'))+ ''+ (document.layers?'':'

Ferencz Imre 1970-es évekbeli csoportos költői indulását, amely országos lapokban és folyóiratokban (Ifjúmunkás, Igaz Szó, Utunk), valamint a Kimaradt szó című antológiában (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979.) volt követhető, a maga természetes rendje szerint követte az első kötet megjelentetése (A hetedik évad. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979., Forrás sorozat), hogy aztán másfél évtizedes szünet következzen be költői pályáján, új verseskötettel ugyanis csak 1995-ben jelentkezett (Gyalogszekér. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda), 2002-ben meg a Járom-tánccal (Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó). Utóbbi kötettel kezdődően a szerző általában keltezi verseit, amit az 1980-as években csak ritkán tett meg (ilyen kivétel például az Illyés Gyula halálára írt Rekviem a költőért című tisztelgő vers), hasonlóképpen a rendszerváltást követő első években sem.

Ezzel a sokéves vagy éppen évtizedes „hiányzással” számot vetve jelent meg aztán 2004-ben Ferencz Imre következő kötete (Tenyerem, hazám. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda), amely alcíme szerint régi és új verseket tartalmaz, vagyis válogatást az előző három kötetből és az újabb termésből.

A kötet új versei sorában találni néhány összegző igénnyel írt, komoly figyelmet érdemlő verset – olyat, amely eligazít a költő értékválasztásaiban is –, valamint a költészet kérdéseire, értelmére reflektáló verset, ars poeticát (Fohász II., Gál Sándor Navarában, A művész apokrif levele, Bizalmatlan jelentés, Testvéreim, Mint, illetve Episztola, Vers).

Ezeket olvasva világossá válik, hogy Ferenc Imre sem kerüli meg azt a kérdést, hogy mit jelent számára a vers, s bár a benne felmerülő természetes kételyt sem hallgatja el, miszerint önvizsgálat, netán önámítás lenne, mégsem tagadja meg, sőt vállalja továbbra is, mondván, „mégis újra és újra /  elkezdődik a vesszőfutás / a szavak a nyelv / labirintusában”; belső motivációja a legvégső élethelyzetig képes hajszolni magát a lírai hőst, vagyis „újból és újból / a papír sápadt / kivégzőfalához / állít / a golyóstoll” (Vers).

Ezzel a meggyőződéssel és elkötelezettséggel, s nem valamiféle önámítás, hanem az önvizsgálat jegyében, illetve egy olyan helyzetből tekint magába a lírai én, amelyet két tényező által kíván kijelölni, az egyik a nyomasztó történelmi örökség, a másik meg a bizonytalan jövő, a költő megfogalmazása szerint: „mögöttem befejezetlen múlt / előttem beláthatatlan jövő.” (Fohász II.) Ezek az adottságok határozzák meg az itt hivatkozott,   hangsúlyozottan szubjektív hangvételű költemény érzelmi-gondolati ívét, ez tehát egyfelől a mélység, ahová egy sötét korban jutott a költő által megszólaltatott én („rongy vagyok már / amivel feltörülték / a folyosón a lábnyomokat”), másfelől pedig a magasság, ahová szavait intézi, hogy megszabaduljon korának erkölcsi szennyétől („moss tisztára engem / legyek végre az / akit a remény megálmodott / akit a cél elindított / akit a tisztesség / feltarisznyált”).

Más esetben a személyes múlttal való szembenézés nem közvetlenül, egyes szám első személyes előadásmódban történik, hanem egy újabb nyelvtani formát választ a költő, az önmegszólító megnyilatkozást, amely egy kívülálló pozíciót feltételez, s ezáltal a józan ész kap nagyobb szerepet az elemzésben. (Mint) Önmagát szembesíti – önigazolás helyett – a lírai én saját elmaradt cselekedeteivel, meg nem tett lépéseivel:

Mit írtál?

Hogy megjött a tavasz, hogy árad, hogy aszály van?

Nem cipeltél homokzsákot, és nem sírtál esőcseppeket.

------------------------------------------------------------------

Sziklákat kellett volna görgetned, mázsás,

tonnás szavakat, és üvöltened megszakadásig.

