'))+ ''+ (document.layers?'':'

– Ferenczes István: Arghezi/Ergézi* –

Már az elején szeretném kiemelni a következőket: noha Ferenczes István Arghezi/Ergézi című kötete olyan korszakban látta meg a nyomdafestéket, amikor a krónikaíró szavai (mely szerint „Nincs kedvesebb időtöltés az olvasásnál”) mintha elvesztették volna aktualitásukat, mégis, a szóban forgó könyv olyan rendhagyó kötet, amelyről az irodalomtörténet-írás előbb-utóbb kénytelen lesz tudomást vennie. Köszönet érte Ferenczes Istvánnak, annak a költőnek, aki ezúttal irodalomtörténészi, kutatói elhivatottságáról tett tanúbizonyságot. Igazi, belevaló szakmabeliként, ösztönös megérzéstől hajtva, csodálatraméltó kitartással sikerült megoldania az Arghezi édesanyja kilétének eddig homályborította rejtélyét.

Még akkor is, ha kezdetben gyéren jelenkeztek a visszajelzések, az irodalmi sajtó (és nem csupán!) felkapta az elképesztő felfedezés hírét, s a könyv hivatalos bemutatása valóban a 2016-os irodalmi év eseményszámba menő vonatkozási pontjaként könyvelhető el.

Egy dolog holtbiztos: mindezek után Tudor Arghezi életrajzából végérvényesen kikerülnek, kiiktatódnak azok a hozzávetőleges becslések, amelyek az anyaság kilétét – ahelyett, hogy tisztázták volna – méginkább homályba takarták, s amelyek az igazi (édes)anya személyének titkát valósággal „körülzárták” – hogy Vladimir Udrescu bölcsész, költő, irodalomkritikus találó, szemléletes kifejezését idézzük.

Így tehát végérvényesen a múltté lett ebben a vonatkozásban a bizonyítékok kizsigerelésének gyakorlata, amelyek eddig leginkább tévútra vezettek, nehezítve, vagy éppenséggel ellehetetlenítve a megértést, kiiktatódnak továbbá azok a praktikák, amelyek sokakban azt a gyanút keltették, hogy lényegében a titkok megőrzése, továbbéltetése, mintsem tisztázása a cél.

Végigjárva az az utat, hogy az Ergéziből hogyan született meg az Arghezi név, Ferenczes István kötete arra késztet mindannyiunkat, hogy kiemelt megbecsüléssel ejtsük ki Arghezi, az egyik legjelesebb román költő édesanyjának nevét, jóllehet Ergézi Rozália életútja szomorú, hányattatásokkal terhes éleltút volt, akár egy jelentéktelen szürke verébé, kezdve egészen attól, ahogy ez a lány Szentkeresztbányáról Bukarestbe vándorolt egy jobb megélhetés reményében. De nem részletezem, nem akarva elrabolni az olvasás elégtételét azoktól, akik kezükbe veszik majd a könyvet.

Kitartással dicsérem viszont ezen irodalomtörténeti esemény-könyv kvalitásait, kiemelve, hogy ha mégoly soká is várat magára a hivatalosságok általi elfogadás – hiszen jól ismerjük valamennyien édesegy-hazánkban az értékek elismertetésében érvényes gyakorlatot –, de mivel valódi értékről van szó, ennek végül előbb-utóbb be kell következnie. Az irodalomtörténészek előtt – ahogy mondani szokás – nem marad más út, és (akarva-akaratlan) rákényszerülnek majd arra, hogy az Arghezi-életrajz fehér foltjait kiegészítve elfogadják Ergézi Rozália igazi (édes)anyaságát, honorálva ezzel Ferenczes István ezirányú kutatómunkáját.

Köszönetemet szeretném kifejezni a szerzőnek, hogy nevemet a könyv szövegébe foglalva méltó sikere részesévé tett engem is, jóllehet az én hozzájárulásom a könyv megszületéséhez csupán abban merült ki, hogy a témáról folytatott különböző beszélgetéseink és eszmecseréink során erősítgettem Ferenczesben a kitartást, s akkor, amikor már a könyv elkészült, néhány jeles román irodalomtörténész nevére hívtam fel a figyelmét, akiknek kutatásai eredményéről hírt kellene adnia. A választás egyes esetekben valóban gyümölcsözőnek bizonyult, más esetekben kevésbé, mégis, ahogy fentebb már jeleztem, a visszhang nem maradt el, úgyhogy Ferenczes István munkája elismertségét is megtapasztalhatta, ugyanis fáradozásainak eredményéről olyan kritikák számoltak be a román szaksajtóban, mint például: Bámulatos felfedezés az irodalom világában: a szentkeresztbányai Ergézi Rozália Tudor Arghezi igazi édesanyja...

