'))+ ''+ (document.layers?'':'

Talán soha nem nyíltak meg ilyen nehezen az interjúalanyaim, mint most, amikor a boldog emlékű Áron püspökünket szülőföldjén, Csíkban ért támadások után kezdtem érdeklődni. Hiába telt el 73 illetve 64 év a két esemény óta, hiába ismeri a történteket mindenki szerte a vidéken, hiába mutogatnak ma is ujjal a hangadók, a tettesek utódaira, a szépvíziek és a madéfalviak egy része ma sem akarja, hogy nyomdafestéket lásson a történet. Éppen ezért előrebocsátom, amit megtudtam, az nem maga a teljes valóság, csupán egy szelete annak a két, egymástól teljesen független esetnek, amely mára legendaszerűen, ködbe vészve él, de mégis fennmaradt az emlékezetben…

Márton Áront 1939. február 12-én szentelte püspökké a kolozsvári Szent Mihály templomban Andrea Cassulo pápai nuncius, (Augustin Pacha temesvári és Fiedler István szatmár-váradi püspök segédletével), aki ugyanebben az esztendőben a fiatal püspökkel együtt május 28-án a csíksomlyói pünkösdi búcsún is részt vett. Ekkor már javában zajlott Áron püspök első bérmakörútja, amely két héttel korábban, 1939. május 14-én Gyergyószentmiklóson kezdődött. „Fogadjuk imádságos szívvel és a hitünkhöz való ősi ragaszkodás szent érzésével.” – készítette fel az olvasókat a püspöklátogatásra a Csíki Lapok.

Az újság egy évvel később, 1940-ben is híven beszámolt a bérmakörút első állomásairól. Nagy eseménynek számított, a szülőföldje büszke volt a székely püspökre, Albert István újságíró pedig elragadtatással írt Márton Áronnak csaknem minden lépéséről Csíkszeredától Csíkszentdomokosig, sőt a lap az 1940. június 16-i számában azt is beharangozta, hogy június 17-én Szentmihályon, 1940. június 18-án Szépvízen kerül sor a bérmálásra. És ezzel a Csíki Lapokban meg is szűnt a beszámolók sora....

Mi történt Szépvízen?

Szépvízen ebben az időszakban Tímár Sándor plébános szolgált. A Magyar Katolikus Lexikon szerint ő 1895-ben született Brassóban. A gimnáziumot Csíksomlyón és Gyulafehérváron, a teológiát pazmanitaként a bécsi egyetemen végezte. Szépvíz előtt Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, Homoródkarácsonyfalván, Görgényüvegcsűrön és Aninoszán szolgált. Több lapban közölt írásokat, sőt 1923-ban egy kötete is megjelent Levelek húgomhozcímmel.

„Úgy tudom a hívektől, hogy aktív, ügyes ember volt: Oltáregyletet, Nőszövetséget, olvasóköröket szervezett. A hívek nagyon befogadták, meglendült a hitélet – magyarázta Gábor Zoltán szépvízi plébános, aki kérésemre összefoglalta, amit az évek során az esetről a helyiek meséltek. – Szépvíz 1901-ben lett önálló plébánia, de  a vagyon egy része közös maradt a csíkszentmiklósi egyházközséggel. Bizonyos hiányosságok lehettek a vagyonkezelésben, és Tímár Sándor kezdett a körmük alá nézni. Akkor az egyháztanácsosok erdőbirtokossági tagok is voltak, erdőt is kezeltek, komoly vagyonról volt szó. A szépvízi plébánosnak alelnökként némi ellenőrzési joga volt, hiányosságokat észlelt és szóvá is tette nekik, ezért kezdtek félni tőle, és, hogy eltávolítsák, feljelentették, és azzal vádolták, hogy Tímár Sándor együtt él a házvezetőnővel. Márton Áron szigorú leiratot küldött, hogy a nőt el kell távolítani a plébániáról legkésőbb a bérmálásig. Nem távolította el, és érkezett egy friss jelentés egy nappal a bérmálás előtt, valószínűleg ez vezetett a történtekhez.”

