'))+ ''+ (document.layers?'':'

„Mit visz a múlt?”

Buda Ferenc

18.

Számunkra azért is volt fontos a reformok Szovjetunió-beli folytathatóságának kérdése, mert innét, mármint Magyarországról úgy látszott, mintha a hatalomra kerülésétől ugyanazt a politikát folytatta volna, ráadásul mintha meg akarta volna dönteni azt a világot, amelyiknek az élére került. Ugyanakkor szinte folyamatosan érkeztek a hírek arról, hogy a Szovjetunióban mekkora ellenállást kell legyőznie.

Azóta tudom, hogy nálunk sem örültek neki egyértelműen, Kádár János egyenesen tartott attól, hogy kiderül a felelőssége ezerkilencszázötvenhat leverésében és Nagy Imre kivégzésében, s azt is, hogy Gorbacsov politikája sem volt töretlen, s nem is a rendszer megdöntésére irányult, hanem annak megreformálására, még ha a végeredményként mégis a rendszer megdöntése mutatkozik majd meg, amiről akkor senki nem tudhatott.

Abban, hogy Gorbacsov rendkívül népszerű volt Magyarországon, s nyilván másutt is, egyszerű fogások is közrejátszottak. Ezerkilencszáznyolcvanhatban, amikor Budapesten tartották a Varsói Szerződéshez tartozó országok vezetőinek találkozóját, Gorbacsov felesége Kecskemétre látogatott. Amikor mentem haza, akkor kérdeztem a körút két oldalán a gazszálakat tépő munkásokat, s a börtönből kihozott embereket, hogy miért végzik ezt a munkát, ezt megelőzően soha nem láttam, hogy valaki is hasonló munkát végzett volna. Akkor hallottam, hogy a következő napon Kecskemétre látogat Raisza Gorbacsova.

Másnap a Városháza előtti téren hatalmas tömeg fogadta a szovjet vezető feleségét, a tömegben ott álltam én is. Azon túl, hogy láttuk, többet nem tudtunk meg, csak másnap érkeztek a hírek, hogy mindent másképpen csinált, mint ahogy azt a vendéglátói eltervezték. Megmutatták, hogy melyik áruházba térhetnek be, Raisza Gorbacsova másikba tért be, papucsot keresett magának. Jelezték, melyik lépcsőház melyik lakásában várja őket egy család, ő a másik lépcsőház egyik lakásába csöngetett be. Ezt akkor a hivatalos, fölöttünk lévő világgal való szembefordulásként értelmeztük.

Gorbacsov nyilvánvalóan többször járt Magyarországon. Az egyik alkalommal, Bábolnán Iskander barátom is lefényképezte. A középpontban akkor Havasi Ferenc állt, Gorbacsov és a felesége csak véletlenül került a képekre. Ezerkilencszáznyolcvanöt után viszont azonnal keresték Iskanderen a képeket, még a kép szélén álldogáló Gorbacsovnak is örültek.         

19.

Moszkva nevezetességei közül sokat megnéztünk. Maga a kifejezés az orosz nyelvkönyveknek és a Szovjetuniót bemutató úti-, valójában reklámfilmeknek az egyik leggyakrabban használt kifejezése volt, a látnivalók pedig a jól felépített Szovjetunió-mítosz részei voltak.

Így jártunk a Vörös téren, a Lenin-mauzóleum előtti sorba nem álltunk be, a Kremlben, a lefüggönyözött fekete autók a titkosított politika képzetét keltették bennem, de nemcsak a történelmi épületek foglalkoztattak, hanem az újabbak is, így a Központi Bizottság épülete, aztán a Gorkij utca, a Puskin tér és maga a Puskin-szobor, a Szakszervezetek Háza, ennek oszlopcsarnokában ravatalozták fel a Szovjetunió elhalálozott vezetőit, aztán az Arbat, majd a Kalinyin sugárút, s a Majakovszkij-szobor, mögötte a Peking Szállóval, itt szálltunk meg. Mindenre kíváncsi voltam, minden helyszínt szerettem volna beazonosítani, ha olvastam róluk, s szerettem volna az egész bejárt teret a gondolkodásomban rögzíteni, hogy ha majdani olvasmányaimban újabb helyszínek kerülnek elő, el tudjam helyezni őket.

A legnyomasztóbb látványt a KGB székháza jelentette. Véletlenül néztünk vele szembe, akárcsak az előtte lévő tér közepén lévő Dzerzsinszkij-szoborral, valójában a tér egyik oldalán álló, több emeletes játékboltba, a Gyetszkij Mírbe mentünk, hogy ajándékokat vásároljunk. Megdöbbentő gondolkodás, a mindenkori, legalábbis az orosz forradalom óta mindenkori titkosrendőrség, megtorló erő hatalmas székházával egy térre építették a Gyermekvilág nevű áruházat. Távolról néztük a Cseka, az OGPU, az NKVD, majd a KGB székházát, s azon gondolkodtunk, mi minden történhetett ott, a falakon belül.

Akkor nem tudtam, mostani kutakodásaim során akadtam rá, hogy ezt az óriási épületet eredetileg nem a titkosszolgálat számára építették, eredetileg a Rosszija biztosító társaság székháza volt, börtönt is csak később építettek alá.