Lírai monológnak készült a Bizalmatlan jelentés, és megszólításos formát kapott a   Testvéreim című költemény. Előbbi személyes széttekintés, illetve számvetés a rendszerváltást követő évtized országos változásaival és változatlanságaival: „Az évtized elszelelt,/ voltunk vele viselősök,/ s megviselt.” Mindezekhez a történésekhez iróniával viszonyul a költő, ily módon mutatva rá egykori nagy eszmék és morális értékek kiüresedésére, illetve hamisságára, mint amilyen a szabadság, a testvériség. „Vajon mi voltunk hamisak,/ vagy az illúzióink? – teszi fel a költő a szónoki kérdést, ugyanakkor ki is mondja egy másik szöveghelyen a választ, miszerint „sokan éhgyomorra ittuk / a reményt,/ majd falra hánytuk.” E lírai széttekintés, amely mondhatni szociológiai igénnyel készült, de néhol érezni a művészi átlényegítés hiányát is, súlyos közösségi és szociális helyzetet érzékeltet, de aztán külön is figyelmet szentel ennek a költő a Testvéreim című versben, mindenekelőtt annak az egzisztenciális és morális nyomornak, ami az adott helyzetből következik, ezúttal viszont a közösségvállalás, illetve a szolidaritás kap nagyobb hangsúlyt, úgymond a testvérei emberi gyarlóságait magára vállaló lírai én szólal meg, kérvén az Úr segítségét.

Figyelmet érdemel az is, amint a nemzeti és a regionális hagyományoknak elkötelezett művész helyzetére és szerepvállalására reflektál Ferencz Imre, ezúttal a megnyilatkozásnak egy újabb módját választva, apokrif levélformában idézve meg a csíki származású, életművét Budapesten létrehozó Márton Ferenc (1884–1940) festőművészt  (A művész apokrif levele). A vers kiemelésre érdemes gondolata, hogy a „fajtáját szerető művész” tulajdonképpen önmagát adja, illetve az igazat és az egyetemeset választja, továbbá az, hogy akár szembe is megy korának olyan tendenciáival, amely például „írásban és képekben a fáradtat a feslettet / a vetkezettet a rothasztóan buját” teszi követendővé, minthogy a költő hősének eszménye „az erős a virágzó a nemesen mezítelen / a termékenyítően szerelmes.”

Amiről az apokrif levélben áttételesen, egy művész-szerepet véve fel beszél a költő, azt közvetlen módon, hitvallásban is elmondta (Episztola). Eszerint a lírai én tudomásul veszi ugyan – képletesen szólva – a „téli fák absztrakcióját”, de ő maga az őszi „tékozlón vetkőző” és a tavaszi „pazarul öltöző” fákat választja.

Egy irodalomtudományi munkában (Hugo Friedrich) felállított tipológia szerint a modern líra egyik típusát a Mallarmé nevéhez köthető líra képviseli, amelynek ismertető jegyeit az értelem és a formák szigorában lehetne megnevezni, s a töménységgel jellemezhető, a másikat a Rimbaud neve fémjelzi, s ez pedig az áradással jellemezhető. Egyik sem tekinthető értékminősítésnek, de eligazítanak akár a modern magyar költészetben is, amelyben szintén alkotók nevéhez köthető egyik avagy másik líratípus, példának okáért Pilinszky nevéhez az előbbi, és Nagy Lászlóéhoz az utóbbi, alkalmazásukkor viszont tanácsos nem egymást kizáró célzattal hivatkozni egyikre vagy a másikra.

Ferencz Imre válaszából arra a kérdésre, hogy milyen legyen a vers, kiderül, az ő líraeszménye az utóbbi vonulathoz tartozó versben ölt testet. Íme: „nem a befeléfordulás hanem / a kitárulkozás az ami nekem tetszik / nem a pengévé csiszolt nyelv / lehet esélye talán az alkímiának is / dolgozószobád lehet a vers laboratóriuma / de nem tanácsos túlságosan elmerülni / a spekulációban elnyomni magadban / a természetest a spontánt / hagyni kell hogy / testünket és lelkünket járja át / a tavaszi nedvkeringés / csapódjék ki a versben / az emlék az álom / szívódjanak fel a föld tápsói ízei / a táj színei /.../ tavaszi áradás legyen a vers sáros lé / magzatvíz / mely átitatja a kiszikkadt földet legyen / éltető elixír.” Végső intelme megfogalmazásakor a költő tudatosan utal Petőfire (A XIX. század költői), de egyúttal felül is írja „felmenője” figyelmeztetését:

ne fogjunk könnyelműen a húrok 

pengetéséhez csak

könnyedén.

