'))+ ''+ (document.layers?'':'

kis Erdélyregény)[1]

(...) Daniel Klaudiának, amióta kitudódott, és még csak nem is titkolta, hogy kisebbfajta szalont tart a Hója oldalában hivalkodó Kruzslitz-villában, nem volt jó híre Kolozsvárott a jobb társaságokban. Csinos, előkelő megjelenésű, fiatalasszony, boldogtalan és unatkozik, egymaga jár a piacra bevásárolni, de még színházba is, állandó cselédet nem tart, és ha sétára indul, úgy forgatja kezében az ernyőt vagy a legyezőt, mintha nem az úri társaság nézne át fölötte, hanem ő azokon, akik figyelemre se méltatják. Minden csütörtök este gyanús fiatalemberek térnek le a Rákóczi útról a csikorgó, fehér zúzott kővel megszórt kocsiútra, amely Kruzslitz Ernő vasúti pályamérnök úr nemrég épített villájához visz néhány öreg bükkfa alatt – abból az időből maradtak, amikor a Szamos partján még erdő volt. A ház egy füves teraszon áll, a kert a kis fillegória mögött meredeken fut fel, és eltűnik a mogyoró-, bodza- és kecskerágó bokrok által szegélyezett ritkás erdőben, szőlők voltak erre, mielőtt a filoxéra kipusztította. Erről a kis magaslatról jó kilátás esik a Szamosra, a Sétatérre meg az egész városra, fentről, a Gyalui hegyek irányából a legforróbb nyári napokon is friss, erdőillatú levegő áramlik, és a téli hóviharok is onnan csapnak le.

Klaudia nem szerette a férjét, ez velencei nászútjuk idején derült ki, talán amikor megszólalt, hogy: itt nagyon büdös van, menjünk haza! Ernő indulatosan feláll a gondolában, nem tudni, vízbe veti-e magát, vagy evezőt fog ragadni, hogy megcsapja, legalább is lefröcskölje zöldes tengervízzel ezt a szemtelen és háládatlan nőszemélyt, akit hiába vett el, hiába hozott a világ legszebb városába, sosem lesz az övé. A gondola veszélyesen billegni kezd, a gondolás kiabál, de nem hallgat rá senki. Azért még maradhatunk, teszi hozzá biggyesztve Klaudia, és életük elkövetkező egy évét, bizonyára nem csak ezen múló epizód miatt, ritka és heves szeretkezésekkel, sok ordítással, ajtócsapkodással, elrohanásokkal töltötték. Ennek azzal lett vége, hogy mivel a felesége hozományát Kruzslitz mérnök úr kiadni nem tudta, egy napon kőművest hívatott, a szép hosszú tornácos villát mértani középvonalán, épp a szalon közepén, kettéosztatta. A berendezés is úgy maradt, ahogy eredetileg volt, a zongora és két bőrfotel a kis márványlapos asztalkával a Klaudia részén, a könyvespolc és a likőrös szekrény az andezit keretes kandallóval Ernőnél, még egy kapitális medve bőre is, amit Klaudia kapott hozományba valakitől, aki már megunta. A hosszú tornác két végébe feljáró lépcsőt építtetett Ernő, az udvari kovácsoltvas kaput bezárta, két kis gyalogsétányt alakíttatott ki a tornácvégi lépcsőktől át az udvaron, a kőkerítésen vágott résekig, melyet a maga oldalán míves boltozat alatti tölgyfakapuval zárt le. Klaudiának már nem jutott ilyen szép megoldás, fenyődeszkából tákolt kisajtóval kellett beérnie, bolthajtás nélkül, se kilincs, se zár nem volt rajta, csak egy retesz akasztotta be, mint akármelyik falusi vagy Gépész-utcai ház kapuját. Egy ideig még kölcsönösen gyűlölték egymást, de aztán az udvart kettéosztó futórózsa nőni kezdett, sövény lett belőle. Kruzslitz mérnök úr beosztása miatt keveset volt otthon, Klaudia pedig egy átszomorkodott és vacogott tél után – mert a tűzifa és a szén is a pince másik, elrekesztett végében maradt –, egy tavaszi nap délutánján, amikor kiült a Mátyás király tér egyik padjára melegedni, meglátott két bohókás fiatalembert.