Messziről néztük ezt az épületet, szürke, ködös, párás idő volt, csak a szürkeségét láttuk, később, fényképeken fedeztem föl, hogy az alsó szintek után színesek az épület falai.  

20.

Történelmi időket idézett az Írószövetség épülete is, valamikor a Tolsztoj által megírt Rosztov-ház volt ez, később Dosztojevszkij-emlékekkel is találkoztunk. Dosztojevszkij apja a moszkvai szegénykórház orvosa volt, a kórház melletti lakásban született Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, a család lakása ma múzeum.

Akkor, amikor John Updike Bech bolyong című könyvében a Dosztojevszkij-múzeumban tett látogatásról olvastam, megértettem, hogy valójában legalább jó pár évtizeden keresztül azonos forgatókönyve volt a Szovjetunióba látogató írók fogadásának, Bech, azaz Updike ezerkilencszázhatvannégyben járt a Szovjetunióban, ám  a hasonlóság valójában nem a Dosztojevszkij-múzeumba tett látogatásban mutatkozott meg, mert hát hova menjenek az írók, ha nem a Dosztojevszkij-múzeumba, különösen akkor, ha a körülmények nem teszik lehetővé, hogy Jasznaja Poljanába elmenjenek, hanem az érkezésükkor adott ebédben, a búcsúvacsorában, a rendelkezésükre bocsátott tolmácsnőben, a számukra biztosított autóban, s abban, hogy minden étkezésük és utazásuk költségét biztosították. A számokat már elfelejtettem, de azt megjegyeztem, hogy nagyobb pénzösszeget kaptunk az ottlétünk három hetére, úgy, hogy mindent, utazást, étkezést, közlekedést biztosítottak számunkra, mint amennyit egy ottani munkás egy teljes hónap alatt keresett.

Mindebben megmutatkozott, hogy a szocialistának nevezett világ erős, reprezentatív szerepet tulajdonított a művészetnek, miközben irányította is azt, s uralkodott fölötte, de talán a hagyományos keleti vendégtisztelet valamelyes maradéka is benne volt ebben, nem beszélve valamiféle, a vendégekkel szemben megmutatkozó bizonyítási kényszerről.

„Kate-nek (mármint a tolmácsnőnek, Updike így nevezte el –  F. L) volt egy anyja, és késő este, miután végiggardírozta Bechet egy reggeli pálinkaivászaton a Junoszty szerkesztőivel, egy ebéden az írószövetség cápaállkapcsú elnökével, majd elvitte Dosztojevszkij szülőházába (egy őrültek háza mellé, ahol néhány satnya, áthuzigált kéziratot őriztek, meg egy olyan pici ovális ón pápaszemet, mintha egy pelére szabták volna), egy népművészeti múzeumba, egy végtelennek tűnő éttermi fogadásra meg egy balettestre, majd visszavezette a szálloda előcsarnokába, Jekatyerina felkötött egy bábuskát kócos hajára, és elindult beteg anyjához a hóviharban.” Még két rövid bekezdést idézek Updike-tól, nem úgy, s nem azt, amit leír, de lényege szerint valami azonost ők is átéltek, s nyilvánvalóan több, a Szovjetunióba látogató író átélt. „… a hazaindulás előtti hétre ezernégyszáz rubel gyűlt össze a zsebében – hivatalos átváltási árfolyamon ezerötszáznegyven dollár. Nem tudta mire költeni. Az összes szállodáját, repülőjegyét, éttermi számláját fizették helyette. A szovjet állam vendége volt. Egyetlen percre sem hagyták magára. Azon az első délutánon a rubeleken kívül állandó társaságot is kapott, egy tolmács-kísérőt…”* Tolmács-kísérőnk nekünk is volt, mindig velünk volt, mindent intézett helyettünk, s nyilván mindenről beszámolt azoknak, akiknek be kellett számolnia. 1986-ban ugyanaz a rendszer működött, mint 1964-ben.

John Updike: Bech bolyong, fordította: Kovács Attila, Európa Könyvkiadó, 1999, 14, 13.

21.

A Szovjetunióban leginkább mégis a méretek leptek meg.

Nem az, hogy nagy ország, nagy birodalom volt, nem az, hogy Moszkva óriási volt, ha jól emlékszem, akkor hatvan kilométernyi átmerővel lehetett volna kört rajzolni köré, ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy Kecskemét valójában Budapest elővárosának is tűnhet, nem, nem ezek leptek meg, mert mindez csak a nagyságnak a térbeli kivetülésének nevezhető. Az lepett meg, hogy minden nagy volt, nem csak a városok voltak nagyok, hanem a házak is, s az utcák is szélesek voltak.

Minden nagyobb volt, mint amihez itthon szoktam.

Meglepett az is, hogy a hatalmas tereket belakták, utaztak folyamatosan ezer kilométereket, repültek több ezer kilométereket, valójában zokszó, panasz nélkül.  

Hasonlóan meglepő volt a nemzetközi világgal való találkozásom. Itthon árnyékban éltünk, a külső világgal alig volt kapcsolatunk, Moszkvában, bármilyen furcsán hangzik is ez, lehetett érezni a mozgás lehetőségét. Nem azt mondom ezzel, hogy a szovjet állam minden polgára szabadon repülhetett, mert akkor ehhez a jogi feltételeket is biztosítani kellett volna, és az anyagi lehetőségekkel is rendelkezniük kellett volna, hanem azt mondom, Moszkva minden körülmény ellenére jelentős nemzetközi központ volt, s a repülőterek forgatagában, még a fegyveresek által őrzött amerikai repülőgépek látványában is megéreztem a nemzetközinek tekinthető világ mozgását.

