'))+ ''+ (document.layers?'':'

Részlet az azonos című, készülő regényből

Annyi legalább bizonyos, hogy nem az a cicázni való idő van idelenn Kőbányán. És miért ennyire bátortalanok még a fűzfák is áprilisban? Tessenek rügyet bontani, maguké a jövő, mármint ennek a tavasznak a jövője, sőt, úgy is mondhatnám, a távoli jövő is az önöké, hát oda a gyeplőt! Be a négy ló közé, lazán. Mert legjobb tudomásom szerint ennek a hónapnak is legkevesebb négy ló húzza a szekerét. A négy hét. Ha tudnám, hogyan is hívják őket! Akkor mondhatnám azt is, hogy a negyedik legyen bátrabb, a hóvégi.

Csatak itt minden.

Mintha az ég meg az esztendő erre a nyamvadt áprilisra szeretné önteni minden nedvét, hogy ússzunk benne, Wagner úr. Mintha valami különleges tánclépést gyakorolnának az emberek a tócsák meg félszáraz szigetek között

– Wagner úr, sosem  leszek a magáé!

El tudom képzelni, megboldogult ifjú korukban hogyan próbáltak erre a névre s annak ritmusára illegni Wagner úr meg leendő neje. Persze, lehet, hogy annak idején nekik is ment a dolog, könnyebben, mint nekem itt a kőbányai – na hagyjuk, ezek nem utak. Ilyen is csak itt van, Budapestnek egy ki- és elázott vidékén, hogy ahol nincs lakó, lakott ház, oda egyszerűen nem építettek járdát. Még most sem, húsz évvel az úgynevezett fordulat után. Nem laknak száz méteren, annyira van a következő ház? Tessenek az úton ugrabugrálni, tisztelt szitojenek, polgártársnők és polgártársak!

Wagner úr, nem leszek a magáé. Ennek semmi ritmusa, üteme. Wagner úr, sose leszek a magáé. Ez már valahogy kapaszkodik, de átmegy slágerbe. Átjön egy ócska slágerből, koszosan, lucskosan és pállott parfümszagokkal.

Az az, ott, MAGYAROS, ilyen nevű kocsmát ide, mintegy ellenállásba, előretolt helyőrségként. Mintha döngetné göthös mellét a kocsma, hogy itt meg nem élhet a kínai vendéglő, de nem ám. Nem a frászt, a jó esernyőtlen francot nem, ehun az egyik, Aranysárkány az ő neve.

Most megint szakad rám az égi lé. Gyermekkoromban Anyu azzal törölt szárazra, vigasztalt melegre, hogy a tavaszi eső aranyat ér. Mások pedig azzal csúfoltak ilyenkor, hogy igen, Bálintnak a tavaszi eső kihúzza a szeplőit, hogy számlálgathassák azokat pulykatojás képemen a lányok. Hogy, de hogy tudtam dühöngeni akkor! Wagner úr, magának már nincs – ha volt egyáltalán – fogalma arról, mennyi önérzet, férfias büszkeség lehet egy tizenhárom, tizennégy éves süvölvény fiúban.

Bebotlott a Magyarosba, megállott a kerthelyiségben, loccs, de odabenn élet van. Becsukta az esernyőjét, lerázta, csepegtette, közben arra gondolt, mint a pillanat legfontosabb dolgára, hogy hová is lettek a szeplői tizenkét rövid év alatt. Ki tudja, én nem tudom, hol kallódtak el, hogy egy sincs, egyetlen szem szeplő nem maradt az arcomon. Pesten, a nagy tolongásban? A Margitszigeten csókolózások közben, egy-egy tétova simogatásban elsimultak valakinek, kinek a tenyere alatt?

Bécsben. Az lehet. Az is lehet, mert semmire nem tudtam figyelni, csak a fizikára, számítógépekre meg a fél maréknál sokáig sose több pénzemre. Ott is elhullhattak. Ott is volt, aki simogatta, lesimogatta, lesimította az arcom s arról a szeplőket.

Wagner úr, sose leszek a magáé.

Odabenn élet van, hallgatózott. Legalább a lábam átmelegedne a cipőben. Ki tudja azt, hogy ilyen időben milyen cipőt húznak föl az előrelátók? Reggel mintha tobzódott volna a napocska, szórta, szórta két marokkal a ragyogást, délben beleszomorodik, elengedi magát s a vizeit. Wagner úr, maga mikor engedi el a vizét, ha egyetlen percre nem lép el az íróasztalától? Az is lehet, hogy a dollármilliomosok kiválasztása más, nem eresztenek vizet. Önnek, Wagner úr, külön vizeldéje-mosdója van az igazgatói rezidenciában. Legyen boldog benne. Sosem fogja megtudni, milyen megnyugvás beszorulni kényszerhelyzetben egy ócska kocsmába, aztán elengedni a fölösleget, menjen.

Egek, hány kocsmába szorultam be, csak ilyen derékon aluli célból, mert nem volt közkieresztő helyiség! Vagy nem volt rá pénzem. Sehol nem olyan drága a vizelés, mint Budapesten, Wagner úr. És maga ezt sem tudja. Annyi mindent nem tud, mert nem jár-kel, hanem elviszik, elrepül. Úgy elszáll, mint a madár odafenn a levegőben.

Wagner úr, ilyen nehezen nyugszik bele, ha én is elszállok?

Fiatal, enyhén hasas pincér állott be az ajtókeretbe, mint aki gyanús alakot fedez föl és tisztáznia kell szolgálati kötelességből annak kilétét és szándékát.

– Tisztelt pincnök úr, szereti ön a verseket, már úgy értem...

– Itt csülökről, Jókai-bablevesről szoktak érdeklődni leginkább, meg erdélyi ételekről.

– Jókai nem írt sok verset, hála Istennek. Szóval egy vers jutott itt eszembe, amíg itt magára vártam, hogy beengedjen...

– Nyitva minden ajtó, uram – nevetett a fiatalember.

– Összesen egy ajtójuk van. Miért e nagyképűség?

– Milyen versre tetszett gondolni?

– Na nem Rilke...

– Az az úr nem szokott idejárni.

„Megölte valaki magát, az hozta ezt a rút időt.” Na? Emlékszik? Petőfi írta, de mostanában ő se járkál erre. Tudja, milyen a tavasz? Mint a házasság. Fergeteget, jégesőt, égszakadást, mindent el kell viselnünk azért a kevés derűért, ami követi mindazokat. De megéri, nem?

A fekete mellényes fiatalember mondta, de nagyon hálásan mondta, kérem az esernyőjét.

– Van két szép és fiatal lány is itt a csapatunkban, az egyiket odaállítom, leheletével szárítsa az ernyőjét a kedves vendégnek.

– Minden vendégnek? Annak is, aki ott ül, kopasz, veres pulóverben egy rongyos magazin keresztrejtvényét fejti? Ki nem állhatom a veres pulóvereseket.

– Nem. Ma csak az önét. Majd meglátja a mieinket.

– A két vendégcsalit? Alig várom. Az a helyzet, hogy két-három barátom hívott ide, azzal a szándékkal, hogy itt ivászatot rendezzünk. Tudja mi az ivászat? Több ember egyidőben együtt többet iszik, mint amennyi föltétlen szükséges ahhoz, hogy lerészegedjenek.