Bartha és Werner urak az Egyetem utcából jöttek le, és átvágtak a fiákerek között egyenesen Mátyás király szobra elé, ahol Bartha Kálmán nemes egyszerűséggel felállította könnyű festőállványát, lapot erősített a táblára, és azon nyomban rajzolni kezdett, szénceruzákat meg irónokat vett elő a zsebéből. A fények, öregem, a fények, mondogatta, miközben jól begyakorolt mozdulattal felskiccelte a templomot és az előtte álló szobrot, majd pár vonalból a mellékalakokat. Werner Lukács, aki hóna alatt Herbach Móricz dr. A Római jog és annak továbbélése Magyarországon című súlyos munkájával egy ideig barátja ténykedését nézte, sehogy sem tudta megérteni, hogy ezekből a kusza, fekete vonalakból meg a vajfehér, bordázott rajzpapírból miként lesznek majd fények, de a probléma túlságosan nem is érdekelte, ahogy a római jog sem, eddig el se tudta gondolni, hogy alapvetően baj van ezzel a szoborcsoporttal.

Éjszakákon át vitatkoztak Barthával erről, akit még Vásárhelyen ismert, nem jártak ugyan egy osztályba, nem is rokonszenveztek otthon, de itt Kolozsvárott minden megváltozott. Bartha jó nevű, gazdag családból volt elengedve, fesztelenül mozgott az elegáns társaságokban, jókedvű volt, egész nap beszélt, szívesen osztotta meg a gondolatait Lukáccsal, akiben volt valami állandó feszélyezettség, mint aki a havasról jött, és hiába visel jóféle szövetből varrt ruhát, ezüst óralánccal, hiába olvasott többet, mint a legtöbb magakorú diák. Ha valaki tényleg figyel rá, hosszú előadásba kezd, és Bartha néha megrángatja a zakója ujját, mert sok ez már, Lukács ilyenkor zavartan elhallgat, úgy érzi, percek óta mosolyog rajta mindenki. Barthának néha esténként meg kell nyugtatnia, hogy ha túl sok okosat mondasz, öregem, túl rövid idő alatt, az emberek megijednek, és vagy irigyelnek vagy utálni kezdenek, mert mindenki azt szeretné, hogy őrá figyeljenek, és ne ő figyeljen, mert az roppant fárasztó. Kivált a nők ilyenek, mondja Bartha, olvastad Weiningert, hogy állítólag nincs is lelkük. Lukács erre legyint, hülyeség, olvastam, persze, de még a juhoknak is van, még a köveknek is. Hogyhogy a köveknek, csodálkozik Bartha? Ha ráütsz a kalapáccsal, szikrázik, vagy ha tűz mellé teszed, elpattan, mondja Lukács. Parázs vita alakul ki, hogy ez csak fizika, vagy annál több. A lélek is fizika, csak nem értjük, zárja le a vitát Lukács, tudja magától egy idő után, hogy mikor kell megrángatnia saját kabátujját. És a szarvasbika szeme, amikor él még, de már nem tud moccanni, az is fizika, amit nem értünk. Túl okos vagy, sóhajt Bartha, aztán elmennek valamelyik olcsó kávéházba meginni valamit.

Szigorú, fukar, de jólelkű hóstáti parasztasszonynál béreltek közös szobát a Szent Péter templom mögött, ahol reggelenként tisztán érzik a Állami dohánygyárból a cigarettaszag, és hallatszik a laktanyában nyihogó lovak hangja. Tűrhető kosztot kaptak olcsón, hogy maradjon pénz az apanázsból bérkocsira, színházra, cukrászdára meg az Uránia-mozgó némafilmjeire, viszont legtöbbször arra gondolnak, hogy az oldalt zongorázó négy Feldmayer-kisasszonyt meg kell majd hívni egy teára, csak melyiket, és hova?