Akkor találkoztam ezzel a látvánnyal először, először, mondom ma, noha hasonló mozgásokban azóta sem volt részem,

Éjszaka repültünk Moszkvából Alma-Atába. Meglepett, hogy Moszkva belföldi repülőterén tömegek voltak, nem szoktam még hozzá ahhoz, hogy a nagy országban megkerülhetetlen a légiközlekedés. A hatalmas, kétszintes utastérrel rendelkező IL 86-os gépen a szó szoros értelmében féltem. Féltem attól, hogy a hatalmas, sötétbe borult területek felett szétesik a gép. Akkor még nem tudtam, hogy milyen orvosságot ajánl Gabriel Garcia Márquez a repülés ellen. „Nekem megvan a saját ’külön bejáratú’ zeném repülés esetére: a paletta meglehetősen sokszínű. Más-más zenét hallgatok az úti cél, a repülés időtartalma, éjszakai és nappali utazás esetén, mást első és mást turistaosztályon. .. A Madrid–Puerto Ricó-i járaton, amely a latin-amerikaiak ’családi’ járata, a legmegfelelőbb zene Beethoven mind a kilenc szimfóniája. Mindeddig azt hittem, megtaláltam a valódi, egyedül hatásos receptet a repülés félelmeire. Ebben a boldog hitben éltem egészen a múlt hétig, amikor egy alicantei olvasóm felvilágosított, felfedezett egy ennél is jobb módszert: hosszú repülőutakon szeretkezni kell, annyiszor, ahányszor csak lehet. Ez garantáltan elűzi a félelmet.”*

A repüléstől való félelem elűzésének erre a módjára nem gondoltam.

*Gabriel Garcia Márquez: Orvosság repülés ellen, fordította Bonifert Mária Népszabadság, 2014. május 10. Hétvége, 11. 

22.

Leegyszerűsítve mondom, egy hetet töltöttünk Moszkvában, egy hetet Alma-Atában, s egy hetet Frunzéban, Kirgízia fővárosában.

A hazaérkezésünk utáni héten következett be, ezerkilencszáznyolcvanhat december tizenhatodikán az alma-atai vérengzés.  Gorbacsov leváltotta Kunajevet, a kazak pártvezetőt, helyére Gennagyij Kolbint helyeztette, erre a Központi Bizottság székháza előtti téren tüntetők gyűltek össze, másnap több ezer ember jelent meg ugyanott, mire a Moszkvából érkezett vezetők elrendelték a különleges egységek bevetését. Három napig hadszíntérré vált Alma-Ata, három ember halt meg, ezernél többen sebesültek meg, kétezernél több embert letartóztattak, döntő többségük kazak volt.*

Alighogy hazaértünk, újra kérdeztük, hol tartunk az átalakulásban.

Gorbacsov egyébként éppen ezerkilencszáznyolcvanhat december tizenhatodikán hívta vissza a száműzetésből Andrej Szaharovot Moszkvába.

Ezerkilencszáznyolcvannyolc márciusában Kecskemétre látogatott Buda Ferenc barátja, Darkembej Sokparuli, egyik alma-atai vendéglátónk. Darkembaj iparművész volt, de inkább kézműves-mester, ott a kifejezéseken mást értenek, mint nálunk, a hagyományos kézműves-mesterségekkel foglalkozott, művészi szinten. Részletesen elmesélte az alma-atai vérengzés történetét, a teret a rohamosztagosok körbezárták, aztán minden oldalról megindultak középre. Később, amikor már elvégezték a feladatukat, tűzoltóautókkal felmosatták a teret. Ennek alapján az egy ember halálát jelző adat megkérdőjelezhető.

Később ugyanez a forgatókönyv ismétlődött meg Tbilisziben, ezerkilencszáznyolcvankilenc áprilisában, ott tizenheten vesztették az életüket, közülük tizenhat asszony.

*Az Alma-Atában és a Tbilisziben történtekről: Dalos György: Gorbacsov, Ember és hatalom, ih.: 136 – 139.,196–197  

23.

Akkor, amikor hazajöttünk a Szovjetunióból, nem hittem, hogy bármiféle valódi változás történhet körülöttünk.

Újabban történeti s politikatörténeti olvasmányaim meggyőztek arról, hogy a politika mindig, minden időpillanatban több, modellek által kialakított forgatókönyv közül próbál választani, a valódi történések számos esetben az adott hatalmi centrumok által kialakított, aztán pedig kiválasztott modellek ütköztetéséből alakulnak ki. Az elemzőközpontok nyilvánvalóan a szocialista világ feltételezett összeomlása kapcsán is számos forgatókönyvet készítettek, a hatalmi központok pedig nyilván számosat ütköztettek is egymással.

A világ így működik, bármilyen nehéz is ezt megszoknom, s akkor is így működik, ha ezt a működési gyakorlatot nem tudom elfogadni.

