'))+ ''+ (document.layers?'':'

Önmagam lányunokája vagyok, hümmögöm csodálkozva, ahogy meztelenül állok egy egész alakos tükör előtt. Határtalan boldogság, hogy nő vagyok. Csodálom, mint egy szép ruhát. Szabad vagy, kérdezi a tükör. Ha mesélni tudok. Attól még nem, hogy el tudod hitetni. Akkor? Ha hiszed. Hogyne… Számot csak vetettél az életeddel, unszol. Amíg tudtam, dolgoztam, mondom. Túl sokat is.

Mosd le magadról a szennyet, és imádkozz.

Meg van az már baszva, csilingelem csengő női hangon, s ettől a tükör eltorzul. Nem illik csúnyán beszélned, szakad ki belőlem unokám. Majd mégis gyöngéden kisimítja betegségráncaimat. Készülődj, lassan menned kell, suttogja fülembe, és arcon csókol. Deréktól lefele újra nő vagyok. Kifestem a körmöm, mert Isten előtt, ha van, és történetmondás közben, ha lesz, elviselhetetlennek érezném a felpattogzott körömvégeket. Ahogy nézem égőpiros körmöm, megkívánom a testem. Pupillámmal együtt tágul arcom. Nyílnak a pórusaim. Ajkam. Hüvelyem. Kezem sóvárgón indul szemérmem felé. Nehogy eltűnjön, mire odaérek. Tapintásomat belülről is érzem. Megborzongok. Tudni akarom, milyen így. Testem melege a hüvelyemben. Vérereim mintha mind odavinnék felgyorsult lélegzetemet. A cirógatástól egyszerre lecsurgok combomon. Nem zavar, még jobban felkavar. Élvezettel nézem talpam alatt a tócsát. Próbálom betájolni, melyik ponton jobb. Elcsüggeszt, hogy csak kellemes. Nem akarom elhinni, hogy nőnek lenni ennyi. Kezem fenekemre siklik. Húsos, puha. Majdnem elfér meglett férfitenyeremben. Hátulról magamba csúsztatom az ujjam. Ez valami más. Eltikkadok. Testem elnyel. Újra és újra. Ahogy összepréselem a combom, méhem mélyéről, mint lomha, fölém magasodó, gyötrődő óriás, lüktetve önt el a boldogságnedv. Ernyedés szemhunyásig.

Sóhajjal ébredek. Ágaskodó hímtaggal. És rettenetes csalódottsággal. Ahogy magamhoz térek teljesen, elillan a csalódásélmény. Eszem ágában sem volt soha, hogy nő legyek. Bár pillanatnyilag csak ez tart életben. A nikolájevi fogolytábor priccsnélküli padlóágyán, fapárnáján.

Egy nagy drótkerítésbe vótunk a város szélin. Csak férfiak. Rományok, németek s mü. A lágerbe teleltünk. Két szoba minden barakkba. Egyikből mentek belé a másikba. Egyikbe es tizenöt ember. A másikba es. Éjjerré a belső szobába húzódott mind a harminc ember. Hogy melegiccsük egymást. Csak fokon aluttunk. Egyik a mástól, csak úgy tértünk. Takaró se, semmi. Akinek vót köppennye vagy zubbonya. Vagy mi. Nekem megvót a magyar katona zubbony, nadrág s bakkancs. Párnát sem, semmit sem. Szettünk essze burjányt s mindent. A fejünk alá. Assem engették. Osztán mán tetvesek vótunk, s vitték a fertőtlenittőbe a gúnyánkot. Münköt vittek fürdőre. Esszeköttük. S a nevet reaírtuk. Visszakaptuk. Semmi téli ruha, csak ami rajtunk vót.

Semmi meleg és semmi melegség, csak ami bennünk. Borbála segge. Fintorog, amiért nem finomabban. De, ha ez épp így jó. Ahogy az is, hogy hajnalonként beletúrom az arcom. És nincs egyetlen pontja se, amit össze-vissza ne harapdálnék. Miközben hozzám préselődve egy fogolytársam. S én az előttem fekvőnek. Élet után sóvárgó fűtőtestek.

Láncot alkot köztünk a túlélő vágyakozás. Mindenki máshova gondol, mégis ugyanoda: haza. A haza idővel egyre soványabb lesz. És diszrofikás. Mint mi és a betegségszó, melyet botolva ejtük. Majd oszlásnak indul. Akár a girbegörbén, grimaszokba merevedett, ruhátlan, mosdatlan, csontbőr fogolytárs-tetemek. Melyeket négyesével kapartatnak velünk, alig fél méterre, a föld alá. Kettőt fejjel erre, kettőt amarra. Egymásra. A hullaelkaparás fedőneve krumplihámozás. A hámozott, mosatlan krumpli érzelmi jelentése ettől fogva mosdatlan, csontbőr fogolytárs-tetem. A krumpliföldé tömegsír. Borzalomundor. Émelygek. Az őr is látja, s belátja. Beleszakadásig dolgozom. Csak ezt ne. Ne kelljen húznom a hámozottakat. A temetőben kezembe ad egy ásót. Mintha maradék hámozatlanságomat szorongatnám. Minden erőmmel az ásónyélbe kapaszkodom. Ha kilátásaimat hámozottságba vezeti, akkor is. Elfogadom, hogy nem vagyok kivétel. Engem is elővehet egy nap a disztrófia. Visszaadni a földnek, ami a földé. Lazítom a rögöt. Lazul bennem a röghöz kötöttség. Kihányom a földet. Kiokádom az élni akarást. A gödörrel együtt mélyül fanyar szabadságom. Egy méter mély túlvilág. Félméternyi földtakaró. Fölötte 180 centinyi végességtudatom. Mellettem várakoznak az élő és élettelen társak. Hogy belehányják. Belehányattassanak. Koporsó nélkül. Szentbeszéd nélkül. Siratóasszonyok nélkül. Rezesbanda nélkül. Ceremóniák nélkül. A némaság kegyeletével.

