Cikk A Mtg5oa - Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2013 – Augusztus
2013 – Július
2013 – Június
archívum …

legújabb könyveink: Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
Gábor Felicia – Csángó vagyok
Ferenczes István – A pepita hangya
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2013. június 20.

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:



















'+ ''+ (document.layers?(''):('
'))+ 'Loading image ...'+ (document.layers?'':'
')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2013 - április
Buda Ferenc

Fehérlófia

EGY MESE (FELTÉTELEZHETŐ) ÚTJAI

Töprengések a Fehérlófiakapcsán

 

Évtizedek óta, hozzávetőleg bő negyedszázada foglalkoztat váltakozó – de inkább így mondanám: meg-megújuló – erősséggel a Fehérlófia című magyar népmese, annak mitikus háttere, közeli s távoli párhuzamai, nem utolsó sorban pedig a jól ismert történet általam feltételezhetőnek vélt sorsa és sorsának alakulása.

Magára a mesére már akkor rányílott a tekintetem, amidőn úgy tíz-tizenkét esztendős korom táján  először olvastam egyik – talán épp Arany László lejegyezte – változatát. Utóbb aztán több variáns is a kezembe került, s idő teltével egymással kiegészülve lassacskán kialakították bennem a történet számomra teljesnek tetsző képsorát.

Tárgyi szempontból nincs különösebb jelentősége, ám azért futólag megemlítem,  mi minden ragadta meg annak a könyveket faló, hajdani kiskamasznak a figyelmét ebben a mesében. Legelőször is az, hogy a hőst egy ló hozta világra. Egyéb olvasmányaim révén hallottam már valamit harangozni a totemizmusról, az állat-ősökről szóló hiedelmekről, s felkeltette kíváncsiságomat, hogy lám, nemcsak az indiánoknál van ilyesmi, de a mi néphagyományaink is megőriztek valami hasonlót. Anyám egyetlen gyereke lévén az sem kerülte el a figyelmemet, hogy sok más mesétől eltérően itt nem a legkisebb, hanem az egyetlen fiú a főhős (aki legfeljebb az ellenfelekhez képest látszik a legkisebbnek). Szokatlan volt a fiú évekig tartó szoptatása (nem sokkal később olvastam róla, hogy némely természeti népnél ez általánosan elfogadott és gyakorolt szokás), az anya által kitűzött fakéreghántó erőpróba, s voltaképp a mese minden epizódja, de leginkább az, ahogyan a griffmadár segedelmével, ám végül az élelem elfogytakor öncsonkítás – azaz részleges önfeláldozás – árán az alsó világból feljut a felsőbe. Azon csak futólag akadtam fenn, hogy apja nincsen a hősnek, csupán anyja, kellő ismeret híján mit sem tudván akkor még arról, hogy ez is egy olyan körülmény, ami  a keletkezés ősi voltára utal. Ez a mese mindenesetre jobban érdekelt s mélyebben megérintett, mint a hazai tájakon – kiváltképp városi környezetben – verhetetlenül népszerű Grimm-gyűjtemény darabjainak bármelyike (például a hátborzongatóan sötét és visszataszító bűncselekményt visszájára fordító s mesévé szublimáló Jancsi és Juliska történet).

Aztán telt-múlt az idő, figyelmem többfelé ágazott, ezzel is, azzal is foglalkoztam, életem úgyszintén kanyarokat vetett. Figyelmem – immár céltudatosan – kevés híján négy évtized múltán fordult ismét Fehérlófia  felé. Kirgiz, kazak, baskír, ujgur népköltészettel – főként mesékkel, hősénekekkel –  foglalkoztam, s ezek böngészése, fordítása közben bukkantam rá (persze, sok egyéb mellett) a Fehérlófia-történet bizonyos alakjaira és epizódjaira. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy számos mesében, főleg az ősi mítosz-elemeket leginkább megőrző ún. varázsmesékben a szöveg egy része verses formájú, másfelől viszont némely hősi ének versfolyamát egy-egy kisebb-nagyobb terjedelmű prózai szöveg szakítja meg. Ez utóbbi jelenség kiváltképp feltűnő volt a baskír népi eposzok – Ural Batir, Akhak Kola („sánta fakó”), Kara Jurga („fekete poroszka”) – esetében, sőt ezek némelyikét prózai meseként is lejegyezték. Szöget ütött a fejembe: vajon miért alakulhatott (avagy: alaktalanulhatott) ez így? Arra a feltételezésre jutottam, hogy az eredetileg versként született s versként ill. énekként előadott eposzok nem mindenkor kerültek a legkiválóbb előadók kezébe – pontosabban: ajkára –, s a versszöveg kristályalakzata, amellett, hogy tartalmilag követte az elbeszélt történet menetét, helyenként amorf prózává esett széjjel.

A leginkább rátermett előadók hiányának számos oka lehetett. Egyik lehetséges ok az, hogy régente sem mindenkor születtek csupa kiválóságok. Továbbá: még a legkiválóbbaknál is bekövetkezhet olykor – esetleg épp a lejegyzés idején – átmeneti vagy végleges emlékezetkiesés, amit az énekmondó „gyalogjáró beszéd” közbeiktatásával iparkodik áthidalni. Végül, de nem utolsó sorban: valami okból vagy céllal magát az énekmondót is eltehették láb alól, s ebben az esetben az általa életben tartott verses szellemi vagyon vagy végleg és nyomtalanul odaveszett, vagy pedig mások gyarlóbb emlékezete révén többé-kevésbé romlott  és töredékes állapotban, alkalmanként teljes egészében prózává alakulva maradt fenn.

Ismeretes, hogy a dominanciára – magyarán: egyeduralomra – törő civilizációk az emberi történelem során milyen változatos, körmönfont s kíméletlen eszközökkel és módszerekkel igyekeztek háttérbe szorítani, elnyomni, sőt felszámolni a tőlük eltérő kultúrákat és civilizációkat; sok esetben e kultúrák és civilizációk létrehozóit, fenntartóit és hordozóit is. Erre számos példát hozhatunk fel mind a múltból, mind pedig a jelenből, s ebből a szempontból – hogy csupán egy-két példát említsünk – a zsidó- és keresztényüldözések, a középkori keresztes hadjáratok, az Újvilág Kolumbusz előtti civilizációinak megsemmisítése, a skandináviai lappok véres erőszakkal véghez vitt „térítése” lényegében egyazon megítélés alá tartoznak.

Az 1100 éves keresztény magyar államiság kezdeteire sem a krisztusi, szelíd türelem nyomta rá a  szeretet pecsétjét. A szentelt vízzel s egyben tűzzel-vassal véghez vitt térítés eredményeként a régi hit fenntartói, hordozói és továbbhagyományozói, a táltosok, javasok, regösök, énekmondók vagy megtértek a szentegyház kebelébe, vagy pedig rövid úton a túlvilágon találták magukat; s ez utóbbi volt a gyakoribb eset. (A másság iránti tolerancia eszméje – lásd Szent István királyunk Intelmeit fiához, Imre herceghez – már akkor is csak bizonyos korlátok közé szorítva bontakozhatott ki...) 

Az itt csak igen szűkszavúan említett körülményekből és megfigyelésekből kiindulva már jó ideje arra a gondolatra jutottam, hogy a valaha minden bizonnyal meglévő, ám elveszett (vagy inkább: elveszejtett)magyar hőseposz – illetve: annak jobbára prózai szöveggé omlott töredékei és maradványai – után nem a királyi krónikások nevével jegyzett hun-magyar mondakörben, hanem a szájhagyományban fennmaradt, szorgosan begyűjtött s Berze Nagy János jóvoltából kitűnően áttekinthető rendszerbe foglalt népmesekincsünk legősibb rétegében  érdemes keresgélnünk. Már csak amiatt is okkal feltételezhető ez, minthogy ősidőktől fogva megőrzött hun-magyar mondákra bajosan bukkannánk a néphagyományban. (No, nem azért, mintha az új rend szigora ezeket is kiirtotta volna; hisz krónikáinkban éppenséggel a hun-magyar jogfolytonosság igazolásaként jelentek meg; külön kérdés persze, hogy miféle forrásokból merítve.) Másrészt viszont mi sem ésszerűbb annál, hogy valamely nép szellemi ősműveltségének gyökerei a népköltészet, a mesék, szokások s a hiedelemvilág legmélyebb rétegeibe nyúlnak vissza. Talán nem tévedek nagyot, ha bő ezer esztendőt kitevő  nyugati keresztény s mindegyre szekulárisabb európaiságunk közepette ezt a legmélyebb réteget jómagam a már említett, keleti párhuzamokban bővelkedő ősi varázsmesékben vélem kitapintani, amelyeknek egyik – ha nem a – legszebbike a Fehérlófia. Lehetséges persze, hogy a vágyott, de visszahozhatatlan dicső múlt meg a világhódító s birodalmat alapító ősök rajongói számára ez az apja-se-tudjuk-kicsoda sehonnai fiú – akárcsak a „halzsíros atyafiság” – nem eléggé előkelő. Jómagam vele is megelégszem, s boldog vagyok, hogy kerek, de legalábbis helyreállítható, versbe foglalható, mitikus, ám nagyon is e világi, emberi történet(ek) maradt(ak) utána.

Kikerülhetetlen a kérdés: vajon hamis nyomon indult el hát Arany János, amikor nekilátott a Daliás idők megírásának? Iránta érzett, mélyről fakadó vonzalmam s határtalan tiszteletem ellenére is ki kell mondanom: maga a kiindulás szerintem téves volt. Korának gyermekeként Arany a kor igényeit és elvárásait követte – sietve hozzáteszem: belső meggyőződésből, nem pedig a költői-társadalmi karrier kiépítésére sandító számításból. Egy levert szabadságharc után a föld porában-sarában heverő nemzetnek akkor erre volt szüksége. Maga a mű pedig – már amennyi elkészült belőle – a magyar költészet ragyogó remekművei közé sorolható. Persze – Aranyról lévén szó – ebben nincs semmi meglepő: az ő műhelyében a forgácsok is – nomen est omen – aranyból kunkorodnak elő. Egyébként pedig a hun-magyar mondakört magam is nemzeti hagyományaink egyik elidegeníthetetlen részének tekintem. Azonban nem feledhetjük:  kiteljesedésében és fennmaradásában épp Arany művének van oroszlánrésze.

Nagy kísértést érzek rá, hogy eljátsszak a gondolattal: mi lett volna, ha a sors vagy a Gondviselés hosszú élettel s vasegészséggel ajándékozta volna meg Arany Jánost és Lászlót, a fiát? Vajon nem merültek volna-e alá ők is – esetleg épp kettesben s egymást segítve – a mesék mélytengeri árkaiba, hogy ott is utánanézzenek hajdani hősénekeink, az elveszett magyar naiv eposz elsüllyedt maradványainak?

Fenti kérdésem – mint sok egyéb, ami életem során megfordult már a fejemben – természetesen hiábavaló és felesleges.

Azt viszont szükséges, illendő és rendjén való kimondanom: munkám során mindvégig  magamon éreztem Arany János és Petőfi Sándor jóváhagyó tekintetét.

