'))+ ''+ (document.layers?'':'

A mai olvasók gyermekkoruk mesélőjével, a Csipike gyermekregények szerzőjével, Fodor Sándorral úgy találkozhatnak, ahogy nem láthatták azokban a felejthetetlen és csodálatos történetekben. Az irodalom a látás és láttatás szavakkal festett hatalmas freskója, s ha odafigyel az ember, a hömpölygő felszín alatt, a történet mélyén megjelenik az író, nevettet, elgondolkodtat, de soha sem rejti az arcát. De most egy másik Fodor Sándor arca bontakozik ki a történetekből. E könyvvel, válogatott novelláival, kilép a Rettenetes Réz urak világából, hogy halkan, de annál határozottabban mondja: a székely nem góbéskodó, örökkön népballadákat lihegő emberfaj, hanem csak egy a teremtett népek között. Éhség, reménység, hit éppúgy osztályrészéül adatott, mint a többi nemzeteknek ezen a Földön.

Örökértékű Csipikéje mellett, amelyben Fodor Sándor tréfálkozott, ha kellett, s tanulságok levonásához szükséges helyzetek megjelenítésével nevelni is akart, itt van az a  Fodor Sándor, aki átélte a huszadik századi gyermek- és felnőttsors hétköznapjait. És e könyvben szerepel az a novella, amely világirodalmi mércével mérve is: Írás a javából. A feltámadás elmarad.

Csíksomlyó meghatározó volt Fodor Sándor életében, s nem véletlen, hogy ez a novella egy passió különös története.

A Jézus és Barrabás között választani kényszerülő tömeg, abban a székely faluban, ahol a passiót századok óta megrendezik, most a fiatal páter biztatására másként választ, mint eddig, de az egyházi főhatóság nem engedheti meg, hogy valahol, valakik megváltoztassák a krisztusi történetet. Pünkösdkor újra kell rendezni a passiót, s a keresztre feszített fiatal páter tényleg meghal a kereszten.

Revelációként hatott ránk az 1960-as években, bölcsészhallgatók voltunk mindannyian, akiknek felolvasta, s egymás között arról beszéltünk napokig, hogy negyedszázadnyi másság után feltámadt újra az Erdélyi Helikon színvonala.

Fodor Sándor nem akart világmegváltó lenni, s novellái is inkább egy hites tanú korrajzai. Szénnel felskiccelt grafika, mint a Fehér fenyő. Pasztellbe tussal berajzolt arcok a Szerencselovagban, és akvarell, mint a Mit gondol az öreg pisztráng?

A könyveknek megvan a sorsuk… szokták pontatlanul idézni Terentianus Maurust, aki csupán annyit akart mondani, hogy a könyvek sorsa az olvasó fejében dől el. „Pro captu lectoris habent sua fata libelli.” Jó olvasást, fel a fejekkel e könyvhöz!