Münköt az Úz-völgyébe fogtak el. Magyarok s németek harcoltak oroszok ellen. Ott nem vót romány. Mikor mán jöttek az oroszok, akkor híttak erősittésnek. De mán vége vót. A csata el vót vesztve. Vonultak vissza a katonák. Magyarország, s vissza Németországig. Bévonultak az oroszok, s mi ott marattunk a helyszínen, s megattuk magunkot. Békerítettek, s osztán el vótunk fogva. A fegyvereinket elvették. Münköt vittek tovább. Késértek. Vagy négyen megszöktünk. Nem vettek észre. Jöttünk haza. A felső-háromszéki ejsze haza es jutott. Mü a báttyámmal s Ferikével, egy másik falubélivel, a bölöni erdő szélin halattunk. Ferike olyan gyenge vót, hogy nem tudott a lábára állani. Mü jól bírtuk magunkot. Átöleltük. Vonszoltuk. Ha tudott vóna járni, mán rég bémentük vóna az erdő közi. De hárman egymás mellett a rakottya- s gyertyánhajtások között nem tértünk. Vártuk, hol van gyéresebb. Egy kaptatónál osztán találkoztunk nehány romány katonával. Nekik vót fegyverik. Nem szállhattunk szembe. Foglyok vótunk esmét. Legalább barátságosok vótak. Aszonták, hogy át kell vigyenek Magyarósra. Ott megírják a levelet, s engednek haza. Bölönbe, a főúton mentünk átal, ahol Imre lakott. Nálik épp disznyóvágás vót. Megállottunk. Ettek-ittak a késérőink es. Azzal hitetgettek: véget ért a háború. Csak még nincs kikiátva. S miután hazaengednek, azt az egy-két napot lebújkájjuk. Szabadok vagyunk. Vagy két-három napig ott tartottak Magyaróson. De nem hazaengettek, hát vittek esszegyűjtő táborba Brassóba. Esszegyűjtötték, innet s onnét, németeket s magyarokot.

Tudtad, háborgok, mégis szó nélkül tűrted, hogy leadjanak orosz heringnek. Még meg is vendégelted őket. Nemes! Apánk most aztán tényleg meglobogtathatná a 164. oldalt. Ezúttal vigyoroghatnál is hozza, mint a fakutya!

A hazamindenekelőtt elmérgesedik bennem. Vagy én iránta. Még az éves fogság első időszakában. Akár a méhen kívüli terhesség, úgy duzzadok halálos ellenségévé. Lófaszt anyaország! Mostohaország! Lősz, aknavető! Utasít. Abban a kiállhatatlan kijelentő felszólításban, mely ridegebb a nyílt parancsnál. Emberekre lősz, akiknek arcát sem látod. Akikben ugyanúgy tombol talán a saját, vérszemet kapott hazájuk iránti indulat, mint benned. Csak mert két bajtársaddal együtt az a neved, hogy aknavető. Miközben nyakadba akasztva, dögcédulán hordod önmagad. Alakulat. Rendfokozat. Név. Szülők neve. Foglalkozás. Vallás. Bevonulás ideje. Lakcím. Születési hely és idő. Védőoltások (himlő, tífusz, kolera) beadásának dátumai (üresen hagyva). És Borbála. A halál esetén tájékoztatni kívánt személy.

Rosszalkodjunk, kacsintottam Borbálára, miközben elkaptam a derekát, és magammal húztam a szénaboglyába. Felhevült. De nem a vágytól. Ez a fülledt, sunyi szó, sisteregte. Megfosztott az odaadástól. Mint őt ízetlenségem attól, hogy odaadó lehessen. Csak a képpel maradok. Ahogy meglesem a konyhaablakon keresztül, fürdés közben. Karcsú teste. Izmos lába. Pimasz dombjai. Elmelegedem.

Kiderült, hogy eljárogatok az olyan lányokhoz. A vadangyalokhoz. Mintha villám sújtotta volna, egy nap belecsapott a megérzés. Faggatózni kezdett, hát elmondtam. Előbb-utóbb meg kellett tudnia. Inkább tőlem, mint mástól. Miért kellene egyformák lennünk. Fogadd el, hajtogattam, legalább őszinte vagyok. Tény, mint a földrengés, morogta maga elé szigorúan. Csak közben senki se várja el tőlem, hogy örvendjek is annak, ami elpusztít. Kényelmetlen volt. Szikrákat vetett a tekintete megint. Minden kitelt ettől az arctól. Minden, amire nem számíthat az ember. Amire felkészülni sem lehet. Olyasmi, hogy képes elvágni a torkod álmodban. Majd félholtodból zokogva rázna fel, hogy bocsáss meg, nem gondolta komolyan. S miután felélesztett, megfojt a párnával. Mert mégis. Tudtam, hogy egy ilyen szikrakor egyszer képes végleg hátat fordítani. Bármit is mondhatnék utána. Mik az elvárásaid, kérdezem. Elvárások! Újabb vérlázító szó. Várakozás inkább. De nincs. Lemondtam rólad, kongatja konokul. Tudom, hogy még nem. Egyelőre csak a düh beszél belőle.

És beszél.

Gyűlölöm a mégsincset. A bizonytalanodat. Az egyenletünk ez: én utánad, te utánam is. Mindent elront ez az is, dohog. Nem, ha nálad is, idomítanám. Menj a pokolba, harsogja. Ha más is, te már nem mindenért egészen. Sarkon fordul, és otthagy. Mielőtt azt mondhatnám, ne legyünk ilyen végítéletszerűek. Másnap mozgósítanak. Én meg elmegyek a pokolba. Ahogy kívánta. Talán jobb is így. Hogy nem mondtam végig. Az érzéketlenségem megölné maradék ragaszkodását. Mire hazakerülök. Ha egyáltalán.

Alulról szagoljuk az életet. Sípolva lélegző csontbőr tetemek. Egymáshoz tapadva. Hogy legalább a fagyhaláltól védjük a nagy fogolycsontvázat, Hámozottat. Olyan mélységből, amelyről nem tudtam eddig. Disznóink is fennebb élnek otthon. A jóltartottság magaslatában. A barakk földjéről megváltoznak az arányok. Távlataink. Az emberszagnak innen melege van inkább, mint neheze. A testeknek is közelsége, semmint terhes zsúfoltsága. Befogni a meleget. A kíméletlen éhsége kényszerít. Hátamban mellkas. Mellkasomon hát. Egyszerre lélegzünk. Egyszerre fordulunk. Mint egy tökéletlen zenekar. Horkolásunk összhangzat, melyet meg-megzavar egy erősebb köhögés. Ilyenkor kártyavárként omlik össze az álom. Emberről emberre. Elcsendesedésig. Míg újra el nem terjed köztünk a káprázat ragálya.

Egy bozót szélén haladok. Előttem nem messze jobbra mutató bádogtábla. Rajta irányjelzés: VALÓSÁG.

Ahogy tuttunk, úgy mosakottunk. A csapon. Hideg vízzel. Télen es. Törülköző nem vót. Nem biza. Csereruhánk sem. Nemigen mostunk magunkra. S csak akkor füröttök, ha a ruhákot rakták bé a fertőtlenittőbe. Tuggya Isten, hányszor. Klozett a szabad ég alatt. Pappir sem vót. Semmi se.