– Nem késett el, még behozhatja. Csak most vannak indulóban a pályán.

Bekísérte a belső szobába, ott ültek két asztalnál is, az egyik mellől fölállott egy amolyan huszonnyolc és harminc között iszogató, ölelésre tárta a két karját, aztán leengedte.

– Nagyszerű, hogy megjöttél, Bálintom, Bálintunk – mondta, és lekezeltek.

– Miért van rajtad vörös szvetter, Ásatag? Ki nem állhatom... Éppen most mondtam a pincnöknek, hogy... Szevasztok, emberek. Hány pohárral késtem, pocsék az idő, tocsogtam, buszoztam.

– Mért nem jöttél a kocsiddal? – kérdezte az ülők közül a derekabb, fölállva, mint aki rég vár erre a napra.

– Azért, tisztelt ásatagság, hogy megihassam a részem.

– Mert féltél idehozni az Audit – mondta az Ásatagnak nevezett.

– Nem fázna fel itt sem, viszont én fölfáznék a rendőrfogdában. Ez a lokál még mindig a Magyaros névre hallgat?

– Majd eladják, lesz új neve. Jaj, igen, erről jut eszembe – a testes, fiatalon kopaszodgató mondta, mint halaszthatatlant. – Bálint, Isten hozott, szeretve tisztelünk, noha nem tudjuk, mennyi pénz van nálad. Elfelejtem, ha most rögtön nem mondom el, mit láttam Pestszentimrén. Igen, nem is olyan messze. Vedd befogadónak. Pincér, testvérünk, most ne faggasson rendeléssel, míg el nem üdvözítjük barátunkat, aki… szóval meghallgathatja maga is.

A pincér hátra tett kézzel, mint aki teljesen fölkészülve, állott és nézte a három férfit, fiatalokat, akik valamivel idősebbek, mint ő, és szinte derűsen készült a nagy ebédre.

– Legalább ne, Szent Imre, legalább ne a szemem előtt... Na, ahol a villamosvágány áll, bár a villamos halad, van ott egy remek református általános iskola, és ott a szemközti sarkon kiírva a cégtábla, de így, fiúk, ahogy mondom – és rajzolja a levegőbe:

                          NÍLUS

             VIETNÁMI ÉTKEZDE

                      GYROS

                     HAMBI

        MAGYAR BORSOSTOKÁNY

          TÚRÓS SZTRAPACSKA

– Érted? Egész földrészeket átfogó nyamvadt koszfészek. Mert ugye: Nílus. Már mért lenne Duna, vagy Egerpatak?! Nem, kérem tisztelettel, ez igenis Nílus, maga Egyiptom, akkor meg miért ne lehetne benne a görög eledel, a függőlegesen vagdalt?! Nem, nem a görögöt vagdalják állva benne.

Az ásatagság óriásit kacagott, a pincér meg is pördült függőleges tengelye körül, úgy nevetett, de illőn, mérsékelten.

– És ha már vietnámi étkezdét nyit emitt, amott a vietnámi, miért ne lenne benne hambi, aminek a tisztességes neve hamburger, de hát Vietnámban becézik a hamburgert ezek szerint hambinak. És a fő menü nem rizs kígyóhússal, neeeem, hanem borsostokány, magyar módra. Elvégre Magíaros  országban vagyunk. És a másnapi menü is kiírva mellesleg: kolozsvári káposzta. A vietnáminál... De ebben  a nagy össznépi és internacio-konyhában  készül el a szlovák sztrapacska. Az is lehet, hogy holland túróval. Mert uniós a menü, egyiptus,  és még jó, hogy nem került föl egyelőre a táblára a Pol Pot főeledel Kambodzsából. Nos, pincér uram, most rendelhetünk? Ha utol tudja ön érni a felsoroltakat?

A pincér beleizzadt a kacagásba, hozom az étlapot, csak annyit tudott mondani, de utána kiáltotta Bálint, akinek esernyőjét talán maláj szüzek szárítgatják saját leheletükkel:

– Megkérem, egy üveg whiskyt legyen olyan kedves... De az ne legyen magyaros, csak az étlap, rendben? Köszönöm.     

Mint akiknek sikerült egymásra találniuk, épp úgy, ahogy azt tervezték. Kézdi Bálint Bécstől akart megválni legutóbbi együttlétükkor, noha sosem akart örök hűséget fogadni Budapestnek. Kallódok egy fél éve, mondta akkor, a bécsi számítástechnikai nemzetközi központ nem hajlandó elengedni, noha az ő kirendeltségéhez akarok jönni-menni haza, Budapestre.

– De ezt a haza meghatározást ne nagyon terjesszétek, mert akkor sosem engednek be többé Hódmezővásárhelyre, a városkámba – mondta két hónappal azelőtt.

– Wagner úr üdvözöl mindenkit – mondta most a Magyarosban, vigasztalanul szakadó esőben. – Sajnálja, hogy nem tudott eljönni Bécsből, de legközelebb bizonyosan.

– Két szememből kihullt a könny, két szememből jő könnyözön – Berci nyilatkozott lírai módon, a kilencvenkét kilós, kopaszodgató barát.

– Vigasztalódást kívánunk neked, szedd össze fájdalmaidban darabjaidat, állj össze – mondta Bálint. – De tényleg azt vágta hozzám mostani beszélgetésünkkor, hogy ha nem tud meglenni a barátai nélkül, hozza ide őket, alkalmazom mindeniket, de magát el nem engedem. Jaj, igen, és még azt is, hogy nem azért taníttattak, hogy én most vissza-elmenjek valahová. Akkor döbbentre  hamisítottam a kérdésemet: csak nem arra utal az elnök úr, hogy a pályázatot meghamisították négy évvel ezelőtt a kedvemért?! Erre elhűlt. Lehet, ez már neki is és tőlem is sok volt. De hát én nemzetközi pályázatukon lettem első ugyebár, ezerkétszáz startoló között, és nem kegyből vettek föl versenyen fölüli megnevezésű javadalmazással...

– Inkább mondj fizetést a gyengébbek kedvéért – esdekelt Ásatag.

 – Jóval a megnevezett euró összeg fölött. Arról szó sem esett, hogy örök hűségbe esünk, mert más az ágy és más az asztal a szerelemben is, az irodámban is.

– Ágyas irodád van? – játszotta meg a döbbenetet Testes, aki fizika szakos tanár egy budai középiskolában.

– Csak kanapés. Na, most Wagner urat engedem gondolkodni azon, milyen lesz a hongkongi fürdőruha fazon. Mert Hongkongba küld, általa megölelve, mint például egy vejt, aki lennék, őrült pénzt fizet, vezessem ott a cég ügyeit.

– Sikerült választaniuk? – kérdezte a pincér, miközben egy bájos leányzó rendezgette az asztalt ebédhez.

– A barátaimnak igen, nekem még nem sikerült – mondta Bálint. – Mármint párt választani, de előttem az élet és ez a malájnak is kitűnő lány. Eladó?

– ...sorban – mondta a pincér cinkosan.

– Eladó sorba került, nagyon is...

– Sorban kérem a rendelést, arra gondoltam, de nem ez a lány ...

