'))+ ''+ (document.layers?'':'

Az 1990-es években az erdélyi irodalmi prérin szívrepesve várták azokat a nagy drámákat, melyeket a Ceaușescu-rezsim idején – állítólag – az asztalfiókban tartogattak a szerzők. Aztán, ahogy teltek az évek, s eme művek valamiért nem akartak előkerülni a fiókból, elült a várakozás izgalma, s az érdeklődők belenyugodtak abba, hogy Sütő és Székely János után nincs új a nap alatt. Így, ezzel a hiányérzettel telt el két évtized, és az új tehetség valahogy csak nem akart kiugrani. Aztán felbukkant egy új név, a Székely Csabáé, aki három élvezhető, színpadon is életképes, dramaturgiailag jól felépített, merész darabbal rukkolt ki: a Bányavirág, Bányavakság és Bányavíz című, lazán összefüggő drámákkal, melyek könyv formában Bányavidék[1] címmel jelentek meg, s amelyekkel a szerző egy sor díjat is bezsebelt.*

Székely Csaba elsősorban „ígéretes tehetség”: fiatal szerző (1981-es születésű), aki azonban jól ismeri a mesterség minden csínját-bínját, trilógiája alapján tapasztalt, „beérkezett” írónak tűnik, csupán néhány túlkapás jelzi, hogy valójában egy fiatal, kísérletezős, provokatív szándékú ifjú titánról van szó. A drámák értékelésénél mindenképp figyelembe kell vennünk ezeket.

A trilógia darabjai felismerhetően a Székelyföldön játszódnak: a helyszín akár Barót, Balánbánya vagy Szentegyháza környéke is lehetne, hisz egy bánya bezárása óta elszegényedett, elzüllött miliőt mutat be. Realista igénnyel, naturalista eszközökkel.  Ugyanakkor alapvetően felnagyított, túlhajszolt jelenetek sorozatából állnak össze a művek, így a befogadó olykor úgy érzi, ez már túl sok, ez túl „erős”. A kiélezés, felnagyítás a drámai műnem egyik sajátossága, így itt is létjogosultsága van, de szerintem túl sokat adagol belőle a szerző. És érdekes, hogy ez a könyv-változatban válik inkább nyilvánvalóvá. A trilógia első részét, a Bányavirágot láttam színpadon (a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat előadásában), de az színpadi műként tökéletesnek hatott, a játék, a színpadi mozgás olyan harmonikusan épült össze az elmondott szöveggel, hogy frenetikus élményt adott, s még a katarzis elmaradásának katarzisát is át lehetett élni. Könyvdrámaként nem él ennyire jól a Bányavidék, olykor erőltetettnek tűnnek a nyelvi fordulatok és szájbarágósak a jelenetek.  Ugyanakkor végeredményben nem is könyvdrámának szánta Székely Csaba a művet – nem véletlen, hogy a könyv végén fellelhetjük az eddigi bemutatók jegyzékét, s más olyan utalásokat, melyek a műveket a színpad világához kötik. Lényeges, hogy Székely Csaba alapvetően szánházi szakember (végzettsége dramaturg), így műveit színpadra álmodta: érzékelhető, hogy a színjátszás valóságát jól ismeri, a rendezőknek vélhetően könnyű dolga van Székely szövegével: nem utólag kell igazítani az előadás valóságához, hanem arra született. Így, ha a színházlátogató megnézi Székely Csaba darabját, nem azzal summázza, hogy, „próbálkozásnak nem volt rossz”, hanem egy kerek, jól működő, élvezhető darabot kap, mely témaválasztásában jellegzetesen mai, nyelvezetében maibb a mainál – olykor némi kommersz beütéssel.

Egy reménytelen világot mutat be a szerző, fanyar humorral, tragikomikusan. Itt csak a beletörődés melankóliája van, nincs kitörési lehetősége a fiatalnak sem, csak a totális züllés (alkoholos és erkölcsi), csak a leépülés. Nincs nyelvi szépség, csak trágárság, nincs hagyomány, csak ironizálás, nincs igazi dráma, csak abszurd helyzetek sorozata, az emberek „békaszarrá” isszák magukat, s aztán csak fetrengenek ebben a nevetséges iszonyatban.