Egy idő után rutinosan ténfergek ellentmondásaink közt. Élethalál. Múltjelen. Otthonidegenség. Otthonról nézve a fogolytáborbeli szerencse öngúny. Mégis alaposan számba veszem árnyalatait. Miután itt és most tetveimmel gyarapodnak betegségeim. És ruháimmal együtt foszladozik hitem, hogy ép bőrrel megúszom. Szerencsétlen valóságunkban reménytelen a szerencse. Szerencsemondataim. Szerencsésebb az, akinek van ruhája. Akinek több ruhája van. Aki nem finnyás a ruháján, szőrzetén elszaporodó tetvekre. Aki nem kényes arra, hogy sínre kuporodva ürítsen télen-nyáron. Egy nagy bűzlő gödör fölött. A semmibe. Aki nem szédül bele. Aki megvan mosakodás nélkül. Akinek a szervezete nem pusztul bele az ihatatlan vízbe. Kukacos kásába. Piszokrozsdás kanálba. Aki kevesebbel is beéri. Aki nem éri be kevesebbel. Mert szeretője van. S annak olyan segge, amilyenbe adott esetben kapaszkodni érdemes.

Mielőtt szétmállana, a haza szülőfalummá zsugorodik. Dacomban. Majd nőmmé. Ha már nem érdekel, biztos, hogy elvesztem. Hetekig a barakkvilág fölött járok. Csábító vágyálomvilágban. Nem tud lesújtani sem a korán beállt fagy, sem az étlenség. Sóvárgó kökényszeme táplál. Féltékeny, már-már gyermeklányi ragaszkodása. Végül lassanként elmosódik. Izzó mondatai maradnak. Belefogózkodom. Míg még tudok. Míg belém nem áll a páni félelem, amikor arra eszmélek, hogy már jó ideje kimaradt. És még csak észre sem vettem. Ekkortól vagyok halandó barakklakó. Mi lesz velem, tépelődöm. Mi fog megmenteni. Mi segít túlélni, ha már a vágy is kihalt belőlem. Az álom, villan fel bennem. A valószerű gyapjútakarója ínséges időkben. Mert az álom pontosít. Azt súgja: bízhatsz benne, helyes út. Élni fogsz, ha arra mész. Vagy azt mondja: nincs esély, fordulj vissza. Rossz irány.

Az elorzott szabadság a sok jó mellett a hiúságtól is megfoszt. Ezt, mondjuk, nem bánom. Hiába vagyok 25, a testem azt mondja, 85. Bőrtok, melyben egykor férfiasságomat tartottam. Nincs baj, míg a hitet, hogy visszafordítható, nem viszi ki belőlem a szükséges vízzel együtt a vérhas.

A meleg vizet csak a konyhán üsmerték. De az es sós vót. Régebbi foglyok vótak a szakácsok. Mind németek. Béfészkeltek. Mán tuttak oroszul. Azoknak jól ment. Úriemberek vótak. A zsírját levették mindennek. Eltévedve húst es attak. Reggelire téját, s 20 deka kenyeret. Dérre es 20 dekát. Esétre es. 60 dekát egy napra. Délbe még attak káposztalevest. Vagy pityókalevest. Répalevest. Vagy kukoricakását. Rizskását. Estére egy fél markocska olajos halat. Sokszor gondoltam, hogy itthon, ami a disznyónak le van törve, pityóka, abból jól laknánk. Gyenge vót nagyon. Jól sem lehetett lakni.

A számok úgy akaszkodnak az életbe, mint tetveink a ruhánkba. Csak a tetűt ki lehet füstölni. Míg a számok átírják az időt és a történéseket, ahogy azok az embert. Az én számom: 19: 19-ben születtem. Szeptember 19-én született Ágnes. Hiába, végül ő lett unokám nagyanyja. És 19-ben született a Magyar Rádió. Altatóm, mikor anyám már rég nem. Na meg a béke. Igaz, utóbbi rövid életű volt és kérdéses. Mert a békével együtt szállták meg a románok Budapestet. De az is lehet, hogy nem a békével volt baj, hanem a helyezkedéssel. Nem jó oldalról néztük. Ez is szerencse dolga. Hogy éppen ott állunk folyton, ahol nem kellene. Hibást keresni lehet. Keressük is azóta. Csak nem érdemes. Mert ki a hibás, hogy a pittyfa kiütötte Varga Están szemét? Sem az ütő, sem Varga Están. Csak éppen nem ott állt, ahol kellett volna. Nem lehet előre látni. Na persze, Horthy Klessheim óta tudhatta volna. De nem tudta. Igaz, az csak március 18-án volt. Másnap a németek lerohanták Magyarországot. Dehogynem tudta. Október 15-én aztán a legvilágosabban. De. Számon lehet-e kérni egy kormányzótól, hogy elsősorban apa, még csak nem is honfi. Hogy mikor fia torkán szorul a hurok, egészen pontosan: fia körül szorul a szőnyeg, több százezret enged a birodalmi sas karmai közé. Lehetni lehet. De attól még a tények függeni fognak a számoktól.

Pedig számíthatott volna arra, hogy megzsarolják. Hogy a fiával. Mégis éppen rá bízta. Ahelyett, hogy őriztette volna. A Vár legmélyére küldte volna. Európa legveszélyesebb embere elől. Lehet, hogy akkor jön a B terv, és szétlövik. De a Vár mégis csak egy vár. Otto Skorzeny. Zseniális kommandós a maga nemében. S Magyarország fogolytáborba került. Keleten és nyugaton. Mert a háború olyan, mint a szerelem. Nemigen kérhető rajta számon sem a szabálytalan, sem az erkölcstelen. Legfeljebb utólag. A győztesnek. És nem csupán Maxim golyószórója óta és miatt. Mert minden áron dúl. Ezt nem hagyhatja figyelmen kívül egy államférfi. Sem egy nemzet. Különben könnyen kupán ütheti a pittyfa. Aki bekötött szemmel játszik, azt még esélyesebben. Utána nyugodtan jöhet az évszázados frusztráció. Mikor már rég nincs tétje. Mert megváltoztak az arányok. A történelem barakkpadlójáról. Ha visszaállna a régi rend. Egészen más sülne ki belőle, mint amit elvárnánk. Elvárásokra ráadásul országot sem lehet építeni.

Míg tehát, Horthy Hitlerrel, addig nekem fogalmam sem volt erről, hisz még 43 őszén leszereltem. És mert 19 éves koromtól fogva, mióta vasárnaponta vizitába járok Borbálához, nem pittyfáztam. Mégis közöm lett a játékukhoz, mert másnap mozgósítottak. Március 19-e volt.

Imre 9 évvel vót üdősebb. Ő született 10-be, s én 19-be. Őt, mind tartalékost, úgy hítták bé az Erődbe, Kászonújfaluba. Mikor eljött, ő már meg vót nősülve. Gyermek es vót, kicsi Imre. Ezeknek az apja, Sanyinak s Imrének. Münköt Kézdivásárhelyről vittek az Erődbe, ott találkoztunk. Onné mentünk ki az Úz völgyébe. Egy hétnél több vót a front. De mi ott nem sokat ültünk. Egy hetet. Egy zászlóaljba tartoztunk. Ők vótak az egyik szárnyba. Én a másikba. Ő az erődszázadba vót. Bé vótak ásva a határba. Bé vótak húzódva. Mi mentünk előttük. Hezzik vonultunk vissza.

