Cikk A Mjy0ma - Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2015 – Július
2015 – Június
2015 – Május
archívum …

legújabb könyveink: Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
Gábor Felicia – Csángó vagyok
Ferenczes István – A pepita hangya
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2015. június 26

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















'+ ''+ (document.layers?(''):('
'))+ 'Loading image ...'+ (document.layers?'':'
')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2015 - Június
Pomogáts Béla

A napos oldal elsötétül (Jegyzetek Karácsony Benőről)

Városi hagyomány

 

Talán szabad személyes emlékekkel kezdenem. Karácsony Benő regényeihez engem a történelmi naptárban jól meghatározó események kötnek. A Napos oldal című regényt, amely véleményem szerint az író leginkább jellegzetes, mondhatnám: „karácsonybenős” műve, egyszersmind leginkább elismerésre méltó alkotása, még diákkoromban olvastam. A budapesti Piarista Gimnázium harmadik osztályos diákja voltam, és osztálytársam: Melocco Miklós, a későbbi országos hírű szobrászművész hívta fel rá a figyelmemet. Másodjára a Pjotruska került a kezembe, emlékezetes történelmi időkben, 1956 novemberében, a magyar forradalom leverése után. A regény fájdalmasan elégikus hangulata igen megragadott azokban a másképpen fájdalmasan emlékezetes napokban, és talán még vigaszul is szolgált, hiszen arra utalt, hogy a történelem szörnyűségei mellett van egy másik világ, a személyes tapasztalatok, álmok, nosztalgiák birodalma, amely persze lehet fájdalmas, mégis emberségesebb, mint a történelem. Később persze mindent elolvastam Karácsony Benőtől, ami a kezembe került, és ma is vagy fél könyvespolcnyi művét őrzöm könyveim között.

A másik eredendő tapasztalatom Karácsony Benő olvasása nyomán talán az volt, hogy művei nehezen voltak beilleszthetők abba a világba, az irodalomtörténeti kánonnak abba a rendjébe, amelyet az erdélyi magyar irodalom ismertetett meg velem. Kós Károlyra, Tamási Áronra, Nyírő Józsefre, sőt Szántó Györgyre gondolok. Az író persze mindig rendhagyó jelenség, maga az irodalom rendhagyó fogalom, nem illeszkedhet és nem is illeszkedik be a köznapi világ rendjébe, még akkor sem, ha őszinte elkötelezettséggel vállalja valamilyen társadalmi csoport vagy mozgalom képviseletét. Ez a rendhagyó státus a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom világában különösen jellemző volt Karácsony Benőre, aki a többnyire székelyföldi, kolozsvári, partiumi írók társaságában az erdélyi irodalom térképén jóformán alig szereplő Alsó-Fehér megyei kisvárosban: Gyulafehérváron volt otthon, és az erősen keresztény (ha nem is vallási, de kulturális értelemben keresztény) hagyományokat képviselő írók mellett hűségesen őrizte a maga zsidó identitását, vallási tradícióit. Ráadásul a tizenkilencedik század vagy éppen a népi elbeszélő művészet hagyományait követő erdélyi elbeszélő irodalomban egy merőben más prózapoétikát: a klasszikus orosz irodalomból ismert emberábrázolás és a nagyvárosi jellegű (például a múlt századforduló budapesti íróihoz: Heltai Jenőhöz, Bródy Sándorhoz, Karinthy Frigyeshez köthető) elégikus és nosztalgikus írói humor prózapoétikai tradícióit képviselte.

A szülővárosról különben érdemes néhány szót ejteni. Az erdélyi fejedelmek valamikor büszke székvárosa, az erdélyi magyar római katolikus egyház püspöki székhelye igazából igen sokat veszített jelentőségéből a független fejedelemség felszámolása után. A tizenkilencedik század végére egykori uralkodói központból csendes vidéki kisvárossá jelentéktelenedett, a huszadik század elején mindössze tizenegy és félezer lakója volt, ugyanebben az időben Kolozsváron hatvanezer, Nagyváradon hatvannégyezer, Temesváron hetvenháromezer és Szatmárnémetiben harmincötezer ember élt. Trianon után számottevően megcsappant lakosainak száma, amíg 1910-ben nagyjából fele-fele arányban magyarok és románok éltek a városban, 1920-ra a magyarok létszáma a nagyarányú repatriálás következtében kétezerre csökkent, a románoké lényegében változatlan maradt és így fölénybe került. Érdekes volt a város vallási összetétele, az 1910-es (utolsó) magyar népszámlálás alkalmával kétezer hatszáz római katolikust, ötszáz evangélikust, ezeregyszáz reformátust, kétezernyolcszáz görög-katolikust, ugyanennyi orthodoxot és közel ezerhatszáz izraelitát találtak, vagyis a zsidó lakosság erősen felül volt reprezentálva, ami arra utalt, hogy a városnak igen erős polgári hagyománya és kultúrája volt.