Örülök annak, hogy akkor, amikor a rendszerváltáshoz vezető történések zajlottak, semmit nem tudtam semmiféle forgatókönyvről. Egyetlen forgatókönyvről sem tudtam, sőt, még arról sem, hogy egyáltalán léteznek a konkrét napi történésekkel kapcsolatos forgatókönyvek.

Ha tudtam volna róluk, akkor nem tudtam volna a legtermészetesebb emberi örömmel megélni az akkor történteket.

Ha tudtam volna a forgatókönyvekről, akkor nem tudtam volna hinni a történelem mozgásában.  

Az 1989-es változásokhoz vezető folyamattal kapcsolatos forgatókönyvekről részletesen ír Kalmár Melinda a Magyarország és a szovjetrendszer kapcsolatát vizsgáló munkájában.  A könyvből itt csak egyetlen időpillanattal kapcsolatos modell-rendszer ismertetését idézem: „A szovjetrendszer fokozatos liberalizálódásának történetéből következhet az, hogy volt olyan modell a nyolcvanas évek második felében, amely a Nyugat számára már elfogadhatónak tűnt, és amit még a szovjet vezetés is megfelelőnek, sőt, esetleg már vágyottnak is talált, a kelet-európai értelmiség pedig még éppen elviselhetőnek. Ez a köztes megoldás lehetett volna egy konföderációs keretbe ágyazott, korporációs megoldásokkal kombinált erős elnöki rendszer. … A rendkívül eltérő politikai szándékok metszetében végcélként kirajzolódott egy korporált föderatív elnöki rendszer víziója az egész régióra.”*

*Kalmár Melinda: i. m. 599.    

24.

Ki mondja meg ezek után, hogy hogyan történik a történelem, s hogy a történelem formálásában mi az emberek szerepe?

Biztos vagyok abban, hogy a nyolcvankilenchez vezető emberi küzdelmek, vállalások nem voltak fölöslegesek, még akkor sem, ha egyes modellek megteremtői ezekről semmit nem tudtak.

25.

Itthon minden ugyanúgy folytatódott, mint ahogy korábban is ment a világ. A szerkesztőségben nem találtam a helyemet, iskolát kerestem magamnak, ahol taníthatnék, közben írtam azokat az írásaimat, amelyek majd az első könyvemben megjelennek.

Közben pedig olvastam, még többet olvastam, mint korábban. Mintha gátszakadás történt volna, egyre több írás jelent meg ötvenhatról, különösen ötvenhatról jelent meg sok írás, interjúk, beszélgetések a kivégzettek családtagjaival, ekkortól beszélnek a 301-es parcelláról, ahova a kivégzetteket emberhez méltatlan körülmények között eltemették. Emlékeim szerint az akkor még illegális Beszélőben láttam először képeket a 301-es parcellát befutó gazról és a drótkerítés darabjairól.

Aztán jöttek az írások az ötvenes évekről. Érezni lehetett, hogy az elinduló áradatban az irodalom egyre inkább másodlagos tényezővé válik, legalábbis a közönség számára.

Másképpen mondom, érezni lehetett, hogy csak a politizáló irodalom számíthat a közönség érdeklődésére.

26.

Közben a Szovjetunióban is megváltoztak a nyilvánosság keretei.

A könyvespolcon pár könyvet keresek meg, az első sorban állnak, érzékelnem kell őket, tudnom kell róluk. Az Arbat gyermekei, Anatolij Ribakov regénye ezerkilencszáznyolcvankilencben jelent meg magyarul, Trifonovtól az Eltűnés ezerkilencszáznyolcvannyolcban, Salomov Kolima című, a lágervilágból történeteket elmondó, a legmagasabb irodalmi szinten álló kötete ezerkilencszáznyolcvankilencben, Borisz Paszternak Zsivago doktora  ezerkilencszáznyolcvannyolcban, és még Arthur Kostler Sötétség délben-je is ebben az évben, Szász Béla Minden kényszer nélkül című könyve pedig egy évvel később, ezerkilencszázkilencvenháromban pedig három nagyméretű kötetben Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag szigetvilág 1918–1956 című munkája is megjelent magyarul, igaz, ennek jóval előbb volt egy kalózkiadása is. Ha ehhez hozzávesszük a fordításhoz és a megjelentetéshez szükséges időt, akkor nem túlzás azt mondani, hogy a nyilvánosság keretei ezerkilencszáznyolcvanhattól ugyancsak erősen tágultak.

Irodalomról, művekről volt szó, de sokáig politikáról szólt minden.

A Gorbacsovról írott könyvében Dalos György leírta Az Arbat gyermekei című regény megjelentetéséhez kapcsolódó történetet: „Az Arbat gyermekei kései happy endjét a szerző és Alekszandr Jakovlev között 1986 májusában lezajlott beszélgetésnek köszönheti. A főpropagandista, aki Gorbacsov megbízásából járt el, a szerzőt a Sztaraja Ploscsagyon, a KB székházában a következő kijelentéssel fogadta: „Önnek nem sikerült meggyőznie engem arról, hogy Sztálin adta parancsba Kirov meggyilkolását, ám az a kitartás, amellyel ön a regény megjelentetésének szükségességét hangoztatja, nagy hatást gyakorolt rám. Ezzel megadta a zöld utat, jóllehet a cenzúrával folytatott harc Ribakovnak egy szívinfarktusába került. Végül is a régen várt mű 1987 áprilisában látott napvilágot egy moszkvai folyóiratban.”­*

*Dalos György: Gorbacsov, Ember és hatalom, ih.: 124.