A hit elmélyülés és felülemelkedés. Mélységes és magasságos. A barakkban és a törmelékek közt. Meg a G-típusú marhaszállító vonat zárt kocsijában. Egymás hegyén-hátán. Amikor úgy érzem, teherbírásom határáig értem. Ahonnan nincs tovább. Ezért menten feladom. Hirtelen beleremegek. Mert valahonnan felcsendül a Miatyánk. Rebegni kezdi lassan mindenki. Erőtlenül. Az együtt erejével mégis. Húgyszagú átszellemülés. Nem magasztos szentség. Mégis por és hamun túli magasságokba röpít.

Visznek, fiam, mondja anyám. A patakon túl, viskójában Julané már rég tudja, hogy az égből vasmadarak fognak tojni, s végezetül felkapják az én két szép szál fiamat. Minek ment oda, anyám, vége már, minek engedtek volna haza. Minek, minek! Julané behunyta a szemét, és csak mondta. Jönnek a vasmadarak. Elkezdnek tojni. Ne mondja már, mert félek. De csak nem hagyta abba. Ha egyszer megindulnak a barnák meg a sárgák, nagy baj lesz. Azzal biztosan várnunk kell még, anyám, ide egyelőre csak muszka jöhet. Mindig kinevetsz, fiam.

Járőrök vótak, akik elfogtak. Attak átal másoknak. Brassóból teherkocsival vittek Kárákálba. Kárákálból 14 napig tiszta gyalog Foksányba. Úgy hajtottak, mind egy csorda marhát. A mezőn, szabad téren lepihentünk. Osztán hajtottak tovább. Monták: pihenés. Osztán: ébresztés.

Testem romos védőbástya. Önmagam és a külvilág közt félúton. Szabadakaratom a bent. Győzködöm magam. Fontos a rálátás. Kilátásaim miatt. Becsapom magam. Kigúnyolom magam. Majd megfegyelmezem magam. Hiába próbálok szökni előle, örvényként szippant magába az értelmetlenség.

Kereken ott álltak romány s orosz őrök. Ügyeltek, nehogy elszökjünk. Aki nem jól ment, még olyan es vót, amelyiket megölték. Vagy három megszökött. Valahol elfogták. Visszahozták. S akkor kiállittották az egész elejibe, hogy nézzük: aki elszökik, azt megölik.

A Biblián és az unitárius énekeskönyvön kívül otthon egyetlen könyv. Az is csak 41 óta. Székelyföld írásban és képben. Származásunk! 164. oldal! Vésd eszedbe, fiam! Ezzel nem sokra megyünk, apám, mondom. Kíméletből szelíden. Kitekintésnek marad a Székely Nép. Amikor 21 évesen katonaköteles lettem, nem érdekelt apám újsága. Mióta ősszel leszereltem, már nem csak az apámé. Talán mert három éven keresztül a román katonákkal egy kútra jártunk vízért. Innen mi. Onnan ők.

Míg pihenő vót, elástuk. Ki-ki a mezőn, amije vót. Értéket. Met vizsgáltak. Mikor le vótunk dőlve, feszt kútattak. Hogy ékszer van-e. Visszafuttunk, de heába. Azt a helyet nem kaptuk meg, ahol eltemettük. Vizsgálat után nem vót üdő. Nekem vót valami romány pénz. A németektől. Sok pénzik vót nekik. Gyengék vótak, s nem juttak vízhez. Mi pedig odatollakottunk, s ügyekeztünk. S attunk nekik. S attak pénzt, csakhogy vizet kapjanak.

A kényszer módosítja a tudást. A fogság az értelmet. Ahogy halálközelivé teszi az életet. S bár kétesélyes, a belehalás lehetségesebb. A fogság tana: idomulás. Szótlanság. Kivárás. Szenvtelen adok-kapok. Bántanak, ezért nem bántom magamat. Azzal sem: miért úgy mondom: a németen segítek, nem egy beteg emberen. Miért pénzért, mikor ingyen jutok hozzá.

Foksányig kenyeret, hagymát attak. Gyengén. Szalonnát nemigen. A falusi romány emberek (ahol átalmentünk) adogattak. De még azt sem nagyon akarták engedni az őrök, hogy kilépjen az ember a sorból, s elvegye, amit nyújtottak. Jócskán vótunk. Vagy 900-an biztos.

Mégis egyedül. Magadhoz legalább szólsz, rovom fel Imrének némaságát. Az rám tartozik, fogja rövidre. És tovább bandukol mellettem. Jobban bírja a megpróbáltatást. Csak a kanál piszokfeketéje ne lenne. S az a súlyos, homályos ború. Amit nem láttam rajta eddig. Kizárólag az akaratot. Elveket. Terveket. Hogy amit fejébe vesz, az van. És áthatolhatatlan, mint a szótlanság fala. Vagy az évek távolsága kettőnk közt. Mert valójában alig ismerem. Nem vágyakozol az asszonyod után, firtatom tovább. Ő a gyermekem anyja. Pont. Lezáró hangsúlyának csupáncsakján rágódom. Végül hangtalan imát mondok. Az élethez. Hogy Borbála soha ne szegényedjen gyermekünk anyjává bennem. Szót fogad. De nem úgy, mint szeretném.

Foksányba vót egy gyűjtőtábor. Osztán bévagonéroztak. S irány bé Szovjetúnió. Marhaszállittó vonaton vittek. Arrafelé nehezen utaztunk. Met beletettek egy vagonyba vagy harmincat. Egymás hátán. Kifelé le vótunk lakatolva. Olyan es vót, aki meghótt. Az összezártságtól, s a már azelőtti gyötrelmektől. Betegek vótak. Annyi ember a nagy zsúfolásba. Német s magyar arrafelé. A közelebbi állomásnál (amikor megállottunk) levették a halottakot.

Ferike. Családjáért félti magát. Féltené. Ahogy fogy az esély, úgy múlik belőle. Elengedi a maradék Istent. Hazaküldi. Mikor világos, hogy a vagonban nincs helye.

Vagy a túl nagy fájdalom nem lát lehetőséget, és feladatja. Amíg nem elviselhetetlen, pusztán éberré tesz. Az örömre. És megtöri az egyhangúságot. Szamárság azt állítani, hogy a boldogság unalmas. Mégis, egy idő után az ember nem tud mit kezdeni jó dolgában. Az egyformába, még ha csupa kicsattanó egészség is, belekap az unalom. És majszolni kezdi. És mint nyál híján számban a kenyér, felgyűl bennem. És ki kell köpnöm. És elmegyek, megkeresem azokat a lányokat. Ők is éberré tesznek. Főképp a kérdés utána: hogy mire volt jó, ha egyszer olyan rohadt!