Az egykori fejedelmi székváros lassan elveszítette magyar jellegét, legalábbis lakosságának összetételében, történelmi emlékei és intézményei mindazonáltal arról tanúskodtak, hogy korábban milyen jelentékeny szerepe volt Erdély magyar kultúrájában. A római katolikus püspökségnek, mind Majláth Gusztáv Károly, mind később Márton Áron püspök idejében kulturális szervező szerep jutott, hasonló szerepet töltött be a római katolikus teológiai főiskola és a nagyhírű, 1792-ben alapított Batthyány-könyvtár, Erdély egyik klasszikus bibliotékája, ez egyszersmind a magyar tudományos élet középpontjának számított. Ebben a történelmi és kulturális közegben, régi magyar intézmények közelében élt Karácsony Benő, akinek írói munkássága igen plasztikus képet adott szülővárosának társadalmáról és magyar kultúrájáról. Ehhez a kultúrához ezer személyes szál kötötte, s jóllehet mindig önérzetesen őrizte a maga származási és vallási hagyományait, minden tekintetben magyar írónak, a magyar kulturális értékek örökösének és az erdélyi magyar identitás teljes jogú képviselőjének tartotta magát, nem csatlakozott azokhoz a disszimilációs törekvésekhez, amelyeket az erdélyi zsidó közösségnek az Új Kelet című napilap körül kialakult mozgalma képviselt. Írói munkásságában tulajdonképpen nem találunk olyan művet, amely kifejezetten a zsidó élet vagy szokások bemutatására törekedett volna.

 

Élet és egyéniség

 

Karácsony Benő (eredeti nevén Klärmann Bernát), mint már jeleztük, Gyulafehérváron született 1888. szeptember 7-én, szülővárosában és Kolozsváron tanult, a nagyváradi jogakadémián szerzett oklevelet, közben katonáskodott az első világháborúban, megsebesült, a temesvári kórházban ápolták, majd újra frontszolgálatba került. Később Kolozsváron nyitott ügyvédi irodát. Joghallgatóként diáklapot szerkesztett, első elbeszélései a gyulafehérvári Hírlapban jelentek meg, a kolozsvári Napkelet munkatársa lett. Sokat köszönhetett annak, hogy írói indulására az erdélyi magyar irodalom kezdeti korszakának leginkább elismert tekintélye: Benedek Elek figyelt fel értő rokonszenvvel. Első elbeszéléseinek sikeres fogadtatását követve hamarosan bemutatták Válás után című színművét, 1925-ben megjelent Tavaszi ballada című novelláskötete, ezt követve 1927-ben Pjotruska, 1932-ben Új élet kapujában, 1936-ban Napos oldal, 1940-ben Utazás a szürke folyón, majd 1946-ban (poszthumusz kiadásban) A megnyugvás ösvényein című regényei. Korán bekapcsolódott a marosvécsi Helikon tevékenységébe, az 1940-es találkozóval bezárólag rendszeresen részt vett a Kemény János kastélyában rendezett összejöveteleken, ezeken a jogtanácsosi tisztséget is betöltötte. Műveit az Erdélyi Helikon című folyóirat és az Erdélyi  Szépmíves Céh jelentette meg.