27.

Valóban politikáról volt szó, azt, amit a történészek nem írhattak le Sztálinról, az áldozataikról, leírták az írók a maguk vagy az általuk teremtett hősök élettörténetébe ágyazva, mert tartoztak maguknak, családjuknak, a világnak azzal, hogy elmondjanak mindent arról, ami a családjukkal és velük történt. Az orosz irodalomnak ez a vonulata talán Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című munkájával kezdődött, s más munkák mellett Vaszilij Grosszman Élet és sors című regénye is ebbe a sorozatba illeszkedik. 

Grosszman Sztyepan Kolcsugin című regényét Németh László fordította magyarra, ezerkilencszázötvenkettőben jelent meg, ezt ma már aligha olvassák, Panta rhei című munkája pedig először ezerkilencszáznyolcvankilencben látott napvilágot magyarul, akkor a rendszerváltás politikai és szellemi mozgása takarta el sokak elől. Tzvetan Todorov fundamentális jelentőségű, A rossz emlékezete, a jó kísértése (Mérlegen a huszadik század) című munkájában Vaszilij Grosszman XX. százada címmel portré olvasható róla. 

Az Élet és sors nagyregény, a huszadik század poklairól tizenkilencedik századi módszerekkel írt nagyregény. Középpontjában a sztálingrádi csata áll, az ehhez kapcsolódók élettörténetében, családtagjaik, rokonaik, barátaik történeteiben a második világháború egész tablóját láthatjuk, az olvasás közben a szemünk előtt bontakozik ki egy család története, egy kivételes tudóssal a középpontban, az evakuált, majd pedig a Moszkvába visszatért tudományos intézet története kerül a szemünk elé, majd az orosz munkatáborok és a német koncentrációs táborok világa az állóháborúban, majd a mozgásba lendülő fronton harcoló orosz és német katonák világa, s a felső politikai és katonai vezetők világa egészen Sztálinig és Hitlerig. Közben átéljük a halálokat és szenvedéseket, azt, amit az ezer, a százezer és a millió halál említése nem tud átélhetővé tenni, Grosszman átélhetővé teszi.

A regény ebben a vonatkozásban megelőlegezi Jonathan Littel Jóakaratúak című regényét, ez a könyv a gonoszságot állította középpontba, nem elvontan, hanem emberinek nem mondható, de mégiscsak emberi életekhez-életutakhoz való kötődésében. Grosszman regénye nem állítható párhuzamba az orosz és a világirodalom legnagyobb munkáival, viszont történeti igazsága ma is fogva tart bennünket. Grosszman hitelesen látta a történelmet, történeti érvényességgel tudta leírni a sztálini világot is és a második világháború világát is. A regény megjelenésének története, majdnem regényét írtam Sinkó Ervinre visszautalva, kapcsolódik a huszadik század világához, az ezerkilencszázhatvanban elkészült regényt azonnal betiltották, először Nyugaton jelent meg ezerkilencszáznyolcvanban, majd a Szovjetunióban ezerkilencszáznyolcvankilencben, nálunk pedig kettőezer-tizenkettőben.

Vaszilij Grosszman regénye: Élet és sors,fordította: Soproni András, Európa Kiadó, 2012.       

Tzvetan Todorov Grosszmanról:  „A sötétség százada nem minden részletében sötét. Néhányan, akik ekkor járták útjukat, vezetőként szolgálhatnak a rosszon való átkelésben. Portrésorozatomat Vaszilij Grosszmannal kezdem, a század egyik nagy írójával, aki zsidó származású, orosz anyanyelvű, szovjet állampolgárságú, s akinek halála után megjelent két könyve – Élet és sors, valamint Panta rhei– a totalitárius társadalom kivételes elemzését tartalmazza. Kivételes, mivel teljesen elszigetelt, távol a tárgyról írt egész irodalomtól és minden nyilvános, de még privát vitától is, mégis ugyanahhoz az igazsághoz juthatunk el vele, amelyet történészek írásai kutatnak, azaz ahhoz, amely az események mély értelmét megvilágítja.”*

*Tzvetan Todorov: A rossz emlékezete, a jó kísértése, Mérlegen a XX. század, fordította: Bethlen József, Napvilág Kiadó, Budapest, 2005, 54.

28.

Gyorsolvasások, a történelemmel kapcsolatos új információk gyűjtése, újabb összefüggések keresése, mintha egy-egy irodalmi mű, regény történelmi monográfia lett volna, akkor minden hasznosítható adat, utalás fontos volt számunkra.

Az a világ, amelyikben éltünk, majdnem harminc évvel az akkori történések után mondom ezt, ezzel a habzsolással, az egykori történések iránti teljes kíváncsiságtól jutott el a történelemtől való elfordulásig. De nem abból lett elege, amiről olvasott, s nem is abból, ahogyan tálalták neki mindazt, amiről évtizedekig még csak nem is beszélhetett senki, merthogy az eddig említett magas színvonalú irodalom mellett a történelmi tények közlésében egyre hangsúlyosabb szerepet játszott a bulvársajtó, bulvár-, sőt egyenesen kalózkiadók működtek, már ezerkilencszáznyolcvankilenc előtt is, ezek abban a pillanatban megjelentek, amelyikben szabad lett a sajtó.