Megérezte-e anyám, vagy csak elhitte. Látó-e Julané, és rendben beigazolódtak szavai, vagy csupán őrült, és véletlenül ráhibázott. Ha nem is vasmadáron és nem is rendben, mégiscsak messzire kerültünk. Mégiscsak minden rendben, jelentjük nap mint nap a táborparancsnoknak. Ha szórakozni van kedve, arcunk előtt hadonászik. Nemhogy rebbenni, pislogni sem szabad. Különben pofoz. Mereven a feje fölé nézni. Majd gyűjteni a téglákat. Egyiket a másik után. Ahogy parancsolja.

Hogy építsük a Szovjetuniót.

Távol Verhnyaja Turától. Nem fullaszt az acél és a vas. Nincs itt hadiüzem. Csak építkezési törmelék. Nincsenek titkos barakkiskolák. Mert önképzésre sincs igény. Csak egyetlen dolog tudására: hogy lehet túlélni. A tudásszerzés domborzata: emelkedés, ereszkedés. Haladás. Torpanás. Visszaesés. Netán zuhanás.  Az élelmesebbje megérti, hogy nem szabad és nem másként. Fennhangon legalábbis. Mert a szókimondás megnehezíti a túlélést. Megismerem én is a szótlanság ellenállását. Rejtett máskéntjét. Kifelé a hogyvagyig terjedek. Meg a köszönömkérdésedig. A szem tovább megy. A tekintetekből látom, mennyire bízhatok. Ez az én tudásom. Egyben út Imréhez.

A barakk a fagyos felszusszanás fedele. Csak a hó elől takar el. Meg az eső elől. A hideg elől nincs menekvés. Az éhínség elől sincs. Sem magam elől. Mert magamban sem mindegy, hogy mit és mennyire. Erő kell. Önuralom. Hogy ne öljenek meg a szélsőségek. Csapongó gondolataim. Habzsoló álmaim. A hiányok és túlzások. Megvonások és kényszerek.

Nem engettek ki a városba. Akiket kivittek munkára, azt vitték. Vótunk mü es. Még a kolhoz előtt. Épületek, amik le vótak bombázva. Bontottuk szét. A téglát pucoltuk meg.

Következetesen keresem az értelmet. A tégla biztosítja. Ahogy az éhezés a hosszú életet. Hacsak nem halok bele. A robot fejezeteire osztja a napokat. Az étkezés olyan közte, mint a lapvékony, aranyozott könyvjelző apám fokos könyvében. Gyötör. A tiszteletkényszer mégis felolvastatja velem esténként. Újabb nap. Újabb fejezet. Utána megkönnyebbülés. Kényszerkönyv. Munkakényszer. Olvasom a téglákat. Felek. Egészek. Tiszták. Malterosak. Átlagos. Ritkán nyomatos. Elvétve címeres. Külön-külön stócba igyekszem gyűjteni. Ez a játékom. Mely a kényszer fölé emel. Kényszeresen. Ha valaki megbontja rendemet, gyermekkori rítusomba kezdek. Hogy elhárítsam a rontást aznapról. Este hajszálpontos baljobbat tartok az előttem haladóval. Arra gondolni sem merek, mi lesz, ha nem bírja, s megáll. Akkor nekem is meg kell állni. Újabb rendháborítás. Újabb csapás.

Jobban szeretem a bontást, mint az építést. Bontott házban az ott lakók nyoma. Mint amikor valaki az ágyban hagyja melegét. Kivehető az egykori lakás. Beosztás. Légkör. Meggyőz, hogy van és lesz barakkon túli otthonvilág. Ami használható volt, azt szétbombázták vagy széthordták már. Ezért kondul meg bennem a lélekharang, amikor a kulcsra bukkanok. Szabályos kovácsoltvas házkulcs. Tudom, hogy le kellene adni. Tudom, hogy nem fogom leadni. Tudom, ha megtalálják, és elveszik tőlem, a legnagyobb baj nem a magánzárka. Nem is a testi fenyítés. Hanem a hazaúttól való megfosztottság. Mert ez a kulcs ettől fogva a túlélésem.

Bizonyos értelemben olyan a fogság, mint a gyermekkor. Mások szabják meg a mindennapjaimat, szabadságomat, korlátaimat. Mások őriznek. Az igaz, egészen másként, mint egykor a szülő. Az őrangyalos, esti imás. Ez vérebes őrzővédő. Otthon szárnya volt a védelemnek, itt ostora. Az anyanyelvemen óvott. Ez idegen morgásüvöltéssel felügyel.  

Nem mondhatom, hogy félek a saját árnyékomtól. Pedig dehogynem. Azt sem mondhatom, hogy amikor veszély van. Mert most van. Nem is akármilyen. Mégsem félek. Csak az erőszakos haláltól. És attól, hogy anélkül haljak meg, hogy Borbálát öleltem volna. Imre viszont el akar múlni. Mint vért a patkányméreg, úgy hígítja fel félelmét a lemondás.

A hűséget neked osztották ebben a családban. Nekem nem maradt már belőle, nevetem el magam. Jól jártam vele, komorodik el. Utoljára utánam jött a házba, és megérintette a hasam. Lecsaptam a kezét. Nem tudtam uralkodni magamon, mondja, és szeme összerándul az elutasítástól. Őt bünteted, kérdeztem. Merjen az ember néha kegyetlen igazságosztó lenni. Még ha belepusztul is az istenkísértésbe, szótagolja. Ne szamárkodj, mérsékelném. A múlt bánt. De a jövő nem érdekel. Elvesztettem a bizalmamat. A hitem. Ez elveszi az erőmet. Azért harcolok, hogy eltávolodjam. Én már nem fogok hazamenni. S a gyermek, kérdezem. Magammal vittem a pajtába, hogy idejében tudja, meg kell szabadulnunk a rágcsálóktól. Villámra nézett, majd szemembe. A patkányok megbocsájtanak-e. Okos legényke. Szégyellem, hogy nem elég az élni akaráshoz.

Elvittek olyan messze, hogy 4-5 kilométerre. Kocsival, hogy legyünk hamarább ott. Estig dólgoztunk. De olyan hideg vót, hogy nem tuttunk dólgozni sem. Csak tappogtunk ide-oda. Hadd el pálinka! Osztán este gyalog hazamentünk.

