennyi fővárosát képesek elpusztítani. Anglián kívül Európa három legerősebb légiflottájával Franciaország, Szovjet-Oroszország dicsekedhetett. De csak 1936-ig. Pár éven belül egészen más lehet a helyzet, amikor a német légifegyverkezési program befejeződik. Legelsőnek Franciaország ismerte fel Európában a légi fegyverkezés fontosságát... 1940-re körülbelül nyolcezer francia hadirepülőgépre számíthatunk … Az Orosz Szovjetek Köztársasága korán felismerte a kereskedelmi és hadi repülés fontosságát. Olaszországhoz hasonlóan a Szovjetnek is az a becsvágya, hogy a fiatal férfialakosság legnagyobb részét pilótává képezze ki. Olaszországgal ellentétben azonban a Szovjet női pilótákról sem akar lemondani. A biológiai kísérletekben kimutatták, hogy a fiatal nők 14 százaléka jó pilóta-nyersanyag...” A házi világlapban reklám is volt mindig szép számmal, képeiket azoknak untig ismertük, mint például az arckencefice reklámjának női arcát homlokén kérdőjellel, „A sohasem öregedő nő” cím kíséretében, fogkrém soha nem látott körünkben otthonos volt az Odol, s jóval a bécsi döntés „magyar világa” előtt be volt a házunkba „vonulva” az az „az altató”, ahogy „Amíg Ön alszik a Damol dolgozik”.

Karácsonyok idején külön ajándékok voltak az ünnepi „nagy számok”, s bár az idő elöl-hátul s még középen is tépett belőle, csaknem száz oldal terjedelemben meg is maradt máig 1938 decemberéből egy karácsonyi kiadás, amely hiányos voltában, a 9. oldallal „kezdődve” szembeszökően mutatja címével is – Szegények karácsonya – és fényképével is – „Mindenki karácsonyfája a Nemzeti Múzeum lépcsőin – hgoy a „szegények karácsonyaként” is mekkora boldogság a „szent ünnep”, s többek közt írt „Tolnai Világlapja krónikása” Jókai Mórról, apánk kedvenc írójáról (unitárius parókiánk Jókai-sorozatának legodaadóbb olvasója volt apánk), mint a kiegyezés korát idézte meg: „A negyvennyolcas idők szomorú karácsonyestjét egyensúlyozta ki talán a kiegyezés utáni idők első karácsonya, 1867 december 24-ike, amelyről Jókai Mór azt írja, hogy ragyogóan szép volt, »mindenki boldogsággal tel el, teli reménnyel, az emberek az uccákon összecsókolóztak, mindenki szerette a másikat, és nem volt egy elborult arc sem...« A szegények boldog karácsonya volt a történetírók feljegyzései szerint a kiegyezés első Szentestéje, amikor Ferenc József király külön rendelkezésére, a királyi ház magánpénztárából tekintélyes összeget osztottak ki a magyar főváros nincstelenjei között.” 1938 karácsonyakor már bennünk is éledtek jobb remények annak nyomán, hogy Horthy Miklós azelőtt nem sokkal átlovagolt a fehér lován a komáromi Duna-hídon a Felvidék „visszacsatolt magyarságához”, a Múzeum lécsőin-oszlopainál „látott” hatalmas-pompás karácsonyfa azonban „messze állt” tőlünk, mert ahhoz némileg hasonló – földtől plafonig „ragyogó” magasságban – mi Almáson legfeljebb akkor nézhettünk, ha a Tódorán-parókia ablakán át „lestük” a Tibi karácsonyfáját. Hozzánk még kis „törpe” fát is ritkán hozott az angyal, de Brassóban szolgáló leánykora idején anyánk szerzett volt pár szép, virágos „Emlék”-tányért, s azokból kettőt karácsony estéjén lefekvés előtt kitettünk Sanyival az asztalra, s az angyalt olyan izgatott örömmel vártuk, hogy már hajdnalbn emelgettük a fejünket az asztallap felé, hogy az ablak