Cikk A Mtk1mg - Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 – Január
2018 – December
2018 – November
archívum …

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















'+ ''+ (document.layers?(''):('
'))+ 'Loading image ...'+ (document.layers?'':'
')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2013 - Június
Budai Katalin beszélgetése Szabó József "Ódzsá"-val

Egy szigorúan ellenőrzött rendező

Szabó József (Ódzsa) színházi rendező a nagyváradi Szigligeti Színház Örökös Tagja és az érmelléki kisváros, Székelyhíd díszpolgára. Idén júniusban tölti 85. életévét, lapunk ez alkalomból köszönti őt.

Az egykori nagyváradi főrendező harminc éve, 1983-ban települt át Magyarországra. A győri Kisfaludy Színházban dolgozott, majd a Veszprémi Petőfi Színház főrendezőjeként ment nyugdíjba. Nagy ívű pálya az övé – Nagybányától Kolozsváron át Nagyváradig és tovább –, melynek állomásai egyszersmind az erdélyi színjátszás fontos pillanatai. Rendezői tanulmányai, esszéírói megszólalásai, regényadaptációi külön helyet érdemelnek a magyar színháztörténetben. Nyolcvanadik születésnapján a nagyváradi Szigligeti Színház együtt ünnepelte s méltatta munkásságát a váradi irodalmi folyóirattal, a VÁRAD-dal. Éveket töltött Skóciában. Glasgow-ban a Skót Királyi Színművészeti Akadémián (RSAMD) meghívott rendezőtanárként előadásokat tartott a drámai, az epikus és az abszurd színházról. Az utóbbi években jobbára Írországban él feleségével, aki a sligo-i egyetemen színjátszást tanít. 2012 augusztusában Budapesten a Dunára néző és a Parlament villámhárítójára látó budai lakásukban beszélgetünk.

– Székelyhídon  kis parasztházban és a nevében nem sok reménnyel kecsegtető Temető utcában láttad meg a napvilágot. Miféle indíttatást kaptál a környezetedtől, hogy felvételizz a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe, a rendező szakra?

– Afféle indíttatást, mint népmesében a szegény ember legkisebbik fia. Semmilyent. És mindent. Egyetlen művészelőddel sem büszkélkedhetem. Még egy vándorköszörűs őssel sem, aki kerekes masinériájával és táncoló majmával járta volna az érmelléki falvakat. Őseim becsületes falusi emberek voltak. Jómagam színházi előadást is csak kamaszkoromban láttam először Nagyváradon, a háború végén. Valami felejthető zenés-táncos operettet. Később diákelőadáson láttam Az ember tragédiáját is. Szájtátva bámultam. De sem az a denevérszárnyú ördögi Lucifer, sem a szép testű tigrisbőr-tunikás Ádám, sem a félmeztelen Ősanyánk nem világosított fel arról, hogy mi végre vagyok a világon. Még arról se, hogy az emberiségnek miért van szüksége színházra.

– Mégis színházi pályára léptél. Miért?

– Talán azért lettem rendező, mert kíváncsi voltam a végső titkokra földön és égen. Vagy talán csak azért, mert egész életemben álmodó, álmodozó gyermek voltam. Az is maradtam. Előfordult velem nem egyszer, hogy ha a délelőtti színpadi próbán nem találtam meg a legjobb rendezői megoldást, másnapra megálmodtam. Mert amíg a test pihent, az agy folytatta tovább a próbát, kereste és megtalálta az igazságot.

– Tízéves korodban Váradra költöztetek. Édesanyád egymagában nevelt és iskoláztatott. Váradon  a Szent László Gimnáziumba jártál, majd 1948-ban a fiúlíceumban érettségiztél. Érettségi után Kolozsvárra mentél, és felvételiztél a Bolyai Tudományegyetemen a filozófia, a lélektan és a pedagógia szakra. Miért nem a színművészeti főiskolára? 

– Mert a főiskolán még nem volt rendezői szak. Csak színészképzés. Én meg nem akartam színész lenni. Eredendően filmrendező szerettem volna lenni. Balázs Béla tanulmánykötetét, a Filmkultúrát egyetlen éjszaka olvastam el. Azon az éjszakán tanultam meg, hogy a film a képszerkesztés művészete. Utána évekig premier, szekund és totál plánban láttam magam körül a világot. Ámde Romániában nem volt filmművészeti főiskola. Átszökhettem volna a határon Magyarországra, ha lett volna hozzá merszem, de az esetben nem biztos, hogy megérem a húszéves kort. A román határőrök akkortájt felszólítás nélkül lőtték le a határsértőket és a kóbor kutyákat. Végül is egy év múlva – amikor a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben megalakult a rendezői fakultás – az elsők között felvételiztem rendezőire. Felvettek. Hátat fordítottam az egyetemnek, de azt az egy évet nem tekintem holtidőnek életemben. A rendezőnek nem árt némi filozófiai, logikai, lélektani és pedagógiai tudás. 1949 óta makacsul a színház bűvkörében élek.

– Színházi emberréváltál?

– Igen is, nem is. Úgy vélem, sohasem lett belőlem úgynevezett színházi ember. Én az istenáldotta színészt tartom igazi színházi embernek, aki egész életében a színház édes ölelésében és szerelmes rabságában él. A színházat én örök szubsztanciának tekintem: az emberi élet teljességének. A színház szabad vers. Szimbólumrendszer. Hasonlóképpen, ahogy Voltaire mondja: „A föld egy óriási színház, amelyben más-más néven ugyanazt a tragédiát játsszák”. Én nem szórakoztató színházi estékre, búfelejtő játékokra invitáltam az embereket. Nem tapsra vágytam, inkább a lélek csendjére. Az önmagunkra eszmélés ritka pillanatára, amikor a nézők taps-reflexe is megbénul egy szívdobbanásnyi időre.

