'))+ ''+ (document.layers?'':'

Nem Székelyudvarhelyen született, de itt töltötte életének első meghatározó tíz esztendejét. Tömöry Péter Kolozsváron látta meg a magyar világot 1943. július 11-én. Tíz éves koráig Székelyudvarhelyen élt szüleivel és testvéreivel együtt. A család Kolozsvárra költözött, így tanulmányait már a kincses városban folytathatta. Székelyföldre a diplomaszerzés után került vissza (1966), Sepsiszentgyörgyre, ám nem tartott túl sokáig, hiszen a marosvásárhelyi rendezői tanulmányok után útja Bukarestbe vezetett (1974), ahonnan Magyarországra (1978), majd több ottani állomás után Németországba (1989).  Az elmúlt húsz esztendőben Bonn, Veszprém és Székelyudvarhely – felváltva – egyaránt otthonának számít.

Jelenleg Veszprémben él.

Száznál több színpadi művet, több rövid- és dokumentumfilmet, tévéjátékot rendezett, románból magyarra, németből románra, franciáról magyarra, magyarról románra fordít verseket, színműveket és esszéket.

A magyar irodalmi életben, nem látványosan, de folyamatosan jelen van, hiszen vallja, hogy az irodalom életmód . Ezért nem szorítható semmilyen irodalmi műfaj keretei közé. Életműve, (vagy inkább életútja!), jellemző arra az átmeneti írói generációra, amelyet a Forrás második nemzedékének neveznek, de mégsem sorolható bele semmilyen csoportulásba. A kézikönyvck költőként tartják számon, ( jóllehet egyetlen önálló kötetben sem adta közre verseit) mert minden alkotását – irodalmit, színpadit, publicisztikai műfaját áthatja egyfajta poézis. („Tömöry stílusának intellektualitását, mint tiszta falat a szép repkény, úgy futja-szövi be a líraiság.” Páskándi Géza)

Európában nevet, többek között, Szolzsenyicin egyetlen drámájának (A kopasz és a lágerkurva), II.János Pál pápa ugyancsak egyetlen, színpadra alkalmas művének (Az ékszerész boltja), valamint saját művének, az Europa, süße Heimat-nakrendezésével  szerzett.

Magyarországi színpadi munkásságát olyan ősbemutatók fémjelezik, mint Matei Vişniec:A pandamedvék története, Tolnai Ottó: Végeladás, Móricz Zsigmond: Fortunátus, Csiki László: A nagypapa látni akar benneteket, Fassbinder: A szenny, a város és a halál, Andonis Doriadis: Különös délután, C. Confortes: Maraton.

Tömöry Péter költővel íróval, rendezővel, a különleges sorsú, több műfajban is jelentőset alkotó szerzővel először a Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk Székelyudvarhelyen, majd a G. Café teraszán beszélgettünk, a Szentimre utcában. Ez az interjú néhány fontosabb mozzanatot idéz a lassan ötvenéves pálya állomásairól.

*

– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan kerül a család Székelyudvarhelyre?

– Én székelyudvarhelyinek (is) tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején engem felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban. Édesanyám már korábban itt tanított a tanítóképzőben, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Az anyai nagyapám, pávai Vajna Ákos, korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol a nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata-gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Olyan ember, aki Svájcban tanulmányozta a munkások szociális körülményeit, azt, hogy ott mit tesznek a dolgozók szociális integrálásáért, aki szolgálati lakásokat építtetett az alkalmazottaknak, aki kulturális, szociális és egészségügyi programokat szervezett a munkásoknak, bár soha nem vallotta kommunistának, talán még szociáldemokratának sem magát. Jogvégzett ember volt, s igen népszerű az akkori Kolozsváron. Soha nem volt politikailag elkötelezett, de 1945 után mégis retorzió érte, még Nagy István, az író, is támadta, de nem sokáig, mert az államosított Dermata munkásai azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben az igazgatójukkal udvart sepertetnek, akkor ők nem veszik fel a munkát. Egyébként a múlt század harmincas éveiben emelt szolgálati lakások ma is megvannak, bár azóta a Dermata sok változáson esett át: az én gyerekkoromban Herbák János bőrgyárnak nevezték, s ennek a sportegyesületében kezdtem el mint síző és úszó sportolni... Szóval, édesanyám a nagybátyja segítségével végezte el az egyetemet Kolozsváron, nagynénémet Párizsban taníttatták. Innen származik korai kötődésem egyfelől a transzilván szellemiséghez, másfelől az Európára való nyitottságom... Nemkülönben többnyelvűségem.

