'))+ ''+ (document.layers?'':'

A VILÁG VÉGÉN

Amikor találkoztunk régen

azon a másik égitesten,

nem tudtam még, hogy mit jelenthet

a földre szállva élni ketten.

Átlépve új dimenziókba

másként múlnak a századévek,

mégis ugyanazt látom mindig,

valahányszor csak hátranézek.

Szabálytalan sorokban állnak,

ahol az ismert világ széle,

hősök abból a némafilmből,

s közülük én veszlek csak észre.

Azóta nem változott semmi,

arcunk, házunk, a régi földünk.

Elmondjuk-e gyermekeinknek,

hogy másik égitestről jöttünk?

Hogy meg kellett tanulni mindent

s öltözetünk az otthonosság –

mindazt, mi látszik most belőlünk,

távoli tájak sokszorozzák.

Úgy látni, ahogy legelőször:

mindennapokra jó gyakorlat.

Idegen vagy – sohase tudnék

ennél szebbet gondolni rólad.

Ez legyen, mondjuk, közös titkunk,

mi segít felidézni újra

azt a legelső képet: ott állsz

s nézel a világ végén túlra.

A LENGYEL SZÍV

Ha senki nincs,

                     még ott van Lengyelország.

A virtuális oda-vissza kompon

egy évszázad szennyesét viszik-hozzák

és vigyáznak, hogy semmit el ne rontson

az éghajlat szeszélyes változása

s a kedvezőtlenné vált kártyajárás.

A lengyel urak fázva összebújnak

az álmos asszonyokkal, és ha lármás

vagy csendesen vodkázós éjszakákon

hallani a lányok szívverését,

csak ők lehetnek, erre nem is jár más.

*

A lengyel szívben van egy kis rekesz,

és benne egy baráti, árva nép,

tárva-nyitva áll a pitvarajtó,

és mégis van egy titkos záradék –

a lengyel szív, az kacifántos jószág:

bár vacakolni látszik néhanapján,

de nem hagyja, hogy könnyen elrabolják.

A föld alá rejtőzik, hogyha kell,

az útirányról tudja: volna más.

A kissé sárga belső-Európa

érzi csupán, hogy merre, hol vonul ma

a távolodó, tompa dobbanás.

TÉLI ÉNEK

Nem változik semmi.

Tél jön újabb télre.

Bárhogyan szeretnéd,

nem húzódhatsz félre.

Lovasok keletről,

rendezett sorokban.

Ennyi volt, csak ennyi:

csinálja más jobban.

Világ végén ház áll,

a hó már befödte.

Várja a megmentő

űrhajót a földre.

Valahol egy asszony

küld egy dalt feléje;

szakadatlan hó hull

Bösendorferére.

Lovasok a hóban,

hó alatt, az égen.

Távolban egy város,

nem látszik egészen.

Fellobban, vöröslik,

olyan, mintha égne.

Nem változik semmi.

Tél jön újabb télre.