Antal Géza vallomása

A szépvízi historia domusban erről az időszakról nincsen bejegyzés, viszont 1990 után, Bálint Lajos érsek úr kérésére kiegészítették az egyházközség történetét egy (azóta elhunyt) szemtanú, későbbi egyházgondnok Antal Géza kéziratos vallomásával.

Antal Géza 1921-ben született. Visszaemlékezésében, tévesen, 1939-re datálja a bérmálást. „A bérmálás lezajlott a legnagyobb ünnepélyes pompával. – írja Antal Géza . – A bérmálás végén a püspök atya kihirdette a szószékről, a szépvízi plébánia vezetéséről felfüggeszti Tímár Sándor plébánost. A püspök úr e kijelentésére a templomban mint egy földrengés alkalmával keletkezett moraj hangzott és sajnos elhangzottak templomba nem illő hangok is. Erre a történetre a szentatya bevonult a sekrestyébe. Antal András, az akkori egyházgondnok térdre borulva kérte a püspök urat, vonja vissza szavait, mert a további fejleményekért nem tud felelősséget vállalni.

Akkor én tizennyolc éves voltam, a ministráns legénytársakkal gyors intézkedés történt, a két templombejáratot elálltuk, nehogy kívülről, esetleges áramlást megakadályozzunk.

A falu akkori bírója el akart rohanni, hogy csendőrséget vegyen igénybe. Én, Antal Géza visszaküldtem a templomba azzal a kijelentéssel, hogy felelünk a rendért.

Hosszas tárgyalás után a püspök úr arra a megállapodásra jutott, hogy visszavonja a felfüggesztési rendeletét, ki is jött a szószékre és ezekkel a szavakkal fordult a háborgó hívekhez:

Kedves hívek! Látom, hogy híven ragaszkodtok lelkipásztorotokhoz, ideiglenes hatállyal visszahelyezem Tímár Sándort a szépvízi plébánia vezetésére. Erre a kijelentésre a háborgó tömeg lecsendesedett.

Itt meg kell ismertetnem ennek a szomorú történetnek okát. Tímár Sándor plébánost 1936-ban helyezte a püspökség a szépvízi plébánia vezetésére. Népszerűségével hamar megnyerte a hívek szeretetét, amelyet a következő idők anyakönyve igazol: népes családok, az ő tanítása által. Szépvíz-Szentmiklós közös egyházvagyonára tartott szigorú ellenőrzést, aminek következtében az egyháztanács részéről keletkezett egy óriási ellentét, gyűlölet Tímár Sándor plébános iránt. Ennek következtében rendelte el a püspök úr a felmentést.”

Mai emlékezők

A szépvízi Czáka Gyula gyerekként volt jelen a templomban történteken: „Úgy szokás, hogy amikor a püspök érkezik, odaadják neki a templom kulcsát, s ha nem adják vissza a papnak, akkor a papot helyezik el – mesélte. – Tulajdonképpen a papot el akarták helyezni, a nép erre zúdult fel, már azok, akik el es vannak halva már, így kell mondjam, mert ez így történt. Egy nő, úgy hívták Laji János Vérikó, Vérika néni még a padra es felállott. Azt mondták, szegény püspököt alig tudták kimenekíteni, s beült a kocsiba s elment. A pap itt maradt, de aztán levizsgázott. Akkora erőt kapott, ő akart lenni minden…, aztán lemondott a papságról. Magyarországon élt, megnősült.”

Az esetről még másokat is szerettem volna megszólaltatni, és több olyan idős embert is felkerestem, aki úgy vélte, mások tévesen emlékeznek a történésekre, de ő maga nem akart nyilatkozni. Egyesek szerint Márton Áron azt monda: „Ahogyan a ti papotok sem megy a vadházasságban élők házát megszentelni, úgy én sem megyek hozzá.” Mondják, hogy egy asszony azt kiabálta, hogy „ment volna kecskepásztornak, ne lelkipásztornak.” Mások szerint Antal Géza és társai nem megvédeni akarták a püspököt, hanem megszorítani, ha szökni próbálna, és, hogy az akkori egyházgondnok nem térdreborulva könyörgött a püspöknek, hanem öt versbe, vagyis pontba szedve próbálta elmagyarázni a tulajdonképpeni a helyzetet, a térdreborulásra pedig csak végezetül került sor, amikor a püspöki gyűrűt akarta megcsókolni. Egyik nevét nem vállaló személy szerint Márton Áron valóban visszavonta a Tímár Sándor felfüggesztését, de még ennél is többet tett: magára vette az ellene háborgók bűneit.