Fogadjunk, unszolom egyik hajnalban. A teherkocsin. Több vidám történetet tudok, mint te. A tréfa egyszer elfogy, mondja. Szerencse kérdése, hogy épp kinél. Az élje túl, aki legjobban megnevetteti a másikat, megy bele a maga végzetes módján játékomba. Elmesélem az egyetlen karácsonyt, amikor ajándékot kaptam. Felkészítettek, hát vártam. Sakk, ujjongtam. Ritkaság volt. Apámtól tudtam: Emanuel Lasker is 11 évesen tanulta meg az első lépéseket. Mint amennyi én voltam éppen. És 27 éven keresztül volt világbajnok. Megráztam a dobozt. Nem kopogott semmi. A figurák hol vannak, kutattam. Nincsenek. Megzavarhattuk az angyalt, nem volt ideje kicsomagolni. Egész éjszakán át ott kuporogtam a csukott szobaajtó előtt, hátha visszafordul. Hiába. Kontár egy angyal! A csorba angyalfia híre Imrét elkerülte. Katona volt. Most olyan ropogósan nevet, mint soha a fogságban.

Reggel kocsival visznek a törmelékekhez, hogy kevéske erőnket ne kanalazza ki belőlünk az út. A munka és a gyaloglás mardosó étvágyát meghagyják estére. 12 órás munkatoporgás után a fagyban. Napról napra, tényszerűen hámoz az elviselhetetlen. Esténként testem után vánszorgok a barakkba. Jottányi erőm sincs már, hogy összeszedjem lemaradt önmagamat. Míg ki nem hullok a munkássorból. A betegség az egyetlen lehetőség. Hogy bevárjam énemet. Vagy végleg elveszítsem. Egyszavas mondatom: túlélem. Ismételgetem. Nehogy elfelejtsem. Hajnalonta. Vagy éjszaka, ha az összhangzatba beleszól egy újabb hörgés, és szorongatni kezd a gyomrom. Magamban mondókázom. Túlfogomélnitúlfogomélnitúlfogomélni. Majd váltok. Túléltem. Egy életre. Mennyi is. Hány kilométer választ el az otthon értelmétől. Számolgatom. Puhatolózom. Alattunk a Fekete-tenger.

Sós víz. Amelyik sokat ivott, a gyomrát elrontotta. Sokan vérhasba estek. Én es vótam hasmenésbe, s olyan lázba, hogy a kenyeret megrágtam, de nem vót annyi nyál a szájamba, hogy levigye a torkamon. Akik kijártak munkára, kaptak gabonafélit. Ott ne, árpátkukoricát. Azt megpergeltük a füttőn. S kávét főztünk belőlle. Keserűt. A kenyeret megrágtuk. Azt a levet reaittuk. Az vitte le a torkunkon. Nehéz vót.

A civil orosz munkások nincse enyhébb. Akár ők velünk. Lakolnának, ha meglátnák az őrök. Mégis. Az emberség más-más nyelven beszél. Vagy éppen nem beszél. Tesz. Nem tesz. Szótlanmakacsul kibújik a hatalom önkénye alól. És átlépi az alantas korlátozásokat.

Akkor báttyám még jó állapotba vót. S monta: sokszor montam, hogy ne igyál annyi vizet! Mikor ő esett belé, én már jobban lettem. Akkor ő itta a vizet. Montam: ne igyál. Még ezt es sajnálod-e, aszongya. Olyan lázba vót, hogy nem bírt magán uralkodni. Orvosságot attak, de attól még meg lehetett halni. Akkor mán bent vótunk a lágeri kórházba. S onnét kivittek a városiba. Őt hamarább kivitték. Jött egy kocsi. A névsort olvasták. Ő beleesett. S én ott marattam a lágerba. Búsultunk, hogy többet nem találkozunk. Há, visszajött a kocsi. Akkor olvastak münköt. Bévittek münköt es abba a kórházba. Kimentem a klozetra, s há ő es ott vót. Pont ott találkoztunk. Melyik szobába vagy. 17-esbe. 19-esbe. Jártunk egymáshoz. De nem sokáig. Met ő le vót erőssen gyengülve. Fekütt.

Olyan a mejjed, mint egy homokvár. Sima a teteje. Sejpítette fiam. Az anyja meg kacagott, hogy zúgolódom, miközben hagyja, hogy hálóingébe dugja kezét elalvás előtt a kicsi. Szétszakítanálak, úgy gyűlöllek néha, suttogtam. Szakíts, nevetett kihívóan, és hozzám simult. Ez a hitvány test meg nem tudott ellenállni. Azt te nem tudod, milyen úgy meghalni, hogy felfogtad: homokvár volt az egész életed, mondja szikár lemondással. Többet egy szót sem. Némasága megfojtja kíváncsiságomat. Ott, hogy a felesége mellébe hal bele. Mert már otthon olyan távol került tőle, hogy nem hitte.

Április elseje bolondját járatja velem. Ágyhoz köt. Lázálmot küld. Hatalmas kapu előtt állok. Melynek két szárnyát belülről fekete csődör csapja ki. Hátsó lábára ágaskodva. Megrettenek. De a ló elszáguld mellettem. Nem akar bántani. Csupán a szabadba vágyik. Eszeveszett vágtába kap. Aztán megszelídül. Visszafordul. A kapu előtt megáll. Rám néz. Várakozón. Szemében látom sajátomat. Szemem fehérje vörös, nyers hús. Arra gondolok, el kell takarnom, hogy az emberek ne láthassák azt a borzalmat, amit én.

Másnap 1945. húsvét hétfője. 19 óra. Egy szomszédja jött bé, csíki, hogy: a báttyád meghótt.

Megáll bennem az életóra. Elvárástalanba merevedik a reménység. Mint szürke, fátyolos tekintete. Élettelen kezében taneszli. Staneszli. Stanitzel. Bumázsnoje paket. Óvatosan kihúzom keze közül a papírzacskót. Mintha különben felzavarnám. Belenézek. Gyomromat összerántja a fájdalom. A 32 faragott sakkfigurát egyenként veszem kezembe. Vajon hány gramm kenyerébe kerülhetett. És hány gramm lelkiismeretembe fog. Mert ha annyiba, amennyi búzaszemet érte Széta brahmin kért jutalmul a rádzsától, örökkön túl is furdalni fog. Hogyarágóráksúlyettevolnameg! Nem tudom, a gyermek üvölti-e, aki idejében leszokott a várakozó örömről. Vagy a felnőtt, aki úgy kapott sakkfigurákat, hogy táblája ugyan van, de az értelemtől 745 km, azaz 135 óra gyalogút választja el. Mert, ha valaki éppen akkor kap, amikor veszít, az benne: úgy és azáltal. Veszteségemlék. Nem csak felejthetetlen. Kidobhatatlan is. Egy biztos: soha az életben nem fogok sakkozni. Ha van tábla, ha nincs.

Lenyomtam a szemit. Reggelig ott vótam.

Üvöltés után döbbenet. Hogy belőlem. Hogy fájdalom. Hogy ennyi. Hagytam. Akartam. Hadd öntsön el. Imre és Borbála. Belém hegesednek. Mint a háború.