– Voltak ilyen pillanatok a te rendezői pályádon?

– Voltak. Megértem én is „a csodák föntjét”, amikor az előadás végén a nézők – mintegy hipnózisban – megdermedtek, felálltak, és magukhoz térve egyszerre tapsolni kezdtek. Ez történt például Udvarhelyen Tamási Áron Ősvigasztalásának a bemutató estjén is. Amelyről másnap egy udvarhelyi székely úgy nyilatkozott az újságírónak:„A váradi színészek az este csillagot tálaltak fel vacsorára.” De kísért és kísér egy kitűnő lengyel színházi előadás emléke is. Krakkóban – a forradalmi idők drámai légkörében – egy politikai abszurd dráma előadása végén a lengyel nézők elfelejtettek tapsolni. És a színészek sem jöttek vissza tapsrendre. Mintha az előadás nem is róluk szólt volna. Valóban sokkal többről szólt: a lengyel nép sorskérdéséről, zsarnokságról, szabadságról. A nézők ülve maradtak a teremben, templomi csendben. A megrendülésnek különös pillanatát éltem át velük együtt magam is.  Ma is hallom annak a krakkói előadásnak a méltóságos csendjét.

– Az avantgárd színház voltaképpen nem törekszik katarzisra.

– Pedig meglehet, hogy az európai színházat évezredek óta mégis aszáműzött katarzis vágya élteti. Érdekes, hogy a katarzisra a mi gazdag nyelvünkben nincs magyar kifejezés. Ezt szóvá is tettem egyszer egy óbudai kis vendéglőben jeles székely költő barátomnak, Czegő Zoltánnak. Elcsodálkozott, és azt mondta: „Legyen!”: Azután ivott egy kortyot, majd megtámasztotta két ujjával okos homlokát és szólott vala ekképpen: „A katarzis magyarul: érzelmi gömbvillám! Mert az érzelmi megtisztulással együtt jár a szellemi megvilágosodás. Amely – mi csak tudjuk – kisebbségi létünkben olyan életveszélyes, mint nagyviharban a matatós mennykő.

– 1953 nyarán a kolozsvári színművészeti főiskoláról egy kivételesen jó képességű színészosztály rajzott ki. Tizennyolc tehetséges színész és néhány rendezőpalánta. Te is közöttük voltál. Volt egy álmotok. A főiskola befejezése után együtt maradni és létrehozni egy új magyar színházat Romániában. Ez elég irreális tervnek tűnik a mából visszanézve. Hogyan volt lehetséges?

– 1953 nyarán a kolozsvári napilapban, az Igazságban megjelent Románia Ötéves Tervének teljes szövege. A főiskola könyvtárában olvasgattam. S mit láttak szemeim? Az Ötéves Terv egyik tétele előirányozta egy új magyar színház létesítését valamelyik iparilag fontos erdélyi városban. Kezemben az Igazsággal berohantam az osztályba, és az újságot lobogtatva közhírré tettem: „Gyerekek, benne vagyunk az Ötéves Tervben! Megvan a Színházunk! Csak ki kell találjuk gyorsan: hol legyen? Melyik magyar városban?” Nagy-Romániatérképét leakasztottuk a falról, leterítettük a földre, fölébe hajoltunk, és kerestük a várost, ahol majd fészket rakunk magunknak. Valaki rámutatott egy pontra és felkiáltott: „Itt! Nagybányán! Ki ismeri?” Senki sem ismerte a várost, de mindenki tudott róla valamit: a Festők Városa, Németh László szülővárosa, Szent István-torony, Virághegy, bányavidék, aranybánya… Ennyi elég is volt. Nagybányára tűztük ki álmaink fehér lobogóját. Hátra volt még a legfontosabb szakmai kérdés: ki legyen a főrendezőnk? Egyként Delly Ferencre szavaztunk. De idős színésztanárunk nem tudta vállalni.  Kiszemeltünk hát egy fiatal, pályakezdő kolozsvári rendezőt. Ő elvállalta. Úgy hívták: Harag György. Így valósult meg 1953 őszén húsz ifjú álmából egy új magyar csoda: a Nagybányai Színház. Amely – a Székely Színház mellett – az erdélyi magyarság legkedveltebb, legrangosabb művészszínháza lett. Áldom a sorsom, hogy rendezői pályám Nagybányán kezdődött. Ott estem át a tűzkeresztségen a Ruy Blas rendezésével. Aztán átköltöztünk Szatmárnémetibe. A nagybányai-szatmári színház az első szerelem gyanútlan örömével ajándékozott meg engem. Soha sehol nem voltam olyan boldog rendező, mint Nagybányán és Szatmárnémetiben. Ott kaptam olyan szakmai-erkölcsi útravalót, amely meghatározta rendezői és emberi arculatomat egész életemre.

– A szatmárnémeti Északi Színház után a kolozsvári Magyar Színház következett. A legfiatalabb színháztól Erdély legrégibb színháza csábított el. Amikor átszerződtél, a szatmárnémeti színház ötéves volt, a kolozsvári meg… mennyi is?

