'))+ ''+ (document.layers?'':'

Klasszikus műfajt választ legújabb kötete versformájának Lövétei Lázár László. A Zöld című kötet szabályos hexameterben írt eklogákból, és „ekloga-féléknek” nevezett versekből áll, melyek a pásztorköltemények díszletelemeivel teremtenek világot. A bukolikusnak megrajzolt tájban, melyben reggelente a legelők felett pacsirták énekelnek, ahol bodza illatozik a sziklák alatt, és a karám végében patak csobog, pásztorok, vadőrök élnek, és ezzel a derűs hanggal köszöntik az oda látogató költőt: „Jó reggelt, Lacikám, örülök, hogy a májusi napfény / végre kicsalt a poros Tékából nyári tanyámra” (Első ecloga).

Olyan irodalmi gesztusnak vagyunk a tanúi, amelyre már láttunk példát Lövétei költészetében. A Zöld című kötet versei – akárcsak a Születésnapomra, vagy az Árkádia-féle című korábbi versek – átiratok, stílusimitációk, a kilencvenes évek irodalmi divatjának jegyében született palimpszesztek. Szerepjátékról van szó, amelyben a költő festett képekkel, maszkokkal játszik. Miközben átírja, kifordítja a klasszikus formát, a magabiztosan, ütemesen hullámzó ekloga nyelvezete váratlanul kortárs beszélt nyelvi fordulatokat vet ki magából. Ennek a játéknak az a célja, hogy jelezze, a beszélő nem azonos azzal, amit épp eljátszik, és azt az elidegenítő hatást éri el, hogy figyelmünket az eljátszottról a játszóra, az ekloga maszkját felöltő költészet beszélőjére tereli: Lövétei költészetének beszélőjére, akiről itt kiderül, nem is antik, hanem inkább antikizáló kortárs hang.

A szerep azonban nem csak idegen maszk, amely mögé ez a beszélő elrejtőzik. Ellenkezőleg, azért esik a bukolikus költészetre a választás, mert úgy tűnik, Lövétei azonosulni tud vele, a maszk formát, szavakat ad ahhoz, amit mondani szeretne. Ez a hang ugyanis ebben a kötetben saját Árkádiáját kíséreli meg megteremteni. Ehhez felhasználja a bukolikus költészet klasszikus toposzát: a vergiliusi történet szerint Árkádia, az elmaradott, de békés, festői vidék, melyet egyszerű, bölcs emberek laknak, szemben áll a Várossal, a civilizációval, a korrupció és hatalmi harcok színterével – egy költő igazán otthon Árkádiában érezheti magát. Lövétei a jelenünkbe, a globalizált társadalom idejébe helyezi ezt a teret, pontosabban a Hargitára. Az eklogák főszereplője egy költő, aki a civilizációból érkezik ki a hegyre, ahol az itt lakókkal, leginkább egy pásztorral beszélget olyan aktualitásokról, mint a környezetvédelem, vagy az iraki háború. A költő kérdez, a pásztor pedig válaszol, Lövétei az ő szájába adja a kötet lírai énjének álláspontját.

KÖLTŐ

S úgy tudom, errefelé már szépen nyílik a nárcisz.

PÁSZTOR

Nyílik a drága virág:

                        Jól meggyűjtötte a dolgom:

Láttam, ahogy jöttél a bozótban, s úgy megijedtem –

Azt hittem, hogy a tévések jönnek, vagy a Greenpeace!