Biztosítom e könyv olvasóját arról, hogy sok meglepetésben lesz része, amelyek az Arghezi-vers titkaihoz visznek közelebb. Sok tekintetben a könyvet úgy is kézbe vehetjük, mint igazi útmutatót, amely az Illő igék költője sok versének jelentéséhez, üzenetének tisztázásához visz közelebb, a költő sajátos (erdélyiségéhez kötődő – a ford. megj.) szóhasználatát értelmezi. Nyilvánvalóvá lesz a felvett Arghezi költő-név etimológiája, amely tökéletesen eltér attól a magyarázattól, amellyel egyik interjújában maga a költő hozakodik elő: mármint hogy a nevét az Argeş folyó latin változata adta. A költő-kutató mindenki számára meggyőzően igazolja, hogy az Arghezi név az édesanya, Rozália apai családnevéből (Ergézi) származik.  Valószínűleg a jeles költő így (édesanyja családnevét felmagasztalva) talált módozatot arra, hogy méltóképpen mondjon köszönetet annak az asszonynak, aki őt a világra hozta. Halhatatlanná téve az édesanya családnevét, saját lelkében is lecsillapíthatta, megbékíthette a tépelődést, gyötrődést, a kétségeket, amelyek élete válságos szakaszában őt bizonyos időre a kolostorba juttatták, a félelmeit, bizonytalanságait, a felvállalt hazugságokat, egyszóval: a véget nem érő fondorlatokat, amelyeket a világ sajátos feltételei (s amelyek közepett élnie adatott) rákényszerítettek, még a legközelebbi barátainak is úgy mutatva be saját, egyetlen édesanyját, mint aki a gyermekei német nevelőnője. Lehet, hogy a költő életének ezen a momentumán jobban el kellene gondolkoznunk. Felvetődik a kérdés: vajon ha beismeri szerelemgyerek-származását, ez a tény nem változtatta volna-e meg olyan gyökeresen a sorsát, amely változás az irodalmunkat megfosztotta volna attól az alkotótól, aki a szavak művészetének Eminescu utáni legnagyobb román mestere? ...

Sajnálom ugyanakkor, hogy az idő nem adott egy kis haladékot Constantin Popescu-Cadem néhai irodalomtörténészünknek, hogy megérhette volna az Arghezi/Ergézi című könyv megjelenését. Azért mondom ezt, mert Cadem távozásával az irodalomtörténet azt a típusú „elit” detektívét veszítette el, aki az irattárak és irodalmi dokumentumok felkutatásának szentelte egész életét, célul tűzve ki az irodalomtörténeti tévedések rigurózus helyesbítését, ezirányú munkásságával számos helyreigazítást végezve el, hogy ne kerülhessen sor a tények tagadására, meghamisítására, félreértelmezésére, illetve különféle, fantáziaszülte feltételezésekkel történő helyettesítésére. Sőt, ellenkezőleg, ő volt az, aki az igazsághoz ragaszkodván az irodalmi tényt a közjegyző által hitelesített dokumentumok rangjára emelte.

Adjuk meg tehát a császárnak azt ami a császáré, hisz Cadem volt az a kutató, aki megszabta a koordinátákat, amelynek keretei között a kutatásnak haladnia kellett, hogy eljusson Arghezi igazi (édes)anyjának azonosításáig. Feltárta az Arghezi által is „bevetett” spekulációkat: Maria Theodorescunak címezve küldi haza Svájcból édesanyjának a levelet, vagy említhetném azt a hivatkozását is, hogy Steriadival ugyanannak a dadának a tejét szopták (figyelmen kívül hagyva azt az élettani tényt, hogy ahhoz, hogy a dada két idegen gyereket szoptathasson, neki is kell saját gyerekének lennie!)... És még sorolhatnám a fentiekhez hasonló számtalan bizarr részlet, amelyek arra a meggondolásra vezették az irodalomtörténész Cadem-et, hogy az Arghezi-anyaság vonatkozásában megoldatlan a helyzet, és saját maga is kutatásba kezdett, hogy e rejtvényt felderítse. Brassóig jutott el...

A Cadem által megnyitott út valóban nagy segítségére volt Ferenczes Istvánnak, újfent igazolva, hogy bizonyos bölcs mondásokban (amelyeknek igazát gyakran nem is gondoljuk át eléggé, csupán azért idézzük azokat, mert tetszetősnek tűnnek a számunkra), bizony, mély élettapasztalatok rejlenek. A maxima, amelyre gondoltam, a következőképpen hangzik: „Haladj előre! Az utad végén egész biztosan egy másik utas vár majd rád, aki tovább fog haladni.” Ez alkalommal Ferenczes volt a várakozó utas. A  támpontok közül, amelyek őt tovább vezették, csak párat említek: a homoródfürdői borvízforrásokat szóba hozva Arghezi annakidején megkérte fiatalabb költőtársát, Kányádi Sándort, hogy ha arra jár, „igyék az egészségére”, de említhetném azt a rendkívül értékes, magyar nyelvű (!) vallomását, amely úgyszintén a Kányádival folytatott beszélgetése során  hangzik el: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” Végül, eljutva Szentkeresztbányára, a szerző az egyházi irattárban megleli Ergézi Rozália nevét...

A már említett román bölcsész, Vladimir Udrescu, aki sokat tett Ferenczes István munkája népszerűsítése érdekében a román irodalmi életben, párhuzamba állítja Ferenczes István irodalomtörténeti felfedezést az 1601–1665 között élt francia matematikus, Fermat híres teorémájával. A tétel kimondja, hogy egy bizonyos egyenlet egész számokkal megoldhatatlan. A megoldásra egy angol matematikus jött rá 1994-ben! Hasonlóképpen, Argezi édesanyjának kilétére Ferenczes derítetett fényt, több mint egy évszázad eltelte után... (Helyesbítés: a Fermat-tétel egész számokkal valóban megoldhatatlan. A francia matematikus azonban kihagyta a tétel bizonyítását, arra hivatkozva, hogy „kevés a margó, semhogy befogadná”. Nem a tétel megoldása, hanem a bizonyítás váratott magára jó háromszáz évig, mígnem 1994-ben jött Andrew Wiles angol matematikus, és – bebizonyította!** Ne hamisítsuk meg éppen a... matematikát! – A ford. megj.)