Ahogy azt e töprengéseim elején leírtam: Fehérlófia történetét több mint negyedszázada  forgatom magamban. Messzi keletre, Eurázsia belsejébe vezetnek a nyomok. Jómagam elsősorban török nyelvű népek meséiben akadtam ismerős szálakra.  Egyebek közt például ezek közé sorolható a baskír Medvefülű („ajugolak”) meg az ujgur Medve fia („aju baliszi”), de még a távoli Mongólia is előmutatja ottani rokonát a Fehér Szájú Borjú („am cagaan bjaruu”) személyében. Valamikor a nyolcvanas évek közepe táján barátomnak s költőtársamnak, Ratkó Józsefnek megemlítettem a Fehérlófiával kapcsolatos tervemet (ami akkor még inkább csak elképzelés volt). Lelkesen mondta: „Nagyszerű! A lányom meg a vejem mind a ketten néprajzosok, ők segítenek utánanézni, mi meg majd megírjuk!” Aztán ebből a majdból nem lett semmi. Jóska hamarosan átevezett a túlsó partra, én meg hosszú időn át csupán a magam tenyerében forgattam s gyúrogattam elképzelésemet, mint Vasgyúró azt a bizonyos vaslepényt. Közben persze sok mindennek magam jártam s néztem utána. Ma már tudom: az elveszett őseposz – talán még inkább, mint egy feltételezett ősnyelv – teljes egészét tekintve rekonstruálhatatlan, helyreállíthatatlan. Követni lehet ugyan egy darabig a nyomait, ám végül – akárcsak a Hosszú Szakállú Bakaraszéi az alsó világba vezető kürtő szájánál – eltűnnek, odavesznek a mélyben.

Külső és belső látásunk révén – a kutatások eredményeibe fogódzva, de nem tudományos, hanem szépirodalmi műként – természetesen újrateremthető s megírható a történet. Ehhez nekem – az érlelődési időn felül – végül is az kellett még ráadásul, hogy láthassam legkisebb fiúunokáim futásait és kapaszkodásait.

E körülmény, azt hiszem, valamelyest az élet dolgainak fontossági sorrendjére is rávilágít.

 

F E H É R L Ó F I A

 

Írtam  az azonos című  magyar népmese  s  a  vele rokon

eurázsiai mesék és mítoszok különféle változatai nyomán –

meg a magam feje után.

 

Feleségemnek, gyermekeimnek, unokáimnak –

s az utánuk következőknek

 

ELSŐ SZÓ

 

Hajdan, hajdan, hajdanán,

ősidők kora hajnalán,

ükatyáink idején,

öregapáink mezején,

túl a szittyós lápokon,

szíkfüves lapályokon,

vaksötét rengetegeken,

hósüveges hegyeken,

széles folyóvizeken túl,

tágas tengeren is túl,

hol az ég alja földet ér,

minden út ahol véget ér,

minden út ahol megered,

lakott egy kanca, hófehér.

Kemény patája kopogó,

lába szaporán robogó,

sörénye selyem, suhogó,

két szeme csillag, ragyogó.

Gazda volt ő ott, nem vendég,

ostorral nem űzték-kergették,

nyerget a hátán nem hordott,

patáján patkót nem viselt,

szájában zabla sosem volt,

fején kötőfék sosem volt.

 

MÁSODIK SZÓ

 

Egy nap e Fehér Ló megfogant,

s ellő ideje jöttekor,

hajnalfény hasadtakor,

épp a kelő nap keltekor

nem csikót – szült egy kisfiat.

Izgő-mozgó újszülött

feküdt a csapzott füveken,

aprócska volt, de eleven:

tágra nyitotta két szemét,

széttárogatta csepp kezét,

tétova lópaták alatt

markolászván a torsokat,

s pöttöm legényke létire

megvolt már annak mindene.

 

Anyja furcsállta módfelett:

„Ó, de parányi kisgyerek!

Sörénye alig, szőre nincs,

puha lábán még pata sincs?

Szopnia kell jó sokat,

akkor talán még megmarad.”

Szorgosan elkezdte hát

szoptatni csupasz kisfiát.

Teje oly bőséggel fakadt,

feltáplált volna hat fiat,

s nem e csutaknyi gyereknek –

ilyenből egész seregnek

untig elég lett volna az.

Úgy ám! Csakhogy a kis ravasz

egymaga mindet kiszopta,

„még, még!” – egyre csak szuszogta.

Napestig tejért kiabált,

másnap már négykézlábra állt,

harmadnap feltápászkodott,

anyjába úgy kapaszkodott,

rezgett a térde,  talpai

meg bírták mégis tartani!

Anyja örvendett módfelett:

„Erőre kap már, úgy lehet” –

s táplálta boldogan tovább

növekvő csuda kisfiát:

„Egyél csak, gyarapodj nekem,

gyönyörű kicsi gyermekem!”

 

Nőtt is a fiú, nődögélt,

anyjával vígan éldegélt,

s – tavasz, nyár, ősz, tél – ezalatt

hét év hamarost elszaladt.

Szól a Fehér Ló egy napon:

„Jer ide hozzám, kisfiam!

Látod-e amott azt a fát?

Húzd le róla a háncsruhát!”

Mászik a gyerek, küszködik,

kínlódva felkapaszkodik,

fel, fel a nyárfa hegyibe,

tépi, szaggatja lefele.

Hosszan a kéreg lehasad,

ám a fele háncs fenn marad.

 

Így hát a Fehér Kanca

fiát még tovább szoptatta,

s tavasz, nyár, ősz még le se tölt,

kéreg a fára visszanőtt.

 

Hét év így múlott el megint.

Fiának egy nap odaint,

mondván: „Egy fiam, fuss ide!

Mássz fel a nyárfa hegyibe,

kérgét körömmel hántsad le,

háncsát hasítva rántsad le!!”

Kúszik a fiú a fára,

legeslegfelső ágára,

tíz körmét akasztja bele,

úgy fejti-vonja lefele.

Kéreg is, háncs is leszakad,

ám a harmada fenn marad.

Tavasz volt, de még ősz előtt

kéreg a fára visszanőtt.

 

Fiát a Hófehér Kanca

újabb hét évig szoptatta.

Nőtt, nőtt a fiú, nődögélt,

anyjával vígan éldegélt,

nőtt maga, nőtt az ereje,

már-már alig bírt el vele.

Anyja így szólott egy napon:

„Fuss ide hamar, nagy fiam!

Tegyelek még egy próbára –

kapj fel arra a nagy fára!”

Nyomban a fiú odalép,

összeüti a tenyerét,

szökken a fára sebesen,

hántja-repeszti ügyesen,

s kéregtől-háncstól megfosztva

ott áll a nyárfa kopaszon,

tetőtől-talpig csupaszon!

Nem kell már többé szopnia:

felserdült Fehérlófia.

 

Öreg estétől reggelig

egy rövid éjszaka eltelik.

Reggel csak megtörli szemét,

anyja elibé odalép,

egyet köhint, majd megszólal,

s ezt mondja neki fennszóval:

„Láthattad, anyám, megtettem:

fáról a kérget leszedtem.

Ehhez nincsen is több szavam.

Ám a nagyja még visszavan.

Anyám, én immár felnőttem,

sok próba áll előttem.

Édes tejedet köszönöm,

felnevelésed köszönöm,

gondviselésed köszönöm.

Legény vagyok, lásd, nem gyerek,

világgá én most elmegyek.”

 

Fejét horgasztván, az anya

figyelt csak, mint szól a fia.

Nem volt rá mit mondania.

Hallgatott, hosszan hallgatott,

belül csak ennyit forgatott:

„Ó, az a pöttöm kisgyerek

de hamar felcseperedett,

most meg, lám, elmegy messzire...”

Egy horgon hurcolt a szive

örömet s nehéz bánatot.

Szorongató egy állapot!

Ám aztán erőt vett magán,

felleg-fekete bánatán,

végül maga is szóra lelt,

s fia szavára így felelt:

„Mindenkinek van dolga, van.

Menned ha kell, hát menj, fiam.

Tágas, kerek a nagyvilág,

ki-ki mehet, amerre lát.

Ég-Föld Ura legyen veled,

amerre jársz. De ne feledd:

anyádat hogy ne érje gyász,

magadra, fiam, jól vigyázz!

Várj még egy cseppet, ne siess!

Kezed hogy ne legyen üres,

ezeket én most odaadom,

segítsenek az utadon!”

S egy kardot, íjat-nyilakat,

meg egy bekötött csomagot

odanyújt neki ezalatt.

„Anyám!” –  szólt Fehérlófia.

Több szava nem maradt szólnia.

Kardját övére kötötte,

a többit vállára vetette,

s elindult, el, a pusztába.

Anyja csak nézett utána.

 

HARMADIK SZÓ

 

Ami az útját illeti,

lába jól bírta – ment neki.

Rakta hát szaporán, rendesen,

meg nem pihent még este sem:

hol a nap nézte, hol a hold,

ahogy egymaga gyalogolt,

haladván hajnaltól hajnalig

éjjel-nappal vagy hat napig.

Hetednap kora reggelén

Fehérlófia legény

elért egy dombhajlatig.

Fák nőttek ottan, lombosak,

szálasak, sudár magasak.

„Jó messzi jöttem már gyalog,

jó lesz, ha egyet szusszanok:

hűs itt az árnyék, zöld a pást,

falok is tán egy harapást...”

Hall ekkor zörgést, suhogást.

Ráfülel: ugyan mi lehet?

Hát egy óriás közeleg,

akár egy szálfa, akkora,

árnyéka kétszer akkora!

S tépi a fákat, nyüstöli,

akár a kendert, úgy nyüvi!

Elámul rajta: „Hű, be nagy!”

Megtudakolja: „Mondd, ki vagy?”

Amaz lenéz rá gőgösen

s visszaszól neki dölyfösen:

„Fanyűvő – ez az én nevem!

Ha mersz, hát birkózz meg velem!”

Dehogy kell kétszer szólnia!

Felpattan Fehérlófia

s előtte máris ott terem.

Derékon kapja hirtelen,

szorítja, mint a vaskapocs,

– vigyázz, te! rögtön rád tapos! –

az csak farol meg oldalog,

ám ő emel rajt´ egy nagyot,

megcsavarintja emberül,

s Fanyűvő földre hemperül!

„Öcsém, ki vagy te? Mondd neved!”

Vígan a fiú ránevet,

félkézzel talpra emeli,

s nevét is megmondja neki:
„Én Fehérlófia vagyok!”

Fanyűvő szeme felragyog:

„De hisz épp téged vártalak

amoda, ni, a fák alatt!

Egynél a kettő többre megy,

egyedül tovább ne eredj!

Hadd legyünk egymás társai,

s ördög se mer majd bántani!”

„Jó!” – mondja Fehérlófia.

Örül, hogy folyton egymaga

nem kell már unatkoznia.

Csapnak egymással parolát,

s kettesben haladnak tovább.

 

Mentek egy napot, két napot.

Fanyűvő lomhán ballagott.

Fürgébben Fehérlófia:

ne kelljen lemaradnia

nyakigláb barátja nyomán.

Harmadnap kora délután

felfelé tartott már az út,

majd egy nagy hegyre kanyarult.

Mennek, csak mennek, nincs megállj.

Egyre kopárabb lett a táj,

gyér fű, mohok, gyalogfenyők,

meredek, köves kaptatók

fogadták a két baktatót.

Fenn, már a hegygerinc alatt

furcsa zajokat hallanak:

reccsenést, száraz ropogást,

szapora kavicskopogást.

„Ejha! Ez vajon mi lehet?”

Lépkedvén egyre közelebb,

látják: egy termetes legény

a hegy legislegtetején

tördel a sziklákból sorra,

s markával összemorzsolja.

Láttukon mordul, felhorkan,

két kőszirt között megtorpan,

ám egy lófejnyi kődarab

keze ügyében ott marad.

Látja Fanyűvő a követ,

így hát előre nem siet,

lépjen, ne lépjen – fontolja,

s közben latolva gondolja:

„Még idehajítja nekem,

s bezúzza vele a fejem!”

Fehérlófia nem remeg,

bátran szól: „Mondd meg a neved!”

Az odasandít –  „Melyik nyökög?” –

s nagy hangon visszamennydörög:

„Kőmorzsoló az én nevem!

Kiállsz-é birkózni velem?”

Nyomban a fiú válaszol,

kurta két szóval visszaszól:

„Ki én!” –  azt mondja. „Te gyerek!

Amannak szóltam, nem neked!

Te a nagyokat ne zavard,

s ügyelj, hisz elránt az a kard!”