Utóhangok

„Az egész Csík úgy tartotta, hogy a szépvízi nép a püspököt elkergette” – mondta Czáka Gyula. „Néma volt egy fél évig a templomban a mise, így emlékszem, nem szabadott hangosan mondani.” – tette hozzá Czáka Gyuláné. Gábor Zoltán szépvízi plébános úgy tudja, hogy miután Tímár Sándor 1942 februárjában vagy márciusában egyik-napról a másikra itthagyta a híveket, olyan 6-7 hónapig nem helyeztek papot Szépvízre. Minimálisra csökkentették a hívek kiszolgálását, a szomszéd egyházközségek papjai kereszteltek és temettek.

Az esetről sem a korabeli Csíki Lapok, sem a Csíki Néplap nem számolt be, de mégsem kerülték meg teljesen: nem taglalták, csupán céloztak a történtekre. A Csíki Néplap A püspökjárás tanulságai című cikkben összegezett: „A főpásztor megtette a magáét. Nem csupán hitéleti tevékenység volt a püspök útja, hanem a mindennapi élet bajaival való törődés és küzködés is. (...) ahol érdemeket látott, azokat nem késett elismerni, ahol mulasztást tapasztalt, annak jóvátételére hivta felé az illetékeseket, ahol pedig bűnt látott, ott főpásztori hatalmának egész erejével dorgált, ostorozott, sőt ha kellett itélkezett. (...) A mi főpásztorunk is körútja közben találkozott meg nem értéssel, félreértéssel, sőt Szépvizen demagógiával is, amelyből azonban megacélosodva, hogy úgy mondjuk: megdicsőülve került ki.

Mindenütt, még Szépvizen is győzedelmeskedett a józan belátás, és a püspököt megkövették, ahogy illett és kellett is, s ezzel az ügynek a nyilvánosság elé tartozó része le is zárult. Nem azért említjük mégis meg a csíki bérmakörútnak ezt a szépséghibáját, hogy ezáltal heggedni készülő sebet szakítsunk fel, hanem azért, hogy véget vessünk a rosszakaratú beállitásoknak. A széltében-hosszában pletykált megalázások nem történtek meg. Mindössze annyi történt, hogy a püspök discrecionális jogát gyakorolta, a hívek egyrésze ezt féremagyarázta és elégedetlenségének illetlen módon adott kifejezést. A püspök nem késett ezért főpásztori tekintélyének teljes erejével megdorgálni a magukról megfeledkezetteket, mire azok belátván tévedésüket, küldöttség útján követték meg a püspököt. Ha tehát ebben a szokatlan megnyilatkozásban valakit megalázás ért, az nem más, mint a székely becsület és tisztességadás. Az ez ellen történt bűn felett teljes megbotránkozásunkat fejezzük ki és kétségbevonjuk, hogy a bűnösök józaneszű székelyek lettek volna.”

„Apróságok: Gondolatok a Püspök látogatás alkalmából: A tekintély-rombolásról” címmel közölt jegyzetfélét néhány nappal később, 1940. június 30-án a Csíki Lapok is. Az írás szerzője valószínűleg (a maga is hadirokkant) Részegh Viktor főszerkesztő volt, aki úgy vélte, kisebbségi létünket veszélyezteti a történés: „Csak aki vak, az nem látja, hogy egy nemzedék nőtt fel szemünk láttára, akinek a lelkében már semmi sem szent, ami nekünk az volt. Amikor arról volt szó, hogy a magyar hadirokkantat már a magyarul beszélő „süketnémák” sport társadalma is felelőtlenül megrugdoshatja, akkor még azok sem értették meg az ügy mögötti tekintély-zuhanásnak szerencsétlenségét, akik egyébként magukat népvezetésre kiválóan alkalmas jelenségnek tartják. (…) Azóta azután egyebek is történtek ebben a megyében, Csíkszépvízen, és éppen a Püspök bérmakörútja alkalmával. Mindaz, ami történt, megdöbbentően bizonyítják, hogy a hadirokkantságtól fel és le minden megrugdosható ebben a mi beteg világunkban. Örülni valójuk, hasznuk pedig csak azoknak van mindebből, akik bárhogyan is fordult a kocka, változatlanul haszonélvezői maradtak ennek a nyomorult kisebbségi sorsnak. Örülhetnek most neki. (…) Nincsen mit szépíteni a dolgokat, a tekintély rombolásának az az alávalósága, amelyik a tegnap leütötte a magyar hadirokkantságot, éppen olyan elvetemültséggel lábbal tiporja és tagadja minden tekintélynek a tiszteletét a kisebbségi életünknek egész vonalán. Haszna pedig, amint mondottuk, előbb csak azoknak van belőle, akik haszonélvezői a nyomorúságunknak.”