A költő a saját magának előírt könnyedséggel nyitja a Pakli című legújabb verseskötetét (Csíkszereda, Alutus, 2012.), és ezzel a könnyedséggel egy tévútra terelődött, elüzletiesedett világot, egy hamis értékeket, illetve értékrelativizmust promováló erkölcsi-szellemi környezetet leplez le. Ironikus magatartást vesz fel, a gúnytól sem riad vissza, minthogy nem tudja elfogadni, hogy a versírás is üzlet lehet.    Ironikus láttatása szerint ugyanis így megy ma a „verstermelés”: „hát vállalunk versírást itt / szonettet dalt episztolát / kinek himnuszra nem telik / rendeljen epigrammát / nem prédikálunk bort soha / amikor isszuk a vizet / kettőt kap csak egyet fizet / jelszavunk: lelkiismeret.” (Cégér)

Petőfi jelenléte másutt is érzékelhető, egyik verse, A farkasok dala költőnk számára éppen hívóversnek bizonyult. De míg a Petőfi-vers farkasai számára – amelyek a vad természeti erőkkel s az ember rendelkezésére álló töltött fegyverekkel dacolnak – a szabad élet, általában a szabadság a mindenekfölött való értéket jelenti („Részünk minden nyomor... / De szabadok vagyunk!”), sőt ennek megélése elérhető alternatíva számukra, addig Ferencz Imre falkája egy elidegenedett emberi környezetnek, a mai globalizált és képmutató társadalomnak való kiszolgáltatottságot kell hogy megtapasztaljon, azt érzik a falka tagjai, hogy „nem vagyunk se kint se bent / cserbenhagyott a teremtő / sínek és sintérek között / vicsorog ránk a jövendő –.” (A falka)

Ez egy életérzés közvetett kifejezése lenne, de történelmi tapasztalat támasztja ezt alá esetenként, olyan, amely az egyes ember és a családok emlékezetében elevenen él, minthogy kényszerrel tereltek idegen érdekeket szolgáló háborúba egész férfinemzedékeket, s a szerencsés túlélőkben joggal vetődött fel a „harcolni hazát védeni mit ért” kérdése, illetve az, amit a vers utolsó szakaszában mond ki az elveszített apa emlékét megidéző lírai alany: „meddig kell hadba menni vonulni / mert nagyhatalmak kényszerítenek / s fohászkodni újra Isten áldd meg / majd zokogni azért ver mert szeret – ” (Don-kanyar)

Különben az egyes ember a „kistörténelemben”, mindennapjaiban sem cselekedhetett szabadon, saját öntörvényű létéhez való jogában korlátozták, mindig kiszolgáltatottja volt az éppen soros hatalmasságoknak, legalább is abban a korszakban, amelyről személyes élményei vannak a költőnek. Éppen egy ilyen emléket felidézve kénytelen levonni a következtetést is: „Mindig erre vagy arra / állították el a mérleg nyelvét./ Ezen a mérlegen mindig csaltak./ Justicia elfordította a fejét./ És itt mindig csalni fognak./ Amikor téged lemázsáznak,/ te törpe leszel,/ és óriás a mérlegkezelő./ Rágyújt. Lecsapja a kart./ Te itt könnyűnek találtatol. Majd...” (A hídmérleg) Egy szebb és igazságosabb élet elérése vágyálom marad tehát a lírai én számára: „szebben is élhettünk volna / egy képzeletbeli korban –” (Dúdoló)