Egy nőalak hiányzik ebből a szoborcsoportból, mondta a legenda szerint még Jókai Mór Fadrusz mesternek 1902. október 10-én, mikor a leleplezés előtti nap estéjén, őszen és szakállasan, Bella asszony minden rosszallása ellenére, magányos sétára indult. A Központi szálló halljában magát Fadruszt pillantotta meg, akit sokra tartott ugyan, de nem kedvelt különösebben, látta viszont a mestert kissé aggodalmas arccal a fehér vászon mögötti szobor felé pillantani, és akkor sétabotját enyhén megemelve odaszólt neki, hogy volna szíves elkísérni, kérdezne valamit négyszemközt és inkognitóban, mert a holnapi nap zsúfolt lesz, meg zajos, a beszédektől és a bankettől már eleve retteg, még csak belépő jegye sincs. Fadrusz leteszi az Ellenzék aznapi számát, úgyis mindent tud már a szoborról meg a díszvendégek névsorát is kívülről fújja, állítólag valami demonstráció is készül az uralkodó ellen. Menjünk, mondja félmosollyal, és kilépnek Jókaival a Központi szálloda ajtaján, körbejárják lassan a teret, ahol kigyúlnak az első gázlámpák, sétabotjuk ütemesen kopog a kövezeten. Nem sokat beszélnek, Jókai öreg és fáradt, kimerítette az út, délelőtt a Házsongárdban járt, egyre több ott a barátja. A szobrot övező lepel libegő kísértetként uralja a teret, a Szent Mihály templom sötét tömbje mintha még magasabb volna, mint nappal. Fadrusz halkan mesélni kezd, hogy mennyi bosszúsága volt a pályázattal, a várossal, a talapzattal meg a költségekkel, de Jókai alig figyel rá, majd hirtelen azt kérdezi, hogy be lehet-e menni a vászon mögé. Nehogy lerántsák, mondja az ott posztoló díszegyenruhás városi hajdú, és megmutatja a köteleket, zsinórokat, amelyeknek egyetlen mozdulatára holnap le kell hullni a lepelnek, jól működik minden, éjszaka már többször elpróbálták, amikor nem látta senki. Fadrusz csak legyint, hogy ismeri a járást, és aztán mint egy színházi függöny mögé, besurrannak az íróval. A lepel mögött sötéten és komoran üli meg lovát Mátyás, a legnagyobb magyar király, a város leghíresebb szülötte, négy hűséges embere: Magyar Balázs, Kinizsi Pál, Vitéz János meg Bátori István Jókait nem igazán érdekli. Azért áll a ló mind a négy lábával a talapzaton, mert ágyban halt meg a király, kérdezi félig suttogva, bár inkább rekedten. Fadruszt ezzel a kérdéssel már sokat bosszantották, és csak legyint rá, látszik, hogy a legnagyobb magyar író régen ült nyeregben, és csak annyit mond, hogy azért áll ebben a pozícióban a ló, hogy könnyebben le tudjon jönni a talapzatról, ha kell, mert ha ágaskodik, akkor félő, hogy leugrik vagy leesik, főleg ha valamitől hőköl, de ez nyugodt ló, csak szépen leléptet az emelvényről, amikor legelni támad kedve, arra van a karzatszerű építmény a két oldalon, súlyos a páncél a királyon, nem lehet csak úgy szöktetni árkon-bokron… Szóval ön is tud arról, hogy minden valamire való ércszobor olykor leszáll a talapzatáról, sétálni egyet, vagy hogy beavatkozzon, ha kell, a történések menetébe, mondja Jókai elégedetten, és Fadrusz bólint, igen, ezzel minden valamit érő szobrásznak számolnia kell. És azután Pest felé a vonaton Jókai azt meséli Nagy Bellának, hogy szerette volna látni, amint a nagy király ércszobra először száll le a talapzatról, de arra a  kérdésre, hogy látott-e valamit, nem válaszol, csak révedezve bámul ki az ablakon, és néhány percre elszunnyad, mint az öregek szoktak ebéd vagy egy félig sem igaz történet elmondása után a Nagyalföldön a Pest felé zötyögő vonatban.

