'))+ ''+ (document.layers?'':'

A HÚSLEVES

Ott ültek a késő őszi napsütésben, Budapesten, ami ilyenkor kicsit Párizs, és nézték egymást. A nő gyönyörű volt, a férfi férfi. A pincér jordán, de ettől eltekintettek, ahogyan attól is, hogy Európa egyik főutcáján ülnek, és körülöttük kétmillió ember éli lázas, idegbeteg életét.

A nő beszélt, a férfi hallgatott: tekintetük egymásba kapcsolódott, ez volt az igazi üzenet. A többi csak szerelmekről szólt, pénzről, politikáról, államügyekről: semmi fontos.

Szerették egymást, mert nem szerethették egymást. Elválasztotta őket egy országhatár, egy férj, egy feleség, néhány szerető, pár barát és hétszáz kilométer. És ez így mégis most jó volt.

A férfi sört ivott, délelőtt, amit csak a nagyon buta vagy nagyon bölcs emberek cselekszenek. A nő húslevest kért, ami ebben a világban kerek száz évvel forgatta vissza az idő kerekét.

– Szenvedek – mondta a nő.  – Szenvedek, mert most szeretek valakit, és nem vagyok szerelmes belé.

A férfi elmosolyodott. Nem róla volt szó, pedig talán ezzel is kiegyezett volna.

– Dalol a májam a kárörömtől – mondta. – Szenvedj csak, megérdemled.

A nő dallamosan felnevetett. A jordán pincér letette a húslevest az asztalra. Az illat körbeszaladt az asztalon, az aranyló lében kelbimbók, sárgarépák, és rombusz alakú, egészen szemérmetlenül nőies tészták úsztak. A férfi ránézett a levesestányérra, és ismét mosolyogni kezdett. A nő is.

– Kérsz a tésztámból? – kérdezte.

A férfi megrázta a fejét, s egy pillanatra megállt a világ, ahogyan ez a tökéletes pillanatokban szokott. Aztán belemerült a kanál a levesbe, és újra kisütött a nap.

A BÁLI CIPŐ

Ott ültek a régi főváros egyik kiséttermében, és fröccsöt ittak, kellemes, fűszeres illatú borból, amely a Kárpátok túlsó oldalán termett.

Kisfröccsöt ittak, egy hajdani ország kis fővárosában, ami már csak a kövekben, a főtéri szoborban, és az ilyen estékben élt. Az idegen pincér megállt asztaluknál, és nehézkesen, de anyanyelvükön kérdezte meg, kérnek-e még valamit?

Errefele pedig nem volt szokás, hogy az idegenek az őshonosok anyanyelvén szólaljanak meg. Egy ideje az otthoniak lettek az idegenek, és az idegenek lettek otthon – de ez most nem volt fontos. Béke volt, kisfröccsnyi béke.

Szép este volt. A kisétterem udvarán évszázados kőfal őrizte meg a felszálló buborékokat, platánfák árnyalták be a teret, és a hajdani nagypolgári ősök beleegyezően biccenthetek volna a férfira és nőre nézve, akik a kisasztalnál ültek, nem sokat beszélgettek – egyszerűen csak szerették egymást.

Aztán elkondult az éjfél is, felálltak, fizettek, és hazafele indultak. A belvárosban volt az „otthon”, ami csak azért volt otthon, mert távol voltak az igazi otthontól, de ezen a helyen mégis övék volt minden kő, és éjszakánként egy nyugodt, erős király őrizte a belvárosi álmokat, minden változó idők dacára.

Körülöttük idegenek beszélgettek, idegenül, ők egymásra gondoltak, önmagukra, és ezért otthon voltak – hiszen semmi más nem számít.

Az egyik utcasarkon szebb napokat is láthatott, idős asszony álldogált, kezében egy pár régi, viseltes báli cipővel. Eladásra kínálgatta, a férfi és a nő úgy ment el mellette, ahogyan megszokták már ezekben az időkben elmenni a napi kilátástalanság, kétségbeesés, reménytelenség melletti sétát.

Jó fél kilométert sétáltak a folyóparton, és már majdnem otthon voltak, amikor a férfi megszólalt:

– Aki éjfél után báli cipőt árul, az alighanem éhezik.

A nő megszorította kezét, és megállt. Egy pillanatig álltak így, majd szó nélkül visszafordultak, és elindultak.

Az öreg hölgy ugyanott állott. A férfi zsebébe nyúlt, és maradék, nagyon kevés pénzét átnyújtotta neki. A nő lényegesen több pénzt vett elő, mindenét, ami nála volt, és átadta. Az öregasszony szemét elfutotta a könny, és a báli cipőt nyújtotta cserébe, és közben az idegenek nyelvén mondott köszönetet.

Udvariasan, és enyhe lelkiismeret-furdalással hárították el a cipőt. – Csak segíteni akarunk, anyám – mondta a férfi. – Fogadja el...

Az öregasszony hangja elcsuklott: – És magukon ki segít, drágák?

Álltak, és nem tudták, mit mondjanak. – A Jóisten – mondták végül egyszerre, s mintha megbátorodtak volna ettől, megerősítették: – Igen, a Jóisten majd minket is.

És bár a párbeszéd is az idegenek nyelvén zajlott, hirtelen minden otthonos lett újra, a nyomor is, a Jóisten is, a báli cipő is.

Aztán megfordultak, és hazafele indultak, újra. Útközben megálltak, a férfi megcsókolta a nőt. Érezte a könnyeket az arcán.

És mindketten úgy érezték magukat, mint aki érdemtelenül valami nagyon nagy ajándékot kapott.