A korabeli politikai viszonyok figyelembevétele több mai beszélgetőtársam szerint is elengedhetetlen, amikor a Szépvízen történteket vizsgáljuk: hiszen a kisebbségi létből fakadóan, egyházi személyeket, egyházi ügyeket kiszolgáltatni a világi hatóságoknak csakis a magyarság ügyének okozott volna kárt.

Többen azon elmélkedtek, hogy ha megalapozott volt a plébános felfüggesztése, miért vonta mégis vissza azt ideiglenesen a püspök?„Éppen ebben a döntésben nyilvánult meg a bölcsessége - vélte főtisztelendő Tamás József segédpüpök. – 1931-ben ugyanis Csíkszentkirályon egy kántorcsere miatti – amikor Majláth Püspök úr nem azt a kántort nevezte ki, akit a falu kiválasztott – elmérgesedett helyzet vezetett oda, hogy a hívek egy része elhagyja a római katolikus egyházat és görög katolikussá legyen, és ennek következtében épülhetett fel 1936-ban a szentkirályi görög katolikus templom. Valószínűleg ezt elkerülendő hozta meg döntését Márton Áron, aki, amint a Csíki Néplapújságcikkéből is kiderül, gyakorolta a discrecionális, (saját belátás szerinti, kizárólagosan gyakorolt) jogát, és ennek szellemében még a bűnösnek is védve becsületét, nem terjesztette a világ elé a felfüggesztés okát.”

Márton Áron későbbi életrajzírói nem részletezik a Szépvízen történteket, de az interneten való alapos keresgélés után néhány utalást mégiscsak lehet találni. „A hívek mindenütt lelkesedtek Márton Áronért. Egész püspöksége idején csak egy-két alkalommal fordult elő, hogy ellentétbe került híveivel. Ilyen eset volt 1940-ben a szépvízi plébánossal, Timár Sándorral, akit viselkedése miatt felfüggesztett. Ezért egyik látogatása alkalmával fellázadtak ellene.” – írja P. Szőke János: Márton Áron című könyvében.

„Legenda az, hogy Márton Áron börtönbe vettetése előtt szigorú főpásztor volt, s csak a börtönévek után lett az általunk ismert jóságos, megértő öreg püspök. – fogalmaz Jakubinyi György Márton Áron püspök és a Szentszék című tanulmányában.– Igaz, hogy Szépvízen például a letartóztatása előtti időben, püspökjáráskor interdictumot hirdetett ki, mert a hívek egy része a felfüggesztett plébános mellett állt ki és a püspököt megdobálta. De az is igaz, hogy a börtön után is alkalmazott egyszer interdictumot. Márton Áron is – mint minden ember és Krisztust kereső keresztény – egyféle lelki-szellemi változáson, fejlődésen ment át, de ez a fejlődés nála a szentekre jellemző elmélyülést jelentette Krisztusban, aki maga a Szeretet.”