A többnyire az életszeretet jegyeit magukon viselő regények írója, hőseinek többségével ellentétben, meglehetősen kedvetlen és magányos ember volt, legalábbis nehezen oldódott fel környezetében. Szemlér Ferenc később Személyes ügy című, irodalmi emlékeiről beszámoló könyvében ezekkel a szavakkal jellemezte Karácsony Benő tartózkodó egyéniségét: „mindig is vonzott tartózkodó egyszerűsége, finom humora és rejtett gunyorossága, amely csak ritkán szerez barátokat az embernek, inkább gyanakvást ébreszt a környezetben. Tömzsinek ható alacsony termetén kifogástalanul állott a szabályszerű öltözék – tökéletes módon viselte a bizalmat gerjesztő és pontos ügyvéd álruháját, ami polgári foglalkozása szerint valóban volt is.” Erről a tartózkodó és valójában magányos személyiségről tett vallomást az írónak az a levele is, amelyet 1932 nyarán küldött barátjának: Bárd Oszkárnak, ebben a következők olvashatók: „Nincsenek barátaim – ami még nem volna baj -, de nincsen barátom sem. Húsz év előtt veszítettem el az utolsót. Talán bennem van a baj. Óvatos és unalmas bosszúsággal dugom ki barátkozó csápjaimat csigaházamból. Ez az óvatosság már antiszociális termék bennem.” Arról, hogy igazában nincsenek barátai, regényeiben is nem egyszer panaszkodott: hősei általában magányos, a magány fájdalmával küszködő művészfigurák. Szemlér Ferenc rámutatott arra is, hogy amikor Karácsony Benő nem érezte szükségét annak, hogy védekezzék a külvilágból netán érkező rosszindulattal vagy közönnyel szemben, vagyis szépirodalmi műveiben, nagyon is életszerető és közvetlen léleknek mutatkozott. A „valódi ént”, ahogy az íróbarát megjegyezte a  Pjotruska Baltazár György nevű hősében, az Új élet kapujában Tunák mérnökében, a Napos oldal Felméri Kázmérjában, az Utazás a szürke folyón Sebestyénében és a Megnyugvás ösvényein ugyancsak Felméri Kázmérjában ismerheti meg az olvasó.

Ez a tartózkodó és rejtőzködő emberi magatartás azt követve oldódott fel valamennyire, midőn Karácsony Benő az erdélyi írók helikoni közösségének megbecsült tagja lett. Az erdélyi írókat egybegyűjtő rendszeres nyári találkozóra, Kemény János marosvécsi várkastélyába a harmincas évek közepétől kezdve ő is meghívást kapott, mi több, folyamatos feladatot, mint jogvégzett embernek, neki kellett megszerkesztenie a megbeszélésekről készült jegyzőkönyvet. A Helikon táborán belül akkor a legkevésbé sem lehetett találkozni azokkal az antiszemita nézetekkel és indulatokkal, amelyek különben szomorú módon kisebb-nagyobb mértékben áthatották a magyarországi közéletet. A marosvécsi írótalálkozóknak Karácsony Benő mellett több más zsidó származású résztvevője is volt (például Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Ligeti Ernő, Markovits Rodion, Szántó György), és az erdélyi irodalom világában még az a Nyirő József is, aki később a szélsőjobboldali eszmék és mozgalmak iránt táplált rokonszenve következtében különítette el magát erdélyi írótársaitól, tehát Nyirő sem hangoztatott a helikoni közösség egészét jellemző demokratikus és toleráns magatartással össze nem egyeztethető nézeteket. Karácsony Benő Észak-Erdély visszacsatolása után is rendszeresen részt vett a helikoni írók tanácskozásain, ahogy az imént mondtam, mindvégig magyar írónak tekintette magát – ebben Radnóti Miklós, Halász Gábor, Sárközi György, Szerb Antal és mások meggyőződésében osztozott.

 

Polgári mentalitás

 

Egyéniségének és írói munkásságának egy további fontos tulajdonságára is érdemes rámutatni: a Trianon után kialakult erdélyi magyar irodalom ugyanis, legalábbis a maga jellegadó egyéniségei következtében, általában a tradicionális társadalmi csoportok szülöttei és képviselői voltak. Például az arisztokrata Bánffy Miklós és Kemény János (igaz, ők az erdélyi magyar arisztokrácia hagyományait örökölve a liberális gondolkodást képviselték, szemben a magyarországi főrangúak átlagával), a lateiner középosztály tradícióit öröklő Áprily Lajos, Reményik Sándor, Kuncz Aladár, a progresszív egyházi értelmiséghez tartozó Makkai Sándor, Szombati Szabó István és Maksay Albert, a népi kultúra iránt vonzódó értelmiséget képviselő Kós Károly és Szentimrei Jenő, a paraszti társadalomból kiemelkedő Tamási Áron,  Nyirő József, Kiss Jenő, és csak viszonylag ritka volt az olyan író, akinek igazi polgári „háttere” és mentalitása volt, így Bárd Oszkár, Kádár Imre, Ligeti Ernő és természetesen Karácsony Benő.