Édesapám a kolozsvári javítóintézetben született, 1914-ben: az intézmény igazgatójának fiaként. Még a világháború kitörése előtt visszatelepedtek Debrecenbe. Apám ott végezte tanulmányait. Történelem-latin tanári diplomát szerzett, elvégezte a református teológiát, pszichológiából doktorált. Mindemellett országos hírű sportoló is volt, atletizált, kiválóan vívott és futballozott… Kilencvenhét évet élt, de még ennél is több életerő volt benne, hiszen kilencven fölött járt, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett, és tulajdonképpen az akkor szerzett sérülései, a részleges bénulása okozta „korai” halálát… Neki családi kötődése nem volt ugyan a Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot. Udvarhelyen akkor egy igen sokrétűen rétegződött kistársadalmat talált, s abban egy nagyon művelt tanári társaságot. Ott ismerkedett meg és vette feleségül édesanyámat.

Ebből a frigyből születtem 1943. július 11-én.Tulajdonképpen nászéjszaka-gyerek vagyok, a Hargitán fogantam a Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Az öcsém egy évvel később. Egy csodálatos helyen, valóságos tündérvilágban éltem tízéves koromig. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy az életem első tíz éve, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Egyébként tízéves koromig meg voltam győződre arról, hogy mi ugyan Romániában élünk, ahol bizonyára vannak románok is, de azért mindenki magyarul beszél! Hatalmas kisvilág volt a miénk, barátaimmal, a tanítók, a tanárok gyerekeivel csatangoltuk be a katolikus temető, a Pap-kert, a Varga-patak, a Csere utca közti területet, de ki nem hagyhatom a kalandok felidézésekor a cigánygyerekeket, a Csapai-fiúkat sem, akikhez ugyancsak szoros kapcsolat fűzött. Ez egy szilajon megélt gyermekkor volt. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” is ugyanakkor, hiszen minden, ami  lényeges, az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon, s minél többet tegyen népe javára. Ma is ezzel a tudattal élek.

– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Talán a legszűkebb családi körben fennmaradt a hagyományos polgári-értelmiségi értékrend, kifelé viszont más arcot kellett mutatni. Mi történt a családdal ebben az időben?

– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, ő a régi román impérium alatt szerzett diplomájával megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, hiszen ő a magyar időben levente-oktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Ráadásul magyar állampolgárként került vissza, hiszen addigra lezajlottak az automatikus honosítások, úgyhogy egy jogi hercehurca következett, megtörtént a családegyesítés, de őt, mint reakciós-klerikális elemet, nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el a helyi Alimentaránál, de egy idő után letartóztatták, s ki is rúgták. Voltak emberek, akik túllihegték a rendelkezéseket, nagyon meg akartak felelni a pártnak, s a Magyarországról itt maradt betelepedőket, mint amilyen apám is volt, még inkább igyekeztek ellehetetleníteni. Kőhalomba került, ahol egy tanítványa révén sikerült elhelyezkednie. De ez sem tartott sokáig, folyton jelentgettek, hiszen az ateista nevelés dacára, mi minden vasárnap ott ülünk a református templomban, és a szüleink javíthatatlanoknak látszottak, akik fertőzik az ifjúságot a keresztyéni magatartásukkal. Volt egy jóindulatú pártaktivista, a családunk barátja, aki figyelmeztetett minket, hogy mi készül ellenünk, és tulajdonképpen az ő segítségével tudtak a szüleink aztán elköltözni és letelepedni Kolozsváron.

– Ott már hagyták a szüleit a tanügyben dolgozni?

– Édesanyámat igen. Édesapámat soha. Ő mindig valamilyen szövetkezetnél talált magának elég alantas és rosszul fizető hivatalnoki állást, de ez különösebben nem bosszantotta, hiszen továbbra is sportolt, s ez által igen sok helyre bejutott, a pártos emberek közül is sokan tisztelték és becsülték.

– A Dermata akkor már állami kézben volt, gondolom, a nagybácsi is hátrányos helyzetbe került?