– Nem ő melengeti dolgaimat a leheletével.

– Kár – mondta Bálint, s elkeseredetten rázta meg enyhén göndör, gesztenyés haját sima, két női tenyérbe való meleg arca fölött.

– Döntés született – mondta Testes –, félkövér darabolt csülökhús forrón, forró tálban, kb. fél kiló, kazalnyi hasábburgonyával, sok ecetes tormával és illő borral.

– Ha ezt tálalták volna Trianonban, nem itt állnánk, ülnénk – mondta Ásatag, akiben mindig volt valamennyi bizalmatlanság és kesergés, akár egy argentin tangóban.

 – Azt hiszem, a rendelés egyértelmű – mondta Bálint és hátra dőlt, mint aki megnyugodott, szabadulván egy gondjától.

 – Fiúk – esengett Testes –, én ezt magamnak kértem, ha nem haragról, de ebédről lenne szó...Vagy... megduplázzuk az adagomat?

 – Utóbbi – egyeztek bele a késlekedők. Tulajdonképpen legutóbb is ezt ebédelték, ám akkor hordóban savanyított vecsési káposztával.

A whisky fogyott, a két barát enyhén aggódott a harmadikért.

– Van a mesében két szék, mellettük egy pad, s bejön az egyszeri legény leánykérőbe – mondta Testes, szánva figyelmeztetőnek a mondottakat.

Bálint azonnal válaszolt a föl nem tett kérdésre, elmondta, ő nem mondott föl, a cégnél van most is Bécsben, fizetése hatszor akkora, mint... nem mondta tovább.

– Engem nem engednek, fiúk, én nem akarok eljönni. Ez eddig világos. De én nem megyek sem Hongkongba, sem Honoluluba, noha ott a legegészségesebb az éghajlat az egész világon. Igaz, inuitokkal, eszkimókkal még nem beszélgettem erről. Én a magyarországi leányvállalatnál akarok dolgozni, ugyanennyi euróért, itthon. Mert szerintem szebb egy leányvállalat itthon, mint egy vén tröszt Bécsben. És gyermekeket akarok nemzeni, sok kicsi magyar gyermeket...

 – Egy leányvállalkozónak? – kérdezte Testes.

– Nem. Családi vállalkozásban. Mindezt csak azért mondom el ilyen hirtelen, hogy ne faggassatok, hiszen a múltkor megígértem, beszámolok. Sajnos, csak ennyi van, amit elmondhatok. És még annyit hozzátehetek, hogy a leányvállalat mellé fölötlött egy vén banyavállalat is. És az Amerikában, az Egyesült Államokban kísért. Na, ezt tedd össze! Ez azt jelenti még, hogy – egy kevés whiskyt kérek szépen onnan, a hónod alól, ha már úgy ragaszkodsz hozzá – meghívtak, elment a rossz hírem, rám csapott a nagy légyfogó. Ígértek kétszer annyit. És ezt tudja Wagner úr is és nekem könnyebb így alkudoznom, és neki bele kell egyeznie abba, amit ígérek és kérek, mert ott hagyom s megyek az amerikai céghez, tudja jól. De Ázsiába nem megyek. Ha jön Árpád vezérünk és azt mondja, magyarok, szedjétek a cókmókot, megyünk vissza mind, együtt, akkor megyek én is, de nélküle nem. Pincér, egy kis kőbányai sört kérek kísérőnek.

Ásatag ránézett lassú fejforgatás után Testesre, az fogta az üveget és odatolta Bálint elé, mintegy olyan gesztussal, hogy igyál, ha kell, vagy azzal, hogy nyugodj meg, esetleg azt is jelenthette, hogy vidd a jó merev francba az italodat. Ám csak így szólalt:

– Amikor a Hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Középiskola diákjaként nemzetközi díjat nyertél számítástechnikában, meghökkentünk: ez a fiú vagy bolond, vagy autista. Amikor Pesten az egyetemen amerikai ösztöndíjat kaptál és kimentél, azt mondtuk, ennek a barátnak annyi. Mert aki egyszer a pénzt, a dicsőséget... Szóval féltettünk, elkallódsz számunkra a tőke világában. Kedves Bálint, köszönöm a whiskyt, ezután csak hazai vilmoskörtét iszom, de el kell mondanom, most aggódom érted.

Ásatag mély lélegzetet vett a szólaló Bercivel együtt: ez nála mélységes egyetértést jelentett, fölösleges volt a néma bólintása is. Bálint nem szólott, összekulcsolt kézzel nézett a két barátra, egyszerűen nem volt mit, és kedve sem volt megszólalni. Ivott kicsit a kőbányai olcsó sörből.

– Aggódom – szusszant föl a beszédre a félénk, csenevésznek cseppet sem tűnő Testes Berci –, és szeretnék segíteni legalább most, beszélgetésben, a döntésedben. Nagy dolog. Ázsiában zsákkal fizetnének, de te fóbiázol Hongkong miatt. Az USA. Szóval ott se tökmagon élnek. Én tanárkodom, belelátok a világba, szeretem a tanulókat. De most a döntésedtől féltelek. Megéri? S mi az, mi lesz majd, ami megéri? Bécs közel van, de onnan el akarnak riasztani milliárdos lévendőnek. Amerika hív, te meg iszod a kőbányait. Igaz, mondtad, hogy itt is megfizetnek hatszorosan.

Mintha nem is az a három fiatal lenne az asztalnál, mint félórával azelőtt. A pincér a tálaló ajtajából nézte őket, mi történhetett? Hófehér asztalkendővel hozzájuk illegett, kérdezte, hiányzik valami, segíthetek? Pár perc múlva hozom az ebédet...

Bálint bejárta a fél világot, míg rezzenetlenül figyelte barátja beszédét. Minden szava meleg, megértő, ugyanakkor fejet fájdító, éle volt minden mondatának és súlya az aggodalmának.

– Apámék felköltöztek Vásárhelyről Kőbányára, hogy egyetemre járhassak. Nem tudták volna fizetni azt a halom pénzt otthonról. És most itt hagyjam őket... Szeretem őket... Első éves   koromban dolgozatom jelent meg egy amerikai szaklapban a számítástechnika feladványaiból. Tizenkétezer dollárt küldtek. Nekik adtam, odaadtam, nem nekik, mert nálunk soha nem volt ilyesmi, hogy nekem, neked, enyém, tiéd. Én nem tudok elmenni innen. Még azt se mondhatom, hogy pesti vagyok. Alföldi vagyok, hódmezővásárhelyi, szentesi, mártélyi. De hát Pesten akarom megvetni a lábam. És ha meg akarod vetni a lábad, akkor úgy tedd, hogy onnan csak te mozdulhass, más el ne mozdíthasson. Én Wagnerre se haragszom, csak nehéz vele megértetnem, hogy nekem is vannak szempontjaim, nemcsak annak a hatalmas cégnek, aminek ott a központja Bécsben. Ez van, urak. És aki át akar térni a vilmoskörtére, megteheti, állom. Mármint az árát. De a whiskytől sosem fáj a fejem. Ez is jó benne. És bennem.