– Százhatvanöt. A kolozsvári Magyar Színház 1957-ben november 11-én ünnepelte születésének 165. évfordulóját.  Az ünnepségen én is részt vettem a színház legfiatalabb rendezőjeként. Jól emlékszem arra a napra. Délelőtt a Jókai utcában a volt Rhédey-ház falán emléktáblát és koszorút helyeztünk el. A Város két nyelven méltatta a magyar színjátszás születésének jelentőségét. Magyarul Poór Lili beszélt, románul Ion Dinescu, a román színház főrendezője. Színházrajongók ezrei – magyarok, románok – ünnepelték a megkoszorúzott házat, amelyben  Kótsi Patkó János kihirdette „az első magyar színészköztársaság” megalakulását. Anno 1792 sütött a nap, ragyogott az ég. Isten lenézett Kolozsvárra, és elcsodálkozott, hogy lám-lám, a két nép együtt is tud ünnepelni. Az esti díszelőadás előtt a színház új igazgatója, Tamás Gáspár író mondott szép ünnepi beszédet. A díszelőadás természetesen a Bánk bán volt. Delly Ferenc rendezte nemzeti tragédiánkhoz illő emelkedett stílusban. A szereposztásból főleg azokra emlékszem, akiknek játékában a Janovics-korszak fénye villant fel. Senkálszky Endrére (Bánk bán), Poór Lilire (Gertrudis), Flóra Jenőre (Biberach), Csóka Józsefre (Mikhál bán) és Fekete Mihályra. Fekete Miska bácsi Petur bán jelmondatát – Üsd az orrát, magyar, ki bántja a tiéd! – akkora szenvedéllyel dörögte el, hogy a falak is beleremegtek, és a nézők viharos tapssal fejezték ki egyetértésüket. Az ünnepi előadás fogadtatása természetesen ünnepi volt. De bennem felemás érzéseket ébresztett. Hellyel-közzel ódivatúnak éreztem. Az előadás után ünneprontó gondolatot fogalmaztam meg naplómban: „Egy matuzsálemi korú színház ne azzal büszkélkedjék a születésnapján, milyen idős, hanem hogy milyen fiatal maradt a vénítő időben.”

– Ez a fiatal rendező véleménye volt.

– Azé a fiatal rendezőé, aki más iskolában nevelkedett, más művészi ízlés bűvkörében nőtt fel.  Székfoglaló beszédemben azután kifejtettem rendezői ars poeticámat. Amelynek szilárd alapja az egy nyelvet beszélő együttes,szellemi produktuma pedig a szeretet légkörében fogant korszerű előadás. A fiatal rendezőt megtapsolták. Befogadták. De nem kényeztették el szeretetükkel soha. Visszatekintve, mégis kegyelmi állapotnak érzem, hogy Erdély legrégibb színházában – tapasztalt mesterek keze alatt – szolgáltam le rendezői inaséveimet.

– A közönség? Milyen volt a kolozsvári közönség?

– Csodálatos! Kolozsvár magyar lakosságát három monumentum élteti: a Szent Mihály-templom, a Mátyás király-szobor és a Magyar Színház. A Templom: a lelke, a Szobor: a szeme fénye, a Színház: a szíve. Kolozsváron színházba járni nem divat volt, hanem létszükséglet. Egyszer egy szegény kolozsvári néni azt mondta nekem: „Lelkem, ha a Főtéren összeütnek két cintányért, és színházba hívnak bennünket, mi rohanunk a Séta-téri színházba, ha nincs mit enni, akkor is.” Ilyen a kolozsvári közönség.

Melyek voltak kolozsvári éveid legfontosabb rendezései?

– Talán Thornton Wilder: A mi kis városunk, Bertolt Brecht: Puntila úr és szolgája, Matti, Illyés Gyula: A kegyenc, Euripidész-Sartre: A trójai nők. És mindenekelőtt Bálint Tibor regényéből, a Zokogó majomból színpadra vitt Sánta angyalok utcája. De hálával tartozom Sütő Andrásnak, Méhes Györgynek, Barta Lajosnak, Kocsis Istvánnak, Bródynak, Beaumarchais-nak, Goldoninak, Csehovnak, Shakespeare-nek, mert általuk lépegettem egy-egy fokkal magasabbra ama Jákob létráján. Hiszen én azért szerződtem Kolozsvárra, hogy szellemi tarisznyám megteljék az egyetemes és erdélyi kultúra kincseivel. Ami Apáczai Csere Jánosnak Utrecht volt, azt jelentette nekem Kolozsvár.

– Csere János Utrechtből hazavágyódott Erdélybe. Neked Kolozsvárról hová volt vágyódásod?

– Szűkebb pátriámba, Nagyváradra. Ahol a hosszú hársfasoron, a Körös-parton és a régi macskaköves utcákban mindig éreztem Ady Endre lépéseinek nyomát. Ahol édesanyám, a nővérem és a barátaim vártak. Ahol számon tartottak. A város kulturális vezetője nem egyszer üzent nekem, hogy hazavárnak a magyar társulat élére.

– Egyszer aztán elfogadtad meghívásukat. A Szigligeti Színház főrendezője lettél.