Világos tehát ebből, a költő számára ama „képzeletbeli kor” nem is adatik meg, ugyanakkor kiszámította, s nyilvánosan bevallja: „Életemből eddig / legalább húsz esztendőt elaludtam.” S ha álmaira nem is emlékszik, tudja, álmainak köszönhetően élete gazdagabb, mint amit a róla készült jelentések magukba foglalnak. József Attila sem hallgatott erről a kérdésről, amikor versbe foglalta, hogy „számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek.” (Levegőt) Az ilyen jelentések ugyanis csak jelentétktelen eseményeket, külsődleges tényeket rögzíthetnek, alkalmatlanok a személyiség teljes és igazi valóját feltárni. (Jelentés) József Attilával érvelve: „Szivünk, míg vágyat érlel,/ nem kartoték-adat.”

Eljátszik aztán a költő egy életrajzi ténnyel is, hogy ti. nyugdíjas korba lépett, s egy képzeletbeli ügyészi jelentés keretébe foglalva sorolja, hogy milyen súlyos vádak érhetik a versbeli F. I.-t, aki úgymond államellenes tevékenységet folytat, minthogy addigi káros szenvedélyeivel szakít, következésképp  „hosszú életet akar élni vagyis / nyugdíjasként igyekszik kimeríteni / az államkasszát.” (F. I. tevékenységéről) Más versben a költő, a költők irányába fogalmazódik meg számonkérés az egykori, a letűnt kommunista rendszerbeli cenzor és a gondolatrendőr nézőpontjából, hiányolva a verssorok közötti rejtett üzeneteket, lévén hogy a maiak már szabadon nyilvánulhatnak meg:

Kiüresedtek a sorközök

a verseitekben,

holott valamikor tele voltak

költészettel!

(A sorok között)

A mai vers üzenetét nem az elhallgatásból olvashatni ki, hanem az alanyból és állítmányból, a mondatból. Mind a jó, mind a rossz hírt, mind a legszemélyesebb vonatkozásút, mind a korra s a világra vonatkozót. Mint ahogy a Születésnapomra című, József Attilát, a másik jelentős „felmenőt” idéző versből kitetszik. Ferencz Imre átiratának forrása a játékossággal, iróniával és öniróniával ellenpontozott József Attila-i keserű mérleg – hogy a költő monográfusának elemzésére hivatkozzam –, amely ellenállhatatlan kihívást jelentett az utóbbi két évtizedben Ferencz Imre sok kortársának, Szőcs Gézától Orbán János Dénesig. A játékosság és a mérlegkészítés komolysága mellett ez egy elégiába hajló költemény („Október jön, sárgul őszöd./ Lejár./ Be kár!”), amelyben a lírai alany fanyar magyarként aposztrofálja önmagát, mintegy önacképet alkotván magáról. Hangvételében és gondolati irányultságában a Viszem szívem a hátamon és a Végülis című versek társíthatók legfőképp az előbbi költeményhez, valamint az Imitáció Dsida Jenő emlékére alcímet viselő, Az új esztendő érkezése, amely a Nagycsütörtök mélyen átélt, általában az emberről és a korról készült „aktualizálása”, újraolvasása. Egyén és ellenséges világ szembenállását, az egyénen eluralkodó félelem és szorongás születését rajzolja meg a költő hitelesen, emlékezetes módon. Más versben viszont, a Lavina című pamflettben a diktatúrában önmagát feladó, erkölcsi integritását vesztett egyénről, illetve az önkényuralom működéséről készít lírai elemzést.

Gyakran változtat verseiben nézőpontot Ferencz Imre, ezáltal is megkísérli hangulatainak, közérzetének okát adni, úgyszintén a vele történteket és a világ változásait több oldalról, váratlan perspektívákból érzékelteti. Ugyanakkor olyan változatos megnyilatkozási formákat és művészi eljárásokat választ, amelyek által hiteles üzeneteket fogalmazhat meg a korról, amelyben él, s amely az emberből „előhívható” jónak és gonosznak, szeretetnek és gyűlöletnek, igaznak és hamisnak egyaránt esélyt adott, és minden bizonnyal esélyt ad a jövőben is. Nincs oka elhallgatnia tehát a költőnek. A megszólalás ma is felelősségteljes írói cselekedet, sőt, mondhatni: férfimunka.