Bartha Kálmánt viszont, aki nem tudta még eldönteni, hogy műépítész lesz-e, ha megkomolyodik, vagy nem fog soha megkomolyodni, tehát ezután is a festészet meg a rajzművészet fogja érdekelni, valami egészen más foglalkoztatta azon a tavaszi délutánon, amikor sebesen és lendületből felskiccelte a főteret templomostól, szobrostól, Bánffy-palotástól, és diadalmasan körülnézett ellenzős sapkája alól, hogy látja-e valaki, milyen gyors és könnyű a keze. Werner Lukács néhány lépést hátrál óvatosan, hogy a rajz és a valóság arányait összevesse meg ellenőrizze, akár egy képzett műértő, valójában nem gondolja, hogy barátjából valaha is nagy festő lesz, de fölösleges ezen vitatkozni, megegyeztek már abban, hogy nem kell feltétlenül valami vagy valaki lenni a mai világban, különben is bízzuk az időre azt, amit az idő fog majd úgyis eldönteni. Pocsék ez a szobor, suttogja félig hallhatóan Bartha, mert sosincs türelme azt a sok vacakot pontosan megrajzolni, van ezeken lánc, gomb, csat, szíj meg minden kacat, akárha egy egész díszletműhely nekik szerelte volna a maskarát, csak ezt a szegény Bátori Istvánt nem tudták bepáncélozni, annak csak posztó jutott, de úgy nézi a királyt ő is, mintha egyedül a templom tornya körül vijjogó vércsepár kötné le a figyelmét, nyilván a láthatatlan glória túlságosan széles karikáján át nézi azt, amit lát.

Ebben a pillanatban valami zaj támad a tér jobb oldalán, a Bánffy-palota előtt, kirúgott egy konflisló vagy valami más kalamajka van, kocsisok szólalkoznak össze, esetleg egy boltban lopni próbált egy alsóvárosi suhanc, a vércsepár elhallgat egy pillanatra, Bátori István erdélyi vajda továbbra is a magasságot nézi, de Bartha művész úr egyszerre pillant oldalt Werner jurátussal, hogy mi ez a ricsaj. Meg is akad egy padon a tekintetük, mert ott ül egy szépséges, barna arcú hölgy, kissé nyárias, divatja múlt kalapját a padon levő kosarára tette, és teljesen átszellemült arccal fordul a nap felé, hosszú pillájú szemét lehunyja, és egész arcával, világos barna ruhájával, szoknyája szegélye alól kilátszó kopott cipője orrával úgy issza a napfényt, úgy ül egymagában a padon a szokásosnál és megengedettnél jobban hátradőlve, hogy a Jósika-ház előtt az árnyékban sétáló polgárasszonyok elfordítják a fejüket. Bartha és Werner urak ellenben hosszú percekig nem tudják levenni róla a tekintetüket. Az a hosszúkás, nem is szabályos arc, a hamvas barna bőrön egy szomorúságránc, ahogy a metszett orr tövéből lefut majdnem az állig, és az alig nyitott vékony ajkak mögött egy villanásnyi fehér fog, meg a sötét, sötét haj, amit egy nagyon egyszerű tűvel laza, kiomlani készülő kontyba tűzött, vékony és csontos ujjain egyetlen kicsi gyűrű, tompa fényű, zöldeskék színű kő van benne, ametiszt vagy opál.

Bartha művész úr, mielőtt Werner jurátus felocsúdna, egy darabka rajzszenet kotor elő a zsebéből, nincs most vesztegetni való ideje, megértette a szoborcsoport hibáját, nőalak hiányzik innen, Szilágyi Erzsébet vagy Nápolyi Beatrix, megvan, és Bátori Istvánt gyorsan kikaparja a vázlatból, úgyis háttal áll, kicsit el is maszatolódik a hely, de a puha rajzszén megoldja a gondot, és hirtelen, két-három vonásból felskicceli a padon ülő szépséges hölgy alakját az erdélyi vajda helyére. Mivel szemből látja a modellt, a képen születő alak nem a király láthatatlan glóriáján keresztül bámulja az eget, hanem feléjük néz, a Városháza vagy a Takarékpénztár irányába, kosarát kezében tartja, fedetlen fejjel, némileg kihívó lépést készülve tenni, elfelé. És ettől a király meg a jobbján álló két alak is a nőt nézi megilletődve, csodálkozva talán, egyedül Vitéz János marad annak, aki volt eddig, a ló viszont táguló orrlikakkal szippantja be Daniel Klaudia hajának illatát. Bartha művész úr nagyot sóhajt, megvan a remekmű, el is küldi majd a letisztázott skiccet Hollósynak, vagy jobb volna személyesen vinni el Nagybányára, kereshet igazi mestert magának, innen a nagy festészetig csak tanulás meg szorgalom kérdése az egész. Áll néhány nagyon hosszú pillanatig, hol a padon ülő hölgyet, hol meg a rajzot nézve, kellene még itt-ott egy vonás vagy satírozás, de nincs ereje megmozdulni. Werner Lukács elejti kezéből a súlyos könyvet, akkorát szól a koradélutáni csendben mint egy római oszlopfő, Bartha mérgesen visszanéz rá, mert odavan a varázs, vagy csak most kezdődik igazán.