– 1962-ben hazamentem. Pontosabban szólva hazamenekültem Váradra. Ma már elmondhatom, hogy miért.  Kolozsváron az a „megtiszteltetés” ért, hogy Duca elvtárs, a megyei pártbizottság első embere politikailag alkalmasnak talált arra, hogy kollaboráljak az államvédelmi szervekkel. Magyarul szólva: besúgót akartak csinálni belőlem. Amikor én szembesültem ezzel a megalázó szörnyűséggel, rettenetes haragra gerjedtem: nem tudtam aludni, le-föl jártam éjszaka a szobámban, mint cellájában a  halálraítélt, elátkoztam Duca elvtársat, a színház kollaboráns vezetőségét, még Kolozsvárt is. A szervezet zaklatásai elől menekülve, egy vasárnap délután felszálltam a  váradi gyorsra, hogy elpanaszoljam odahaza a bánatom. A vonaton – a csucsai kastély magasságában – agyamba hasított a gondolat: elfogadom a sokszor felajánlott állást. 1963-ban kineveztek a váradi színház főrendezőjének és a magyar szekció vezetőjének. Móricz Zsigmond Úri murijával mutatkoztam be. A váradi közönség szívébe fogadott.  A második évadot Tennessee Williams Orfeusz alászáll drámájával kezdtem, Sebastian Névtelen csillagával folytattam és  Molnár Ferenc Olimpiájával zártam. Valamennyi előadásomban az erdélyi színház egyik legragyogóbb csillaga tündöklött: Vitályos Ildikó. És az Orfeusz alászállban méltó partnere volt Varga Vilmos. A legfőbb gondom az volt, hogy az évad műsorán a legrangosabb irodalmi művek szerepeljenek a legrangosabb szereposztásban. A távolabbi célom pedig az, hogy a méltatlanul operettesnek csúfolt váradi színházat önmaga tehetségéhez méltó drámai színházzá nemesítsem. Hogy a hajdani Szigligeti Színház első legyen az elsők között: primus inter pares. Meg akartam valósítani Ady soha meg nem valósult fogadalmát: „Szigligeti háza nem lesz a ledérség, nem lesz a kufárok otthona. Eszmék, igazságok háza lesz.”

A váradi színház tudós dramaturgja, Kelemen István Várad színészetecímű könyvében ezt írja rólad: „Szabó József volt az a színházi szakember, akire akkor a váradi színháznak legnagyobb szüksége volt. Megszállottja a színháznak, aki művészeti kérdésekben sohasem alkudott meg senkivel”. De akkor két győzedelmes évad után miért hagytad ott Váradot? Miért mentél vissza Kolozsvárra?

– Kaptam egy fegyelmit. 1965-ben a nyári szabadság idején – életemben először – hivatalos engedéllyel egy hónapra Budapestre utaztam, színházi előadásokat nézni. Lejárt az egy hónap. Hazajöttem Váradra feltöltődve, munkára készen.  Első utam szeretett színházamba vezetett. A próbatáblán mit láttak szemeim? Szabó József főrendezőt írásbeli megrovásban (mustrare în scris) részesíti az Igazgatóság. Aláírás: a színház főigazgatója. Felmentem fiatal román kollégámhoz, akivel baráti viszonyban voltam, és magyarázatot kértem tőle. Zavartan dadogott, hogy valami gyűlésen nem voltam jelen. Keserűen elnevettem magam. Hiszen vele beszéltem meg, hogy a nyári szünetben hol leszek, meddig és miért. Gúnyosan megveregettem a vállát: „Bravó, kis kollégám!” És otthagytam. Csúnyán megaláztak! De hová mehettem panaszra? Másnap üzenetet kaptam a kolozsvári Magyar Színház újonnan kinevezett igazgatójától, Senkálszky Endre érdemes művésztől, hogy keressem fel mielőbb. Felkerestem. Ezzel fogadott: „Elment egy rendező. Felszabadult egy rendezői poszt. Nézd, két jó nevű rendező kérvényt nyújtott be a posztra. Válaszolnom kell kérvényeikre még ma. De én ezt a rendezői posztot neked szántam. Kérlek, gyere vissza Kolozsvárra.” Visszamentem.  A seb begyógyult. De sokáig sajgott. Mindaddig, amíg néhány hónappal ezelőtt meg nem kaptam Bukarestből a Szekuritáté rólam szóló jelentéseinek titkos iratcsomóját, amelyből kiderül: a váradi Szekuritáté politikai vétségként jegyezte az én budapesti utamat. Felsőbb utasításra kaptam tehát azt az írásbeli megrovást.  A Szeku nem tudta megbocsátani nekem, hogy mindig kikosaraztam.

– Hogyan alakult a pályád tovább?

– A kolozsvári Magyar Színházban már egy alapjaiban megújult társulatot találtam. Gazdagabb lett a derékhad Kovács Györggyel, Vadász Zoltánnal, Bencze Ferenccel, Vitályos Ildikóval. Remek fiatalok szerződtek a főiskoláról Kolozsvárra: Széles Anikó, Stief Magda, Toszó Ilona, Péterffy Gyula, Héjja Sándor, Mihály Pál, Geréb Attila, Flórián Antal… Öröm kimondani a nevüket is.  A színház vezetősége is megváltozott. Senkálszky Endre visszaállította a legendás Kolozsvári Színház erkölcsi méltóságát. Kötő József, a fiatal irodalmi titkár, élő kapcsolatot teremtett a színház és az irodalom között. Az ügyelőpultnál váradi barátom, Saszet Géza – a filozófus és költő – őrizte az előadások rendjét. A szeretetnek és a bizalomnak légkörében szárnyakat kaptam. A mi kis városunkban, a Trójai nőkben, a 33 névtelen levélben, a Kegyencben maximálisan megvalósíthattam művészi hitvallásomat az együttes-játékról, a korszerű színházról. Öröm volt akkor rendezőnek lenni a sétatéri színházban. És külön öröm volt esténként a Bolyai Egyetem színjátszó csoportjának rendezője lenni. (Nem is sejtve, hogy színjátszóim közül idővel kiből lesz tanár, költő, író, rendező vagy  tévériporter.) S milyen boldogító pillanatok voltak életemben, hogy találkozhattam a város jeles személyiségeivel, akik ma már az Erdélyi Panteon lakói.    