világossága „mutat-e” valami angyalajándékot a tányérban. A mára már többszörösen „Emlék”-ként virító dísztányérok jó idő óta az előszobánkat díszítik, kegytárgy voltukban csaknem „együtt” idézve gyermekkori karácsonyt Tolna Világlapjának karácsonyi számával, amelyben ma is nézhetem anyánk „kedvenc reklámját” a „hímzőfonalról” – pompázatos hímzésű abrosszal, szinte „karácsonyian” leterítve egy asztal a reklámszöveghez: „MEZ színtartó hímzőfonalak minden kézimunkához” –, de mostani látásommal „egyúttal” belenézek az ugyanott több oldalra kiterjedő „arcképcsarnokba”, amelyből „kiolvasható” – ahány képmás annyi vallomás –, hogy mi A siker és boldogulás titka. „válogatva” neves személye közt „válaszadó”a sorban Csók István, Dinnyés Lajos („a kisgazdapárt tagja, az ismert nevű országgyűlési képviselő”), Harsányi Zsolt, Horvay János („szobrászművész, a budapesti Kossuth-szobor alkotója”), Iványi-Grünwald Béla, Kisfaludy-Stróbl Zsigmond, Kodály Zoltán („a világhírű magyar zeneszerző, a Zeneművészeti Főiskola tanára”) – „Szerintem kár túlságosan hajszolni a sikert, a boldogulást. Ha egész énünket beleadjuk a munkánkba, akkor a siker nem maradhat el”, szól a vallomás lényege –, Móricz Zsigmond („a magyar irodalom egyik vezéralakja”) – „Mi szükséges a sikerhez, boldoguláshoz? Tehetség és szerencse” vallotta „röviden megfogalmazva” Móricz –, s a sor végén még vallott Dr. Székelyhidi Ferenc („a m. kir. Operaház örökös tajga”) és Szép Ernő, akit úgy „mutattak be, hogy „az ismert finomtollú költő”.

Olvasnivaló íróktól, mintegy apánk „karácsonyi ajándékaként, bőviben volt a számban – többek közt Zilahy Lajos, Márai Sándor, Heltai Jenő, Harsányi Zsolt, Bibó Lajos írása –, s amellett jelen volt, mint általában mindig, az „amerikai világ”, nemcsak újabb fényképes „ikerszenzációval” – „Amerika új iker-szenzációja. Stebenville városában egy tizenhét éves lánynak hármas ikrei születtek: két fiú és egy lány. Maga az apa, egy Grim nevű sofőr is, rendkívül fiatal még: mindössze tizenkilenc éves...” –, de igen sok „filmcsillaggal” is, miután egyik helyen dupla oldal szólt sok képpel arról, hogy Hogyan szórakoznak a hollywoodi sztárok?, utána egy karácsonyfás kép mint „Shirley Temple karácsonyfája”, még utána Karácsony évforduló cím alatt külön beszámoló néhány hollywoodi sztárról, kinek számára „kettős ünnepet jelent karácsony”, „ugyanis pontosan karácsony napjára esik házassági évfordulója”, és legvégül a csonkázott laptest „utolsónak maradt” 92. oldalán Érdekes leleplezések az amerikai filmcsillagokról címmel almási „földi szemnek” is látható olyan „csillagképek” tündököltek, mint Marlene Dietrich, Greta Garbo vagy Mae West. Nekünk Sanyival viszont az egész karácsony számban legemlékezetesebb szórakozásunk volt az a vidám dupla oldal, amely megannyi rajzzal „vicces eseteket” mesélt azzal a címmel, hogy A világ humor tükrében, amit egy idő után szinte kívülről tudtunk, legelső helyen a skót viccel: „Egy skót úriember anyósa felakasztotta magát veje lakásán. A skót éppen szivarvégeket keresgél a háza előtt, amidőn felesége kétségbeesve szalad hozzá. – Sam, a mama felakasztotta magát! Már fuldoklik! Add ide gyorsan a zsebkésedet! A skót méltatlankodva feleli: – Hogyne! Elvágni azt a drága kötelet! – Hát mit csinálja? – Csomózd ki!