– Így van, már nem volt olyan beosztásban, hogy lényeges segítséget kapjunk tőle, de a szüleim azért feltalálták magukat ebben a környezetben is. Mindenekelőtt azt észlelték, hogy az öcsémmel mi nem beszéljük az állam hivatalos nyelvét, úgyhogy gyorsan román iskolába írattak. Én az ottani volt református gimnáziummal szemben levő román általánosban végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Ennyi elég is volt, mert került egy kiváló tanárnő, doamna Benga – a keresztnevére már nem emlékszem –, aki valamiért megszeretett, és elkezdett engem külön tanítani. Hosszú Eminescu és Coşbuc verseket hagyott fel, s én azokat kiválóan megtanultam, sőt jó szavaló lettem hamarosan. Annyira megfogant bennem a tudás magva, hogy még az egyetemen is abból éltem, azokra a nyelvtani elemzésekre emlékeztem, amelyeket Benga asszonnyal tanultunk. Ez a tanárnő egyébként aromán származású volt, akit a Dunától déli vidékről telepítettek be Moldvába, Besszarábiába, aztán onnan jött át Kolozsvárra, s korábban egyetemi előadótanárként dolgozott, de úgy látszik, hogy rossz volt a „vérvonala”, akárcsak nekünk, vélhetően a sorsközösség kötött minket össze, de az biztos, hogy neki sokat köszönhetek. Elsősorban a román irodalom tiszteletét. Hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady-Şincai Líceumban. Magyar-román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a „nemzetiségieknek”, ha az ország nyelvét és anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanáraik és kutatóik lennének. Meg is hirdettek abban az évben, amikor érettségiztem negyven magyar-román helyet a Babeş-Bolyai Egyetemen. Az volt az elképzelés, hogy mind a két szak főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.

– Az egyetemen került kapcsolatba a szépirodalommal vagy később, már a diplomaszerzést követően?

– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László. Ekkortájt, az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk, mint ifjú titánok.

 – A legenda szerint a Forrás második nemzedéke, mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre? Állítólag egy közös kiránduláson fogalmazódott meg a gondolat. Legalábbis ezt vallja Czegő Zoltán, aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.

– Igen, Czegő is „tag” volt, s a mai napig benne van ebben a társaságban. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. A keresztnevére ma már nem emlékszem. Ez az ember akkortájt az Új Idők című Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Arról volt szó 1964-ben, 1965-ben, hogy az Új Időkből napilap lesz, és ő jó tollú munkatársakat szeretett volna a lapja köré csoportosítani. Arra kért, hogy amikor végzünk, válasszuk majd tanárként Brassó tartományt, mert akkor ő onnan könnyebben be tud minket vinni a szerkesztőségbe. Ez a régió akkor nem volt része a Maros Magyar Autonóm Tartománynak, hatalmas, két-három mai megyényi terület volt, odatartozott Kézdi- és Sepsiszék jelentős magyar többségű lakossággal, de a szórvány is, maga Brassó, a Barcaság, a Királyföld, el egészen Segesvárig. Egy itteni terjesztésű magyar napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, s ez a közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a cél, a nehezen összehozott Kovászna megye székhelye. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott megyei lapot. A Megyei Tükör is kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került. Én a sepsiszentgyörgyi könnyűipari szaklíceum román szakos tanáraként működtem egy ideig. Zsehránszky Pista Illyefalvára, Farkas Árpi Kovásznára, Magyari Lajos Segesvárra, Czegő, aki öt évvel idősebb volt, s kicsit megkésve végezte az egyetemet, ő Málnás-fürdőre került, Csíki Laci is ott volt valahol. Egyedül Király szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe gyakornoknak. Úgyhogy Szentgyörgy környezetében voltunk, és Dali, Király Károly hathatós segítségével „begyűjtött” a Tükörhöz. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi rebellis költővel?  Figyelmeztette a főszerkesztőt, hogy nem elég az, hogy mindannyian költők, de kivétel nélkül ott vannak az állambiztonságiak látóterében, mindeniknek dossziéja van a szekuritáténál! A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért, illetve amiatt, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”.