Nem tudom, Borbálát elég erősen láncolja-e emlékemhez haragja, hogy hazavárjon. Vagy bocsánatkérésem utáni vágya. Megbocsátása. Nem tudom, nem gondolja-e közben úgy, hogy ha nekem szabadott, szabadjon neki is. Szabadsága fenyegető rögeszme. És lelkiismeret-furdalás, hogy halott bátyám helyett önző életgondolatok járnak a fejemben. Ez nem így van. Bátyámat éppen temetem. Önmagam szélére húzódva. Magamba temetem. S ugyan az ő testét kísérem a halottas kamra küszöbéig, nemcsak velem csapják szembe az ajtót. Önzésem minden esetre kitartóbbnak bizonyul a sajnálatnál. A szégyentelen tények a miattuk érzett szégyenkezésnél.

Többet osztán nem találkoztunk. Kivitték a kamarába. A kamarából béhánták oda. Egymásra. S osztán, mikor sor került rea, kivitték. S vagy tömegsírba, vagy valahova, eltemették.

Nem küldetett át értem egész nap. Gyógyuljak. Benne még ott az Isten, mert ott a haragja is, mondta szobatársainak. Igaza van, haragszom. Hogy ott látom, kiterítve. Ahogy lecsukom még langyos szemhéját. Hogy hagynak magunkra lenni éjszaka. Most igen, máskor miért nem?! Legszívesebben beleharapnék azokba, akik a halottas kamrába hurcolják. Akik gödröt ásnak neki. És iszonyodnak hozzáérni hámozottságához. Akik belehányják negyedmagával. Kettőt fejjel erre. Kettőt amarra. Szétfeszít az isten haragja, amiért soha nem lesz fejfája. Csak kicsi Imre. Az egyetlen jel, hogy élt. 33 évet. A szeretet és a halál fellazítja a vonásokat. Bátyám ellágyul, nekem meg összeszorul az öklöm. Mert mit érek én tanúbizonyságnak?!

Vannak fehér szavak. Meg fekete szavak. A fehér szavak gyógyítanak. A fekete szavak ölnek. És színes szavak. Melyek szárnyalni engednek. Hol van a Hold másik fele, anyám, kérdeztem gyerekkoromban. Elbújt. Miért bújt el. Hogy ne találjuk meg. Amikor most anyám kérdezi, hol van fiai közül a másik, mit felelek. A bátorságnak nincs értelme. Vagy nem úgy, ahogy azt eddig gondoltam.

Az az éjszaka a leghosszabb. Az élet helyén hideg hullamerevség. Merengek ágya szélén. Összekulcsolt kézzel. Előre hajolva. Alkaromat combomra támasztva. Bátyám testtartásával meredek az életbe. Az ő szemével látok. Imre volt-e, vagy a veszteség könyörtelen kényszere: pirkadatkor már tudom: szeretem Borbálát. Mindenki más fölösleges kellék. És soha többé nem megyek a hajlandóakhoz. Élni fogok. Borbála halálakor sem felejtem ezt el. Rá két évre sem, amikor kislányunkat temetem. És elveszem Ágnest, aki maga is sorsaverte, mert sem egyedül nem akarok élni, sem fiatallal. Akivel nem találna a szó sem talán, s az együttélés sem. És lesznek örömperceim. Fiammal. Unokámmal.

Mikor feljavultam valamennyire, kivittek a kolhozba. Az ókások közi. Úgy híttak engemet is. Óka. Aki nem olyan gyenge. Arattuk a búzát, rozsot. Ott vótunk vagy hat hetet, négy hetet. Ott aluttunk. Osztán jött egy olyan rendelet, hogy felit vissza kell vinni az embereknek a lágerbe. Visszakerültem. Jobb vót a mezőn dólgozni, met súroltunk gabonát. Ki. Civileknél vót kézidara. S elvittük. Megőröltük. Esszegyúrtuk vízzel. Két téglát felüttünk. Egy pléhet a tetejire. S alól burjánnyal (ilyen bogáncsforma vót) tüzeltünk. S a tésztát (megpirult) megettük. A kolhozból esmét visszavittek a lágeri kórházba. A gyengélkedők közi.

Torkomban dobog éjszaka a gumóvá gyúródott, időzített lelkiismeret. Szívem helyett. Ráteszem tenyerem. Külön testként lélegzik. Zihál. Dübörög. A fogság ellen. Nyakamba gyűlt össze minden haragom. Sorsunk ellen. Hullámokban tör rám az indulat. A világ ellen. Végső soron ellenem. Mert, ha az ember megalkuszik a rabszolgasággal, előbb-utóbb elhatalmasodik benne valami, mely biztos, hogy nem alkuszik.

Egyszer jött a parancs, hogy azokot, akiket gyengének találnak, engedik haza. Úgy jöttünk haza. Akik megerősöttek valamennyire, azokot kiszették a sorból. Az orvosi vizsgán átalmentek. Félreállitották. S vitték munkára. Mikor mentünk vizsgára, az ajtón jöttünk bé. S az orovosnék ott vótak, elöl. Így megcsípték a farunkot. Amelyiknek lágy vót, azt engették. S amelyiknek meg vót keményedve, azt jelentette, hogy egészséges. Osztán jegyezték fel mindegyiket külön. Mikor észrevettem, hogy van (az ajtó között mentünk bé), megfordultam. S akik jöttek ki, azok közi béállottam. Nem mentem orvosi vizsgára. Lehet, hogy beleestem vóna. S lehet, hogy nem. Mikor vége lett a vizsgának, szólliccsák ki azokot, akiket feljegyeztek, hogy fel vannak javulva. Szóllittották ki, s el es vitték. Osztán münköt többet nem vizsgáltak. Jött a rendelet, hogy engedik haza a gyengéket. 45-be vót. Már le vót járva a háború. Hohó! Olyan es vót, aki még évekig vót Oroszországba.

Nők. Fehérben. Egy éve nem láttam fehérnépet. Meztelenül vonulunk előttük. Szégyenemet megette az éhség. Férfiasságomat a történelem. Bátorság. Mersz. Kiállás. Fogalmak, melyekhez nincs közöm. Borbála. Akiért nem engedem, hogy faromba csípjenek. Hogy megállapíthassák, elég feszes még az itt maradáshoz. Akiért átfordulok. Egy óvatlan pillanatban. Ha itt helyben agyonlőnek is. Mert az élet nem jótettarányos. Ferikét nem hagytuk sorsára. Így kerültünk fogságba. Csalás juttat haza. Vagy éppen egyenlít a sors. A megszökés pedig leleménnyé árnyalja a csalást. Más kiút nincs. Mert Imre halála óta nap nap után hatalmasodik el rajtam a félelem, hogy belefolyok én is. Hogy bele akarok folyni.

Tizenegy hónapot vótam. Októberbe vittek, s szeptemberbe, más évbe jöttem. Hazafelé nyitott kocsiba jöttünk. Nem vótunk lezárva. Elvittek Máramarosszigetre. Odagyűjtötték a magyar katonákot. Onnét a rományokot hozták ide, Romániába. S münköt kűttek el Szegedre. Ott vótunk egy nap, s elengettek. Mire hazaértem Bölönbe, pont egy hónapba került.