Nem, nem erről volt szó, mindezek csupán kísérő jelenségek voltak, az emberek észrevették, hogy életük, amit addig a múlt által meghatározottnak gondoltak, egyre kevésbé függ a múlttól, az életüket, létüket a szinte naponta kell megoldaniuk.

Azt is észrevették, hogy az életük gondjait nem oldja meg helyettük senki, erről is maguknak kell gondoskodniuk. Ezt a felismerést nehezebben tudatosították magukban, mint a történelmiségtől való elfordulást.

29.

Az információ-éhségben elolvasott sok-sok regény közül korszakos remekműként emelkedik ki, Borisz Paszternak Zsivago doktor című regénye. Azok, akik újabb történelmi adalékokat vártak tőle, csalódhattak, egyetlen olyan dátum, név sem szerepel benne, amelyekről korábban nem lehetett volna tudni, sőt, ha jól megnézzük, a pontos dátumokhoz köthető eseményekről talán egyetlen szó sem esik benne, ahogy a történelemkönyvekbe került nevek sem említődnek a regényben. Talán ennek tudható be, hogy a megjelenést követő lelkesültség után szinte nem is beszéltek róla, a történelem és az irodalom iránt valóban érdeklődő olvasók sem nagyon emlegették. A magyar gondolkodásba való bekerülése valamennyire olyan, mint Márai Sándor munkáinak a hazai világba való bekerülése, beszélni beszélnek róla, de olvasója kevés akad. Persze, Márai egész életművét késve ismerjük meg, ennek a nagy terjedelmű életműnek a megjelentetése hosszan elhúzódik, valójában még mindig tart.

A Zsivago doktor nem a történelmi tényeknek a regénye, hanem magatartásé, a regényben maga a magatartás kötődik a történelemhez. Ezt a regényt költő teremtette, rövid bekezdései, részletei, a történéseket odébb görgető fejezetei mintha a lírikus újabb és újabb futamai lennének. Mélyen orosz alkotás, ez érződik az orosz irodalmi hagyományhoz való viszonyában, s az orosz tájhoz való viszonyában is. Zsivago doktornak és családjának a keletre való utazása, az orosz táj leírása Tolsztojt juttatja eszünkbe. A doktor a maga földdel való munkájának idején Puskint olvas, aztán Tosztojt, mellettük pedig Stendhal és Dickens munkáit.   Tolsztoj jelenlétét nem csak a táj, misztikusabban az orosz föld leírásában érezzük, hanem a történések megjelenítésében is, ám az, ami Tolsztojnál egy-egy folyamat lassú megjelenítésében mutatkozik meg, az Paszternaknál apró töredékek eredőjeként, a töredékességet az egymástól elkülönülő fejezetek önmagukban is jelzik. Paszternaknál nem tűnnek fel a történelemben fontos szerepet játszó hadvezérek, politikusok, ám ez nem jelenti azt, hogy Zsivago doktor kívül áll a történéseken.

Nem áll kívül azokon, sőt, pontosan is érti a történéseket, s azokat, akik a történéseket formálták, ám Zsivago doktor azokat képviseli, akikkel, s akikre hivatkozva megtörténtek a huszadik század első harmadának oroszországi történései. Zsivago doktor érzi és érti a történelmet, elviseli a rá mért hatását, de nem mozdul vele.

Pusztulásokkal teli, ma is nyugtalanító regény.

„Micsoda nagyszabású műtét! Fogja, és mesterien, egyszerre kimetszi a régi gennyes fekélyeket.˘Egyszerűen, kertelés nélkül kimondja az ítéletet az évszázados igazságtalanság felett, amely megszokta, hogy meghajoljanak, hajbókoljanak, térdet hajtsanak előtte. Van abban valami régről ismerős, meghitt-nemzeti szellem, ahogy ezt félelem nélkül végbevitték. A fényhozó Puskin feltétlensége, a tényekhez ragaszkodó Tolsztoj kibúvót nem ismerő tántoríthatatlansága. … És mi a legzseniálisabb benne? Ha valakinek azt a feladatot adnák, hogy teremtsen új világot, kezdjen új időszámítást, feltétlenül szüksége lenne rá, hogy legelőször is megtisztítsák neki a terepet. Azt várná, hogy legyen vége a régi századoknak, mielőtt ő nekifog az újak építésének, neki kerek szám kellene, új bekezdés, üres lap. Hát tessék, itt van. A történelemnek ez a példátlan csodája, ez a nyitány belegördült a folydogáló hétköznapok sűrűjébe, nem nézve, merre tartanak. Nem az elején kezdődött, hanem a közepén, előre megállapított határidők nélkül, az első kínálkozó hétköznapokon, a városi villamosközlekedés legnagyobb forgalma közepette. Ez a legzseniálisabb benne. Ilyen nem helyén és idején való csak az lehet, ami nagy” – mondja az őt körülvevő történésekről Zsivago doktor.*

Lihacsov akadémikus így jellemezte a regény főhősét: „Jurij Andrejevics Zsivago nem más, mint a prózában is lírikusnak mondható Paszternak lírai hőse. … Zsivago olyan személyiség, aki mintha arra lett volna teremtve, hogy úgy fogja fel korát, hogy közben a legcsekélyebb mértékben se avatkozzon bele. A regényben a legnagyobb mozgató erő a forradalom ősereje. Maga a főhős azonban nem hat a forradalomra, s nem is törekszik erre, nem avatkozik bele az események menetébe, azokat szolgálja, akikhez éppen odacsöppen…”**

*Borisz Paszternak: Zsivago doktor, fordította: Pór Judit, Árkádia Kiadó, 1988, 217–8.