A sors legönkényesebb szeszélye látszik abban, hogy évek hosszú során a Tolnai Világlapjának hatalmas „papíranyagából” mennyi markolt a semmibe a „szomszédságos kezünk”, mert a több kapun belül hullás veszés körülményei között szinte még az is „csoda”, hogy nálunk – s esetleg még másutt is a szomszédságban – egy elenyésző töredék éppen abban a csonkaságban menekül meg az enyészettől, amilyenben ma látható, úgyhogy míg az 1934 vége és 1938 vége közti idő lapmaradványával egyetlen külső címoldal sem őrződött meg, 1939 „elejeként” éppen az lett a fordított állapot, hogy egy szál címoldal virít egymagában egy oldalnyi nagyságú női szépség piros-derűs színeivel, s a képnek azzal a „címével”, hogy „Farsang 1939 (Zarah Leander)”. A színes előoldal hátoldalán – csaknem mint egy púp a női szépség „hátán”, szürke „hadi” hétköznapiságként a gibraltári tengerszoros csúcsos sziklahegye sötétlik egy sor célzópuskás-vaskalapos katonval a vízparton, „hozzávaló” szöveggel: „Gibraltár, a Földközi tenger kulcsa. Angol tengerészkatonák egyik szakasza lövészgyakorlatot tart a Gibraltár gyakorlótéren, amely felett a jellegzetes gibraltári sziklacsúcsa mered a magasságba. Gibraltár ma valóban az egész világ érdeklődésének központjában áll. Itt vonul el Anglia útja a Földközi tengerbe és az ázsiai gyarmatokhoz, itt juthat ki az olasz flotta az Atlanti Óceánba és itt vívnak véres ütközeteket egymással a spanyol polgárháború harcban álló hajóhadai...” Ez a többi részében elveszett szám a lap „41. évfolyam”-ából való volt, és a lapmaradékok kis halmában ehhez úgy áll közel a soron levő, hogy annak ismét se eleje, se vége, s ily módon közvetlen „dátumvalló jegye” sincs, ám a „hét nap történelem” heti évfordulós rovata ezúttal is „világosan” nyomra vezet, miután a kezdő nap „történelmeként” az áll ott: „Február Szerda 22... 142 évvel ezelőtt: 1797 február 22-én húnyta le szemét a világ egyik kétségtelenül legnagyobb és legkedvesebb hazugja, Münchausen báró, teljes nevén Karl Friedrich Hieronymus Freiherr von Münchausen. Vidám meséi, fantasztikus, kitalált kalandjai halhatatlanná tették az öreg német katona nevét...” Volt akkor heti sorban – vasárnap, február 26-án nagyobb „katonai” és „Történelmi” évforduló is, mivelhogy „124 éve: 1815 február 26-án Európán feltűnő hír száguldott keresztül: Napóleon elhagyta Elba szigetét és néhány száz válogatott gárdistájával az »Inconstant« nevű hajón elindult Franciaország felé... de a szövetséges hadak Waterloonál csapatait végleg megsemmisítették...” Mindebből biztos tényként „áll elő” az, hogy a „Farsangi” női szépség c€mlapjához 1939. február 22-i számként időlbelileg is „közel áll” az a címlapjával együtt csonkult maradvány, s a hitel nyomatékául még Prielle Kornélia képét is megnézem Napóleoné mellett a történelmi évfordulók heti sorában, a február 25-i szombati napon, mert közvetve az is „mutatja a pontos időt”, ami ott írva áll: „33 éve: 1906 február 25-én halt meg Prielle Kornélia, a magyar színjátszás egyik büszkesége. Thália szekerén évekig terjesztette a magyar szó nemes kultúráját... Prielle Kornélia 1846-ban Debrecenben majdnem felesége lett Petőfi Sándornak.” Nem tudom, hogy 1939-ben, amikor már „fojtották belénk” a magyar szót Almáson, mit olvastam