Daniel Klaudia csodálkozva kinyitja a szemét, mint aki mély álomból ébred, Bartha megpróbálja zsebébe rakosgatni a ceruzákat meg szeneket, több is lehullik az igyekezettől a rajztábla párkányáról, Werner lehajol a könyvért, leporolgatja óvatosan, komoly baja nem esett. Klaudia nem várt fürgeséggel a művész mellett terem, és szemrehányó, kissé lemondó, fásult hangon szól, csak nem engem merészelt rajzolni, aztán meglátja a skiccet, a szoborcsoporttól ellépni készülő nőalakot, és elneveti magát. Bartha úr kényszeredetten elmosolyodik, Werner pedig akkor ér oda, mikor Klaudia bizonytalanul vagy csalódottan azt mondja, hogy az nem is én vagyok, de a fiatalúr tehetséges. Maga rendkívül szép, mondja hirtelen Lukács, nehezen leplezvén a felindulást. Klaudia kis szájbiggyesztéssel jelzi, neki ezt már mondták, és a vékony szomorúságránc egy fokkal mélyebb lesz az arcán.

Azután azzal telik az a tavasz, hogy Werner Lukács nem csak elejti, hanem többször földhöz is vágja a Római jog továbbélése Magyarországon című vastag könyvet és minden más jogi szakirodalmat. Bartha Kálmán újabb és újabb változatokat rajzol a kolozsvári Mátyás-szoborról, amelyben Daniel Klaudia az egyre hangsúlyosabb nőalak, ettől a király hűséges emberei egészen más arcot öltenek, máshova kezdenek el nézni, lekerül a páncél róluk, emberi ruhát kezdenek viselni, a ló pedig megenyhül, a komor és méltóságteljes csődörből kedves paci lesz, amelyik hol Don Quijote lovára, hol meg egyszerű hátasra kezd el hasonlítani, mikor hogy sikerül.

A Kruzslitz-villa egykor tágas nappaliját kettéosztó, hullámosra vakolt és fehérre meszelt falon egyre-másra sorakoznak a képek, az újra és újra átfestett kolozsvári főtérrel. Klaudia minden alkalommal addig nevet, amíg  a könnyek ellepik mélyen ülő sötét szemeit. Ugyan már, ne mondja, Bartha, hogy ez mind rólam jutott eszébe, azon a tavaszi napon, amikor elaludtam a téren a napsütésben? Bartha egyre kevesebbet tud mondani, rajzol, mint az őrült, alig várja, hogy csütörtök este legyen, a rajzai, akvarelljei egyre jobbak, a vonalvezetés pontos, a színek eloszlása kifinomult technikára vall. Mindez miattam volna, kacag nagyokat Klaudia, míg végül addig isszák a kis kupica keserű meg édes likőröket, amelyek frau Remigius brassói receptjei alapján készülnek, hogy Bartha megérti, ez a kacér nő valójában nem őt szereti, hanem Lukácsot, aki régi szokását elnőve, hallgat egész este, nézi a képekkel teleaggatott fehér falat, kortyolja a likőröket meg az illatos teákat, és csak azt várja, hogy ő elmenjen végül Párizsba, Münchenbe vagy Nagybányára, legyen világhírű, de legalább is nagy magyar festő, csak ne legyen itt. És egy kora nyári estén, amikor a Gyalui-hegyek fölött némán és fenyegetően villámlik, és Klaudia egy árnyalattal szomorúbb a szokottnál, Lukács pedig belekezd valamilyen történelmi kiselőadásba, de félig sem jut, elhallgat, unottan nézi csak a míves bronztálkában füstölgő vékony, illatos szivart, meg a kristálypohárban zöldellő likőrt, Bartha Kálmán egyenként leszedi a képeit a falról, beteszi egy kopott vászonmappába, és elindul világgá, még csak el se köszön rendesen. A Szamos fahídján majd egy pillanatot tétovázik, hogy az egész hiábavaló és ostoba mappát beledobja a csobogó vízbe, de aztán meggondolja magát. Az élet nehéz.

(...)