Haza. Ugyanonnan ugyanoda. Csakhogy. A falu helyben maradt ugyan, de más. Mint neve. Országunkkal együtt megcsonkultak lehetőségeink. Meg van szabva az igazság határa. S mi azon kívül esünk. Megint. Határon túlra. Már rég nem foglalkoztat senkit a mi kicsi Kínánk. A diktátum 91-es cikkelye óta. Nem úgy, mint 19-ben. Ezentúl úgy hívnak: kisebbség. És sosem becéz a mi kicsi Magyarországunknak az, aki megkapott.

Osztán eljöttünk Szolnokig. Ott azt monták, fel kell jönni Pestre. Nekünk osztán írtak pappirt, hogy vót, amivel jöjjünk haza. Rendes romány útlevelet. A romány konzulnál. Jöttünk vonattal, de töllünk a jegyet nem kérte senki. Osztán kaptunk ennivalót es. Az emberektől. S a Vereskereszt es fel vót állva minden állomásba. A vonatba aluttunk. S mikor kiszállottunk, a pályaudvaron. Vonattal neki Nagyváradnak. Ott a pappirokot rendbeszették megint. Onnan ki, merre látott.

Beszűkültek a határaim. Vágyaim, kérdéseim. Vajon ő. Ő is ugyanaz maradt, és mégsem, tűnődöm. Elég, ha egynek megadta. És miért ne adta volna meg. Ki vár ennyi éven keresztül. Három év katonaság. Aztán elkeveredés a háborúban. Halálhír nélküli halál. Kiábrándulása. Lehet-e hű a semmihez.

Borbála megtartotta a leánságát. Hazavárt. 47-be vettem feleségül. Két évet éltünk együtt. Osztán meghótt. Tiszta vakbélgyulladásba. Hashártyagyulladás ellen gyógykezelték. Elkezelték. Az onokatesvérem. Az a, Pista doktor! Nem vót kimonva, de tuttuk.

Anyám kenyere. Illatáról tudom, hogy a kenyér kész. Vajon az emberi szónak van illata, ha felnő? Az elöregedett múltnak savanyú a szaga, mint az öregségnek? Csak mert régen történt, elöregedett? 

Hazaérkeztemben az éhségharag nem ismer határt. Húgom eltorlaszolja a kamraajtót. Véri, nem eleget koplaltam-e. Mindjárt szétloccsintom az agyad. Egy kis bolondság nem árt. A sok megijeszt. Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy csak egy lépés választ el a túloldaltól. S hogy onnan nincs visszaút. És mindez csak a szerencsémen múlik. Vagy egy riadt tekinteten. S hogy az valahol rajtam kívül van.

Akkor két évre meghótt a leánka. Icuka. Agyhártyagyulladásba. Elvittük Brassóba, a gyermekkórházba. Úgy akarták, hogy vigyék el Bukuresbe. Tanulmányozzanak, vagy mit akartak. Há még élt. Osztán Pista doktor eljött, s eljárta, hogy kiatták. Az ő kocsijával jöttünk haza. Mán magán kívül vót Icuka. Borbála mellé temettem.

Ahányszor gazdag, disznótoros tányér fölé hajolok, ott van Imre is. Más nem látja. Csillogó kanalamat, villámat nézi. Nem is az ételt. Nesze, mondom. Az ő szájába teszek minden egyes falatot. Az ő ízlelőbimbóival érzékelek. Érte eszem. Étkezés után azt mondom, istenfizesse. De csak a szám mondja, nem a hálám. Mert a fogság óta nem érzem az ízeket. A bőség a hiányba vezet. Csak amikor moslékot keverek a disznónak. És a forró vízzel leöntött korpa illatát megérzem. Akkor tudom élvezni az ételt. A lágerotthonból.

Három évig vótam özvegy. Akkor vettem el Ágnist. Leánykorába es üsmertem. De nem foglalkoztunk egymással. Mikor megnősültem, ő férjhez vót menve. Lett Piroska s Sanyi. Osztán elkülönözött az urától. Így kerültünk essze. A helyzet így hozta. Valakit kellett. Ő es sorsa verte vót. Én es az. Ő es ott vót a két gyermekkel. S belé vót gabalyodva a mezei munkába. Nem vót könnyű az övé sem. Nem biza. Dólgozott eleget. Akkor a tesvériék szerezték, hogy vegyem el, s vegyem el, met ők a gyermekeket eltarcsák. Nekem sem vót merre fogjak. 29 évesek vótunk. Húztuk az igát. Dólgoztunk. Nekünk abból vót a megélhetés. A mezőgazdaságól. Ha dólgoztunk, lett termés. Ha nem dólgoztunk, nem lett. Tudja a fene, hogy lehetett ez így elég.

Magam sem tudom, hol ért véget a kényszer, és kezdődött az esély. Aztán hol ért véget az esély, és kezdődött a kényszer. Mindvégig a munkán dolgoztam. Mikor értelme nem volt, vagy nem volt már, akkor is. Amikor mindent elvettek. A lovaimat kihajtották az istállóból. Földjeim már nem saját földjeim voltak. Munkám már nem az én munkám. A közösé. Az pedig alig juttatott valamit. Csináltam tovább. Mert akkor annak már nem volt értelme, hogy ha dolgozol, gyarapodsz. Csak annak, hogy ha dolgozol, van mit enned. Ha meg nem dolgozol, nincs. Valamikor valami átbillent. Már nem azért dolgoztam, hogy éljek. Hanem azért éltem, hogy dolgozzak. Nem tudom, pontosan mikor történt. Hogy a fogság értelmetlenében-e. Ott szóródott-e el bennem az értelmetlenig hajszolt munka magja. Hogy végül túlburjánozzon bennem. Csak nem vettem észre, mint ahogy a csomót is csak akkor, mikor már kitapintható volt.

Elhasználódott robot vagyok.

A lemondást nem ismertem. Míg hajtott a munka. Míg bírtam, hajtott. Már nem hajt. Nem bírom. Az életet sem. Azt mondják az orvosok, hamarosan meghalok. Fogalmuk sincs, hogy sokkal korábban meghaltam. Egyik felem Imrével. Másik Borbálával. Az életem visszájára fordult. Tetszhalott élet volt. Nem pezsgett. Csak szuszogott. Én pedig csak tettem a dolgom. Mert nem tudtam nem tenni. Nem éltem, pusztán túléltem. Nappalaim idekötnek. Éjszakáim odaláncolnak. Imre vízért nyújtja kezét. Szemrehányón. Mert a múlt nem vedlik le, mint a bőr. Én pedig hiába szöktem meg, fogságban maradtam. Vagy csupán álomcsapdában.