A trilógia három része laza szálakkal kötődik egymáshoz – elsősorban csak a terep (a bányavidék) azonos, a főszereplők változnak, de van néhány visszautalás korábbi történet-mozzanatokra és szereplőkre. Mindhárom mű a tehetetlen elvágyódásról szól: a szereplők szeretnének kitörni kilátástalan helyzetükből, szeretnének elköltözni, de nincs erejük ehhez. Székely Csaba mindezt csehovi manírban mutatja be nekünk, a (fekete) humorral fűszerezett részeket váratlanul váltják a komor döbbenet-pillanatok, a befogadó kap hideget, meleget, nincs azonosulás, nincs megtisztulás, sem megoldás.

A Bányavirágban Iván és féltestvére, Ilonka gondozza ágyhoz kötött apját, titkon halálát várják, azt remélve, hogy akkor majd ők is elkezdhetnek végre élni. Iván megpróbálja meggyőzni Mihályt, az orvost (aki utálja a falut, s minden igyekezetével azon van, hogy leléphessen), hogy ne írjon fel neki több gyógyszert… Jön a tévé, Iván unottan felveszi a székely harisnyáját (apropó, hagyományok…), hogy fejtse ki véleményét: miért olyan nagy az öngyilkossági ráta a községben. „Nem hinném, hogy olyan nagy lenne, mint amekkorára igény volna ebben a szobában”, morfondírozik magában Iván, megadva az alaphangot, továbbra is felböfögve az akasztófa-humor bájos megnyilatkozásait. A konfliktushelyzet megoldása elmarad, a nyitott darab záró monológjában Iván így ironizál: „Itt minden olyan szép, mint egy álom. Mint egy álom. Ebben élünk mi benne. Igen. Ebben.”

A Bányavakság a magyar-román konfliktus érdekes leképezése: Ince, a község polgármestere választásokra készül, s mivel helyzetét bizonytalannak látja, egy román rendőrt hív, hogy az nézzen utána vetélytársa, Izsák fekete üzleteinek. Izsák egy tipikusan „magyarkodó” alak, aki folyton „oláhozik”, s nagy-magyar szólamokat mond. Ince, aki egyébként bányász volt, s egyébhez nem ért – csak a polgármesterséghez –, azért ragaszkodik foggal-körömmel a székéhez, mert kell a pénz egyetlen lánya taníttatásához. Izabella a nagy reménység, aki egyetemre ment, akiről azonban a mű végén kiderül, hogy a tanulmányait nem tudta befejezni, takarítónőként dolgozik a városban. Florin, a román rendőr szépen kijátssza egymás ellen a vetélytársakat, és nem csupán Izsák után nyomoz, hanem Ince után is, kitől a megbízást kapta. Egyre több sötét titkot tud meg, s végül megzsarolja Incééket, az pedig pálinka-gőzös állapotban leszúrja a rendőrt.

A Bányavíz középpontjában egy pedofil papot (Ignác) találunk – apropó, tabu-témák –, aki ráadásul más gazemberségektől sem riad vissza: amikor a tanító (István) háza leég, a mentés közben lenyúlja a pálinkafőző üstöt és a matracot a tanító dugipénzével. Ez az erkölcsi fertő netovábbja – ellenpontok nélkül. Pozitív szereplő a tanító leánya lehetne, de az ő kitörési kísérlete is kudarcba fullad, őt is visszahúzza a fertő, mert nincs elég ereje, mert túl naiv. Ebben a részben éreztem, hogy túl sok, amit kap a befogadó: rendjén van, hogy egy elátkozott vidék totálisan elzüllött közösségét mutatja be a szerző, még az is rendjén van, hogy a pap pedofil, de az, hogy tolvaj, rabló is egyben, már egy kicsit túl erős, így nem elég hiteles. Ennek ellenére nem mondanám gyengébbnek ezt a részt a másik kettőnél: egyenletes színvonalat hoz a szerző, mindegyikben megvan a szükséges fordulatosság, a spíl, a nyelvi lelemény. Ez a rész azt a mítoszt is lerombolja egyébként, hogy a székely ember vallásos (volna): „Az Úristen már rég nem lát semmit, ami ezen a vidéken folyik, ha engem kérdezel”.