Cs. Gyimesi Éva, aki minden bizonnyal az erdélyi magyar irodalom közelmúltjának egyik leginkább értő történetírója volt, egyenesen arról beszélt, hogy a kommunista diktatúra polgárság ellenes, a „polgár” fogalmát szüntelenül diszkreditálni akaró felfogásával szemben éppen Karácsony Benő azon írók egyike, akik ennek a fogalomnak valódi – a nyugati hagyományoknak megfelelő – értelmet adtak. Egy korán jött polgár – Karácsony Benő prózája című (az irodalomtörténeti elemzésnél jóval tágasabb perspektívát nyitó) előadásában, amely az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének 1993-as Feltáratlan értékek a magyar irodalomban című konferenciáján a következők hangzottak el: „A polgári mentalitás rehabilitálása – akár egy szerző recepciótörténetének ürügyén is – nem csupán azért fontos, hogy a múlt rendszer irodalompolitikájának a polgárról kialakított megbélyegző kliséit segítsünk lebontani. Hanem azért is, hogy a szabad, kezdeményező individuum identitásmintája a civil társadalom tagjaiban kellőképpen tudatosuljon, és ezzel együtt vállalható legyen a különbözés, a kiválás, a nézetütközés, valamint a  kritika kockázata, vagyis a pluralizmus feltételrendszere. Ennek az identitásmintának a kulturális asszimilációja nélkül elképzelhetetlen a kelet-európai demokráciák kibontakozása. Ahol az autonóm személyiségnek nincs becsülete, ott nincs mód a szabad emberek társulásaként fölfogott politikai nemzetmodell kialakítására sem, ott csupán a zárt társadalom fennmaradásának távlata állandósul. És ez a távlat – hogy most már valódi tárgyunkhoz visszatérjünk – nem utolsó sorban a művész státusát is veszélyezteti, akinek lételeme a személyesség, a többé-kevésbé öncélú világteremtés szabadsága.” Amit itt az irodalomtörténész kifejtett, az pontosan ráillik Karácsony Benő mentalitására, arra a gondolkodásmódra, amely a polgári értékeket helyezte előtérbe, és ezek fontosságára figyelmeztette a zsarnokságtól éppen megszabaduló erdélyi magyar közéletet.

Nyugtalan embernek ismerték, első bírálói zaklatott dikcióját, történeteinek izgatott légkörét hangsúlyozták, a modern és városi hangot, melyet az erdélyi regény kórusában bizonyára legtisztábban neki sikerült megszólaltatnia. Hamar szembekerült a hagyományos és sok tekintetben elavultnak mondható társadalmi renddel, vitriolos gúnyba mártott tollával hadakozott hazugságai ellen. Foglalkozása is arra kényszerítette, hogy a hazugság közelében éljen, jól ismerte a társadalom visszásságait. Szatírájának ereje a csontokba mart, tagadása nemegyszer cinizmussá mérgesedett vagy inkább csak cinikusnak látszott, hiszen a látszat mögött nagyon is érzékeny, a sérelmekre fájdalmasan reagáló emberi személyiség rejtőzködött. Kívülről, egyfajta apolitikus és szkeptikus, végsőkig kiábrándult álláspontról ítélkezett bármifajta eszmeiség, eszmény felett. „Ami a világnézetet illeti, alapjában véve kevésre becsültem. Köteles szellemi zászló – gondoltam hetykén -, amit mindig ki kell dugni a padláslyukon, ha jön valaki. Jobban szerettem csupasz zászlórúd lenni, amelyen a játszi szél nem lebegtet semmiféle gyermekes lobogót” – írta derűs önérzettel, a különböző „konstruktív” világnézetek ellen immár anarchistán lázadva. Ha netán rokonszenvéről vallott, akkor is a cinizmus burkába takarta mondanivalóját.

 

Napos oldal

 

Eszménytelensége, anarchizmusa egy nemzedék közérzetére vallott: az első világháború utáni évek megcsömörlött, válságba került ifjúságának világáról árulkodott. Ezt a világot mutatja be Pjotruska című első regénysikere. Az érdekes regény a kisváros légszomjúságban fuldokló kisemberi sorsait mintázta meg: Baltazár, az újságíró és Csermely, az elcsapott városi fogalmazó az anyagi gond, a kulturálatlan környezet, a kilátástalan jövő hálójában vergődik. A kisvárosi létforma panasza gyakran hangzott fel a születő erdélyi magyar irodalomban, például Molter Károly vagy Tomcsa Sándor műveiben. A kisvárosok világát felidéző regények többnyire a vidéki élet sivárságáról adtak képet. Karácsony Benő is a kisváros mozdulatlan társadalmát és igénytelen lakóit bírálta, a korszerűtlenség megannyi jelképét látta a kisvárosi társadalom figuráiban.