Márton Áron visszatért

Az emlékezők úgy tudják, következőleg 1949-ben bérmált ismét Szépvízen Márton Áron. A korabeli kommunista propaganda, valószínűleg éppen az 1940-ben történtek miatt pécézte ki Szépvizet, amikor – Gagyi József adatai szerint – a következőket harsogta: „Mikor Márton Áronnak sikkasztó zsírosparasztok tetteinek palástolása miatt menekülnie kellett a katolikus hívek tömegei elől. Csíkszépvíz dolgozó népe nem tudja elfelejteni, hogyan forgatta ki saját vagyonából az egyházi reakció.” (Romániai Magyar Szó, 1949. június 6.) vagy „Márton Áron püspök népnyúzó zsírosparasztokkal, gabonaüzérekkel igyekszik népszerűsíteni magát. Az öntudatos dolgozó tömegek tisztán látják, hogy a püspök egyházi tekintélyével próbálja fedezni a kizsákmányolók érdekeit. Csíkszépvíz lakosságának hatalmas többsége elégtétellel vette tudomásul Márton Áron és társai leleplezését.” (Romániai Magyar Szó, 1949. június 9.)

A korábban is idézett Antal Géza szintén a historia domus részére örökítette meg Márton Áron 1949-es szépvízi látogatását. „Előtte már egy héttel a kommunisták az Előreújságban megjelentettek egy propaganda vallás-ellenes vezércikket, amelynek címe így szólt: Márton Áron – erdélyi egyházmegye püspöke ne jöjjön Szépvízre, mert nem várja Szépvíz népe.” – jegyezte fel, majd részletesen leírta, hogy ennek ellenére Márton Áront Szépvízen három díszkapuval várták: egy a templom előtt, egy a szentmihályi út felőli részen, a harmadik a mező felőli részen állt.

A szépvízi bérmálás után a püspök Kóstelekre ment, ahová szépvízi lovas-testőrök kísérték. Köztük volt a közben ifjúvá serdült Czáka Gyula is, aki azt mondja, ma is tudják, ki volt „megbízva, hogy le kell lőni.”

A madéfalvi eset

Az 1949-es bérmakörút idején már egyre nyíltabb támadások érték a püspököt az állami szervek részéről. A hívő nép viszont minden egyházközségben testőrgárdát szervezett, nehogy történjék valami a püspökkel. Ha elhagyta a falut, akkor a testőrgárda kikísérte a falu határáig, ahol már várta a másik falu testőrgárdája. Így volt ez Madéfalva esetében is, ahol a püspököt áthaladásakor felcsíki lovasok kísérték.

Bogos Gáspár egyházgondnok tizenhárom éves volt akkoriban. „A merénylet a Határ utca közelében történt. Paprika Sanyi előrántotta a kését, hátulról akart nekimenni a püspöknek, aki ráfos kocsiszekéren ült, de egy felcsíki úgy felrúgatta a lovával, hogy a sáncban kötött ki. A tettes mészáros volt, s nagy kommunista, azután be is volt zárva egy ideig, de nem ezért, hanem illegális borjúvágásáért. Az egész Csíki medencében elítélték, amit tett. Azóta többször vélte azt a madéfalvi nép, hogy a falu meg van átkozva papok felől. Volt olyan időszak, hogy minden pap csak néhány hónapot ült itt, s mióta én emlékszem, három papot temettünk. 1990-ben, a változás utáni első búcsúra úgy mentünk Somlyóra, hogy nem volt papunk. Egy alkalommal felmentünk Gyulafehérvárra, hogy kérjük Bálint Lajos püspöktől, hogy adják vissza Csintalan Lászlót. A püspök nem szólt semmit, de a titkára azt mondta, mit ugrálnak, amikor egy nagy halom feljelentés van mindig Madéfalváról a papok ellen?”

Madéfalván most már kilencedik éve Bartalus Zoltán plébános szolgál, és a falu a madéfalvi parókián született püspökére, Tamás Józsefre is különösen büszke. Úgy vélik, lejárt a soha ki nem mondott büntetésük, de a merénylő utódaira való tekintettel ma is nehezen vallanak. A késelő egyik lányához és feleségéhez magam is eljártam: azt mondják, nem emlékeznek semmire.

A nép viszont emlékezik (ki jól, ki rosszul) – sok a találgatás, a félreértelmezés, a legenda, szerintünk ezért is beszélni kell nagy püspökünk életének ezen szomorú pillanatairól. Hiszünk abban, hogy ez az írás nem hátráltatni, hanem inkább segíteni fogja a boldoggá avatás folyamatát, akárcsak a témában készülő tanulmányok, és talán a még élő tanúk is könnyebben (és hívebben) megszólalnak majd...