– Na, amennyit te iszolsz – kapott lángra Ásatag. – Ha vita lenne itt, akkor kétségbe esve mondanám, nem létezik két féle igazság, ha antinómiák vetélkednek. De itt nincsenek antinómiák, itt egyetlen akarat van, az, hogy jó legyen neked, s a tieidnek. Öcséd most?

– Ő filológus lesz, irodalmár, igyekszik helyrehozni, amit én a reáliák terén vétettem a normális emberek ellen. Másodéves itt, Pesten. Remek testvér, embernek is kiváló. És anyás. Mosogat, főz, takarít. Igaz, anyánk is tanít még, apa is.

Több jelző elhangzott az ebéd meg a konyhafőnök javára, fejcsóválások, felkiáltások, visszafogott indulatszavak ümgetésben nyugtázták a csülökhúst és környékét. A gyomori megnyugovás fele útján megjelent a másik lány. Másik azért, mert a pincér kettőt jelezett az esőből bezuhanó Bálintnak, és hát az egyik már beillant  asztalterítéskor.

– Ki vagy, te márvány keblű szűz? – éledt föl a fizika tanára, Berci, Vörösmarty magasságában keresve jelzőket a lányra. Szép hétvégénk lesz, most mondta a rádió, ezzel köszönt az asztalnál ülőkre, hamutartót cserélt volna, de nem dohányzott senki, töltött a poharakba, és a három fiatal férfi három oldalról figyelte mindegyetemesen mindazt, ami lélegzetelállításig meglepheti a fiúgyermekeket huszonhat év után is, mondjuk. Az a l70 centiméter csak egy dimenzió, állapította meg később Bálint, de ott van még kettő, azon belül halmok, völgyek, láthatatlan virágok meg bokrok. Illatok, lehetséges és elérhetetlen illatok.

Mind a hárman megfürödtek a tekintetében, mosolygott, mint aki elfogad, elismer: – Kérnek még valamit?

Ásatag mert megszólalni a két percen belül, amíg jelen volt s velük a hosszú hajú.

– Csak kérdeznék, ha nem veszi rossz néven... Mi elnémultunk, nehogy elriasszuk magát. Csak annyit, hogy hány éves?

– Tizenhét múltam a múlt héten – mondta a karcsú, életes és ama fölfedezhető illattal tele mellű lány, tenyérre, arcra vehető mosollyal, azzal elillant a tálaló felé.

– Nos – szólalt akkor Testes –, a múlt hétről is hiányoztunk ezek szerint.

– Nagyon szép, igen-igen szép – nyilatkozott Bálint. – Az is lehet, hogy boldog lesz. Nem tudom, megfigyeltétek-e, hogy ha megjelenik döbbenetszerűen előttünk, mások előtt egy-egy hasonló jelenség, senki nem meri mondani, hogy uram, milyen kívánatos! Kívánatos. Megveszünk a kívánástól, de csak azt merjük kinyögni, hogy de szép!

A pincér, amikor elvette az ernyőmet, azt mondta, két gyönyörű lány is van a csapatban. És hogy az egyik a leheletével szárítja majd az esernyőmet. Ha ez az az egyik, akkor én három hétig az esernyőmmel alszom egy ágyban.

 – Az is lehet, hogy még tanuló, csak hétvégén jár be, mert kell a pénz érettségire, felvételire...

Mind a hárman érezték, hogy ez volt a hangulatmerevítés pillanata Testes részéről. És egyikük sem neheztelt érte.

– Ezért érzem számtalanszor úgy a nagydiákok előtt az osztályban, hogy templomban magyarázom a fizikát, ilyen termetű, ilyen gyönyörű lányok előtt. De megszoktam. Ne aggódjatok, fiatal feleségeim vannak, hűséges alkat vagyok.

Mire az ebédet és egymás tájékoztatását befejezték, földerült az idő is, nedvesen sütött a nap, folyt az arany az égről. Emberek, akár mehetünk is haza, mondta Bálint, de mehetünk odébb is, ilyen napsütésben járkálni kell, míg az összes szeplőnk kiül az arcunkra.

Abban maradtak, hogy nem egy napra születtünk, a pincér köszönte, hogy épp ide, a borravalót is, akkor megjelent ismét a  lány, a magas, aki akár diák is lehet, hozta a Bálint esernyőjét összecsavarva, nyújtotta mosolyogva, és ezzel a mosollyal jelezve, amint tette volna ezt bármelyik nő harminc év alatt, hogy a szemekből mindent megértett.

Bálintnak az jutott eszébe: ennyi idő alatt meg is ehettelek volna, te édes...

– Köszönöm szépen. Látja, ha egy kicsit kisüt a napocska, rögtön elfelejtjük az ernyőket. Ha ránk süt.

Akkor mintha el akarná vinni egy szóra, mellé állott, fejét hozzá hajtva, mintha súgva, mondta: higgye el, én most maga mellett mosogatást is vállalnék a konyhán. A lány örömben ragyogó két szeme meg se rebbent, csak nézte a fiatal férfit, magas volt ő is, amaz is, hullámos haja nem hajlott göndörbe, csak kicsit a homlokára, italnak vagy szemtelenkedésnek nyoma sem volt a tekintetében, ezért engedte meg a magas, karcsún kívánatos, hogy nézzen bele az arcba. Ha tetszem, visszajön, gondolta, ha igen, akkor megtalál, megkeres, a nyáron érettségizem, nem sokkal idősebb, nem...

– Mosogatna? Esetleg otthon, majd – ennyit közelített a napfényre tárulkozó kinti világhoz, nevetett picit és azt tette, amit minden lány és csakis fiatal nő tud, hogy elfordult a célirányba, ám a két szeme tekintete még ott maradt a fiatal férfi arcán tizedmásodpercig, amennyi épp elegendő  ahhoz, hogy értsen az belőle: visszajöhetsz.

– Mit mondtál neki? – kérdezte Ásatag, de most nem bizalmatlanul, nem irigyen, de nevetve, már kívül a kerthelyiségen is.

– Csak annyit, hogy mosogatnék is vele ma délután.

– És ennyitől így belendült volna? Érdekes, érdekes. Úgy nézett rád, mint egy drága, közeli rokonra.

– Az ilyen eszményi esőhozó tündérek nem szoktak a rokonaikhoz férjhez menni. Így csak vad, ásatag idegenekre tudnak és szoktak nézni, vetkőzés előtt néhány...

– De uram, Testes Berci – csattant föl kacagva Bálint –, hol vagyunk és egyáltalán!

– Uram, nem ön mondta, hogy a mai világban, úgy három ezer éve a férfiak nem merik kimondani, hogy kívánatos, csak annyit nyögdécselnek helyette, hogy...

– Buszunk lett, fiúk – lelkesedett be a hétköznap délutánjába Ásatag, azzal fölkapaszkodtak a 282-es gyorsra. Minden rendben, állapították meg, lógtak a fogódzókon, mint valami különleges sporteszközön, melyet együtt próbálnak messzire vetni, lehetőleg buszostól. Na, milyen volt az ebéd? Na, milyenek voltunk, milyen a világ, s ti milyenek vagytok nélkülem, nélkülünk, ezek voltak a gondolataik között, ahogy egymásra tekintgettek. Bálint kifelé is figyelt, nem járt gyakran erre.     