– Kikkel találkoztál?

– Mindenkivel. De csak egyet említenék közülük. Az erdélyi kultúra doyenjét: Kós Károlyt. Az európai hírű magyar építészet nagy öregje a Széchenyi téren egy kis panellakásban lakott. Ott írt, rajzolt, alkotott csendes száműzetésben. A Kegyenc bemutatója után Köpeczi Bócz Istvánnal – előadásom budapesti vendégtervezőjével – meglátogattuk őt.  Köpeczi Bócz első kérdése az volt: „Hogy van, Károly bátyám?” A kurucos választ most is hallom: „Jól. Most már nagyon jól! Mert ennél rosszabb már nem lehet.” Kós Károly a színház minden premierjén ott volt. ASánta angyalok bemutatóján is. Előadás után bejelentkeztünk hozzá Bálint Tiborral. Várt bennünket. Tudta, hogy kíváncsiak vagyunk a véleményére. Azzal fogadott: „Láttam a Sánta angyalok utcáját. A Zokogó majmot olvastam. Szeretem. Fúrta az oldalamat, hogy lesz belőle színdarab. Hát lett! Szokatlan, furcsa, újszerű. De minden a maga helyén van.  Nem ugrottatok át a kerítésen.” Aztán elbeszélgetett velünk drámaírói, színházi emlékeiről. Mögötte a falon jobbra-balra izgatottan ketyegett két egyforma láncos ingaóra. Kerek hat óra lehetett, amikor az egyik óra ütni kezdte a pontos időt. A másik meg csak ketyegett tovább. Károly bátyánk beszéde közepén hirtelen megállt és dühösen kifakadt: „Nézzétek! Minden reggel gondosan felhúzom, beállítom ezt a két öreg órát. És várom, hogy együtt mutassák az időt. De valamelyik vagy siet, vagy késik. Egyik sem igazodik a másikhoz. Se Greenwich-hez. Szomorú, nagyon szomorú!” Erdélynek és Magyarországnak felelős Órásmesterét a népek idétlen szembenállása és a világ gyalázatos pontatlansága nyugtalanította haláláig.

Ugorjunk egyet az időben. A kolozsvári teátrummal kötött boldog házasságod is válással végződött. Négy év múlva visszamentél Váradra. Csak nem kaptál ismét fegyelmit?

– Nevetséges, de majdnem. 1969 táján a hidegháború légköre enyhülni kezdett a nagyvilágban. Romániában is tisztulni látszott az ég. Senkálszky Endre – letöltve négyéves gyümölcsöző igazgatói szolgálatát – a kolozsvári színházat még diadalmenetben végigvezette Magyarországon a Rappaport Ottó rendezte Az ember tragédiájával, és utána lemondott. A megürült igazgatói posztra engem kapacitáltak. Én nem vállaltam. Bisztrai Mária megpályázta és elnyerte. Azon a nyáron meghívtak engem Kanadába a londoni Royal Shakespeare Company Stratford-on-Ontarióban tartandó Shakespeare-előadásaira. A kolozsvári milícia útlevélosztálya engedélyezte világútlevelemet, de nagy cselesen egy napi késéssel kézbesítette ki, hogy a Bécsből Torontóba induló kanadai repülőgépet ne érjem el. Mindenről lekéstem. Belebetegedtem. Borghida István művészettörténész professzor barátom megszánt, és kocsijával elvitt Párizsba. A Szajna partján, a Louvre-ban és a Notre-Dame-ban a lelkem megtelt szépséges csodákkal. Meggyógyultam. Tíz nap után visszatértem Kolozsvárra. Benyitottam új igazgatóm irodájába. Az igazgatónő nem fogadta köszönésem, dühödten rám támadt: „Üzentem neked Párizsba tíz napja, hogy azonnal gyere haza! Nem jöttél!Írásbeli megrovást fogsz kapni!” Nem hittem a fülemnek. Hiszen az évad még el se kezdődött. Ártatlan mosollyal csak annyit mondtam: „Köszönöm, nem kérek belőle.” És akkor elkezdődött közöttünk a világ legértelmetlenebb parlamenti vitája. Három napig tartott. Mária körömszakadtáig ragaszkodott törvényes jogához, a büntetéshez, én meg mosolyogva ismételgettem: „Nem kérek belőle”. Felcitáltattunk a Pártba is. A színházi osztály filozófus vezetője is próbálta megbékíteni az igazgatónőt. De hiába! A harmadik napon meguntam a további vitát. Felhívtam rendező barátomat, a váradi színház szekcióvezetőjét: „Pista, megvan még az üres rendezői posztotok számomra?” Farkas Pista felkiáltott: „Ódzsa, megmentettél a börtöntől! Tudtam, hogy Bisztrai Máriával te nem fogsz kijönni. A posztot be kellett tölteni. Írtam a nevedben egy kérvényt, aláhamisítottam az aláírásodat. Az új főigazgató jóváhagyta hamis kérvényedet. Tegnap óta a váradi színház rendezője vagy törvényesen.” Aznap bejelentettem Máriának: „Tegnap óta nem vagyok a kolozsvári magyar színház tagja. Legyen köztünk béke.” Megöleltük egymást. Elváltunk sine ira et studio.  Valóbanharag és részrehajlás nélkül. Mária majdnem minden évben visszahívott vendégrendezni Kolozsvárra. Ma már tudom: kik paprikázták fel Groza Péter Svájcban nevelt úrilányát, hogy kőkeményen, osztályharcosan lépjen fel a magamfajta renitens elemekkel szemben. Ugyanazok, akik különös kegyetlenséggel meghiúsították kanadai utamat.  