s mit nem a február 22-i számban, de a heti események képeire jól emlékszem, főleg a kalapos-kakastollas mellen-bojtos, kardon-bojtos magyar csendőrök fényképére, s arra, hogy anyaországunkban „csendőrnap” volt akkortájt: „Csendőrnap Budapesten. Most tartották meg az ország minden részén a hagyományos csendőrnapot Budapesten a böszörményiúti csendőrlaktanya udvarán kegyeletes ünnepség keretében megkoszorúzták a csendőrvértanúk szobrát, majd a rendkívüli teljesítményekért kiosztották kitüntetéseket és a dicsérő okiratokat a jutalmazott csendőröknek. Képünk: vitéz Falta László altábornagy, a csendőrség felügyelője kiosztja a kitüntetéseket.” A kakastollasok képe mellett a másik bizonyára nem volt számomra „hatásos”-látványos „anyahoni kép”, noha Pesten az is jelentős ünnep lehetett, amiről az a képes híradás szólt: „A Petőfi Társaság a Magyar Tudományos Akadémia zsúfolásig megtelt előadótermében rendes ülést tartott. Az ülés keretében Gáspár Jenő főtitkárt meleg ünneplésben részesítették negyedszázados írói jubileuma alkalmából. Képünk balról jobbra: vitéz Bodor Aladár, Havas István alelnök és Gáspár Jenő főtitkár.” Mindezek fölött – a lapoldalon is legfelül – legkiemelkedőbb eseménynek látszott az a „gyászistentisztelet”, amelyen Horthy Miklós kormányzó is jelen volt, de amely az én szememben sokat veszített a „jelentőségéből” amiatt, hogy Horthynek a színét sem lehetett látni rajta: „Gyászistentisztelet a koronázó templomban. A magyar nemzet gyásza jutott kifejezésre Őszentsége XI. Pius pápa halála felett azon a hivatalos gyászistentiszteleten, amelyet Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás pontifikált a Nagyboldogasszonyról elnevezett budavári koronázó templomban. A gyászistentiszteleten jelen voltak a főméltóságú kormányzói pár, a kormány, a felsőház, a képviselőház tajgai, a politikai és közéleti előkelőségek tisztviselői.” Végül is mindezek a mai is „előhalászható” Tolnai-lapok-képek életem maradandó emlékeiként rögzítették belém a távoli világok legkülönbözőbb érdekességeit, s olykor szinte mintha házhoz jött volna világ, olyan belső kép lett abból, amit a papíron láttam, mint itt is a kakastollas csendőrök képe vagy egy lapfordítással odább az a csaknem egészében fényképpel „töltött” oldal, ahol az egyiken egészen más „alakban”, mint a viaszdiktátorok szobrainál, „viszontláttam” Mussolinit kis híján repülve: „Mussolini mint pilóta. Mussolini, Olaszország újjáteremtője, szenvedélyes híve a repülésnek. Nemrégen magánrepülőgépén Nápolyba repült, ahol elintézte dolgát és rövid idő múlva újra visszarepült Rómába. Képünk: a Duce, mielőtt gépébe szállna, fasiszta köszöntéssel búcsúzik a nápolyi repülőtéren.” A másik „nevezetes” képen a „diktátor-társ”, Franco is közvetve „jelen volt”, mivel a civiles-katonás hosszú hadi oszlop vonulásához az volt a csatolt szöveg. „Elmenekül a nemzetközi brigád. A katalán fronton Barcelona elfoglalása után a vesztes spanyol köztársasági hadsereg végleg feladta a harcot. Franco tábornok győzedelmesen előrenyomuló nemzeti csapataival szemben már nem is próbáltak ellenállni a köztársaságiak. A vörös katalán kormány oldalán harcoló nemzetközi brigád is elhagyta Spanyolországot. Képünk: a nemzetközi brigád 3000 embere Perthsunál