Ahogy figyelte az utat, a megállókban várakozókat, most is, mint diákkorában annyiszor, arra gondolt, vajon ki hová megy, mit visz, mit hoz, milyen a háza? Éppen elég sok rozzant ház van Kőbányán is, abban sem különbözik a többi városrésztől, talán a Várnegyedet kivéve, hogy a rozzantak, töppedtek között ott tündérkednek a gazdagok palotái. Valóságos házak, udvarral, emeletekkel, félkörös erkélyekkel. És laknak, ott laknak, benne élnek, nagy kényelemben élnek, és vannak, akik pofátlanul élnek azokban a palotákban. Rá se hederítenek a töppedt, penészes, salétromos falak között levőkre. Mi lesz itt, mikor lesz, nem tudom, soha nem tudom megfejteni.

Messziről szembetűnt egy kék ruhás hölgy, kis fehér szvetterke a vállain, nincs nála ernyő, a haja  vállig hull, mozdulatlanul áll, nem is fordul a közelítő 282-es felé, mozdulatlan,  kezében kétarasznyi valami, pálca, de ez egy negyed pálca csupán. Mi lehet? Tartja a melléhez szorítva, és valóságosan világit szőke haja a napsütésben. Vár vagy nem vár, gondolt bele Bálint. Ha vár, miért nem néz a busz irányába? De igen, most meghallotta. De hiszen ez a lány vak! Nem létezik! De szép vagy, édeske, és nem látsz meg engem, mást se, csak hallod a buszodat. Most már az út felé fordult, várt.

– Tisztelt ásatagság, azt a lányt fölsegítem, pillanat, pillanat. – Keresett ösvényt magának, leszállott, a lány elé toppant, kérdezte: segíthetek? Parancsoljon. És a tenyerét gyöngéden a bal karja alá illesztette, alig érintve, csak jelezte, hogy van, ott van, így, mondta, az emberek engedték őket. Erre jöjjön, igen.

 – Ó, köszönöm, nagyon kedves, igazán.

Akkor egy asszony rájuk nézett, el is mosolyodott, talán arra gondolt, milyen szépek a fiatalok, még mindig és mindig szépek a fiatalok. Egyszerűen fölállott, kiskamasz fiát intette, gyere csak.

– Üljenek ide nyugodtan – mondotta –, üljenek csak le.

Néhányan megnézték őket, minden rendben, gondolhatták, Bálint elhelyezte valósággal a szőke, karcsú, kékben virágzó lányt, az beült az ablak mellé és mondta, ülhet ide, van még egy hely. És Bálint leült mellé. A vak lány mosolygott, igen jól érzi magát, gondolta Bálint, megkereste szemeivel a barátait, azok is mosolyogva vették tudomásul, hogy barátjuk tovább játszik valamit.

– Ha ezt az ő Wagnere látná most – jegyezte meg Testes.

– Már úgy megszoktam az utazást, a járkálást, de azért... azért mindig kell félni. Nem is félni, hanem nagyon vigyázni – mondta a lány. – Köszönöm, hogy segített.

– Igazán szívesen tettem. Merre megy, messzire megy? Jaj, nagyon kell vigyáznia. És ernyője sincs.

– Csak most jöttem ki a nagynénitől, és éreztem, hogy süt a nap.

– Milyen világod van te lány? Érezte, hogy süt a nap. Nem látta a ragyogást, mely eső után valóságosan vigasztalja az embereket. Érezte. Igaz, a látás is érzékelés. De nincs látás!

Hogy lehet vak és szép lánnyal beszélni a látásról?

– Az Alacskai útra megyek. Kicsit messze van.

– Megyek magával... Hátha visszatér az eső hirtelen... Van nálam ernyő.

– Ó, ne töltse az idejét.

– De töltöm. Egy kicsit töltöm most, hiszen az enyém, nem?

– Sok van belőle?

– Rengeteg, sok, még alig éltem.

A busz lassan kiürült, az ásatagság két megállóval elébb leszállott, integettek, még az ablak alá is odaállottak és intettek, amikor elindult a 282-es. Most ők maradtak mosolyogva és mozdulatlanul, ahogy Bálint találta a szőkeséget. Ez az ember soha nem lesz se tajföldi, se hongkongi, se ámerikánus, mondta Testes, azzal elindultak ellenkező irányba.

– Szabad kérdeznem valamit? – mondta a lány.

– Nagyon kérem, bármit kérdezhet. Hátha tudok válaszolni?

A lány feléje fordult. Te jó ég, az illata! – kiáltott Bálintban egy hang. Az illata, a teste illata, a melle! De gyönyörű mellecskéid vannak, aranyos kékségem!

– Mennyit élt vajon? – mondta a lány, és úgy fordult a férfi felé, mintha... Mintha látná, és úgy beszélgetnének. Kék a szeme. Arany haja hintáz a fényben. Olyan, mint egy skót királylány, nézte Bálint. Akkor megtelt a szeme melegséggel, elhomályosodtak a kinti tárgyak attól: nem lát, és néz engem. Nem lát és néz. Istenem, miket művelsz? Miket?

– Huszonhatot. De az első ötre nem emlékszem, azt ki is hagyhatom. Akkor huszonegy, nem?

– Ne hagyja ki, kérem szépen, ne. Az is a magáé, ha nem is emlékezik arra. Picike volt. Most mekkora? Jaj, miket kérdezek. Azt sem tudom... Megharagszik rám.

– Soha, soha, soha – mondta és nagyon szívesen mondta a férfi. – Száznyolcvan centi.

– Miért mondta háromszor, hogy soha?

– Azért, hogy holnapra is jusson.

– Holnapra? De hiszen... Hol leszünk mi holnap...

Akkor Bálint előtt megjelent Wagner úr tokás feje, nyakkendője, lefittyedt szemhéja, és a mosolya, melyet ritkán, a meggyőzések idején szokott használni.

– Nagyon megijedne, ha most felkiáltanék?

– Mit akar kiáltani? Baj van? – És a lány magához szorította az összecsukható fehér botocskát, és ettől a kék blúz alól föltolult a melle halma, megbolondulok a melledtől, kékségem, meg, uram atyám, érzem az illatát a mellének. Nem, látom, igenis látom a melle illatát.

– Azt kiáltanám most jó hangosan, erősen, hogy Wagner úr, sose leszek a magáé.

– De miért? Bocsásson meg, ha nem értem... Most nagyon haragos az arca?

Ez az első, hogy arról beszélt, amit nem lát.

– Boldog az arcom. Valószínű, boldog, hiszen... miért is ne?!

– Maga boldog? Mert ha az arca valószínűleg boldog, akkor a boldogság benne van... Mondjuk, a mellében. A boldogság meglátszik.

A te melledben mi van, mennyi boldogság, hogy így látszik, hogy ilyen, mennyi? Meg kellene kérdezni. Hátul diákok ülnek, lányok s két fiú. Már csak ennyien.

– Most kérdezhetek én is valamit? De ne kiáltson segítség után.

– Kérdezzen, és nem kiáltok. Magunkra vagyunk, ki segítene, ha csak maga van itt meg a sofőr?!

– Mennyi boldogság lehet a mellében, hogy ilyen? Hogy ilyen...

