'))+ ''+ (document.layers?'':'

HOMMAGE

Ott is, akkor is.

Mindenhol és mindenkor.

Ébrenlét és álomhatáron.

Életen túl, és innen a halálon.

A végtelen partján,

miről nem tudja senki, merre.

És azon is túl.

A túlnanon is túl.

És minden csöndön.

És minden szenvedésen.

Ott is. Akkor is.

Örökkön örökké.

Ámen.

AZ OLVASÓ NŐ

Bronz nő a könyvtár előtt egy padon, a téren,

regénnyel a bronz kezében.

Ruhája fodra szoborrá merevedett,

A hosszú elomló szoknya

talán az ezerkilencszáztizenhármas év divatja rajta.

Olvas egy érzelgős, szerelmes regényt.

A férje körorvos, vagy aljegyző talán, úriember.

Két gyermekére a mártélyi cselédlány

Vigyáz a tér túloldalán.

Két év suhan el, és néhány nap, a férje, ki körorvos talán,

elesik Galíciában ezerkilencszáztizenöt kora nyarán.

A nő már nem olvas többé szerelmes regényt.

Pénztáros lesz egy postahivatalban.

Gyermekeinek főzi a szegényes vacsorát,

mossa rájuk a ruhát.

Bronz nő a téren, bronz könyv a kezében.

Élete regény az időtlen időben.

ÚJRA

Megélni még azt a csodát,

ahogyan a nap felkel.

Ahogy jön ezernyi

gyönyörűséggel a reggel.

Látni még tízezerszer

 – mindig másképp és ugyanúgy –,

ahogy lenyugszik újra, és újra felkel.

A GIMNAZISTA

Suhan alattam a sima betonút,

röpül velem a könnyű kerékpár.

Már mögöttem van a folyóparti füzes,

elhagyom a vezsenyi kompkikötőt.

Messze mögöttem a gyárkémény,

az égbe szökő, és a gyár hosszan

nyúló fala a rámázolt jelszavakkal.

A szemhatáron már látom négy tornyát

a kisváros három templomának.

Látom a régen volt szülőfalut,

a harmadikos gimnazistát,

hiába várakozik orgonavirággal

a kollégium tölgyfakapujában

délután öttől este kilencig,

és hiába megy ki a vasútállomásra

hetvenkettő májusában minden

hétfő hajnalban a makói gyorshoz.