menekülés közben átlépi a francia határt.” Voltak ebben a „megviselt” számban is „Aktuális furcsaságok” a világ különböző helyeiről, megvolt benne a maga érdekességével az a „szokásos oldal”, hogy „a nagyvilágból” s minthogy a többi lap a szám végéről hiányzott, viszont „a nagyvilágból” oldalának legvégén valószínűleg pár sornyi üresség támadt a papíron, az „utolsó szó, ebben az „emlékszám”-példányban a lap hangulatos önreklámozó szövege lett: „Leesik az álluk ismerőseinek bámulatukban, ha rájönnek, hogy ön milyen tudást szerzett Tolnai Világlexikonából.” Nekünk maguk a lapszámok hozták asztalunkra éveken át a „világtudást”, s bár 1939 februárja után több példánynak aztán „híre sincs” sokáig a házi Tolnai-”örökségben'” nekem akár ma is leeshetik az állam bámulatomban, ha arra gondolok, hogy milyen hatékonyan „csinálta az útját” a világ forgásának a zsákutcán fenekéig a lap, míg jó másfél évvel 1939 februárja után a Belvedere-palota nagyhatalmi döntésével, Hitler és Mussolini fellebbezhetetlen „igazságtevése” folytán a világesemény forgása elért a falunkig, házunkig, trianoni határon átvonuló és házunkba is beszállásoló honvédekkel, nyomukban kevéssel később kalapos-kakastollas-bojtos csendőrökkel, olyan fekete csákós, csillagos gallérú „kerti szomszéd” honvédtiszttel, amelyhez hasonlót a „román világból” utolsóként megmaradt Tolnai-példányunkban is láthattam azon az oldalon, ahol Sirató címmel Vályi Nagy Géza honvédtisztnek a verse volt olvastató éppen olyan két kezdő sorral, hogy „Megálltam a faluvégen Mulatozók közelében”... Eldőlt nekünk akkor „végre” Bécsben, hogy székesfővárosunk lett Budapest, ahol a Nemzeti Múzeum lépcsőjén 1938 karácsonyakor a gyönyörű nagy karácsonyfa állt, daloltuk is hamarosan, hogy „A gőzösnek harminchat kereke, / Azzal visznek engem Budapestre... Horthy Miklós az édesapám, / Felesége az édesanyám”, s azzal együtt mind honfitársai lettünk Serédi Jusztiniánnak, József főhercegnek, Takách-Tolvay Józsefnek, Ravasz Lászlónak, Teleki Pálnak, Csáky Istvánnak, s Almáson, a kiskapunk félfáján is a „zászlója” éppen olyan piros-fehér-zöld volt, mint Budapesten a Hősök terén...

Most már életünk szeptemberi heteiben a „hős honvédek” a kapunkon belül, házunk fedele alatt tanyáztak, s abban, hogy „megfordult a világ” még egészen jelentéktelen apróságok is a mámoros érzés mélyebb nyomaival forogtak bennek, el odáig, hogy ha „házi honvédeink” napközben távolt voltak, én akkor is boldog érezéssel éreztem a „jelen voltukat a szalmával terített szobában, mert még a falkban is beleitatódott bőrholmijaik „jó honvédszaga”, amit a körtefa alatt álló gépkocsijuk kabinjában is ugyanúgy érezni lehetett, amikor Daradics Sanyival oda beültünk, s nagy izgalommal még azt is megkockáztattuk, hogy a kormányát fogdosva „megtülköltessük” az autót. „Hétszámra” tele volt akkor minden napunk emlékezetes élménnyel, s összességükben egybe is folytak mind a napok annyira, hogy sem hétköznap, sem vasárnap nem különült el bennünk, naptári rendbe sem ágyazódtak az események, nem volt idő- és sorrendje annak, hogy mikor lobogott a felejthetetlen tábortűz a Szabók utcája felső végnél egy nagy kertben, ahol a honvédek sok műsorszámmal kacagtatták-szórakoztatták az almási népet, mikor gyűlt