Kár volt ekképpen szólnia:

jó kardját Fehérlófia

lerakta szépen, csendesen,

nem volt egy árva szava sem,

homlokát végigtörölte,

s lassan megindult előre.

Amaz biztatta: „Gyere hát!” –

s nyúlt érte, hogy a derekát

elkapja neki hirtelen,

csakhogy a fiú éberen,

egy szökkenéssel ott terem,

s ököllel nem üti, nem bántja –

csuklón ragadván elrántja.

Kőmorzsolót ez meglepi:

erővel mit sem boldogul,

esze meg nem sok van neki,

inogva egyet tántorul

s robajjal eldől, mint a fal.

Fel sem állna tán egyhamar,

ám Fehérlófia odalép,

kinyújtja mindkét tenyerét,

s talpra zökkenti sebtiben,

mondván: „Aki hős, nem pihen.”

Kőmorzsoló most rámered

s megszólal: „Mondd csak a neved!”

„Fehérlófia vagyok én.”

„Te vagy hát az a nagy legény!

Régóta várlak itt egymagam,

majd megölt már az unalom,

csak a köveket morzsolom.

Kettőnél három többre jut,

s nem olyan egyhangú az út.

Legyünk hát társak mi hárman,

s jó dolgunk lesz a világban!”

Csaptak egymással parolát,

s hármasban haladtak tovább.

 

Mentek egy napot, két napot.

Fanyűvő lomhán ballagott,

Kőmorzsoló csak cammogott.

Előttük Fehérlófia

kőhajtásnyira baktatott,

bal vállán íja és nyila,

általvetője jobb felől,

no meg a kard a derekán.

Megy, megy mindig csak legelöl.

Harmadnap délidő után

már a hegy túlsó oldalán

meglát valakit messziről.

Igencsak szemet szúr neki.

Mit művel vajon? Figyeli.

Lépdelvén egyre közelébb,

ámulva törli a szemét,

(no, nem a termete miatt,

ámbár eme két másiknál

talán egy kissé tagosabb),

kész csoda, amit ez csinál:

ül csak a kőút közepén,

markában vaskos vaslepény,

azt gyúrogatja, dagasztja,

gyömködi, kettészakasztja,

belőle cipót kerekít,

senkire rá sem hederít!

Fehérlófia jól látja

mindezt, s módfelett csudálja.

Megszaporázza lépteit,

s úgy siet, hátra sem tekint.

Odaér immár egészen.

Köhint, hogy amaz ránézzen,

sőt rá is köszön ekképpen:

„Jó napot kívánok neked,

jó vitéz! Mondd meg a neved!”

Lerakja az a vaslepényt,

s szemügyre veszi a legényt:

„Nem tudtad? Hát most jegyezd meg:

Vasgyúrónak neveznek!”

S hozzátoldja még morogva:

„Kiállsz-é velem birokra?”

Felel a fiú: „Ki bizony!”

„Vigyázz, a véred megiszom,

befallak, orcátlan kölyök!” –

s akár a vadkan, úgy hörög,

várván, hogy az majd könyörög.

No, ha várná, azt várhatja!

Íját, nyilait lerakja,

kardját melléjük fekteti,

aztán csak ennyit mond neki:

„Sok a beszéd, s kevés a tett,

hadd lám: hogy iszod véremet!”

Feláll Vasgyúró mérgesen,

fölé toronylik vészesen,

vállon ragadja kétfelől,

nagy bálvány módra nekidől,

szorítja, nyomja percekig,

koloncként ránehezkedik,

magát biztatván: „csak gyötörd!...”

S mivelhogy súlyos, mint a föld,

eltökélt szándéka neki,

hogy maga alá temeti.

Csakhogy ehhez ő túl kevés,

korai még a temetés!

Mondják: ha nagy a túlerő,

hát az eszedet kapd elő!

(Hol is tartottunk? Már tudom:

a vízválasztó félúton.)

Szóval: dőlt most már szótlanul,

hadd szenvedjen az ott alul:

„Aligha bírja ezt tovább,

agyonnyomom az ostobát...”

De mit tett Fehérlófia?

Hagyta, hogy dőljön, mint a fa,

s midőn már csaknem rárogyott,

fordított rajta egy nagyot,

s döngve az hosszan elterült,

ő meg fölibé penderült!

Végül, a küzdelem után

Vasgyúró ennyit szólt csupán:

„Győztél, fiú. De mondd neved,

tudjam: kinek tiszteljelek?”

„Én vagyok Fehérlófia.”

Többet nem is kell szólnia.

Vasgyúró mosolyra fakad,

szája füléig szétszalad:

„Hű, te! Mióta vártalak!

Már-már a körmöm leszakadt:

vasat gyúrtam csak ezalatt!

Háromnál többet ér a négy:

én is veletek tartanék!”

„Jól van, gyere, mi beveszünk,

együtt majd könnyen elleszünk”.

Csaptak egymással parolát,

s már négyen ballagtak tovább.

 

NEGYEDIK SZÓ

 

Mentek egy napot, két napot.

Fanyűvő hátul baktatott,

Kőmorzsoló csak cammogott,

Vasgyúró lomhán lépkedett.

Egy sem volt megelégedett:

korgott a gyomruk szerfelett,

hol egyik, hol másik megállt,

kinek-kinek a talpa fájt.

Fehérlófia ott vonul

előttük lankadatlanul,

s nézdegél, vígan fütyörész,

mulatság neki az egész.

Túljárnak már a nagy hegyen,

a kopár, sivár helyeken,

útjuk egy erdőben halad,

lombos, hatalmas fák alatt.

Harmadnap délidő előtt

a fák közt megpillantanak

egy mohos, magas háztetőt.

„Hahó! Megálljunk, cimborák!

Innét ma nem megyünk tovább!” –

Fehérlófia így kiált.

Dehogy kell kétszer szólnia!

Mind ímmel-ámmal ámbolyog,

megállnak hát a vándorok.

Csukott ajtóval itt a ház,

de vajon benne ki tanyáz?

„Van-e odabent valaki?

Ha van, hát hamar nyissa ki!

Vendégek várnak ideki!” –

fennszóval így kiáltanak.

De nem beszélnek a falak,

szavukat visszhang se fogja fel,

bentről egy lélek nem felel.

„Itt ugyan senki sem lakik,

várhatunk akár hajnalig!”

Fanyűvő ekkor meglódul,

s türelme fogytán felmordul:

„Még mit nem! Ördög és pokol!”

Azzal az ajtóhoz megyen,

s jót taszít rajta hirtelen.

Ki is tárul az íziben.

Legyint Fanyűvő: „Barátom,

be sem volt zárva, úgy látom!”

Kezdték csipkedni, kacagni:

„Azért bírtad hát kinyitni!” –

s noha látják, hogy odabe

csakugyan nincsen senki se,

„Adjon az Isten jó napot,

télire csizmát, jó nagyot!” –

mókából mindnyája beköszön,

úgy lépnek át a küszöbön.

Faltól falig üres a ház,

csak a lenge szél dudorász

tűzhely felett a füstlyukon.

„Mit eszünk s iszunk?” - „Nem tudom” –

ily szókat vált Kőmorzsoló,

Fanyűvő, no meg Vasgyúró.

Fehérlófia látja ám,

hogy a három hős hányadán

áll! Sóvárgó szemük előtt

kibontja az általvetőt.

Mindegyik koplaló örül,

s nagy mohón úgy állják körül,

majd orrát fúrja mind bele.

Ám a reményük romba dől,

mert az az általvető

száraz kölessel van tele!

„Ember effélét hogy ehet?”

„Tyúkok vagyunk? Vagy verebek?”

Fehérlófia odaszól

pelyhedző bajusza alól:

„Meg kell főzni, s majd eheted!”

„Megfőzni? Azt meg hogy lehet?”

„Fanyűvő! Készíts fát s tégy tüzet!

Kőmorzsoló! Te hozz vizet!”

Körülnéz, szeme megakad

Vasgyúrón, ujjal rámutat:

„Te meg csinálsz egy fazekat!

Láss hozzá hamar! Mire vársz?”

Töpreng az szörnyen, csupa ránc

csontos, göcsörtös homloka:

„Hova is dughattam, hova...” –

majd ráeszmél: egy vasdarab

inge öblében ott maradt.

Féltenyérrel azt megfogta,

másikkal laposra nyomkodta,

s addig paskolta, gyötörte,

kondér kerekült belőle!

No, ekkor Fehérlófia

Fanyűvőnek még ezt mondta:

„Este ha ehetnél belőle,

főzd meg a kölest előre,

folyvást keverve, kavarva,

le ne kozmáljon az alja.

Mi most vadászni elmegyünk,

vacsorára majd megjövünk.

S készen legyen ám az étek!” –

azzal az ajtón kiléptek.

 

Míg ez a három odajárt,

főzni Fanyűvő nekiállt,

forgatta, buzgón kavarta,

nem is égett le az alja,

végül a tűzről levette,

középre szépen kitette,

s tudván, hogy mi a tisztesség,

koplalt, úgy várta az estét.

Egyszer csak hall egy roppanást,

ajtónyikorgást, koppanást.

Fejét felkapva odanéz,

s hinné: rossz álom az egész!

Egy szőrös, rusnya kis öreg,

ránézvést inkább szörnyeteg,

honnét, honnét nem, hirtelen

az orra előtt ott terem!

Ő maga alig bakarasz,

ám a szakálla hét arasz!

Hát még a hangja milyen nagy!

S követelődzik: „Enni adj!”

Felel Fanyűvő: „Nem lehet!

Mi jut akkor a többinek?”

Erre az bőszen rátámad,

nekiesik a torkának,

hanyatt a földre ledönti,

kását a hasára kiönti,

onnét habzsolva befalja,

még a kondért is kinyalja,

hasát paskolva heherész,

végül az erdőben nyoma vész!

Fanyűvő nagy-nagy sokára

s apránként eszmél magára:

„Hűha! Hisz rögvest itt lesznek!

Üres kondérból mit esznek?

Nem maradt kása egy kanálnyi!

Mit lehessen most csinálni?”

Kölest ereszt a kondérba,

vízzel is nyakon zúdítja,

bajosan alágyújt neki,

félbajszát odapörköli,

de a láng mire fellobban,

ama három már betoppan

s farkaséhesen szimatol,

faggatván: „Hol a kása? Hol?”

Fanyűvő csak ötöl-hatol,

pirul a képe, ég füle,

restelli, jaj, bevallani

előttük, hogy csak valami

vénséges törpe gyűrte le,

s a kását is az falta fel!

Füllentve hát csak így felel:

„Véletlenül botlottam el,

s kidőlt a földre az egész.

No de már újból fő, rotyog!

Csak még egy cseppet várjatok,

két pillanat, s a kása kész!”

Azok morognak: „Most együnk!

Elsorvad-senyved a belünk!

Gerinchez nő a köldökünk!”

Kanálra kapni egy se rest,

s falnák a langyos, nyers kölest,

ám az a foguk közt fennakad,

mind eltömi a torkukat.

Vasgyúró kis híján megfullad.

„De hisz ez tisztára fövetlen!

Mit míveltél, te sületlen!” –

s jól agyba-főbe döngeti.

Kőmorzsoló segít neki.

Míg odavoltak, azalatt

nem lőttek, csak egy madarat.

Azt a parázsra fektetik,

hamuhalomba temetik,

tollát lefosztván megeszik,

s éhüket úgy-ahogy elverik.

Végül morcosan, mérgesen

ledőlnek félig éhesen.

 

Másnap Kőmorzsoló marad

megfőzni vacsorájukat,

ámde különbül ő se jár,

sőt az a rém úgy ront neki,

hogy rútul meghempergeti,

s elől meg hátul csupa sár.

„Elestem!” – így füllent nekik.

No, őt is jól eldöngetik.

Ínséges, szűkös étekül

marad a félig sült madár,

s aludni mind a négy ledűl.