– Milyen? – és leengedte lassan a kis fehér pálcát az ölébe.

– Gyönyörű, hihetetlenül szép.

– Nem tudom. Tíz éve nem látom magam. – És mosolyog, most is mosolyog.

Belenyugvás ez, kérdezte magában Bálint, beletörődés, mi ez? Hogy lehet így mosolyogva kimondani: tíz éve nem láttam magamat? A rettenetesen szép s hitvány életbe belé! Hiszen ez a lány úgy lett nagy, úgy lettek mellei, ezek a puha kincsek, úgy mohásodott be lenn a dombja, hogy soha nem látta!  Én még vak emberrel soha nem beszéltem. A szőke lányok mellbimbója, melle teleholdja rózsaszín. És ezt neki senki soha nem fogja megmondani.

– Azt mondotta, szeretne kiáltani. És most hallgat.

– Ha kiáltanék, ledobna a sofőr, kormányzó úr.

– Mondok valamit. Itt következik a Királyhágó utca, utána a Kétújfalu utca... Hát nem érdekes? Itt egyetlen új falu sem volt, hiszen ez Pest legdélibb pontja, a mi utcánkon túl már semmi nincs, kicsivel arrébb Gyál, de az, úgy tudom, már városka. Na, Kétújfalu utcánál leszállunk, van ott egy kis erdő, olyan szép, már lombos, és ott kiálthat. Elkísérem, jó? Gyermekkoromban sokat-sokat jártunk erre a szüleimmel, akkor még láttam, mindent láttam, a gyíkokat, a szarvasbogarat, az erdőt, a füvet, a madárkákat.

Ha van olyan, hogy szívszakadás, akkor most az következik. Így beszélni arról a koráról, amikor még mindent látott!

– Királyhágó utca – hallatszott a kormányzó hangja. A diákok is leszállottak, ketten maradtak a buszban. – Most fölállhatunk – mondta a lány.

– Miért mondja, hogy kormányzó?

– A kormányzó Magyarországon közjogi méltóság, a legnagyobb a király mellett, a király után. És csak játékból mondom, hogy kormányzó.

– Ez a kormányzó és még a többi is, aki erre jár, már ismer engem.

Bálint fölállott, megfogta a lány fehér kezét, meleg volt az és illatos. Sosem voltam így, hogy lássam az illatot. Kisegítette az ablak mellől és föl, de a keze ott maradt, a lány nem vette ki a kezét a kezéből, a busz megállott, akkor a lány elengedte a férfi kezét, maga szállott le egyedül.

– Ügyes – mondta Bálint, akkor a lány egyszerűen s a legtermészetesebben nyúlt a férfi keze után.

– Most vigyen be az erdőbe – mondta és fölnézett a férfira. Nézett, de nem látott, csak felé fordította az arcát. – Vigyen be, van itt egy ösvény, ha van még, rég nem voltam itt, az ősszel még sokat jártunk erre, télen nem nagyon. Tudja, télen nem nagyon látok semmit. Tavasszal, nyáron, ősszel annyi minden van, hallom is a madarakat, annyi szín meg illat, hogy össze tudom rakni a világot az élményeimből.

Kézen fogva megyek egy vak lánnyal. Én, Kézdi Bálint, számítástechnikai mérnök, bécsi nemzetközi nagyvállalat egységvezetője, egy szépséges szőke lánnyal kézen fogva megyek egy erdőben. Ő nem lát. És én megnémultam.

– Hiszen mi sétálunk! – állott meg a férfi, és most már ismét elöntötte a derű.

– Azt mondta, kiáltani szeretne – mondta a lány, és most nem emelte a férfi arca felé a magáét, csak nézett bele a láthatatlan látóhatárba, mely elválasztotta a látható világtól. Már benn voltak a lomberdőben.

– Igen, tényleg azt mondtam. Várjon csak!

Elengedte a kis kezet, akkor elment tíz méterre a lánytól, majd visszaszólott.

– Nem ijed meg? Kiáltani fogok.

Ott állott a lány az ösvényen, akár egy eleven szobor, mozdulatlanul. Rámosolygott a mások világára, úgy mondta: kiáltson, nem félek!

 A két keze leengedve, várakozásban.

– Wagner úr, sose leszek a magáé! – és valóban erdei kiáltás volt az, hatalmas, így kiálthatott bele a Teremtő a nagy semmibe, a nagy sötétbe: legyen világosság!

A lány szinte fölrepült, úgy kacagott, integetett a hang irányába, fölcsapta a két karját, azokon lecsúszott a fehér szvetter ujja és a napra került, a fénybe a két fehér kar, integetett a hangnak.

– Wagner úr, ő sose lesz a magáé! – de a lány hangja nem kiáltás volt, inkább valamilyen fölhangosított madárhang, csengett is, csúfolódó tónus is volt benne és a győztesek beteljesedett elégedettsége meg ujjongása. És kacagott, hajladozott a fák között égi kékben.

Te jó ég! Mit csinálok? Hol vagyok? Nem vagyok részeg, az biztos, ittas sem vagyok, az is biztos. Őrült nagy adrenalin adag zuhog bennem, mint a vízesés. Ki az a lány ott? Mennyire szép, Istenem! A haja ragyog. Most hogy kellene visszamenni? Ilyenkor hogy kell visszamenni egy nem látó látomáshoz? Volt egyáltalán még ilyenkor?

Nem bírt megmozdulni pár másodpercig. Akkor elindult.

– Innen hazatalál-e?

– Igen, szép lassan hazatalálok, esetleg egy pocsolyába lépek, de az nem baj. Miért, itt akar hagyni? Megesznek itt a farkasok.

– Nem merek közelebb menni – mondta félhangosan az igazat a férfi.

– Csak jöjjön – és kinyújtotta, előre s úgy kilencven fokos szögben a két fehér karját. Az ember elindult, ment a két majdnem kitárt kar felé. A lány hallgatott és állott. Mint egy festmény, olyanok voltak.

Bálint odaért és megérintette a lány ujjait a tenyerével, hangtalan. Mintegy megjöttem.

– Tudtam, mikor mennyire van. Éreztem – mondta. – Talán a leheletét is éreztem. Igen, azt mondják az okosak, hogy a látáshiányt kompenzálja a többi érzékszerv túlfejlődése.

– Mit érzett a leheletemen? Hagymát is ettem, borocskát is ittam...

– Csak az orvosok meg az Apu leheletét éreztem eddig. Meg most...

Magához ölelte. Egyszerűen magához ölelte a lányt. Én magamhoz öleltem egy ártatlan vak lányt. Én ki vagyok? Mi vagyok? Istenem, de gyönyörű illata van. A román nyelvben is úgy mondják:„are un miros frumos”. Hogy szép illata van.  És meg se mozdul a két karomban. Gyermekkoromban remegett így az ölemben a kis nyulacska, amelyet apám hozott valahonnét haza.

– Miért... azt mondják, ilyenkor szoktak megcsókolni egy... Miért nem csókolhatom meg magát? Én soha nem csókoltam meg senkit. El is mehet, ha akar, hiszen azt sem tudom, hogy milyen... Én nem csókolhatom meg... Milyen az arca?