be a falu és a honvédség együtt a táncolóházba arra a páratlan táncmulatságra, ahol többek közt az egész tánctérséget körbedobogtattuk a „gólya”-tánccal, amit a honvédek annyira élveztek, hogy nem akarták abbahagyni, mert olyan is volt az, mint egy katonás menetelés, kivélt éppen az a látványosabb „szakasza” a körnek, ahol a honvédegyenruha „fogózott párba” az egyenruha-szerűen virító székely leányviselettel, s „ment a masírozás” együtemű lábdobogtatással előre-hátra, amikor pedig a kiforgatás üteme következett a szájunkon nem az szólt, hogy „Gólya, gólya, sárga lábú gólyamadár”, hanem az, hogy „Gólya, gólya, sánta lábú Gódra Mihály”, amit attól volt külön káprázatos, hogy a forgatott leányok hajfonatának végén körbeperdült „Gódra Mihálynál” a piros-fehér-zöld „egyenszalag”... A teljes egybefolyásban még annak a kivételesen emlékezetes napnak sem volt időrendileg vagy sorrendileg „elkülöníthető helye”, amikor az”almási honvédség” egységes alakulatban vonult nótaszóval hátra Vargyasba, az „almási barlanghoz”, s én egy megpakolt tarisznyával a nyakam között hozzájuk szegődve a Barrák utcájánál, a cserécspűr szakaszán „tartottam a lépést” velük végig hátra Merke lábjáig, mintha valami „elemózsiás apródként” hozzájuk tartoztam volna. „Igazodni” úgy igazodtam az alakulathoz, hogy házunk lakóihoz, Komárom Károlyékhoz tartottam a közellséget házunknak azzala tarisznyájával, amiben vitten az ételutánpótlást „hazulról a sarjúcsinálásba”, s este aztán a szilvásgombóc mellett dicsértek engem nagyon Komáromiék anyámnak, hogy milyen fáradhatatlanul „meneteltem” velük a nehéz tarisznyával a vlállamon. Nekem csakugyan nehezebb volt az az út, mert úk a „Kirándulásra” könnyűszerrel vonultak ahhoz képest, hogy máskor nemgeyszer még sajnálkoztunk is rajtuk, amikor a szomszédságon gyakorlatozva a tisztjeik fektették-szöktették őket, de nekem szinte szárnyam nőtt mellettük, amint szépen „egyszerre lépve” verték a port s énekelték hozzá a dalt olyan különös sorszakaszolásokkal, hogy az egyegs dalsorok közt négy lépést „némán” léptek a tiszt számolása szerint, ahogy már a falu végétől hallgatni kezdtem: „Árok is van, gödör is van, egy, kettő, három, négy, / Szép lány is van, csúnya is van, egy, kettő, három, négy / Egy kislánynak csak a szeme, egy, kettő, három, négy, / Szemefénye, egy, kettő, három, négy, / Vitt engem a, vitt enge', vitt enge', vitt engem a szerelembe, egy, kettő, három, négy, / Volt szeretőm tizenhárom, egy, kettő, három, négy, / Tíz elhagyott, maradt három, egy, kettő, három, négy, / Kettő megcsalt, maradt még egy, egy, kettő, három, négy, / Maradt még egy, egy, kettő, három, négy, / Azt az egyet ihaja, csuhaja, azt az egyet én csalom meg.” Hát ez az ének és éneklés nagyon tetszett nekem, olyan jó hetykén-vitézesen szólt a szöveg is, kivált az a „vittenge, vittenge”, s az ütemes számolások ahogy találtak az énekbeli „számolásával” a szeretőknek... Szinte személyes diadalomnak és jutalmazásomnak éreztem ezt a „menetelésünk”, a „magyar királyi honvédséggel” azért az ellenkező irányú, szívszorongatóan hosszú gyaloglásomért hazafelé, amelyre Hosszúmezőn rugaszkodtam volt, amikor meghallottam a mámorító hírét annak, hogy „Magyarok lettünk”...

(Folytatása következő lapszámunkban)