 

Hogyan tovább? Sorolni kár,

mivel a harmadik napon

Vasgyúrót félig már agyon-

veri a szörnyű jövevény.

Hazudni? Szólni sem bír szegény,

ül csak a tűzhely szegletén,

s minden zörejre megremeg.

Szól a fiú: „No, emberek,

vadászni holnap nem megyek:

hátha mégis csak megtudom,

mért nem főtt az a kása meg...”

 

Reggel, a negyedik napon

hárman elmennek vadászni,

nagy vígan madarászni.

Fehérlófia ezalatt

nélkülük maga ott marad.

Délidő tájban főzni kezd:

kondérba tölti a kölest,

megsózza, önt rá vizet is,

lángra szítja a tüzet is,

gondosan meg-megkavarja,

oda ne égjen az alja.

Ekképpen tesz-vesz magában,

fütyörész közben vidáman,

s készül az étel, fődögél,

puhul a kölesszem, nődögél,

pöfög a kása, megdagad,

ereget gőzpamacsokat.

Kész is van! „Akár jöhetnek,

végre egy jóízűt ehetnek!”

Megzörren ekkor valami,

s kopog, kaparász odaki.

„Ők azok? Nem: még korai...”

Mire ezt félig kimondja,

rúgva az ajtót berontja

s benyomul rajta a pimasz

Hosszú Szakállú Bakarasz!

Kérdi a fiú: „Te ki vagy?”

Az meg rárivall: „Enni adj!”

„Korog a bendőd? Hát kérj, öreg!

Inasa nem vagyok senkinek!” –

Fehérlófia így felel.

Sivít amaz: „De kell! De kell!” –

majd alattomban rátámad.

Legelőbb is a lábának

ront neki, tépi, szaggatja,

tűhegyes fogakkal lyuggatja.

Sokallván már a sebeket,

rugdal a fiú, hesseget:

„Hijnye, a teremtésedet!

Jóllakni ingyen így akarsz?

Várj csak! Legyen hát harc a harc!”

Nyakát jobb kézzel elkapta,

ballal szakállon ragadta,

húzva, sodorva, hadd fájjon,

hetet csavart a szakállon,

s hamar az ajtón kivitte.

Hátul, a háznak mögötte

egy vaskos tuskót meglátott,

baltával arra rávágott,

mire a tuskó megrepedt.

Odavonta az öreget,

résbe a szakállát behúzta,

göbösre meg is csomózta.

Állt még egy kicsit felette,

végül a baltát kivette.

Szakáll a fában megszorult,

szabadulásra nincs kiút.

„Viseld itt szépen magadat,

s ha megehülsz, hát ezt harapd!”

Legyintett még a nyakára,

aztán ott hagyta magára.

 

Lassacskán beesteledett.

Bagoly huholt a fák felett,

s mire lecsendesült a ház,

hazatért mindhárom vadász.

Éhesek, szörnyen éhesek,

szemük már szinte kiesett.

Mind a tűz iránt leseget:

valami vajon főtt-e ott?

Avagy – neki is kijutott...?

Fehérlófia látja ezt,

s egy-két csípős szót megereszt:

„No, máma mit vadásztatok?

Azt esztek, amit hoztatok!”

Ám szava mély verembe hullt,

hallgatnak, mint ki megkukult,

beszédre egyik sem fakad.

Megszánván szomjú kínjukat,

végül csak ennyit mond nekik:

„Van-e még fakanalatok?”

Bizakodva néz mindegyik,

s nagy buzgón rábólintanak.

„Hát üljetek le s faljatok,

nehogy itt éhen haljatok!”

Örömest szót fogadnak ők,

leemelik a nagy fedőt,

s szinte még színültig teli!

Na, hozzá lehet kezdeni!

Köré telepszik mindegyik,

s mint gém a békát, úgy nyelik!

Nem sok idő, mi eltelik,

talán két-három pillanat,

s a kondér üresen marad.

Még hogy üresen! Fényesen!

Benne a kölesnek nyoma sem!

Senki nem senyved éhesen.

Feszes a has, könnyű a szív.

Az éji csend nyugodni hív.

„Az a törpe kis szörnyeteg

épp ma miért nem ette meg...?” –

ezen tűnődik mindegyik.

De megkérdezni nem merik.

Fő, hogy az éhség nem zavar.

Ledől s elszunnyad mind hamar,

s harsogva horkol reggelig.

 

Ím, ez az éj is eltelik.

Fehérlófia fenn van már,

virradat óta ébren vár

hétalvó barátaira,

s most neki kell felráznia

őket, hisz estebéd után

úgy elaludtak, mint a tej,

most meg csak pislognak bután.

„Ébredjetek már! Talpra, hej!”

Feleszmél végre mindegyik,

nyújtózva nyög, tápászkodik,

s szemrehányóan rámered:

„Fiú, van neked istened?

Minek keltettél ily hamar?”

Mind-mind csak pihenni akar,

pang még bennük az éjszaka.

Ezekhez van-e még szava?

Van bizony! De még mennyire!

Egyenként rájuk szól: „Gyere!

Valamit mindjárt mutatok:

amiben elbotlottatok!”

Vezeti őket kifelé,

hátra, az öreg ház mögé,

s mutatná is, hogy itt...de hol?

Nincs a Bakarasz, nincs sehol!

„Hova a mély pokolba tűnt?”

Keresi körben mindenütt,

fák közt meg fenn az ágakon.

„Megfogom! Úgyis elkapom!”

Egyszer csak megakad szeme

egy hosszan húzódó nyomon.

Bizony: az ördögfattya vén

túljárt mindannyiuk eszén!

Kirántotta a fatövet,

s tönköstül-gyököstül odalett!

Még jó, hogy látni a nyomát!

„Utána, gyerünk! Rajta hát!”

 

ÖTÖDIK SZÓ

 

Mindnyájan űzőbe veszik,

s árkon-bokron át követik

estig, majd másnap reggelig.

Erdőn, völgyeken, dombokon

messzire vezet az a nyom,

néhol meg körbe kanyarog.

Fenn a csillagos ég forog,

s fejük is már-már kavarog,

ahogy kajtatva loholnak.

Se hossza, se vége a nyomnak.

Ám egyszer mégis megszakad,

s eltűnik lenn, a föld alatt.

Ahová az a nyom vezet,

sötétlő, mélységes üreg.

Fürkészve letekintenek –

s nem látni, hol a feneke.

Követ is ejtenek bele:

hull, hull az hosszan lefele,

s egyre halkabb a zöreje,

de koppanást nem hallani.

Fanyűvő belekiabál:

„Van-é odalent valaki!?”

Vasgyúró legyint s félreáll:

„Lám, hasztalan volt hajtani!”

Kőmorzsoló is fanyalog:

„Tudtam én: rossz felé kanyarog.”

Nem csügged Fehérlófia:

„Sikerült elillannia,

de ha már nyomába eredtünk,

kezünkből ki ne eresszük!”

Eleven fákból, gallyakból,

suhogó, erős sarjakból

Fanyűvő fon egy kosarat,

sodor hozzá egy kötelet,

de nem valami rövidet,

hanem kerek egy száz ölet!

Kőmorzsoló nagyot nevet:

„No, aki akar, lemehet!” –

s Vasgyúrót lesik mindketten.

Annak a szeme megrebben,

nagyot sóhajt, majd rálegyint:

„Tudtam: rám jár a rúd megint...”

Fogja Fanyűvő kötelét,

majd az üreghez odalép,

s a kosárban elhelyezkedik.

Amazok lassan engedik

utána hosszú ideig,

ám az egyszer csak elakad,

és sehogy nem halad tovább.

No, ekkor lepillantanak:

„Mi lelte ezt az ostobát?”

De nem látják barátjukat,

csak azt a fekete lyukat,

meg a feszülő kötelet.

„Mi lehet vele? Mi lehet?” –

mindhárman így töprengenek,

merthogy Fanyűvő kötele

már nem mozog se fel, se le.

„Talán a mélybe lezuhant,

s holtra zúzódva ott maradt?”

Egyszer csak rándul a kötél:

„Ő lesz az! Ő! Hát mégis él!”

„Valahol biztos elrekedt!”

„Húzzuk ki hamar, emberek!”

Hárman vagy hatot rántanak,

s Vasgyúró fenn van egy perc alatt!

„Mondd csak, mi történt odalent?

Minek ráztad a kötelet?”

Feleli: „Igencsak szűk az út,

mind a két vállam beszorult.

Nekünk ott lefelé nincs tovább,

küldjük le inkább a kiskomát!”

Érti ám Fehérlófia:

ki lehet az a kiskoma!

Amazoknak hát ezt mondja:

„Jól van. Én akkor lemegyek,

addig az ég legyen veletek.

Visszajöttömig várjatok,

s messzire ne kószáljatok!”

Markolja máris a kötelet,

s lefelé szaporán megered,

azok meg szaporán engedik

hosszan és hosszú ideig

Fanyűvő hosszú kötelét.

Csakhogy az ide nem elég!

Száz öl! Hát az is valami?

Hozzá kellett még toldani,

sokat ne mondjak: húsz ölet!

Így végül Fehérlófia

lassacskán leereszkedett,

s ott az üregnek vége lett.

(Ám lentről nézve: kezdete.)

No, hát így eresztette le

Fanyűvő Fehérlófiát,

azaz hogy nem is egymaga,

hanem a három jó barát.

Ő meg elindult magában

ama legalsó világban,

hogy a Bakaraszt meglelje.

El is érkezett egy helyre.

Hogy hova? Hát egy kőfalig.

Emögött vajon ki lakik?

Kereste rajta a kaput,

rá is találván benyitott,

s körbefürkészett nagy hamar.

Udvart kerített az a fal,

s ház állt az udvar közepén.

„Bízvást ide benézek én” –

gondolta Fehérlófia.

Ablaka nem, csak ajtaja

volt annak, az is alacsony,

fejét hogy óvja, biz nagyon

le kellett hajolnia.

Amint felegyenesedett,

két szeme kikerekedett:

ott ült az akit keresett!

Előtte kondér, hatalmas,

taposókádnak is alkalmas,

színültig teli húsokkal,

kövér koncokkal, jó sokkal.

Azt falta mindkét pofára,

csupa zsír volt a szakálla,

csepegett-csurgott a földre,

tenyérrel meg-megtörölte,

mondván: „Szakállam, fényeskedj,

sűrűre sarjadj s ékeskedj!”

Ahogy a fiút meglátta,

felborzolódott szakálla,

véreres szeme kiguvadt,

nyelt, majd csuklott egy jó nagyot,

s öklendve ki a kőfalig

köpte a csupasz csontokat.

Hegyes fogai csattogtak,

szeméből szikrák pattogtak,

dühös kandúrként prüsszögött,

s ültő helyéből felszökött

sivítva, mintha valami

parittya lőtte volna ki.

S rugdal, rikácsol, úgy támad

Fehérlófia torkának,

mellén az inget szaggatja,

körmöli, tépi, harapja,

már-már azt hinnéd: bekapja!

Fehérlófia nem hátrál,

erősebb ő egy kővárnál,

fejet nem hajt, el nem szalad,

keményen állja a sarat!

És ha épp ezt kérdezitek:

sajognak vajon e sebek?

Bizony, nem jajgat, nem sziszeg,

de még csak szóvá sem teszi –

szúnyogcsípés ez őneki!

Tudja már: nagy-nagy becsben áll

Bakarasznál az a nagy szakáll!

Annak valami titka van,

azért ápolja untalan!

Megkaparintja hát bal kézzel,

kirántja kardját jobb kézzel,

nyisszant egyet, s a szörnyeteg

csudaszakálla odalett!

S még hogy a szakáll! De vele

elillant összes ereje!

Két szeme rútul kimeredt,

orra vére is eleredt,

füle-farka mind lekonyult,

s mint egy rongydarab földre hullt.

Kimúlt hát a kis szörnyeteg,

s Fehérlófia nagyot fújt.