Akkor remegő ujjbegyeivel elindult megismerni a másik világot, a férfiakét. Megtalálta és megsimogatta az ajkát, kinyújtott ujjakkal elkezdte lehelet-óvatosan ismerni az arcát, óvatosan, mintha sebet vizsgálna, a férfi lélegezni sem mert. Eljutott a szemekig, mindent egyszerre keresett meg a tíz ujjával, már a homlokán voltak, és már simogatva ereszkedtek vissza. A férfi  száján elidőztek, úgy, hogy arra mértékegység nincs időben, csak egy életesebb dimenzióban.

Én megcsókolhatlak. Én meg foglak csókolni, ha belehalok is. Én megcsókollak.

– Én megcsókolhatom – lehelte  ki Bálint  a kimondhatatlannak tűnőt. – Én megcsókolhatom. Én megcsókolhatom.

Imádság volt az, ahogy a tíz ujját beleengedte a szőke, dús hajzatba, az, ahogy megtalálta és elfogadta a lány ajkát, imádság volt az, ahogy átölelte a lány és engedte, ami történt.

Hát ez a csók, öntötte el a boldog kíváncsiság s az igazság öröme a lányt. Ez mi lehetett? Ez a csók.

– Ez a csók? – kérdezte hangosan. – Ez mind csók volt, ez a sok? Mennyi volt? Mennyi egy csók? Semmit sem tudok. Én behoztam egy ismeretlen férfit az erdőbe az autóbuszról és csak azért, hogy megcsókoljam. Ez nem igaz. Bocsásson meg nekem. És vigyen haza, nagyon gyenge vagyok...

– Jöjjön, van ott egy pad

– Tudom, ott szoktunk üldögélni, megpihenni máskor.

– Most is ott fogunk megpihenni.

Akár az írott tojást. Úgy, ahogy a magyar néptáncot járják a lányok, fejük tetején boros üveggel, úgy vitte kézen, mintha azt a kis bal kezet vinné csupán, melyhez tartozott egy test, a megcsókolt. Az életben először megcsókolt leány tartozott ehhez a finom fehér kézhez, melynek látni lehet az illatát. Milyen az először megcsókolt lány? Ahhoz előbb jobban kell ismerni. Azt írja a költő Ady, asszonnyá tesz a perc, amelyben megkívánnak. Mennyit változik néhány másodperc alatt a lány, mikor megcsókolják? Egy gombot megérintesz a szuper számítógépen, és másodperc alatt átalakul, belsejében műveletek százezrei bonyolódnak le. Megmásul, elmásul. Vagy elúszik, ha hibázol...

Az, tizenhat éves koromban, az az első volt ilyen édes, ég a szám, és nincs bennem semmi szánalom. Emberek, aljasság-e megcsókolni egy ártatlan vak lányt? Nincs bennem semmi szánalom, semmi részvétet nem éreztem, csak édesét, az édesét. És a szeme lehunyva. Mit látott akkor? Mit rakott össze miféle gyermekkori színekből mára, arra a csókidőre?

 – Ugye nem siet? Olyan gyenge vagyok. Egy kicsit maradjon velem, amíg...

– Nem megyek én sehova. Öt óra sincsen még. Nem megyek, nem sietek. Higgye el, nekem is le kellett ülnöm. Azért is, mert itt jó magával... De egyszerűen megrázott az a perc, mint egy különleges áram. 

A lány úgy nézett előre, úgy előre, mintha egy fiatal, léggömbszerű, virágba borult  meggyfán figyelné a madárfészket. Még mindig, mindig remeg, érezte Bálint a kezén, mert azt nem engedte el, a lány nem vette el, ott élt a másik kézben, madárként.

Nem beszéltek még. Bálint óvatosan áthelyezte a kezet a bal kezébe és a jobbal átölelte a lányt, az hozzá simult. Kis idő után a lány remegő ujjakkal kigombolta a blúza felső gombját, oda tette, mintha egy pillangót, a férfi kezét a kitakart mellére, s úgy hagyta, ott.

Ez nem lehet igaz. Mit cselekszik? Mit akar? Megbolondulok így. Ki lehet? Bánik velem.

Bal tenyerével beborította a mellét, tenyerébe engedte, a helyére.

– Maga tudja, mit csinál most? – kérdezte alig hallhatóan, és félve.

– Odaadtam a mellemet. Azt mondta, nagy boldogság lehet a mellemben, ha az olyan szép. Ilyen. Most a magáé, mert nagy boldogság van bennem. Csak nem tudom, a mellemen látszik-e. Kérem, mondja meg, látszik-e a mellemen, hogy boldog vagyok?

 Elérte, megsimította a rózsaszínt is.

 – Látszik.

 – Milyen a boldog mellem?

 – Azt én nem mondom most el. Ilyen. Ilyen. Nem fél. A boldog emberek nem félnek. És a melle nem fél...

– Akkor én tényleg nagyon boldog lehetek, mert egyáltalán nem félek. Megcsókolhatom még egyszer? Segít?

Segítek. Hozzásegítlek egy emberhez, akitől meg se kérdezted, kicsoda. Csak adod magad. Tudod te, mit csinálsz? Ilyen emberke! Édes az ajkad. Hihetetlenül édes vagy, te lány. Mi történt a szemeddel? Mi lehet veled? Kié vagy?

A lány úgy maradt, ahogy a csókból lélegzet híján kivált a férfi.  Összecsukta rózsaszínen nedves ajkait és úgy maradt, ott, a napon, behunyt szemmel.

Mintha aludna, gondolta, nézte a férfi. Mintha elaludt volna. A vállamon. Ő az én vállrózsám.

 – Ugye, ilyenkor már szokták azt mondani, hogy te?

Bálint felriadt erre. Visszaérkezett valahonnét.

– Igen, igen, te édes, édeske. Ha majd felébredsz, mondok valamit.

– Ébren vagyok.

– Te nagyon, nagyon szép vagy. Egy levél se mer megmozdulni, tudod, engednek téged aludni.      

– Nem alszom, csak... Csak örül bennem minden. Én nagyon jól tudtam és belenyugodtam, hogy soha nem fog engem férfi szeretettel megcsókolni. Nem fájt nagyon, mert nem is tudtam, milyen az akkor... Most tudom. Szép. Az egész testemnek szép és édes. Kérlek, mondd el, milyen a szemem, ha kinyitom.

A férfi belenézett a kék szemekbe. Tiszták, éltek, mint haj a fejen, csak úgy, maguknak.

– Kék a szemed. És él.

 – Olyan szépen hazudsz, ugye? Ha még maradsz, elmondod, ki vagy te?

 – Egyik huszonhat éves ember, akinek az egész testét átjárta pár perc alatt az édes, a másik, az érkezett melegség. Vannak még apróságok, például tanultam Pesten, Bécsben, aztán mindenféle számítástechnikát megtanultam, hogy lássam, mi van a túlsó oldalon. Ha meg akarsz szólítani, Bálint vagyok, Kézdi Bálint. És hogy a fontosabbakról szóljak, most egy gyönyörű szőke lánynak a mellét takarom, ne fázzék. És ne lássák a rigókák. Pletykásak.

A melledet ismerem. A neved én sem tudom.