– Váradra visszatérve, 1970 és 1982 között születnek a legendás előadások: Az ember tragédiája, Tamási Ősvigasztalása, Az ifjú W. újabb szenvedései, a Bálint Tibor regényéből készül Sánta angyalok utcája, a színpadra átültetett Sütő-regény, az Anyám könnyű álmot ígér, Tabéry Géza Álomhajója, Csurka Deficitje és Páskándi abszurdoidja, A bosszúálló kapus. Rendezéseidet sajátos „lírai-expresszionistának”, „szürrealistának”, „látomásosnak”, „színpadi  költészetnek” nevezi a színházi krónika. De a hetvenes években mintha egész Romániában reneszánszát élte volna a színház.

– A prágai tavasz fuvallata megérintette Kelet-Európa kommunista országait. S talán leglátványosabban Ceauşescu birodalmát.  A román színház legjobb rendezői – Ciulei, Essrig, Pintilie, Penciulescu és mások – hazahozták Párizsból Ionesco abszurd drámáit, és új stílusban, korszerű előadásokban szólaltatták meg. Én Váradon 1971 április elsején Páskándi Géza abszurd drámájával, A bosszúálló kapussal nyitottam meg új stúdiószínházunkat,  a Stúdió ’99-et. Tavaszt álmodtunk. Ámde a diktátor ráébredt, hogy az abszurd dráma nem az ő műfaja: nem őt tapsolja, nem őt hurrázza. A bukaresti színházak műsoráról egy mozdulattal letiltották Ionesco előadásait, és A bosszúálló kapus is abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a kilencedik zsúfolt házas előadás után miniszteri rendelettel betiltatott. Egy lépés előre, két lépés hátra! Románia egy évtized alatt vissza-visszalépegetett a középkorba: a gyűlölködés, besúgás, lehallgatás, kihallgatás, emberárulás, házkutatás, könyvelkobzás, bibliagyalázás, keresztényüldözés korába. Babits bánatát naponta megtapasztaltuk: „Az antikrisztusok megsokasodtak…” 

– Akkor születtek legjobb előadásaid. Mi adott erőt?

– A túlélés makacs ösztöne. A kialvó láng utolsó fellobbanása. Negyvenhárom éves koromban Kolozsváron egy súlyos műtét után az orvostudomány elparentált: barátaim elsirattak, ellenségeim temetésemre vártak. (A Szekuritátş titkos irata is részvéttel foglalkozik közeledő halálommal.) De nem értem rá elmúlni. Dolgom volt még a világban. Meg kellett rendeznem Kolozsváron – Vitályos Ildikóval és Bencze Ferenccel, Török Katival és Vadász Zoltánnal – a Sánta angyalok utcáját. Találkoznom kellett a legendás beatzenekarral, a Metropol Grouppal – Attilával, Bélucival, Bigával, Csabával meg a leányálmok Zalányi Gyuszijával –, hogy az Ifjú W. újabb szenvedésével új színházi stílust teremtsünk Romániában. Meg kellett birkóznom az Anyám könnyű álmot ígér színpadi átírásával. Haza kellett vinnem Székelyföldre a legszebb székely tragédiát,a MiskeLászló, Fábián Enikő és Török István székely lelkéből lelkedzettŐsvigasztalást. Színpadra kellett vinnem Az ember tragédiáját, hogy választ találjak a színház örök dilemmájára: a színpadi megjelenítés visszaadhatja-e a nézőknek maradéktalanul az olvasó magasrendű szellemi élményét. És a váradi társulat katartikus előadásában a filozófiai költemény égetően aktuális színházi eseménnyé vált. Váradon, Kolozsváron és a székelyföldi turnén tízezreket bűvölt el, erőt és biztatást sugallva a nemzeti öntudatában megrendített erdélyi magyarságnak.

– Téged ugyan nem sikerült megrendíteni, 1983-ban mégis elmentél, nemcsak Váradról, hanem Romániából is. Miért?