Úgy hitte: megkönnyebbedett

további dolga idelent,

s ettől legalább lesz nyugta.

Kiment, a kaput becsukta,

megnézte, merre visz az út,

s hátra sem nézve elindult

 

HATODIK SZÓ

 

Megy, megy az úton, mendegél,

fürgén, szaporán lépdegél

abban az alsó világban,

s fütyörész vígan magában.

Egy napig ment, avagy két napig –

elért egy lankás hajlatig,

s mikor azon is túljutott,

elálmélkodott, úgy futott:

„Hogy fénylik! Milyen érdekes!

Hiszen itt minden rézveres!

Rézmezőn rengeteg rézvirág,

rézerdőn rézből mind a fák,

réteknek rézből a füve,

rézfáknak réz a levele!

Ott egy vár, az is csupa réz!

Tornya is hogy ragyog! Odanézz!” –

ámuldoz a fiú lelkesen. –

„Itt vajon ki lakik? Meglesem!”

Látja ám messziről: egy leány

kihajol a torony ablakán,

kihajol s erősen integet:

„Fuss innét, te fiú! Jaj neked!

Nemsoká hazajön az uram,

s életednek akkor vége van!”

Alighogy mindezt kimondta,

egy háromfejű, iromba

sárkány hamarost megjelent:

„Mit keresel te idebent!” –

s ádázul azonnal nekiment

feltátott szájjal, hogy bekapja,

s derékban kétfelé harapja.

Ám szerencséje mégsem volt.

Fehérlófia résen volt:

két kardcsapás – és készen volt.

Amannak nem maradt feje,

csak a három fej hűlt helye.

Látta ezt az a szép leány,

s arca nem volt már halovány.

Csakhamar beszédre fakadt,

s mondott ily hálás szavakat:
„Még a neved sem ismerem,

de nagy-nagy jót tettél velem.

Köszönöm, kedves jó vitéz!

Hanem amarra, odanézz,” –

s kinnebb tárván az ablakot

kezével messzire mutatott, –

„két húgocskám még fogságban

sínylődik nehéz rabságban.

Őket is sárkány rabolta,

ott senyvednek már régóta.”

Többet minek is szólnia?

Rábólint Fehérlófia,

s indulnak máris nagy útra.

Kinn járnak már a kapuban,

mikor a fiú megtorpan,

s visszatekint a rézvárra,

rézcsipkés, magas falára,

veresen fénylő tornyára.

Látja ezt a lány, jól látja.

Selyemköntöse öbléből,

vagy a köténye zsebéből

rézvesszőt húz ki, megfogja,

vár szegletéhez koccantja,

mire az hang nélkül összedűl,

s réztojássá gömbölyül.

Leány a tojást felkapja,

kötényzsebébe csúsztatja,

vigyázva, szépen elrakja.

Aztán az útra fordulnak,

s kettesben el is indulnak.

 

HETEDIK SZÓ

 

Mennek egy napig, két napig,

nemigen hosszú darabig,

s közben csak keveset beszélnek.

Harmadik napon elérnek

egy dimbes-dombos hajlatig.

Túljutván azon – nézz oda! –

színezüst minden! Kész csoda!

Ezüst a mezőn a virág,

ezüstből vannak mind a fák,

csupa ezüst a rét füve,

ezüstfák ezüst levele

akár a holdfény, úgy ragyog,

bogyók helyett a bokrokon

fityegnek ezüst csillagok!

Ott meg a vár! S ezüst az is!

Kapuja, sőt a tornya is!

Ezüstből rakva a fala,

ezüst a toronyablaka!

Szól ekkor Fehérlófia:

„Bújj el az ezüstfák alatt,

én pedig bemegyek oda.”

Nem telik el egy pillanat,

s tárul a torony ablaka,

azon egy leány kihajol,

integet, aztán odaszól:

„Ki vagy, te fiú? Jaj neked!

Fuss, ha kedves az életed!

Máris az uram hazatér,

s megöl téged, ha nálam ér!”

Felel rá Fehérlófia:

„Az, hogy kinek kell futnia,

hamar kiderül, úgy lehet.

Ám ha félsz, hunyd be a szemed!” –

s a toronylépcsőn felszalad.

(Neki ez négy-öt pillanat.)

De már hallják, hogy odalent

döndül az ezüstvár kapuja.

„Itthon van! Jaj, már hazajött!” –

reszketve mondta a leány,

s megbújt az ajtószárny mögött.

És jön a sárkány, közeleg,

itt jár a lépcső hajlatán,

minden ereszték nyöszörög

nehézkes léptei nyomán,

nagyokat fújva szimatol,

minden kis zugba beszagol,

s ordít: „Hé! Ki van odabenn?

Érzem, valami idegen!

Annak e várban nincs helye!” –

s füstölög mind a hat feje.

Kiált a fiú: „Csak gyere!

Azt, hogy ki van itt, megtudod,

mihelyt a fejed bedugod!”

Csörtet a sárkány felfele,

zörög hátán a pikkelye,

kopognak szörnyű karmai,

messziről lehet hallani.

Fújtatva ahogy közeleg,

tüdeje támaszt nagy szelet,

huzatot, ablaklengetőt,

majd leviszi a háztetőt!

Fehérlófia figyel,

s jó kardját nem ereszti el.

Amaz már itt a küszöbnél.

„Jobb volna, ha most kiszöknél

emitt, a torony ablakán!” –

ezt súgja neki a leány.

Erre ő semmit nem felel,

csupán az ajtóra figyel,

s egy fejét amint az bedugja,

egy suhintással lecsapja!

Csakhogy e kívül öt darab

fej a nyakon még ott marad,

s éles fogakkal van tele!

Hej, fiú! Hogy bírsz el vele?

Hisz ez a sárkány biz jókora,

s van még vagy százötven foga,

(nem szájanként, de összesen),

s vicsorít velük rémesen!

Két ölnyit most előre lép,

s bedugja immár két fejét!

Úgy hiszi, ennyi épp elég

legyőzni Fehérlófiát.

Retteg a leány, felkiált:

„Vigyázz! Jaj, vigyázz! Most bekap!”

Csakhogy ő gyorsabb s okosabb:

akár a villám, odacsap,

s aki volt nemrég hatfejű,

kettővel újfent kevesebb.

Haraggal mordul a fiú:

„Látom, a bajod keresed!”

Ám a sárkány se hall, se lát!

Nagy bőszen felfújja magát

a rusnya, ronda szörnyeteg,

nekiront, mint a förgeteg,

s mert több már nem maradt neki,

három nagy száját tátja ki!

Hanem a fejetlen nyakak

ott lődörögnek láb alatt,

egyik láb bennük megakad,

botlik a sárkány egy nagyot,

s fel is törli a padlatot!

Két kardsuhintás épp elég,

s a három fej, a maradék

tátott pofával földre hull,

a csigalépcsőn legurul,

s imént ki volt még hatfejű,

ím ott hever fejetlenül

lábuk előtt. A lány örül

és hálálkodik módfelett:

„Jó vitéz, köszönöm neked,

hogy megmentettél engemet!

Bánatom csupán egy maradt:

az én szülötte húgomat

szintén sárkány rabolta el.”

„Hol van?” A leány így felel:

„Itt szenved, nem is messzire,

három nap járóföldnyire.”

„Három nap? Akkor hát gyerünk,

s holnapután már ott leszünk.

De útban van ez a dögtetem,

előbb még lehengergetem.”

No, annyit lehet mondani:

ez több munkába telt neki,

mintsem lenyesni hat fejet!

Ám ennél előbbre való,

hogy a sárkánynak vége lett.

Leérvén megáll a leány

a toronylépcső legalján,

selyemköténye zsebéből,

annak legislegmélyéből

ezüstpálcáját kikapja,

fal szegletéhez koppantja,

és az ezüstvár összedűl,

ezüsttojássá gömbölyül.

Leány a tojást felveszi,

kötényzsebébe elteszi,

aztán nénje a húgával,

együtt Fehérlófiával

rögvest az útnak fordulnak,

s hármasban el is indulnak.

 

NYOLCADIK SZÓ

 

Mennek egy napig, két napig,

hosszú vagy rövid ideig,

közben hallgatnak s beszélnek.

Harmadnap végre elérnek

egy kősziklás dombhajlatig,

s túl egy meredek kanyaron

káprázó szemük megakad

temérdek fénylő aranyon.

Mind-mind tündököl! De nagyon!

Arany a mezőn a virág,

aranyból vannak mind a fák,

színarany, lám, a rét füve,

aranyfák aranylevele

akár a napfény, úgy ragyog!

Bogyók helyett a bokrokon

billegnek aranycsillagok!

Amott a vár! Arany az is!

Kapuja meg a tornya is!

Kapuján arany a kilincs,

verve aranyból a fala,

arany a toronyablaka,

küszöbe s fedele mind arany,

nincs, ami ne volna arany!

Megszólal Fehérlófia:

„Rejtőzzetek a fák közé,

magam meg bemegyek oda.”

Kerek a várnak udvara,

középütt aranypalota,

aranypalota ablakán

kitekint ekkor egy leány,

testvérek legkisebbike,

három leány legszebbike,

s kérdezi: „Hogy jöttél ide,

ahová még madár se jár?”

Fehérlófia ráfelel:

„Úgy, hogy én nem vagyok madár!

Ide én azért jöttem el,

hogy téged kiszabadítsalak.”

„Jaj, inkább futvást menekülj,

szárnyad híján is elrepülj!

Hamarost megjön az uram,

s akit itt talál, vége van!”

„Értem ne aggódj, jó lélek!

Én az uradtól nem félek.”

„De hiszen sárkány az uram!”

„Levágom, akárhány feje van!”

Ekkor nagy robajt hallanak,

megrendülnek a várfalak,

s lány az ablakban felsikolt.

Kérdi a fiú: „Ez mi volt?”

„Bizony, már nem jár messzire,

innét vagy hét mérföldnyire

vasbuzogányát felkapta,

s hazáig elhajította.”

„Hajigálózni jó dolog,

egyet magam is hadd dobok!”

Lefutott érte, felkapta,

várfalon keresztül eldobta,

s repült a buzogány, messze szállt,

kilenc mérföldig meg sem állt!

Jön a sárkány is csakhamar,

szörnyű nagy szelet felkavar,

előzi híre és pora,

azoknál kétszer akkora,

tajtékzik felhabzó dühe,

tüzet fúj tizenkét feje,

mennydörgő hangon megszólal,

s mondja a fiúnak fennszóval:

„Jöttél te ide vesztedre!

Készülj utolsó estedre!

Két öcsémet is megölted,

de most én állok előtted,

s véredre igen szomjazom!

Küzdjünk meg itt, az udvaron!”

S ennyit szól még csak morogva:

„Állj ki velem egy birokra!”

Felel a fiú: „Úgy legyen!

Nem féltem tőled a fejem!”

Erre a sárkány felkacag:

„Neked csak egy van ám! Nem tucat!

S el ne hidd, hogy az megmarad!”

„Meglátjuk” – mondja a fiú –

„ki lesz víg, ki meg szomorú” –

s még csak nem is gyúl haragra.

Kardját a földre lerakja,

s kelnek egymással birokra.

Küzdenek igen erősen.

Amaz nem hátrál, de ő sem!

Egyszer a sárkány felkapja,

emelint rajta, lecsapja,

s Fehérlófia két lába

benn van a földben bokáig!

Hanem a fiú nem tágít:

talpra kiszökken ügyesen,

támad amannak sebesen,

s noha a sárkány nem vékony,

ragadja máris derékon,

két karral nyomja, szorítja,

térdig a földbe taszítja!

„Erős vagy, fiú, úgy látom!

Jól beágyaztad a lábom!

De most már elég! Véged van!

Kiontom, ami véred van!”

Kirántja földből a térdit,

s Fehérlófiát felkapván

bevágja oda derékig!