Székely figurái némiképp elnagyoltak, sematizáltak: a férfiak mind züllöttek és agresszívek, a nők mind buták, hiszékenyek és kurvásak. Nyelvük pedig egy Székely Csaba-i csinálmány, ami inkább a városi lumpenhez áll közelebb. Nem tudom, miért nem a jellegzetes székelyes beszédmódot, a sajátos szófordulatokat vette alapul a szerző (legyek rosszmájú: ehhez ismerni kellene). Inkább kitalált egy „ál” székely nyelvet, ami fordulatos, fűszeres, de művi. Pedig a székely tájnyelvben is meg lehetett volna találni ezeket a vulgaritástól sem mentes, egyenes beköpéseket – s akkor legalább autentikus lenne a dolog. Ugyanakkor szerintem túl durva ez a nyelvezet: ez a mű másik túlkapása. Jelzésszerűen egyértelműen helye van a vulgáris kifejezéseknek, hisz tudjuk, a székely ember szórakozásból is káromkodik, de Székely Csaba némiképp túllő a célon, olyan kifejezéseket ad szereplői szájába, melyek „tájidegenek”, s nem használ olyanokat a székely nyelvjárásból, melyek szint oly szaftosak, s még jobban is passzolnának az adott szövegkörnyezethez.  Például „mi a seggbedugott merőkanálról beszélsz?” – kérdezi egy helyütt Székely Csaba hőse, a befogadó pedig erőltetettnek érezheti a kifejezést. Ezek egyértelműen a mű hatásvadász részei, szerencsére Székely Csaba nem csak ilyesmit adagol, sorjáznak a kemény szentencia-szerű kijelentések is, amelyek összefoglalják a szerző szigorú (és lássuk be: jogos) társadalomkritikáját: „Az egyetlen hagyomány, amit őrizünk itten, az, hogy békaszarrá isszuk magunkat, egymás torkának ugrunk, s aztán kimegyünk az erdőre fát lopni.” Vagy: „Olyan vagyok, mint ez a bánya itten. Berobbantották a bejáratát, s nincsen már benne semmi, csak koromsötétség.”

A mű legfőbb neuralgikus pontja az, hogy lerombolja a székely-érték illúzióját – ez ellenérzést válthat ki, de be kell látnunk, ha némiképp fel is nagyítja a dolgokat, alapvetően valós jelenségekről ír a szerző. Számos mű íródott a székelységben rejlő megtartó erőről, jóval kevesebb arról, hogy milyen erózió indult be ebben a közösségben (is), s hogy a régi értékeknek sokszor már csak a látszata van meg. Ilyen értelemben a mű – minden pálinka-gőze ellenére – kijózanító.

Összességében nagy megvalósítás Székely Csaba Bányavidéke. Fontos társadalmi problémákról értekezik, irodalom-esztétikai szempontból rendben van, élvezhető (a „fontos” művek többnyire unalmasak: ez egyszerre fontos és szórakoztató). Talán jobban nézhető, mint olvasható – de ezzel csak visszakanyarodik a műnem eredeti sajátosságához, a színpadhoz kötöttséghez. Inkább csak nyelvi szempontból vannak fenntartásaim: ezt a „problémát” (már ha az), megoldhatta volna úgy a szerző, hogy egy tágabb, fiktívebb térben helyezi el a történéseket, ha nem szűkíti be a Székelyföldre. Mert hát végeredményben a vizsgált probléma nem csak székely jelenség, nem véletlenül írja Parti Nagy Lajos a könyv fülszövegében, hogy „mindannyian, székelyek, magyarok, oroszok, írek, hottentották, esendő utazók vagyunk.”