– Enikőnek hívnak. De te úgy hívhatsz, ahogy akarsz. Hívsz. Nevezel. Ha csupán megnevezni akar a magyar nyelven valaki egy személyt, akkor... akkor miért azt a szót mondja,  hogy hív, hívnak, hívják? Egy vak lányt megcsókoltál. Ezt kifelejtetted. És sokat dolgozol? Hol dolgozol? Van még időd itt ülni? Nem lesz baj belőle?

 – Nem lesz. Most éppen azt intézem, hogy hol dolgozhatnék.

 – Munkanélküli vagy?

 – Nem. Bécsben dolgozom. De haza akarok jönni.

Készülődik? Készül. El kell mennie. Hazakísérem, bárhol lakik. Begombolta a lány finom kis blúzát, melyen az beengedte, bevitte az ő  a kezét a melléhez. Milyen a boldog mell? Ki talál ki ilyesmit?

– Menjünk? Kísérlek, hazáig, még azon is túl...

– Az Óperenciás tengeren is túl? – kérdezte nevetve a lány és ezzel megszusszant benne a boldogság s elkezdte élni a maga életét. Beépült, mint a táplálék.

– Azon is túl, ahol a kurta farkú malac túr, de azon túl már nincs is semmi.

– Eddig leadta nagynénikém a vészjelzést, hogy már mikor eljöttem! Eddig kereshetnek Apáék.

– Neked nincs zsebtelefonod?

– De van. Csak kikapcsoltam. Amikor... amikor elkezdtünk erre jönni... a zsebemben kikapcsoltam. Ez baj? Nem akartam senkit, semmit... Téged se akartalak, csak játékból jöttünk, ugye, mert akartál kiáltani Wagner úrnak. Én csak játszani akartam, maradni, menni, és később már csak maradni, maradni, mert gyönge is lettem...

– Az sem igaz, hogy... ahogy megtörtént?

– De! Az a legigazabb! Csak azt akarom mondani – megállott, úgy mondotta tagoltan –, hogy én nem ezt akartam, én nem tudtam, hogy ez lesz. Hiszel nekem? Ha megcsókoltál olyan szépen, akkor hinned kell, amit mondok. És most mi lesz velünk? Azt se tudjuk. Megyek haza. Ott az erdőcskén túl van a benzinkút, de nem ott szoktam átmenni, mert nagy a forgalom, hanem visszamegyek a buszmegállóig, ott át, aztán a benzinkút túlsó oldalán van a gyalogátjáró, ott át, és ott a házunk.

– Most én csak butaságokat tudok kérdezni. Egyszerűen alig merek kérdezni, beszélni. És ezért ne haragudj meg rám.

– Kérdezhetsz bármit, nem veszem butaságnak. És nem haragszom. Aki engem megcsókolt egy erdő szélén, na egy kicsit bennebb, arra soha nem haragszom, ha bánt, ha szid, akkor sem...

– Miket beszélsz, Istenem, miket beszélsz! Itt most megvárjuk, amíg elballagnak a kocsik, na most mehetünk. Azt akartam kérdezni, akarom is, hogyan tanultad meg ilyen szépen a tájékozódást? Igaz, te láttál sokáig...

– Nem sokáig, tízéveske voltam, amikor eltűnt a látásom, operáltak is, semmi...

– Akkor most álljunk meg a járdán, itt van üzlet, fagylaltozó, de nem azért... Akkor könnyű kiszámítania egy számítási mérnöknek is, nagy fáradsággal, hogy most húsz éveske vagy. Mert hogy tíz éve...

Dadogj, Bálint, ha belekeveredtél, gondolta.

– Igen, tíz éve nem látom a testem. A mellecském. Milyen? Nem mondtad el.

– Ígérem, elmondom.

– Itt van az átjáró, szemben a Spar üzlet, azon túl lakom.

– Mondd meg, mehetek veled a kaputokig? Nem lesz baj?

– Mi lenne? Apáék nagyon szeretnek. Igen, te most félsz, hogy meglátnak együtt. Igen?

A lány arca belepirult a késő délutánba. Lobogott az arcán egy délután. Talán tíz év után először. De ki tudja, mikor lehet, mert lehet boldog a nem látó ember is. Fiatalka.

– Téged féltelek, ha félek. – Azt is akarta mondani: meglátszik az arcodon a csók, meg az ajkadon, az arcod annyira szép, amikor mosolyogsz. Akkor a lány fölkiáltás helyett fölcincogott, ami nála nagy erdei kiáltásnak számított: – Wagner úr, sosem lesz ő a magáé!

Ott állottak az üzlet utáni kis szigeten, közel az első házakhoz, igazi lakópark. A lány ismét a magasba, most már előre nem, csak a magasba emelte a két karját, kis táska az egyikben, amolyan kulcs- meg zsebkendőtartó, másikban az összecsukott fehér pálca, és égbe kiáltotta kacagva Wagner úr jövendőjét.

Bálint örömmel  kacagott vele, gyönyörködött, ahogy a lány megrázta közben a haját, amikor az ég felé kiáltotta a tagadást.

– Sosem! – mondotta ő is jó hangosan.

Az üzlet ajtai előtt ki-bejárók látták őket, volt, aki nevetett is, mi lehet a fiatalokkal? Ők mentek tovább, a Bálint tenyerében a lány keze, úgy, mint régi házasok, és a lány rájött egy pillanatban, hogy nem mered előre, hanem forgatja a fejét, lehajthatja, a férfi felé fordul – úgy, mint a többi ember, aki mind lát. Mert ott a keze abban a kézben, csak úgy ott van. Van. Mellettem van valaki, aki nem Dági néni, a szigor, nem az édesapa és anya, barátnők. Valaki, mellettem valaki.

– Most itthon vagyunk, ez a második ház a miénk, apa építette, nemes fenyők, virágágyások, melyeket én rég nem... hagyjuk, hogy mit láttam. Na, ez a kapu, van kulcsom, ez az.

Bálint akkor az utca felőli teraszon meglátott egy hölgyet. Zuhanásban érezte magát. Végül is miért ne kísérhetne haza egy vak lányt eső utáni ragyogásban bárki? Én például. Vagy más! Nehogy baja essék. Az asszony eltűnt az erkélyről. Az anyja lehet, gondolta. Vagy Ági néni? Csakhogy én nem vagyok akárki. Én csókolóztam ezzel a lánnyal a szomszédos szép erdőben, ültem vele egy padon, azt sem tudom, mennyit. Én... nekem ideadta a tenyerembe a gyönyörű puha-meleg, selyem-édes mellét! Mondanám meg, milyen a sosem látott melle, amikor ő olyan boldog.

– Nem kérdezem, nincs is jogom, nincs is bátorságom –  szemben álltak, egyik látta önmagukat, a másik búcsúzott, szaggatottan, akkor kinyílt hirtelen a ház bejárati ajtaja.

– Enikő, édesem, valami történt, jaj, annyit késtél.

Az anyja volt, fiatal asszony, szép arcú, nem festett, csak maga is szőke, fölkötött hajjal, majdnem-konty. Bálint csak annyit tudott mondani: kereslek, várlak, most eredj, édes kékségem..

– Nem történt semmi, Anya, csak hazakísért ez a fiú engem. Nagyon kedves. Viszontlátásra, Bálint!