A Pjotruska olvasmányos regény, az író számára népszerűséget hozott, mindazonáltal egészen más prózapoétikát követett, mint a korszak átlagos erdélyi elbeszélő művei. Karácsony Benő az orosz irodalom klasszikusain nevelkedett, mondhatni Turgenyev és Goncsárov volt a legfőbb mestere és regényében is van valami „oroszos”, elsősorban a különc alakok rajzában és a cselekmény atmoszférájában, természetesen ezt a tulajdonságot emeli ki a regény címe is. Németh László annak idején találóan állapította meg a következőket: „A Pjotruska cím nem kíváncsiságkeltő cégér ezen a tiszta magyar miliőben lejátszódó regényen, hanem a regény családfájáról hozzátört kocsány, név, amely e regény rokonai felé mutat. Nemcsak címe, de mintegy címkéje is a műnek, címke: amelyen ez a két csodálatos szó áll: orosz regény. Tudtommal Pjotruska az első magyar alkotás, mely nemcsak az orosz regény külsőségeit, de sajátos hangulatát, életérzését lobbantotta ki magyar talajból. S akármily kétes értékűnek tűnik is első hallásra ez az elsőség, a regény olyan kvalitásokat mutat, amelyek tiszteletet parancsolnak irodalmi russzofíliája előtt. Nem átvétel ez az oroszosság, hanem egy sajátosan fölhangolt lélek rárezonálása a vele egyrezgésszámú világáramlatra.”

A regény az erdélyi kisvárosok kiábrándító világát idézi fel (akárcsak Áprily Lajos vagy Tompa László korai költészete), és ez a kiábrándulás a természetes élet, mondhatni, a „bukolikus” életforma élményei számára nyitott utat. Következő regénye: a Napos oldal főhősének, Felméri Kázmérnak az alakjában az író a „csavargó” polgárpukkasztó típusát korszerűsítette a Kakukk Marcik és Ábelek rokonát alkotva meg, sorsában az egészséges ösztönélet dicséretét fogalmazva meg. Karácsony a „társadalom peremén” élő emberekkel rokonszenvezett: Baltazár elvetélt sorsa, Csermely vidéki „oblomovsága”, Felméri Kázmér nyugtalan szegénysége – a kisemmizettek és az élet margójára szorultak – lobbantották fel együttérzését. Művészet, szerelem, igénytelen, egyszerű élet. ezek voltak az ő eszményei, hőseit – Baltazárt és Felmérit – jórészt önmagáról mintázta, saját érzelmi kalandjainak lelki életének: szerelmeinek és magányosságának állított hol mulatságos, hol keserű emléket. Karácsony a perek rideg eseményei között is érzékeny író maradt, az ügyvédi gyakorlatról igencsak ironikus véleményeket hangoztatott, a kenyér szüksége kényszerítette az irodába, nem a hivatás. Sokkal büszkébb volt regényeinek népszerűségére, mint jogászi sikereire. Hősei iránt szeretet érzett, mindig valódi empátiával mutatta be őket, kicsinyességeiket is. Az anarchizmus, a cinikus nyilatkozatok fölénye valójában csak felületül szolgált: az érzelmes lelket védte a durva valóság ellen, mélyén a szeretet és a megnyugvás vágya lüktetett.

A lázadást, a szinte anarchikus életérzést a sokat tapasztalt író filozofikus bölcsessége, szinte szándékos közönyössége követte. Karácsony Benő kivonult a társadalmi küzdelmekből, akárcsak Utazás a szürke folyón című regényének hőse, a patikus, aki réveteg érdektelenséggel siklik úszó tutaján a tarka partok között. Mint ahogy a kiábrándultság a nihilizmust és a „vegetáció” eszméjét, úgy szülte a közöny a magányba és természetbe vonulás: a „sziget” gondolatát. Ez a „sziget” gondolat nem volt ritka a két világháború közötti magyar irodalomban: tudós bölcselőként a klasszika-filológus Kerényi Károly, íróként Németh László is ezt képviselte, s megtaláljuk szellemi nyomait Babits Mihály költészetében is. Karácsony Benő hőse is egy virtuális, egyben valóságos szigeten találja meg otthonát. Felméri Kázmár hiábavaló csatározások után hazatér, patakok és fák közé, s otthona, az erdei malom mintegy szimbóluma lesz a „szigetnek”, melyet legfeljebb a szelíd és rezignált humor köt össze a külvilággal.