„Istenem, mostan mi lészen?

Martalék lett már egészen!

Tán a lelkét is kiadta!” –

s zokog a leány miatta.

Örvend a sárkány szerfelett:

„Szinte már agyonvertelek!

Most pedig, fiú, jegyezd meg:

estebédre én megeszlek!”

Fehérlófia azonban

két karral magát kinyomja,

egy pillanat, és talpon van!

Látja a sárkány s nem hiszi,

huszonnégy szemét dörgöli,

s a fiú ekkor ront neki:

derékon kapja, lóbálja,

feje fölé is felrántja,

s nyakig a földbe bevágja!

Kókad a sárkány, elalél,

gyengén szuszog, már alig él.

Fejét hajtván a homokra,

ennyit rebeg csak motyogva:

„Vitéz, ó, kegyelmezz nekem!

Hagyd meg csak egyetlen fejem!”

Fehérlófia sajnálja,

s odapillant a leányra.

Ám az sietve mondja: „Ne!

Azt az egyet ha meghagyod,

visszanő mindegyik feje!” –

s biztatja: azt is vágja le!

Hallgat a leány szavára,

többé a sárkányt nem szánja,

jó kardját előkeresi,

sorra az összeset lenyesi.

Előjön most a két másik,

s örvendenek a sírásig

mindhárman, hogy már szabadok.

„Hadd halljam hát a szavatok:

kik vagytok s hogy jutottatok

ide, a sárkány-rabságba?

Én Fehérlófia vagyok.

Többet aligha mondhatok.”

S ím, ez a legkisebb válasza:

„Nekünk ez itt lenn nem haza!

Odafenn király az apánk.

Gondosan vigyázott miránk,

goromba szóval nem terelt,

becézett inkább s nem perelt,

mint a virágot, úgy nevelt.

Idén épp három éve múlt,

apánk hogy vadászni odavolt,

s akkor a sárkány elrabolt:

őket a három- s hatfejű,

engem a tizenkét fejű.

Sínylődvén nehéz rabságban,

azóta vagyunk fogságban” –

mondja a legkisebb leány,

s hol piros, hol meg halovány,

ahogy a fiúra tekint.

Fehérlófia így felel:

„Szabadok vagytok hát megint,

gyerünk el innét más tájra,

haza, a felső világba!

Tudok oda egy jó utat!” –

s vezetné mind a hármukat.

Ám a lány, ez a legkisebb –

„Várj még!”– egy aprót csettintett:

selyemköténye sarkából,

zsebe legislegaljából

arasznyi, vékony, tündöklő

aranyvesszőcskét húz elő,

két ujja közé csippenti,

fal szegletéhez koccintja,

mire az aranyvár összedűl,

s fedelestül meg falastul,

tornyostul, aranykapustul

aranytojássá gömbölyül!

Azt a leányka felveszi,

kötényzsebébe elteszi,

ne lássék – el is rendezi.

Azután sarkon fordulnak,

s a visszaútra indulnak.

 

KILENCEDIK SZÓ

 

Mennek egy napig, két napig,

ki tudja, hány meg hány napig.

„Itt állt az ezüstvár fala!”

„Ott meg a rézvár valaha!”

Beszélnek erről is, arról is,

rövidül így az útjuk is.

Elérnek addig a falig,

ahol már senki nem lakik,

(lakott csak hajdan a ravasz

Hosszú Szakállú Bakarasz),

ám aztán az is elmarad.

Megjárnak erdőt és mezőt,

kietlen, puszta legelőt,

fogy az út lépteik előtt,

s utóbb eltűnik, megszakad,

csupán egy keskeny vadcsapás

vezet a kősziklák alatt.

Régóta nem járt senki más

kívülük errefele.

Szívük örömmel van tele,

lábuk is fürge, szapora,

így hamar eljutnak oda,

ahová Fehérlófia

amonnan leereszkedett.

Itt a három lány reszketeg

hangon csak ennyit kérdezett:

„Ez a félelmes, fekete

kürtő s e fura szerkezet

oda csakugyan felvezet?

„Lányok, itt kételkedni kár!

Lássátok: ez itt egy kosár,

rajta egy jó vastag kötél,

ami a lyuk szájáig ér,

társaim pedig ott felül

őrködnek rendületlenül,

s felhúzzák, aki beleül.”

Kosárba ült hát mindahány:

legelőször a nagy leány,

majd a középső, második,

végül a legfiatalabbik,

Fehérlófia jelt adott,

s a kosár felemelkedett,

idő múltával pedig

üresen leereszkedett.

Így ment ez sorban, de nem sokszor,

egymás után csak háromszor.

Amikor rá is sor került,

maga is hamar beleült.

Nem sejtette, hogy amazok

kigondoltak egy gonoszat:

„Osztozni három leányon

négy nem osztozhat, csak három!

Netán a dolog úgy állhat:

magának szánta mindhármat?

Jobb, ha ő ebből kimarad,

megél majd lenn, a föld alatt!”

Félúton fenn jár a kosár,

s Fehérlófia arra vár,

végre hogy ismét kilátna

arra a felső világra.

Megreccsen ekkor valami,

s elkezd a kosár zuhanni,

csak a surrogást hallani!

Végül robajló csattanás,

rettentő gerincroppanás,

szinte szétszakadt a háta,

s homály borult az agyára.

Így hevert hosszú ideig,

napokig vagy tán hetekig.

Ám végül minden letelik:

a tél, a tavasz s a nyár is.

Elmúlik tán a halál is.

No, szóval: igen sokára

s éjszaka eszmélt magára,

így, bár nyitott szemmel feküdt,

fekete sötétség mindenütt.

Sem a Hold, sem a csillagok,

sehol semmi fény nem ragyog.

„Hol vagyok? Ugyan hol vagyok?”

Torkát szomjúság égeti,

s minden tagja sajog neki,

háta nyilallik, hasogat.

Félkézzel körbetapogat.

Kardjára egyből ráakad.

Megleli mind a nyilait.

A szétszakadt vesszőkosár

s a gúzskötél darabjait.

Íjára úgyszintén rátalál.

Végül az egész összeáll,

s ráeszmél, mi történhetett:

„Szétfeslett az a rossz kötél.

Avagy... elvágta valaki...?

Mi oka lehetett neki?

S ha oka volt, ugyan kinek?

Nem ártottam én senkinek!

Akkor az egész micsoda?

Ej, nem jutunk így sehova!...”

Ülve a törmelék között

lassacskán szedelődzködött.

Ím, itt az íja s nyilai.

Nincsenek más holmijai,

általvetőjét fenn hagyta,

ki tudja, hány hete, hány napja!

Majd a kosárban matatott:

hátha valamit ott hagyott,

mondjuk: valami ehetőt,

vagy egyéb hasznavehetőt.

De nem volt abban semmi sem,

nem illett rá a neve sem:

széttörött öt-hat darabra,

hangyák futkostak alatta.

No, ekkor Fehérlófia

kardjára rátámaszkodott,

kínlódva feltápászkodott,

nagyot sóhajtott, megfordult,

s a hideg éjben elindult.

Ment, ment a fekete ég alatt.

Senkije, semmije nem maradt,

csak íja-nyilai meg a kard.

Maga sem tudta, merre tart.

 

TIZEDIK SZÓ

 

Ment, ment egy napig, két napig,

nem is számlálta, hány napig.

Borús volt felette az ég,

s ködbe süllyedt a messzeség.

Sehova meg nem érkezett,

s koplalt közben, sőt éhezett.

Gombát, magvakat-mit evett,

fákról a zsenge levelet.

Más ha nem volt, hát zöld füvet.

Köpködött tőle zöldeket.

Nem sietett, de meg sem állt,

s habár nyugalmat nem talált,

folyton egyaránt lépkedett,

nem vánszorgott, nem is futott.

Semmin már nem gondolkodott,

csak hogy menni és menni kell,

és ha van mit, hát enni kell,

különben kifogy az erő,

s az üres ég fejére dől.

Egyszer egy nagy nyárfa alatt

lenyilazott egy madarat,

s mivelhogy nem volt tüze sem,

sőt még egy tűzszerszáma sem,

megette nyersen, véresen.

Nem mondhatni, hogy jól esett.

Erőt adott – egy keveset.

Csak lépkedett, csak ballagott.

Éjszaka holdat, csillagot

nem látott, nappal meg napot.

Gyötörte ez az állapot:

„Miféle égbolt ez vajon?

Szaporítja csak száz bajom,

se napja nincs, se csillaga,

ez itt az alvilág maga!” –

s akaratlanul forgatott

temérdek ily gondolatot

magában Fehérlófia:

Meddig kell még kínlódnia?

Miért kell itt pusztulnia?

Kijutni innét hogy lehet?

Ki mért rá ily ítéletet?

S választ sehonnan nem kapott.

Ballagott hát, csak ballagott.

Nem vánszorgott, se nem futott.

És ekkor eszébe jutott...

eszébe jutott valaki.

Szavakkal nem mondhatta ki,

csak látta igen messziről,

élete túlsó széliről

selyemsörénye hószinét,

mélyről világló, nagy szemét,

azt a két meleg csillagot,

hallotta dobogni szivét,

amikor ő még benn lakott,

látott tágas, nagy réteket,

szimatolt mentaillatot,

meg azt csípős tejszagot,

amiből ő, csak ő szopott,

s megállt a szürke ég alatt,

s bánata forrón felszakadt,

s megeredtek a könnyei.

És így már könnyebb lett neki.

 

Ment két napig, három napig,

s elért egy folyókanyarig.

Túl a folyón s a kanyaron –

hópamatok az aranyon –

kicsi bárányok s nagy juhok

a sárga füvet legelik.

Szép kövér s gyapjas mindegyik.

„Hű, ha én oda átjutok” –

ujjongva így reménykedik

láttukon Fehérlófia –,

egyet vagy kettőt elkapok!”

Csupán a csillanó remény,

hogy nem kell már koplalnia,

erőt ad nyűtt inaiba.

Folyóvíz fövenyes peremén

bóklász, a gázlót keresi,

s közben a környéket lesi:

hátha akad még valami

eme parton is. Hirtelen

riadt sipogást hallani.

Felnéz: no, ez vajon mi lehet?

Rigófiak? Vagy verebek?

Magas fa hegyiből jön a hang,

ott sipognak a madarak.

Meg is keresi azt a fát,

s elborzad tőle, amit lát:

két szemén nincsen szempilla,

kiöltött nyelve vasvilla –

az bizony! Kígyó! Semmi más!

Mégpedig szörnyű egy óriás!

Vaskos, akár a derekam,

görögdinnyényi feje van,

hátán tenyérnyi pikkelyek,

s kúszik a fára, tekereg!

Mitévő léssz most, te gyerek?

Félteni nem kell a fiút:

tudja jól, mi itt  a kiút!

Íjára illeszt egy nyilat,

anyait-apait belead,

aztán a kígyóra kilövi,

nyíllal a fához szegezi!

Lelőni persze nem elég:

legyen a férgeknek eleség!

Kardjával szerteszét szabdalja,

végül a földhöz vagdalja.

Ám azok sipognak odafenn!

Most vajon ővelük mi legyen?

Felkacsint: jó magas az a fa,

le alig látszik a sudara,

s fenn van a fészek a tetején,

felső ágának leghegyén.

„Más tennivaló itt nem lehet:

bármilyen nagy a fa, felmegyek!

Nyúzni is, mászni is jól tudok.

Várjatok, madarak! Indulok!”

Megigazítja derekát,

s kúszni a nyárfára nekilát.

Ez a fa mindennél magasabb,

s ennek is eleje bajosabb,

ahol még ágatlan s egyenes.

Nehéz ott markolni, ne siess!

Ám ha az ágakat elkapod,

hághatsz a csúcsig, ha van karod.

De mindezt Fehérlófia

tudta jól, nem most kellett hát

elölről megtanulnia.

Nagy volt a fa, igen magas,

nem is tudom, hogy mekkora!