Ez volt a hőskor. Úgy éltünk és működtünk Sepsiszentgyörgyön, mint a vadkutyák, tele voltunk ifjúi lendülettel és tenniakarással. Amíg hetilap voltunk, addig hatalmas irodalmi mellékletekkel jelentünk meg. Úgy éreztük, hogy mi vagyunk a székelység ébresztői. Emlékszem, hogy volt a Petőfi évforduló, az 1848-49-es forradalomra való emlékezés lehetősége, s bizony elég éles hangon engedtek akkor megszólalni. Ekkor hjelentünk meg – Illyés Gyula atyai pártfogása révén – az anyaországi irodalmi folyóiratokban. Tele volt velünk a romániai sajtó is.

 Én verset publikáltam először. Engem elsősorban költőnek tartanak. Először az Ifjúmunkásban jelentem meg, majd az Egyetemi Lapokban, Debrecenben, az Utunkban 1963-ban, aztán folyamatosan publikáltam, Még az Előre, a Falvak Dolgozó Népe is kérte a tőlem a kéziratokat. Az akkori régi vágású szerkesztők valósággal kihegedülték az emberből a szövegeket. Sepsiszentgyörgyön azonban kezdett a színház megfertőzni. Ez egy új szerelem volt. Szívesen írtam verset, de a líra iránt mindig volt bennem egyfajta szemérem, mert az volt az érzésem, hogy a versek által levetkőzöm. A Banditák nyomában című „riportregényem” (1969) folytatásokban jelent meg a Megyei Tükörben. A „székely betyárok” legendáriuma igen élénken jelen volt akkortájt a háromszéki köztudatban. Dézsi-Jeges-Pusztai jóvoltából én annyira népszerű lettem – nyilvánvaló, hogy nem lehetett azt megírni, hogy ők tulajdonképpen a rendszer ellenségei voltak, talán az utolsó betyárok –, a történeteket adagolni kellett. Kéthetente, összesen huszonhat epizódban jelent meg, s így kitartott egy éven át. Népszerűségem vetekedett a Elekes Gyurka bácsiéval, aki a harmincas években legalább háromezer oldalon publikálta a Szívek harcát. (Az ínyenc érdekesség, hogy Gyurka bácsi, mindenkitől elfeledetten a hatvanas években Sespsiszentgyörgyön élt, s mint kiderült, s mint kiderült a pávai Vajna család révén, valamilyen ágon vérségi rokonom is volt.)

Benne voltam az irodalomban, az irodalmi köztudatban, csak éppen képtelen arra, hogy adminisztráljam magam és az életművem. Nem szerettem kiadókhoz járni, szerkesztőségekben kilincselni. Csak felkérésre adtam irodalmi munkát közre, pedig folyamatosan írtam, és most is napi rendszerességgel írok; évtizedek óta naplót is vezetek. (Ebből – ugyancsak felkérésre – néhány részletet publikáltam.)

Első – Forrás – kötetem (Fogasra akasztott érzés, 1970) megjelenése előtt a sepsiszentgyörgyi színház bemutatta A pipacsok halála című, akkor abszurdnak nevezett színművemet, Seprődi Kiss Attila igen figyelemre méltó rendezésében. Sok hűhó lett körülötte. Ezért aztán senkit sem lepett meg, hogy első kötetem nem versgyűjtemény lett, hanem néhány műfaját vitatható novellaszerűség és egy dráma.

A színház magával ragadott. Otthagytam rovatvezetői állásomat a megyei Tükörnél s felvételiztem a Szentgyörgyi István színiakadémia rendezői szakára, ahol elfogadták bölcsészkari vizsgáim egy részét , s két év alatt színházrendezői diplomát szereztem. Innen Bukarestbe kerültem, egy egészen új terepre, a televízió magyar adásához.

– Az egy teljesen más világ. Le kellett költözni Bukarestbe?

– Bukarestben éltem pár évet. A Román Televízó magyar szerkesztősége, Bodor Pál vezetésével akkortájt egy fontos szellemi műhely volt. A központi vezetés egy kicsit engedett a gyeplő szorításán, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Ráadásul Bukarestben Dan Micu barátom révén bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába is. Néhány szép és küzdelmes évet töltöttem el Bukarestben, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget, úgy tűnt, hogy itt nagy baj lesz, mert a kormányzat erősen szorongatja a művészeteket. Az akkori feleségem kettős állampolgár volt, úgyhogy kihasználva a lehetőséget, magyar konzuli útlevelet kértem és kitelepedtem Magyarországra. Nagyon nehezen sikerült, s érdekes módon nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, hogy szerették volna, ha a Bukarestben maradok. Engem a művészi világ kedvelt Bukarestben és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat és a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.

– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?

– Nagyon hosszas lenne ezt most részletezni. Az irodalom és a színház egybeforrott egységként élt bennem.  Él most is.  Fogalmazzunk úgy: Magyarországon – s később Németországban is – a színházban kerestem a kenyeremet. Nem egyszer úgy, hogy saját „irodalmamat” rendeztem. De mindig, mindennap írtam is. Ha csak egy mondatot, vagy levelet, vagy... Szóval ez a két kifejezési lehetőség soha nem vált el egymástól bennem... Persze, színházi rendezőként rendszeresen, havonkénti rendszerességgel jelen voltam, közszájon forogtam sajtóban, működési területeimen, de előadásaimba is mindig integrálódott irodalmi – „lírai” énem...

Mostanság visszatértem a prózához, a regényíráshoz és az önéletíráshoz is. Naplót mindig vezettem. Sorra kerül ennek az életszakasznak a feldolgozása is.

A debreceni színház volt az első állomás.

Bényei József költő, aki a színház igazgatója volt felvett a Csokonai színházba. Dramaturgnak. Hiszen ő elsősorban költőként ismert (a hatvanas évek legelején, a debreceni Egyetemi Lapok szerkesztőjeként egy versciklust is közölt tőlem) és nem sok tudomása volt arról a messzehangzó rendezői sikeremről, amelyet a Síp a tökre komédiám színpadra állításával Romániában elértem...( Az első romániai nemzetiségi drámafesztivál(1979) siker darabja volt a Síp a tökre). Ám én nem akartam színházi hivatalnokként dolgozni – abban az időben valami ilyesminek gondoltam, nem ok nélkül, a dramnaturgi tevékenységet – és Beke Sándor Felvidékről áttelepült főrendező hívására leszerződtem a kecskeméti Katona József színházhoz.  Négy értelmes évadot töltöttem ennél a kiváló színháznál, mint  rendező, vezető rendező. Addig éreztem ott jól magam, amíg Jancsó Miklós oda nem került Budapestről, akivel egyáltalán nem tudtam szót érteni, ő teljesen rákényszerítette a társulatra a maga, ma is vitatható és megkérdőjelezhető koncepcióját. Én Csíki László-, Páskándi-, Tolnai Ottó-darabokat mutattam be. Talán az is baj volt, hogy „tiszta forrásból” érkező, más levegőjű műveket és szerzőket vittem színre? Az is gond volt, hogy én „magyarosítani” akartam Pannóniában! A gulyáskommunizmus fénykorában megrótták azt, aki a magyarság sorskérdéseivel, aki a nemzeti tematikával foglalkozott. Kenyértörésre került sor. Botrány, mindenfajta sajtói bakalódások után szakítottunk. Elszerződtem.  Veszprémbe. Miért éppen oda? Ma pitiáner érvnek hangzik, de azért, mert ott egy tisztességes szolgálati lakást ígértek, ahol végre méltó módon elhelyezhettem a könyvtáramat és azt a népi bútort is, ami édesanyám számára készült Székelyudvarhelyen 1933-ban. Veszprémből két év múlva aztán eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt a távozásomnak, hanem szemléletbeli, bár volt akkortájt bajuk velem a belügyeseknek is, még letartóztatásban és házkutatásban is volt részem.

Ám, hamarosan  jött a megmentő, megtisztelő  ajánlat, ezúttal Ruszt Józseftől, aki pár éve alapította Zalaegerszegen a Hevesi Sándor színházat. Mentem. Kiderült, hogy Ruszt föl akar menni Budapestre s rám szeretné hagyni az igazgatást... Hogy én, a „román” színidirektor legyek? Kizárt. Őszintén szólva, nem is lettem volna erre alkalmas. Ezért vállaltam inkább, fiatal kollegám, Halasi Imre mellett a szürke eminenciás szerepét. Zalaegerszegen négy évig valódi európai színházat csináltunk a szó művészi és konkrét értelmében is. Játszottunk Jugoszláviában, Ausztriában, Németországban, híresek voltunk, nemzetközi fesztivált szerveztünk.(Teatrio). Az akkor európai hírű Ljubljanai színházzal, a Gráci Operával, a nyugatnémet Badische Landesbühnével volt élő, testvérszínházi kapcsolatunk. Ezek révén települtem ki Németországba.