Megtalálhatja-e a nyugalmat, a boldogságot Felméri (az író) a magányosság csendjében, a félrevonulás utópiájában? Nem, egyéniségének nyugtalan lendülete ki-kitört a közöny mesterséges korlátai közül. Hiába is fékezte volna ezt a lendületet: a külvilág lázas eseményei – a háborús készülődés és a fasizmus barbársága – behatoltak a rousseau-i álomvilágba, érintésük széttörte a megnyugvás életképtelennek bizonyult kísérletét. Karácsony állandóan érezte, hogy a „sziget” valójában kegyes öncsalás. „A polgár nyugtalansága és önvádja – írta –é sivítottak át rajtam néhány percig. Tennünk kéne valamit!... Fogjunk hozzá valamihez, ami kiragadja majd a sok megfagyott lelket az éjszakából. Bennem megvan a jóakarat. Szegény is vagyok, igaz, talán nem eléggé szegény. De ne hagyjuk ezt az éjszakát olyan hosszúra nyúlni.” Nem menekülhetett a körülötte küszködők közül: „Sokszor érzek valami honvágyat, sokszor kívánkozom vissza ezek közé a küzdő, reménytelen sziszifuszok közé, akik mindennap fölgörgetnek valami reménységet a hegy tetejére s aztán zsupsz, visszagördülnek megint a mélységbe.” És, hogy mindez nem csak a polgár önvádja s a társtalan ember honvágya maradt, arról a fasizmus egyre erősödő áradata gondoskodott; a „gonoszság és butaság nagy farsangja” mintegy felégette a „szigetet”.

Karácsony Benő utolsó, már poszthumusz művében, A megnyugvás ösvényeiben a valódi nyugalmat a szociális felelősség, a közéleti küzdelmek bátor vállalása adja. Felméri, akinek a malom köré épített világa lassan romba dől, leszámol individualista ábrándjaival, összecsomagolja szobrászszerszámait, s újra a város forgatagába költözik, hogy innen üzenje fiának, mintegy a „megnyugvás” egyetlen lehetőségeként: „Íme, a szívedre kötöm, ne légy csak a magadé, légy barátaidé, társaidé, légy mindenkié. Jó érzés az, hidd el, a nagy mű szorgos és közös atomjának lenni. Ha van egy hasznos gondolatod, oszd meg másokkal, s ha van egy fél rőf szalonnád, ne fogyaszd el egyedül a sötét kamrában, hogy senki se lássa.”

 

Magyar zsidó sors

 

Mire eddig a hitvallásig eljutott, már kevés ideje maradt: 1944-ben a kolozsvári gettóba, majd az auschwitzi koncentrációs táborba hurcolták, innen már nem tért vissza, az esztendő végén ölték meg. Mindvégig magyar írónak tartotta magát, a kolozsvári gettóban, mint mondják, nem fogadta el azt, hogy zsidóként igénybe vegye egy svájci menekültközpont segítségét – zsidó magyarként élt, úgy is akart meghalni. A haláltáborban,  mint feljegyezték, a krematórium barna füstje alatt is reménykedett, regényírásra készült. Miként Radnóti, Pap Károly, Szerb Antal, akiknek sorsában osztozott, ő is a jövőtől várta az igazolást (amit szomorú módon csak a „helikoni” irodalom értékeinek újólagos felismerését követően, tehát a hatvanas évek végétől kapott meg).