Ebben a groteszk képben, amelyben a pásztor azért aggódik, mert Greenpeace-aktivisták kérdőre vonhatják, miért tapossa le a nyája a védett növényeket, tetten érhető a pásztor s egyúttal a kötet  antimodernista álláspontja. Nevetségessé itt az izgága aktivista válik, mert egy általánosító ideológia nevében olyan rendbe, a pásztori élet mikrokozmoszának rendjébe szól bele, amelyről, mert más világból, a Városból jön, alig tud valamit. Erre a „zöld” aktivizmusra végül a „zöldben” élő pásztor mondja ki az ítéletet: „Ennyi fölösleges isten a földön még soha nem volt, / egyszer a nárciszt, másszor a mosdótálat imádjuk.” (Első ecloga) Jó adag, gyakran székely bölcselkedéssel elmondott szkepszis fogalmazódik meg tehát mindazzal szemben, ami ezen az „Árkádián” kívül történik, az igazán értékes itt a távolmaradás, a világ zajától való visszahúzódás, a sztoikus elfordulás lesz. A hargitai vadőr történetében (Ötödik ecloga)a vadőr, aki eddig a „városi ködben” „mindenféle szemétséghez” „kibicelt”, most visszatér a hegyekbe, s a vadállomány megőrzésével, őzek, medvék „visszavadításával” foglalkozik. A költő és egy laptop vitája (Hatodik ecloga), amely a kötött és szabad művészeti formákról szól, azzal zárul, hogy a (civilizáció által előállított) készülék váratlanul lemerül, véleményét már nem mondhatja el, s a vers a fa alatt, a természetben heverő költő képével zárul. Az iraki háború („forró tánc a kevély Babilonban”), vagy a természeti katasztrófák („ott egy ciklon, amott egy tájfun, emerre meg orkán”) nem érintik ezt a világot – a pásztor legyintő gesztussal zárja rövidre a beszélgetéseket, ezt ajánlva a költőnek is: „te se forszírozd sokat azt az egész kalamajkát ... fütyörésszél”. Mivel ezek az események nem a beszélők közvetlen közelében történnek, aktualitásuk is halványul, s a kérdezéskényszeres költő ezért kapja végül ezt a választ: „Hogy mi a lényeg?! Most például a szép piros alkony.”

A pásztornak ez a megbékélt hangja zárja a kötetet, de előtte még egyszer visszatér az a Lövétei lírájából ismert hangvétel, amely a korábbi kötetek verseit jellemzi, s amelynek attitűdjét Tőzsér Árpád „keserű semmittevésnek” nevezte. A Kilencedik eclogában elhallgat a pásztor, „szélfútta fejében súlyos semmi fészkel”, s Lövétei lírai énje ismét az önromboló nihilizmus pozíciójába zuhan: „Írni egy ilyen kis ekloga-félét, / vagy le se szarni: ülni a fűben, majd elegánsan / visszavonulni”. Az eklogát játszó költő leveti a maszkot, és az egzisztenciális mélypont döbbent csendje áll be. Hogy miből fakad ez a váratlan kijózanodás, mi az oka a kötet két utolsó előtti versében megjelenő kedvetlenségnek és nihilnek, arra kevés magyarázatot kínálnak fel a versek, de kétségtelen, hogy az Árkádia-féle című korábbi vers olyan sorai jutnak eszünkbe róluk, mint „Teszek rá, hogy mit adok és / Mit kapok: / Egyszer majd úgyis „Hazámmá / Rothadok”...” De a Zöld című kötet vezérszólama, a pásztor végül elcsitítja ezt a kételyt, mikor az utolsó ekloga végén azt mondja: „Jó ez a kis föld, s éppen elég, ha ledőlhetek este...”

Hiszen ez az új kötet legfontosabb mozzanata: Árkádiának Lövétei költészetben felbukkanó korábbi képe, amely a hasonló című Arany-vers mintájára Árkádiáról ironikusan, mint nem létezőről, mint nem-helyről beszél, mint olyan helyről, ahová legfeljebb akkor érhetünk el, ha megrohadunk, itt a klasszikus költészet Árkádia-képébe, a zölden viruló tájat ábrázoló tablóba fordul át. Székelyföldi tájba, amelynek Lövétei Lázár László által adott leírása azt a két sort juttatja eszünkbe: „E helybe andalogni jó / e hely poétának való.”