– Miért éppen német nyelvterületre?

– Elsősorban azért, mert arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. Gyermekkorunkban, mint „deklasszált elemek”, mint „úri gyerekek” a testvéreimmel mindannyian külön francia- és németórákra jártunk. Csakazértis. Én Sepsiszentgyörgyről minden télen feljártam Brassó Pojánára, ahol profi síoktatóként működtem, hiszen megvolt hozzá a felkészültségem. Ott rendbe tettem a német nyelvtudásomat, rengeteg német turistával találkozhattam, meg ott voltak még a szászok is. Apám egyébként, aki rengeteg sportágban kiváló volt, hozzájárult ahhoz, hogy mi is gyakoroljunk ezt-azt, amihez kedvünk és tehetségünk volt. Sízésben igen komoly eredményeim voltak, de a húgom még jelentősebb karriert futott be, őt nemcsak országos szinten, hanem a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, román bajnok volt többször, s hosszú ideig benne volt világszinten a legjobb százban. El kell mondanom, hogy 1988-ban a családunk nagy része, az apám, az öcsém, a húgom már Németországban élt. Jót tett, hogy németet is tanultunk, illetve az is, hogy debreceni, kálvinista gyökereink mellett megvolt a német „vérvonal” is, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy az egyik nagyapa németes hangzású nevét magyarosította, s éppen ebből a szándékból maradt ránk az anyai ágról való nevünk, amelyet a mai napi visel a család. Ennek köszönhető, hogy mi kvázi szabadon masírozhattunk át a határon, akárcsak a drága pénzen megvásárolt szászok és svábok.

A konkrét ok: ajánlat.

 Zalaegerszegen világpremierként színpadra állíthattam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egészestés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott. Ezt az előadást megtekintette Dr. Rolf Parschwitz  a Badische Landesbühne főigazgatója. Felajánlotta, hogy szerződjem főrendezőnek a színházához.  Pár hónap alatt megkaptam a német állampolgárságot s szabadan járhattam-kelhettem, szinte  „ingáztam” Zalegerszeg és Bruchsal között. Kétségtelen, hogy egy izgalmas és szép időszaka volt ez is az életemnek. Két évig voltam főrendezője ennek a színháznak. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, míg Bonnban találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek a vezetését elvállaltam. Az Euro Theater Central Bonn vezető-rendezője vagyok. Tízöt éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között.

– Székelyudvarhelyen is dolgozott 1990 után. Vannak még tervei, amelyeket itt szeretne megvalósítani?

– Két darabomat mutatta be a Tomcsa Sándor Színház, én rendeztem a Máréfalvi Mirákulomot, és egy alkalmi vígjátékot.

Tervek? 

A gyakorlati színházzal ebben az évben (2015) fölhagytam. Számomra érdektelenné vált. Mondandó híján, mint úri kaszinó vagy zenés szórakozóhely vegetál. Mindenütt a világon.

– Mostanában erősebb az írói véna?

– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Többnyire próza, de vers is akad. Egyébként volt olyan időszakom, hogy elfelejtettem adminisztrálni bizonyos kéziratokat. Most azok is előkerülnek. De nem kiadni, rendbe tenni szeretném őket, hiszen a kortárs irodalmi közéletről is elég lesújtó a véleményem.

 Minden nap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem és ma is elsősorban annak tartom magam. Ez bájos adaléka életemnek... De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, rengeteg, a jövőnek szánt gondolatom....  És birtokolok, mindezek mellett,  hivatali díjakkal nem bepiszkolódott hetvenkét éveket.

– Hol érzi magát igazán otthon?

Két esztendeje, amikor „csak” hetven éves voltam, még úgy fogalmaztam: útközben. Most, hogy közel érzem a befejezést, árnyalnom kell: a múlt században, amelynek még volt – jó vagy rossz – korszelleme. Ezt annak idején, legelső nagyobb interjúmban, Gálfalvi Gyurkának is kifejtettem: véleményem szerint az otthon fogalma – csakúgy, mint a szülőföldé – nem földrajzi, hanem szellemi kategória.

Munkásságomra és emberi hitvallásomra nézve a mai napig ez evidencia.