**Dmitrij Lihacsov: Tűnődések Borisz Paszternak Zsivago doktora felett, in.: Dmitrij Lihacsov: Az orosz kultúra két ága, Válogatott tanulmányok, válogatta és fordította Goretity József, Russica Pannonicana, 2010,  239, 242.

30.

Miközben addig meg nem jelent dokumentumokat, regényeket olvastunk, vagy éppenséggel azok olvasására készültünk, az Újhold-évkönyv második kötetében, abban a kötetben, amelyikben Szőcs Gézának a társadalmi tudat széteséséről írott, korábban már idézett verse, Nádas Péter Egy bőven termő barackfa című elbeszélése, s Mészöly Miklós Bolond utazása, s még annyi más fontos írás jelent meg, ilyen bőven termő volt akkor a magyar irodalom, Leltárhiány című tanulmányában Domokos Mátyás fontos gondolatmenetet mutatott be. Gondolatmenetében nem azt kérdezte, hogy mi az, ami a magyar írók munkáiból addig nem jelent meg, s ha nem jelent meg, akkor miért nem jelent meg, hanem azt, hogy a magyar történelem ezerkilencszáznegyvennyolc után bekövetkezett fordulata milyen műveket nem engedett megszületni. A kérdést csak Domokos Mátyás felkészültségével lehetett megválaszolni, hiszen szerkesztőként napi szinten kapcsolatot tartott a legnagyobb magyar írókkal, miközben irodalomtörténészként pontosan rendszerezte is mindazt, amit tudott. Ennek megfelelően megmutatta, hogy mit nem írtak meg a magyar írók, mert a körülmények nem engedték meg a szóban forgó munka megszületését.

Domokos Mátyás gondolatmenete erősen megérintett. Akkor már évek óta Németh László gondolkodásának huszadik századi vonásairól tűnődve, eközben észre kellett vennem, hogy számos tervezett írása nem íródott meg – mert az őt körülvevő társadalmi-szellemi közeg nem engedte meg számára a megírásukat. Így temetődött el az ötvenes évek elején tervezett Jézus-regénye is, ennek helyére lép majd az ötvenes évek végétől írt Irgalom című regény.

Két gondolatot idézek Domokos Mátyás írásából. Az egyik: az 1948 utáni elvi harc miatt „a magyar szellemi életet s azon belül a magyar irodalmat kettős veszteség érte, nemcsak attól fosztódott meg, hogy a korszak asztalfiókokba szorult műveivel utat és kapcsolatot találjon olvasóközönségéhez, a nemzetéhez, de a félelem bénító stresszhatása következtében, a kilátástalanság és reménytelenség depressziója miatt az egyes írói pályák törekvéseiben, növéstervében organikusan benne rejlő potenciális művek – ki tudja, milyen hosszú sora – semmisült meg végérvényesen.”  A másik gondolatmenet magával a kérdésfeltevéssel kapcsolatos: „Lehet-e rekonstruálni valamiképpen azt a félelmetes leltárhiányt, amelyet a kirekesztettség és a félelem bénító szorításában sokszor katakombaéletre kényszerült magyar írók alkotó inspirációjának a kimaradása, a puszta lehetőségnek az elvétele eredményezett a magyar irodalom terméshozamában; s földereng-e valamilyen nyom a hallgatás kényszerének áldozatául esett művek sorsáról, mint Antonioni Nagyítás-ának egyik negatívján, a pisztolyt tartó kéz mögött az ismeretlen áldozat sziluettje?”*

­*Domokos Mátyás: Leltárhiány, in.: Újhold-Évkönyv 1986/2, Magvető Kiadó, 1986, szerkesztette: Lengyel Balázs, 253–4, 259.        

31.

A leltárhiány kifejezést másként is lehetett volna érteni, a nyolcvanas években sok szó esett arról, hogy magyar íróknak valójában nem volt mit elővenniük a szekrényeikből, a magyar irodalomból hiányoztak azok a művek, amelyek a fennálló rendszert bírálták, vagy más okok miatt akadtak fenn a nem létezőnek mondott cenzúrán.

Ez a megállapítás egészében nem volt igaz. A Magyarországon kialakított kiadói rendszer nyitottabb és kifinomultabban céltudatos is volt, mint a nyílt cenzúrát alkalmazó országok kiadói gyakorlata. Nálunk sok olyan könyv is megjelenhetett, amelyik más szocialista országban nem láthatott volna napvilágot, ugyanakkor a nem működő cenzúra húzásokkal, átírásokkal, rövidebb vagy hosszabb szövegrészletek elhagyásával számos munkát „mentett meg” a süllyesztőbe kerüléstől, ennek erkölcstelen voltáról talán nem is kell beszélnem, ahogyan az öncenzúra erkölcsöt romboló működéséről sem.