– Mert másként nem tehettem. A Szekuritáté – Ceauşescu politikai rendőrsége – acélhálót font körénk. Ki-ki, ahogy tudott, menekült előle! A legtisztább színházi munkatársam, Kelemen István a Szekuritáté kíméletlen zaklatásai elől családjával Debrecenbe menekült, de alig ízlelte meg a szabadságot, rejtélyes eredetű agydaganat végzett vele. Élt 46 évet. Utódja, a profetikus lelkű Bölöni Sándor a halálba menekült. Élt 43 évet. Én a napi rendezői munkámba menekültem, Weiss István fotóművész barátom a fotóköltészetbe, majd Frankfurtba. Törvénytisztelő állampolgárok voltunk valamennyien. Persona non grata lett belőlünk a hazánkban. Besúgók siserahada vett körül bennünket. Telefonbeszélgetéseinket lehallgatták. Engem rendszeresen kihallgattak tisztázni a besúgók mocskos jelentéseit. Politikai bűneim titkos dossziéja évről évre duzzadt. Ma már itt a kezemben a váradi Szekuritáté titkos jelentései a „SÜTŐ” fedőnevű megfigyeltről, azaz rólam: 4 DOSSZIÉBAN 1522 OLDALNYI VÁDIRAT.  Ez lettem hivatalosan Ceauşescu börtön-országában. Megtisztelő! Nem? Főképp a „SÜTŐ” név. Egyszer a vonatról is leszállítottak a határon. Színházi ügyben mentem (volna) Budapestre. A vámvizsgálatnál gyanús bűntárgyakat találtak nálam: az Anyám könnyű álmot ígér szövegkönyvét, amely akkor már a román nemzeti műsortervben is szerepelt. Valamint egy bronzplakettet Madách Imréről. (Ezt itt a falon. Egy nagybányai szobrászművész készítette Tragédia-előadásom ihletésében.)  A bűntárgyakat lefoglalták. Egy év múlva a váradi Szekuritáté tábornoka adta vissza. A tábornok úr titokban hivatalába kéretett – feketével is megkínált –, kioktatott, de nem kért bocsánatot. Volt azonban valaki, aki bocsánatot kért tőlem: a szigorú román vámos. Felejthetetlen! Május volt. Ültem a villamoson. Mellettem állt egy idős férfi kadétiskolás kisfiával. A férfi egyszer csak lehajolt hozzám és megkérdezte halkan románul: „Művész úr, emlékszik még rám?” (Nem emlékeztem.) „Én vagyok az a vámos, aki tavaly ősszel megvámolta magát.” (Felismertem.) Még mélyebbre hajolt, és suttogva ezt mondta: „Ne haragudjék rám, de onnan fentről jött a parancs.” (Felálltam.) Körbenézett, nem figyelnek-e bennünket, és a fülembe súgta: „Vigyázzon a munkatársaira… barátaira a színházban.” A villamos megállt a Szent László téren, és mielőtt kinyithattam volna a számat, a román vámos leszállt a fiával. Ember volt! De a színházban valóban vigyáznom kellett. Nem tudhattam soha, hogy magyar testvéreim közül ki jelent fel és miért… 1981-ben augusztus végén hajnali hat órakor meghalt Édesanyám. Mellette voltam, amikor gyönyörű kék szemében utolsót lobbant a fény és szívében kialudt a tűz. Apa nélkül félárván nőttem fel. Amikor anyám meghalt, úgy éreztem, árva vagyok végképpen. Árva és hazátlan! 1983-ban, egy ködös április reggelen hontalan útlevéllel a zsebemben felszálltam a budapesti gyorsra, és örökre elhagytam Romániát. 

Áttelepültél Magyarországra egy új életpálya reményében. De lehet-e 55 évesen új életet kezdeni?

– Lehet. Ha nem kezdeni, hanem folytatni akarja az ember a régi életét. Győrben, a Kisfaludy Színházban folytattam. Nagy boldogan és nagy szomorúsággal. A boldogságom abból fakadt, hogy a győri színészek barátságosan fogadtak. A színház igazgatója, Pétervári István arra kért, Tamási Áron Ősvigasztalásával mutatkozzam be a győri közönségnek. Kiváltképpen azért, mert Győr városában telepedett le a legtöbb Magyarországra menekült székely család. Kérését teljesítettem. Munkához láttam. Az első olvasópróbát új hazámban épp az ötvenötödik születésnapomon tartottam. Üdvözöltem a társulatot. Beszéltem Tamási Áronról és az Ősvigasztalásról. Majd felolvastam a darabot elfogódottan, köhécselve, de a színészek feszült figyelméből ítélve, mégis hatásosan. Mindenki megszerette a darabot. A nyári szünet után kezdtük el a színpadi próbákat ideális körülmények között. Az igazgató minden kérésemet nagyvonalúan teljesítette: a díszletet Csányi Árpád, a budapesti Nemzeti Színház érdemes művésze tervezte, a ruhákat Gombár Judit, a Győri Balett kosztümtervezője. A bemutató szeptember 23-án volt. A javában székely közönség ünnepelt. De én gyászoltam. A velem egykorú Pétervári István a bemutatóm előtt három nappal meghalt. Ma is gyászolom őt. Pétervári halála után a színház zenei tagozatának rendezőjét nevezték ki főigazgatónak. Bor József engem kért fel, hogy vállaljam el a színház drámai tagozatának vezetését.  Elvállaltam. Talán boldog is lehettem volna Győrben. De mégsem így lett.

– A következő évben kineveztek főrendezőnek a Veszprémi Petőfi Színházba.

