'))+ ''+ (document.layers?'':'

ÁLL  A  BÁL

Kire virrad, kire nem.

Ez se rajtam múlik.

Hó virágzik szívemen.

Tavaszodunk, hulltig.

Száraz lepedős a kert.

Rajta ág-bog írás.

Itt a hold fogalmazott.

Más egyéb csak máslás.

Áll a bál az ég alatt.

Ki eleven, táncol.

Egy süket eb bólogat,

megnyugszik a láncon.

Vackán vakond didereg.

Remeg  a vak csendben.

– Biztos, hogy lesz kikelet?

S elér-e majd engem?

Fehér bottal vak asszony,

fütyörészve szemléz.

– Aszalt körtét szakasszon! –,

s kacag varjú kertész.

Nagy tákolmány e világ.

Pókszál a habarcsa.

Lábatlanul s alig áll,

ami összetartsa.

Pehely rebben szívemről,

hóvirág-alázat.

Ha a látvány itt megöl,

este ki fűt házat?

Ki az idén még megment,

van-e égi asszony?!

Ki bűbájol, amíg én

fohászlok a vackon?

HOL  MINDEN  TELJES

Odalett ez a nyár is. Repesve

szállnak az égen színes ingeim.

Kóbor eb-szerenáddal az este

szonátáz roskatag házak kilincsein.

Ölelek még sok utcát a világon.

Maradék melegben  éljen minden.

Föllázadt harangok  csitultát kivárom.

Dédelgetek bogarakat ember-féle  hitben.

Eső mossa kinyúlt karjaim, a mellem,

míg hazudom hitben a dús kánikulát.

Mint virág, élek titkos szerelemben.

Nincs árulás, zúgatom annak, ki lát.

ÖTVENÖT INGEIM

Tulajdonom. De jut belőle másnak.

Kis  kizárólagos, hánykódó   vízen.

Hitvány  hatalom  nekem vermet áshat.

Levéltakarómat  magammal viszem.

Mellém bújna egy októberi éjjel,

ki lenn révedett ezer esztendőt tán. –

Ott hintegetném gesztenyelevéllel.

És nevetne is, annyi idő múltán.

Lezuhantak ma sárgán itt a lombok.

Odalenn fáradt századok döngetnek.

Anyám sírjánál imádságot mondok.

Lenn majd egy feltámadásig szeretlek.

Kicsire csombolyodnak, akik fáznak.

Hihetetlen, hogy öltözni kell ismét.

Időm fogytára sehol  magyarázat. –

De viselném még ötvenöt  nyár ingét.