Nálunk két nagy irány előtérbe kerülése jelezte a korábbinál nyitottabb világot. Az egyik irány a történetiség volt, ezen belül mindaz, ami korábban tiltottnak számított, a nemzeti történelemhez kapcsolódó területek mellett a huszadik század nagy, addig elhallgatott területei, így a magyar és a nemzetközi párttörténet egyes mozzanatai, főképpen pedig ezerkilencszázötvenhat történései kerültek előtérbe.

A másik nagy, ekkor előtérbe kerülő, a nyilvános beszédben eddig majdhogynem tiltottnak számító terület a határainkon túl élő magyarság életéhez kapcsolódott. A szélesebb nyilvánosság valójában ekkor döbbent rá a határinkon túl élő magyarság létére, létkörülményeire, különösen a nyílt nemzeti elnyomás alatt élő erdélyi magyarság létére és léthelyzetére.   

Ha jól megnézzük, akkor az alapozó lépéseket mindkét területen az irodalom tette meg, az irodalom és a társadalomtudományok, különösen a történettudomány, a néprajz, s egyre erősebben a szociológia. Az irodalmi folyóiratok a nyilvánosság adott területein, azokat tágítva sokat tettek ezeknek a nagy témáknak a felfedezéséért, miközben a nyilvánosság kereteit jelző cölöpöket is odébb helyezték.

Ha továbbra is ezt a két nagy területet szemléljük, akkor észrevehetjük, hogy önmagában egyik terület előtérbe kerülésének, sőt, a két terület együtt való előtérbe kerülésének sem volt szükségszerű következménye az adott társadalmi rendszer leváltása. Ha magamra gondolok, akkor azt mondom, hogy a jövővel kapcsolatos elképzelések teljes egészében hiányoztak a gondolkodásomból. Nem akarok durván általánosítani, most mégis kilépek az ismét meglelt egyes szám első személyű beszédmódból, s azt mondom, azt nem tudtuk, hogy mit akarunk, csak azt tudtuk, hogy miben nem akarunk tovább létezni. 

32.

Ötvenhat emléke beleférhetett volna a demokratikus szocializmus keretei közé is, ha ilyet ki lehetett volna alakítani, ha az államszocializmus átalakítható lett volna demokratikussá, s a nemzeti-nemzetiségi kérdés is kezelhető lett volna, legalábbis teoretikus szinten a szocialistának nevezett rendszer keretein belül, ha történetesen nem nemzetállamok kialakítására törekedtek volna az úgynevezett szocialista országok. De már a demokratikus szocializmusként meghatározott rendszer is felvetette volna a szabad, többpárti választásokat, innét kezdve viszont már a rendszerváltás konkrét folyamata kezdődött volna, ahogy kezdődött is, a jogi-technikai kérdéseket tekintve ezerkilencszáznyolcvankilencben.

Ez a gondolatmenet több összefüggést segíthet megérteni. Egyrészt azt, hogy miképpen válhatott ötvenhat, annak ellenére, hogy szinte minden politikai tábor mást látott benne, voltak, akik az elrontott szocialista gyakorlat megreformálására való kísérletet, voltak, akik nemzeti szabadságharcot, a rendszerváltás fundamentumává, a rendszerváltáshoz elvezető folyamat megalapozójává. Ahhoz viszont, hogy a rendszerváltás a maguk konkrétságában megfogalmazott célok nélkül is végbemehetett, a szocialista világ gazdasági összeomlása is szükségeltetett, nem beszélve arról, hogy az adott társadalmak megértek az átalakulásra, enélkül az újabb világra való ráhangoltság nélkül a legtöbb helyen véráldozat nélküli átalakulás nem mehetett volna végbe.   

33.

Az említett mozgások között jelent meg az első „Bibó-összes”, valójában azonban Bibó István válogatott munkáinak három kötete, a dátumot most tudatosítom magamban, ezerkilencszáznyolcvanhatban jelent meg a három kötet. Bibó István tanulmányai addig a nyugati kiadás alapján voltak elérhetőek, vagy, ha az írások valamikor folyóiratban megjelentek, akkor az eredeti megjelenési helyükön. Emlékeztem, hogy a „Bibó-összes” is két részletben jelent meg, azaz az első három kötet után jött a negyedik kötet, amelyikben az előző kötetekből kihagyott, azaz ott még politikai okok miatt nem közölhető írások is megjelenhettek. Ez a negyedik kötet történetesen ezerkilencszázkilencvenben jelent meg. A történet megkésve kísértetiesen hasonlít arra, ami a Németh László-életműkiadás köteteivel történt, ott Sorskérdések címmel egy kötetbe gyűjtötték össze mindazokat az írásokat, amelyek a politika számára gondot jelentettek. Ez a kötet, és az ugyancsak a problematikusnak tekintett írásokat tartalmazó Életmű szilánkokban című két kötet jó évtizeddel az életműsorozat előző kötete után jelent meg – ezerkilencszáznyolcvankilencben.

Emlékszem, álltam a könyvesboltban, néztem az akkor érkezett példányokból épített könyvhegyet, s tudtam, hogy alig vásárolnak majd a könyvből.

Nem olyan időket éltünk, az irodalom révén történő politizálás akkorra már eltűnt.