Röptében megrozsdált a vas,

ha felhajították oda!

Kapaszkodott csak felfele,

a legfelső ágak fele,

s alig telt el a nap fele,

ott kuksolt már a leghegyén,

s még el sem fáradott, csupán

megizzadt kissé a legény.

Itt szusszan egyet s szertenéz.

Ím, szeme előtt az egész

világ alatti félvilág.

A fa hegyiből messzi lát,

messzire, nagyon messzire,

talán vagy száz mérföldnyire:

az elveszejtő kőlyukig,

ama lakatlan kőfalig,

kiszikkadt sárkánycsontokig,

s túl, túl, egész a tengerig,

ahol  vaskarmos ördögök

a cethalakat nyergelik,

s ahonnét hömpölygő szelek

untalan áradó sora

illatot s titkokat hoz el.

Ám e fészek itt van közel,

alig egy karnyújtásnyira,

s nem éppen virágillatos.

Benne a madárcsemeték:

sikongó, pelyhes sasfiak,

és mind a három jókora,

és mikor Fehérlófia

feléjük fordul, egyikük

szigorú szemmel rátekint,

horgas kis csőrrel tátogat,

mintha valamit mondana,

majd a többire néz megint.

Azok aprócska csontokat

csipegetnek mind éhesen.

Valamit nekik mondogat,

sipognak hosszan, élesen.

Végül mind rátekintenek,

és eme legbátrabbiknak

szava emberül megered:

„Ki vagy, te furcsa idegen,

és mi dolgod van idefenn?”

Hallgatott Fehérlófia.

El kellett gondolkodnia:

az, hogy idegen, mit jelent?

Meg hogy: odalent s idefent?

Hol leled lenn vagy fenn magad?

Ég felett? Vagy a föld alatt?

Minden, de minden ingatag.

Ám utóbb rászánta magát,

s elkezdte ekként válaszát:

„Tudjátok, kicsi madarak,

hallottam sipogástokat.

Gondoltam: vajon mi lehet?

Mi történhetett veletek?

Ideértem a fa alá,

s láttam: a nyárfa derekán

felfele kúszott a halál!

Kígyó volt, vaskos, hatalmas,

még ránézni is borzalmas!

Más kiút nem volt előttem:

nyilamat hamar rálőttem,

majd darabokra vagdaltam,

kardommal szerteszét szabdaltam:”

Hej, a sasfiak örültek!

Kis híján táncra perdültek,

s ennek csak annyi híja volt:

lábuk még igen gyenge volt.

Sas-sikoltással nevetve,

szárnyukat szétterjegetve

boldogan együtt repestek,

fészkükből csaknem kiestek!

Fehérlófia csak nézett,

nem értette az egészet:

„Legyen az oka akármi,

azt a nagy kígyót levágni

már miattuk is megérte.”

Egyikük végül elmondta,

hogy e nagy vígság mi végre:

„Anyánk minden év tavaszán

egy fészekaljat kiköltött,

etette bőven, itatta,

ápolta őket naponta.

Ám fiókáit évente

az a nagy kígyó megette.

Aggódva hamarost hazatér,

nem tudván, minket hogy mi ér.

Te kifogtál e nagy bajon,

s örvend majd ennek ő nagyon!”

Alighogy elmondta ezeket,

támadtak szörnyű nagy szelek,

jégeső zápora eleredt,

hajlogatta az ágakat,

verdeste le a lombokat.

Kérdezi Fehérlófia:

„Ez a rossz idő micsoda?

Nem volt – s egyszer csak itt terem!

Honnét jött ilyen hirtelen?”

„Anyánk már éppen hazatart,

ő hozta ezt a zivatart,

szelek a szárnycsapásai,

esőcseppek a könnyei,

végünk van nekünk is, azt hiszi.”

Látja a fiú ezalatt,

hogy az eső s a szél miatt

fáznak a kicsi sasfiak,

tollatlan szárnyuk megremeg,

mind összebújva didereg.

„Ezekkel én most mit tegyek?

Fejük felett ha nincs tető,

elveri mindet az eső,

átjárja őket a hideg,

s akkor az ég sem menti meg!..”

Nincs neki szűre, sem subája,

ingét hát sebtiben lerántja,

s azzal gondosan s nagy hamar

minden fiókát betakar.

Közben az óriás sasmadár

közeledvén már arra jár,

zuhogtat jégeső-könnyeket,

suhogtat viharos nagy szelet,

világló két szeme fenn ragyog,

nála a világon nincs nagyobb,

jobb szárnya elér keletig,

bal szárnya elér nyugatig,

s ahogy feléjük közeleg,

befedi velük a fél eget!

Jön, jön, majd leszáll a fára,

s lehajlik annak az ága,

lehorgad egész a földig,

s hintázva visszarugódik!

Fogódzik Fehérlófia:

ne kelljen lepottyannia,

épp elég volt az a nagy esés,

ami lett majdnem temetés!

Komoran ránéz a sasmadár:

„Mit keresel te itt fenn a fán?

S hol van három szép gyermekem?

Mondd meg, vagy testedet elnyelem!”

Ám Fehérlófia nem remeg:

„Rájuk takartam az ingemet.

Láthatod: megvan mindahány.

Hát ezért vagyok én itt e fán.”

Benéz a sas az ing alá,

számlálja sorra a fiakat,

s boldog, hogy mindnyája megmaradt.

Látja ám azt is, hogy éhesek,

s begyéből öklend egy keveset:

valami húsz fontnyi húst nekik.

Aztán a fa alá letekint,

s látván a kígyó darabjait,

kérdi a fiait, ki tette.

Azok csak sipognak mellette,

vacogva, fázósan topognak,

s Fehérlófiára mutatnak.

Örvend a sasmadár szerfelett:

„Hogy háláljam meg neked?

Jó tett jár jó tett helyébe –

mit kívánsz jóságod fejébe´?

Mit adjak? Miféle jutalmat?

Aranyat, kincseket? Hatalmat?”

Fehérlófia így felel:

„Szívesen megtettem, amit kell,

s mindezért énnekem mit se adj.

Fiaid anyjaként megmaradj,

engem meg vigyél a hazámba,

oda, a felső világba!” –

s égre a karjával felmutat.

Megfontolt szóval az válaszol:

„Oda én ismerem az utat.

Csakhogy az roppantul messze van,

most meg már hamarost este van.

Én egy jót pihenek holnapig,

te pedig hozz ide hajnalig

hét tömlő vizet meg hét juhot,

s akkor tán valahogy feljutok.

Azaz, hogy feljutunk ketten is,

ha így akarják az égben is.”

Rábólint Fehérlófia.

Van ám min elgondolkodnia,

töprengve fejét törnie,

hisz ebből nincs neki semmije!

Most aztán mit tegyen, hogy tegyen?

Hol talál effélét odalenn?

Ám aztán eszébe jutott:

túlparton legelnek a juhok!

Fáról egy szó nélkül lemászott,

a folyón sietve átgázolt,

hét juhot sorjában levágott,

bőrüket egyenként lenyúzta,

tömlőnek gondosan felfújta,

innenső partra mind áthordta,

mind a hét tömlőbe vizet vett,

(útjáért ezekkel fizethet),

s mire lassacskán megvirradt,

ott várt a sasra a fa alatt.

Látja a sas a juhokat,

s jóváhagyólag bólogat:

„Hozd ide hozzám ezeket,

s jobb szárnyam alá kötözzed!”

Aztán a tömlőkre mutat,

 s ekként folytatja: „Azokat

bal szárnyam alá akasszad!

Te meg ülj fel a nyakamba,

s kapaszkodj meg a tollamba!

Jobbra ha nézek, enni adj,

balra ha nézek, inni adj!”

Felült a fiú a sasra,

az pedig lendült magasba,

jobb szárnya elért keletig,

bal szárnya elért nyugatig,

s mind feljebb-feljebb keringett.

Időről-időre a fiú

szédülve alátekintett:

látta a lankás dombokat,

mezőn a fehér juhokat,

azt a magas fát s a folyót,

s mindez már igen kicsi volt,

végül az apraja el is tűnt,

párába, ködbe elmerült,

s nem voltak sem fák, sem juhok,

sem fészek, sem a sasfiak,

mind amit látott odalent,

semmivé foszlott, odalett.

Jobbra néz most a sasmadár:

nyilván a jó falatra vár.

Nyújt egy juhot a csőribe.

„Te jó ég! Egészben kapja be,

s azonmód mindet elnyeli!”

No, most meg bal felé tekint!

Tömlőnyi vizet ad neki,

s azt is egy szuszra szívja be!

„Ennek van aztán nagy begye!”

Így megy ez hosszú ideig.

Szállnak felfele több napig.

Jobbra néz – akkor enni kap,

balra néz – úgy meg inni kap.

Hanem a hetedik napon

megfogyatkoztak a juhok,

sőt a víz – az is kifogyott!

Jobbra is, balra is néz a sas,

de sem víz, sem a jó falat,

s röpte már nem olyan magas,

sőt lassúdan süllyedni kezd!

Mint lehet megoldani ezt?

Letapint Fehérlófia –

s nincs már semmi a szárny alatt!

Most aztán mitévő legyen?

Se odafenn – se odalenn,

lebeg a lenn és fenn között,

amíg csak vissza nem zuhan.

Egy láthatatlan szörnyeteg,

amivel összeütközött!

Egyetlenegy kiútja van,

nem tétovázik hát tovább:

combjába mélyen belevág,

kimetsz egy jó nagy darabot,

s mikor a sas épp jobbra néz,

hamar a csőrébe veti.

Azon nyomban az lenyeli,

s utána máris balra néz.

Ám ő már minden bajra kész:

bal szemét kitépi s kiveszi,

azt adja oda neki!

Az a szemet is lenyeli,

és attól új erőre kap,

növeszt még nagyobb szárnyakat,

körözve felemelkedik

egész az alsó egekig!

Fenn jár a felvilág alatt!

Két szárnycsapás!... Egy pillanat,

s lezökken: „No, itt is vagyunk.

Ám én most visszafordulok:

kis fiókáim ott alant

tovább ne várakozzanak.

Hanem mondd csak: ugyan mi volt

az az utolsó két falat?

Mióta világra jöttem,

ilyen jóízűt nem ettem!”

Ránézett Fehérlófia,

s ekkor meg kellett látnia,

hogy amaz mit adott oda

neki a nem levő helyett!

Szó nélkül kettőt bólintott,

s hatalmas szárnyát széttárva,

horgas, nagy csőrét kitátva

Fehérlófiát bekapta,

begyében meg is forgatta,

aztán öklendve kiköpte,

végül a sziklára letette.

Nyúl a fiú a szeméhez –

semmi sebet ott nem érez!

Megvágott combját tapintja –

s lám, a húsának sincs híja!

Látása ismét kétszeres!

Ereje? Az meg hétszeres!

Szólna a sasnak, köszönne,

ám az már nincs ott mögötte:

messzi repül, hisz ott, alant

várnak rá mind a sasfiak.

Mit tegyen? Egyéb nincs hátra –

magához veszi társait,

hűséges jó barátait:

íjat-nyilat a vállára,

kardját a baloldalára,

s indul a maga útjára.

 

TIZENEGYEDIK SZÓ

 

Egy napig megy? Vagy két napig?

Lehet, hogy épp a harmadik

napon elér egy legelőt.

Nagy szarvú, hosszú gyapjú kos

vigyázkodik a nyáj előtt,

mögötte meg egy félsubás,

tilinkós bojtárgyerek

cifra nótákat ereget.

Odaköszön rá: „Jó napot!

Mondd, fiú, kiéi ezek?

Ezek a jó húsú juhok?”

Tilinkó mellől válaszol

amaz, s csak úgy félszájra szól:

„Gazda: a Fanyűvő uraság!”

„Az hol lakik?” –„Menj csak tovább,

s előbb vagy utóbb megleled” –

felel a bojtárgyerek.