Karácsony Benő zsidó származású és vallású magyar író volt, és ebben a tekintetben, talán így kell mondanom, egyfajta „kettős identitást” képviselt, azaz nem pusztán zsidó származásúnak, hanem zsidónak tartotta magát, akárcsak Pap Károly vagy korábban Szomory Dezső, Kóbor Tamás és a nagyjából nemzedéktársainak tekinthető Komor András, Komlós Aladár és Molnár Ákos vagy a későbbiek közül Kardos G. György és Kertész Imre. Mások, így Radnóti Miklós, Szerb Antal vagy Hevesi András viszont minden megkülönböztetés nélkül magyar íróknak vallották magukat. Korábban többször idéztem Radnóti híres levelét, ezt 1942. május 17-én írta Komlós Aladárnak, aki a magyar-zsidó (vagy zsidó-magyar) írók készülő antológiájába kért tőle verseket. A költő ebben a levélben adta részletes indoklását annak, hogy miben áll az általa vállalt identitás. A levélben a többi között a következők olvashatók: „Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, >zsidó felekezetű< vagyok ma is […] de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem >szellemiségem< és >lelkiségem< meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek érzem a zsidóságot. […] A zsidóságom >életproblémám<, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok.[…] Nem érdekel […], hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek.”

 Nos, Karácsony Benő mindig megőrizte a maga zsidó identitását, emellett vállalta azt a nemzeti identitást, amely az erdélyi magyar író személyes státusából következik. A két identitás sohasem került nála összeütközésbe, mint ahogy normális korszakokban, normális körülmények között nem is kerülhetett. (Ezért is sajnálom, hogy Kőbányai János nemrégiben megjelent A magyar-zsidó irodalom története című kitűnő összefoglalásából Karácsony Benő neve kimaradt.)

Természetesen Karácsony Benőnek a maga kettős: „zsidó-magyar” identitása védelmében mindkét oldalon meg kellett küzdenie. Írói világa nyugtalanságról tanúskodik, belső vívódások, kiábrándulás és magány teszik zaklatottá, de végül is rátalált a „megnyugvás ösvényére”. A gondolat kerülői, a stílus groteszk játéka mellett feltétlenül magasra kell értékelnünk műveinek őszinte emberségét, meseszövésének biztonságát, plasztikusan megrajzolt emberalakjait és persze világképének erőteljes humanizmusát. Az elmúlt évtizedekben több alkalommal is új kiadásban jelentek meg művei, 1990-ben Líra címmel közreadták válogatott elbeszéléseit és színpadi játékait, majd 2006-ben Nyári délután a régi Fehérvárt címmel összegyűjtött elbeszéléseit. Helyét az erdélyi és az egyetemes magyar irodalomban ma már nem lehet megkérdőjelezni, az utóbbi esztendőkben két írói monográfia is képet adott munkásságáról: Robotos Imre Álruhás vallomások (Karácsony Benő arca) és Tót H. Zsolt Széttaposott ösvény (Karácsony Benő élete és műve) című könyvei. Karácsony Benő városi, polgári íróként dolgozott, életműve már csak ezért is figyelemreméltó, minthogy az erdélyi magyar irodalom egy korábban kevéssé méltányolt értékét és hagyományát képviseli. Az erdélyi irodalom értelmezői és hívei általában a falusi élményeket: a vidéki értelmiség és a paraszti közösségek életét bemutató elbeszélő műveket tartották számon és népszerűsítették, a kisvárosi polgári környezet bemutatása nem volt ennyire népszerű. Karácsony Benő írásai így egy olyan szociális és kulturális régióra hívták fel a figyelmet, amely a falusi és paraszti témavilág bemutatása mellett szintén fontos része volt az erdélyi magyar társadalomnak és kultúrának.

Egyéniségének és munkásságának igaz értékei, jóllehet mindig népszerű volt az olvasók körében, tragikus halála után váltak mind nyilvánvalóbbakká. A Magyar mártír írók című 1947-ben közre adott emlékező jellegű antológiában Bóka László a következőkben méltatta Karácsony Benő személyiségét és életművét: „Aki művét a ma perspektívájából nézi, felfigyel a bohókás tréfákba rejtett ábrázolásra s megérti az egyre torzabbá váló mosoly értelmét. Parányi tájképei, bensőséges kisvárosi hangulatai, az a szelíd mélabú, amit >oroszos<-nak neveztek benne, az a líra, amit az elesettek, kacskalelkűek, megszomorítottak váltottak ki belőle, az a lemondás, amivel a napos oldal felé intett, mindig vonzani fogja azokat, akik hálásak egy hangulat melegéért, kiket nemcsak a monumentalitás, hanem egy meghitt hang kedvessége is vonz. Karácsony Benő egy ritka élmény ábrázolásának volt mestere: szeretet van könyveiben.”




.: tartalomjegyzék