– Az 1984. esztendő márciusában különös események történtek velem, amelyek azt jelezték, hogy árvaságomban vigyáz rám Valaki.  Budapesten a Magyar Színkörben két fiatal színész – Geréb Attila és Fazekas István – megrendítő játékában bemutattam a Petőfi és Arany levelezéséből szerkesztett Mécsfényt. Március 15-én, a Mécsfény délutáni előadásán találkoztam egy lánnyal, akiben – annyi szerelmi tévedésem után – megtaláltam az „asszonyrészemet”. Március 23-án a József Attila Színházban Szemes Marival a főszerepben bemutattam Noel Coward világhírű vígjátékát, a Magánéletet. (A darabot együtt fordítottuk magyarra Göncz Árpáddal, Magyarország későbbi elnökével.) A színház évekig műsorán tartotta. És március 27-én a veszprémi Petőfi Színházban megtartottam főrendezői székfoglaló beszédemet. Leszerződtem az ország legfiatalabb színházához, amely születése óta a magyar dráma szolgálatát tekintette legfőbb feladatának. Tamási Áron, Sütő András, Illyés Gyula, Bíró Lajos, Heltai Jenő műveivel folytathattam Veszprémben, amit Váradon abbahagytam. A Petőfi Színháznak volt még egy emlékezetes színházpolitikai és művészeti hagyománya: testvérszínházi kapcsolatot ápolt egy erdélyi magyar, egy lengyel, és egy orosz színházzal: a sepsiszentgyörgyi, a Jelena Gore-i és a kurszki színházzal. 1990 kora tavaszán a hatalmas kurszki Puskin Színházban Csurka István politikai szatíráját, Az idő vasfogát rendeztem meg, nagyszerű orosz színészekkel. Én voltam a nagy Szovjetunióban az utolsó magyar vendégrendező. Az előadásnak akkora sikere volt, hogy néhány hónap múlva megszűnt a Szovjetunió.

– A magyarországi előadásaid között volt-e olyan rendezésed, amelyről szeretnél beszélni a Székelyföld olvasóinak?

– 1989 tavaszán – kilenc hónappal a romániai forradalom kirobbanása előtt – bemutattam a veszprémi Stúdió Színházban Ionesco abszurd drámáját, a Székekethárom kitűnő, erdélyi származású színésszel: Benczédi Sándorral, Tarján Györgyivel és Kőrösi Csabával. Az Öregembert a kolozsvári híres kisplasztikus szobrász színészfia, Benczédi Sándor játszotta. A hiú kisembertől a nagyemberig számtalan alakban kellett megformálnia az emberiség archetípusát. A Diktátor alakja ki lehetett volna nekünk más – akkor és ott –, mint a Kárpátok Géniusza. Benczédi tipikus gesztusokkal vetítette ki képzeletünk falára Románia tragikomikus zsarnokát, valamint életének és halálának egy pillanatát. Én pedig a diktátor utolsó pillanatát a színpadon különös hangeffektussal festettem alá: fegyverropogással. Játékból. És még abban az évben, decemberben sortűz végzett a román diktátorral.   

A román forradalom után visszamehettél erdélyi hazádba.

– Először, 1990 nyarán, a Székelyföldre, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházba mentem vissza. Még fülünkben visszhangzott ama valóságos fegyverropogás, amikor a sepsiszentgyörgyi színházban bemutattam a Kegyencet, Illyés Gyula drámáját az „elszabadult hatalomvágyról”. Ősszel meg a váradi színházban Kovách Aladár Apáczai Csere János-drámáját, a Téli zsoltárt vittem színpadra. A hit, a hűség és a helytállás színpadi példázata lélekemelően hatott a közönségre. Egy alkalommal olyan különös módon, amely talán egyedülálló a magyar színház történetében. 1991-ben a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület konferenciát tartott Nagyváradon. A konferencia zárónapján a résztvevők elmentek este a Téli zsoltár előadására. A gyönyörű neobarokk színház nézőtere megtelt Isten szolgálóival. A zárójelenetben Apáczai kis tanítványainak karéjában Lorántffy Zsuzsanna (Csíky Ibolya) állt, a gyermekek kezében égő gyertyák. A színpadon kialudt a fény. A sötétben csak a gyertyalángok lobogtak: az erdélyi kultúra jövendő csillagfényei. A nézőtéren kigyúltak a lámpák. Vége volt az előadásnak. Döbbenetes csend. A nézősereg hirtelen felállt. Ötszáz feketébe öltözött vastagnyakú kálvinista hangosan énekelni kezdte: „Ne csüggedj el kicsiny sereg/ Bár egész föld tör ellened/ Gyűlölség fegyverével.” A színészek meghökkenve álltak. Tapsra vártak. A templomi gyülekezet a nézőtéren végigénekelte a zsoltárt. Végül is a színészek tapsolták meg a nézőket. A Színpad és az Élet, a Tükör és a Lélek olykor égi harmóniában forr össze.

– A DUNA TV 2010-ben filmet készített rólad. Csáky Zoltán portréfilmjében, az Ódzsa Színházban megemlítetted azt is, hogy Írországban emlékirataidon dolgozol. A messzeség segíti vagy nehezíti írói munkádat?

– Talán segíti. A messzeség megrostálja az emlékeket. Arra buzdít, hogy rendet teremtsünk életünk tartós és mulandó, fontos és lényegtelen dolgai között. De a lomtalanítás nehéz és keserves munka. Mekkora dilemma egy megszokott, régi, szeretett tárgyat kidobni az utcára! Hisz a kopott cipők, a szakadt ruhák, a törött lábú székek is emlékeztetnek régi önmagadra, vagy valakire, akit szerettél. A tollforgató becsvágy kalandja ennél a dilemmánál is veszélyesebb jelenség. Agykutató tudósok felfedezése, hogy az egészséges emberi elme a szeretet, az öröm pillanataira emlékszik leginkább és legtovább. Sohasem a sötétre, mindig csak a felvillanó fényre. Sohasem a rosszra, mindig csak a jóra. A messzeség, bevallom, félelemmel tölt el. Nehogy elfelejtkezzem a rosszról, kudarcaimról. Hiszen életemben minden valami rosszból született.




.: tartalomjegyzék