Fehérlófia ballagott

még egy szűköcske félnapot,

s egy másik legelőn talált

egy szépen tartott, nagy gulyát.

Pihent a sok jószág: delelt.

S mert idejéből épp kitelt,

hát farigcsált egy nagy botot

szárnyék tövében a gulyás.

Ráköszön: „Atyafi, jó napot!

Ne gubbadj el már annyira!

Kié itt ez a szép gulya?”

Rásandít ekkor a gulyás:

„Gazdája ennek senki más,

mint Kőmorzsoló uraság!” –

s nagy buzgón farigcsál tovább.

Órajárásnyi tán az út,

s egy újabb legelőre jut.

Másod- meg harmadfű csikók,

szűzkancák, fias tejelők

lepik el azt a legelőt,

foguk között a fű ropog,

patájuk vidáman dobog.

Érezvén csípős szagukat,

már-már a szíve megszakad,

ám végül legyűri, lenyeli,

ami legbelül fojtogat,

hisz még van dolga, van neki.

Noha nincs közel senki se,

nagyot köszön: „Hej, jó napot!

Ez itt kinek a ménese?”

Távolabb áll egy rossz cserény,

cserény mellől egy vén legény

félig gorombán visszaszól,

foghegyről ekképp válaszol:

„Ahhoz tenéked mi közöd?

Itt járt, de hazaköltözött!”

„Netán Vasgyúró a neve!”

„Az hát! Na, kotródj elfele!”

Indult hát tovább a fiú.

Nem volt se víg, se szomorú.

Jó hosszan elgondolkodott,

mi vele történt, mindazon.

Ballagott, hosszan ballagott.

Szeme égett csak szárazon.

 

Javában fenn járt még a nap,

mikor egy tölgyerdő alatt

szeme egy házon megakadt.

Nagy ház volt, bizony jókora,

volt súlyos, sorompós kapuja,

tágas, kerített udvara.

Kerített udvar közepén

három iszonyú nagy legény

a tűzhely körül ott henyél.

Dagadtra mindhárom kihízva,

lábukon szattyánbőr csizma,

köntösük merő egy selyem!

Vasháromláb a tűzhelyen,

bogrács a háromláb alatt,

hamu a vasbogrács alatt.

Egyikük lomhán elfordul

a ház iránt, majd felmordul:

„Kifelé gyerünk, asszonyok!

Csipkednek már a szúnyogok!

Odabent ne lapítsatok,

sebtiben tüzet szítsatok!”

Kijönnek azok mindhárman,

s nem mondhatni, hogy vidáman:

Egyik a hamut tisztítja,

másik a tüzet felszítja,

harmadik, az a barnácska,

belekavar a bográcsba.

Fehérlófia jól látja:

ez az ő három „barátja”,

s kik ott lakoznak őnáluk,

azok a megmentett leányok.

Néz, csak néz messziről reájuk:

egyik sem mosolyog, nem beszél.

Keserű füstszagot hoz a szél,

keserűt, mint az ő bánatuk.

Hármasban vannak, de egymaguk.

Ő most a kapuhoz odalép,

szájához teszi a tenyerét,

s hangosan beköszön: „Jó napot!”

Azok meg bámulnak: „Ki van ott?”

„Ki lehet?” – „Valami idegen.”

„Hívjuk be, van még hely idebenn.”

„Jut tán a bográcsból egy falat.”

„Hívjad már, mindjárt elszalad!”

Behívják, tűz mellé ültetik,

s nézik, de fel nem ismerik:

bajsza nőtt, sűrű szakálla,

redőkkel teli az orcája,

tekintete is kifáradt,

s termete inasabb, szikárabb.

Lesnek rá, unszolva kérdezik,

rettentő kíváncsi mindegyik:

„Jártál már felénk? Az nem lehet!

Ki vagy hát? Mondd már a neved!”

„Nektek a nevem én nem mondom,

halljátok mégis, most mutatom!”

S több szót már nem is kerekít –

háromszor hangosan felnyerít!

Bambán szól Fanyűvő: „Ló volnál?

Málhásnak akkor te jó volnál...”

Három lány, kivált a legkisebb,

rögtön a fiúra ráismert,

még hogyha szólni nem is mert.

Hallgatnak most is szorongva,

hisz ez a három goromba,

szeszélyes, veszélyes mindegyik,

ezektől bármi kitelik.

Rájön ám mindhárom addigra,

mi is a nyerítés nagy titka!

Tudja már mind, s bizony nem téved:

kinek is hívják a vendéget!

Mindnyája elmered, megrémül:

„Jaj, kit is hívtunk mi vendégül!”

Hebegnek, dadognak, reszketnek,

mintha csak hangyáktól, viszketnek,

s képükre kiül a rémület:

„Ó, nem akartunk mi nélküled...!”

Fehérlófia csak hallgat,

visszanyer békét, nyugalmat.

Azután megszólal csendesen,

nem goromba a hangja sem:

„Dehogyis bántalak titeket.

Ne fogja kezem a szennyetek –

ujjal sem érek én hozzátok.

De van-é nyilatok? Hozzátok!”

Szűkölve azok ránéznek.

„Ne rettegjetek, vitézek,

míg e bográcsban van kása!

Másra lövünk, nem egymásra.

Elő a nyilakkal! Csak bátran!

Próbát tehettek mindhárman,

s hogy magatok ne legyetek,

megteszem én is veletek.

Aki igaz volt, megússza,

ám aki álnok, az kihúzza!..

Ki-ki most álljon középre,

s eresszen nyilat az égbe!

Én magam máris elkezdem!”

Kilép, a karja nem rezzen,

emeli íját az ég fele,

s nyilat lő egyenest felfele!

Száll, száll a nyílvessző sziszegve,

fel, fel, a magas egekbe,

végül visszahull suhogva

heggyel a porcfüves homokba.

No de most Fanyűvőn a sor!

Félszegen középre farol,

nyilát a tegezből kiveszi,

kajszán az íjra illeszti,

s kilövi, fel se néz utána.

Ám a nyíl, mintha csak látna,

süvítve nagyot kanyarul,

s – igaz-e, álnok-e, elválik –

átszalad rajta a sarkáig.

Kőmorzsoló sem jár különbül:

középre nagy garral kidöndül,

(suttyomban csalna meg cselezne),

s ott marad földhöz szegezve.

Vasgyúró vacog is, izzad is,

tudja jól ő maga, mily hamis,

legyint hát végül, és megereszt

felfele egy nyilat egyenest,

majd megáll komoran, nem tágít –

s az a nyíl átveri talpáig.

Ért ebből mindenki, amit ért,

vesztegelni hát nincs miért.

„No akkor, leányok, útra fel!

Induljunk tüstént, hisz menni kell!

Ám ha most innét mi elmegyünk,

magunkkal semmit el ne vigyünk!

Hagyjunk itt mindent: a részt s egészt.

Majd a föld jót s rosszat felemészt.

S mit a föld nem, azt a víz s a nap:

fehérre szívja a csontokat.

Hosszú, de enyhe az éjszaka,

s holnap tán eljutunk mind haza,

azaz hogy...” –  s néma lett, tétova:

nem tudta, hol az ő otthona.

 

TIZENKETTEDIK SZÓ

 

Ám azért tőlük el nem maradt:

haza kell vinni a lányokat,

s átadni őket az apjuknak.

Akkor majd mindenki megnyughat.

Lábukat szedték hát szaporán.

Jó elöl haladt két nagy leány,

ő meg a kicsivel mögöttük.

Csillagok fénylettek felettük.

Megtorpan egyszer a kicsi lány:

„Jaj! Mi az ott és mit csinál?”

Nevetett Fehérlófia:

mit nem kell magyaráznia!

Ám aztán rögtön belátta:

ijedős a kis leányka,

s nem tudja, mi fán mi terem.

Átfogta vállát hirtelen:

„Az csak egy kis bagoly, virágom!

Pockokra figyel egy faágon.”

Később a kis bagoly elrepült,

aztán egy magasabb fára ült,

csak a lomb maradt az ágon.

Meg a kicsi lány szívében

a legszebb szó a világon:

„virágom...virágom...virágom...”

Vállán a fiú jobb keze –

véletlenül tán? – ott maradt.

Mentek a magas fák között,

lépkedtek éji ég alatt.

Ekkor messzi, fönn, valahol

valaki halkan felnyerít.

Fehérlófia ráfigyel,

fel, fel a magasba tekint.

Messziről, igen messziről

megpillant két meleg csillagot,

s hallik a nyerítés megint.

Ránéz a leányra: hallja-e?

Ám az csak lépdel boldogan.

Se hall. Se lát. És gondtalan.

Neki még számos gondja van.

S hogy mennyi lesz? Ki tudja azt!

De mégis érzi a vigaszt,

s tudja, hogy nincs már egymaga:

fenn is meg lenn is van csillaga.

 

Aztán lassacskán megvirradt.

Ébredeztek a madarak.

Szürkült az égbolt, megfakult,

a csillagnyáj is elvonult,

s eljött a fényes pillanat:

pirosan fellobbant a Nap.

Vonult, vonult a kis csapat,

szaporázta csak sebesen.

A Nap is felfele haladt,

s mire fehéren, tüzesen

elérte már a delelőt,

ott álltak mind a négyen ők

egy bástyatornyos vár előtt.

„A mi jó apánk itt lakik,

mert ez a király vára itt” –

mondták a leányok neki.

De nem is kellett mondani!

vak is láthatta: micsoda

nem akármilyen palota!

Láttukon nagy szemet nyitott

a kapuőrző katona.

Fordult s csörtetve felfutott

a márványlépcsőkön oda,

ahol egy parányi szoba

mélyén szegény öreg király

reményét vesztve várva vár

irdatlan esztendőkön át

elrabolt leányaira.

A nehéz aranykoronát

elgyengült, reszketeg feje

alig bírja már tartani,

s rohan, rohan csak lefele,

a lépcsőn majdnem elgurul –

örvendez határtalanul!

„Megvagytok! Hazajöttetek!”

Könnye hull, keze is remeg –

hogy is ne: három év alatt

tán húszat is öregedett!

Fehérlófia egymaga

nagy szótlanul mögöttük áll.

Most odapillant a király,

s megkérdi tőlük: „Gyerekek,

ki ez a legény veletek?”

Szeme a kicsinek felragyog,

de válaszol a legnagyobb:

„Lányaid ő mentette meg.”

Szól a király: „Kedves fiam,

én már nem érzem jól magam,

s túl nehéz ez a korona.

Eddig hogy bírtam – kész csoda.

Ezt én most neked átadom.

S koronámmal a trónomat,

trónommal egyik lányomat.

Válassz hát közülük, fiam!”

Fehérlófia válaszol:

„Megtörtént, felséges uram.”
Nem több, mint három nap után

kérőt kap a két nagy leány,

jószívű, derék ifjakat –

s egy-egy tojás a hozomány...

És csapnak negyven napon át

tartó menyegző lakomát.

Akinek ideje s kedve van,

jöhet boldog-boldogtalan,

nem nézik, nem is kérdezik,

ki honnét jött meg kicsoda:

mindenkinek jut vacsora!

S elvigadozván hajnalig,

esznek isznak negyven napig.

 

UTOLSÓ ELŐTTI SZÓ

 

Aztán múlik a mulatság,

s kezdődik újabb fáradság.

Hogy s mint kell uralkodnia?

Tudja jól Fehérlófia:

jóban munkálva, gondosan,

s mindenkor igazságosan.

Mondja is, aki arra jár:

Fehérlófia jó király.

 

VÉGSŐ SZÓ

 

S élnek a párok boldogan.

Mindhárom asszony megfogan,

születik kicsiny gyermekük,

s ezzel meg is lesz mindenük.

 

Tegnap magam is ott jártam,

s ahogy ma – mindent úgy láttam.




.: tartalomjegyzék