'))+ ''+ (document.layers?'':'

– Barangolás a román diplomácia és politika-csinálás forrásvidékén –

Mottó 1.: „A bizánci tradíciók folytatásának erkölcsi feladata ama határok között,

melyekre a szultán hatalma kiterjedt zátonyra futott tehát azok számára, akiket

 életükben magasztaltak, holtukban megköveztek s a részrehajlás nélküli tudomány

alig ismerte el érdemeiket, s akiket Fanariótáknak nevezünk.”[1] (Nicolae Iorga)

Mottó 2.: „Fanar nem minden lakója fanarióta. E kaszt kemény magjának kezdeti

kialakulását részben még mindig homály fedi. 1700 körül 19 patrícius családot

számolhatunk össze. A tolmácsi poszt [drogmanátus] és a [román] fejedelmi trón

szentesíti a Fanarióták szocio-politikai felemelkedését. Némely fanarióta családoknak

moldvai és havaselvei bojárházakba történő átültetése pecsételi meg a két csoport szinergizmusát és szimbiózisát a görög Forradalom kitöréséig. 1821 után a Fanarióták

 más kihívások után néznek és kibővítik tevékenységüket. A fanarióták percepciója a

Görögöknél és a Románoknál Marc-Philippe Zallony 1824-es franciául írt gúnyrajza

és e pamflet görög és román fordításának megjelenése után kristályosodott ki. Jelen közlemény szerzője azt a célt tűzte ki maga elé, hogy felvázolja a Fanarióták társadalmi

csoportjának felemelkedését és hitelvesztését. Mindkettő rájuk nyomta bélyegét.”[2]

(Jacques Bouchard)

E kistanulmány szerzőjének szándéka nem kevésbé ambíciózus, s persze semmivel nem könnyebb. Azért kíván maga is a fanarióták diadalmenetének és 1821-es dicstelen bukásának bonyolult históriájával foglalkozni, mert véleménye szerint elsősorban az általuk fémjelzett történelmi, társadalomtörténeti, szocio-kulturális-mentális miliőbe s nem utolsósorban geopolitikai környezetbe[3] – a Török Birodalom s ezen belül Havaselve és Moldva XVII–XVIII. századi történetébe – nyúlnak vissza a legendásan rugalmas, szembetűnően hatékony, pragmatikus román politikai gondolkozás, s főként „politika-csinálás” gyökerei.[4]

*

Kezdjük tehát az elején: Phanar görög szó, eredeti jelentése (szurok vagy gyanta)fáklya, amelyet a Kis-Ázsiát Európával összekötő/elválasztó Boszporusz és Dardanellák tengerszorosban tevékenykedő bizánci révkalauzok használtak, illetve a forgalmasabb városi utcákat világították meg velük, ha leszállt az est.[5] Tágabb jelentése: világítótorony, amely ugyanezt a célt szolgálta, ugyanott, miután, „állítólag az 1204-es keresztes hadjáratot követő Latin Császárság  idején”[6] megépítették. Ez a neve Isztambul,[7]a hajdani Konstantinápoly (a „keleti Róma”: Rum, Rîm, Ţarigrad) amaz észak-nyugati városrészének is, ahol a hajósokat útbaigazító, a sötétben ütemesen fénycsóvát lövellő torony is emelkedett az Aranyszarv öböl partján egykoron. Törökül Fener.[8]

*

De a szónak számos más jelentése is van. Egyfelől Isztambul emez városrészében emelkedett a II. (Hódító) Mehmed[9] által nagyjában-egészében 1453 után is érintetlenül hagyott keleti rítusú („igazhitű”) keresztény anyaszentegyház, az ortodoxia mindenkori szellemi vezetőjének, s vitathatatlan tekintélyének: a konstantinápolyi pátriárkának a palotája. De nem csupán az övé, hanem a Szent Szinódus, továbbá a bizánci ökumenikus patriarkátus fennhatósága és igazgatása alatt maradt seregnyi egyéb egyházi intézmény hivatala és papi, valamint népes világi személyzetének otthonai is itt voltak. Mi több: kezdetben az európai nagyhatalmak (Anglia, Franciaország, Poroszország, Ausztria, Oroszország) követei és konzuljai is itt rendezték be hivatali helyiségeiket, irodáikat, mígnem a XIX. század elején át nem tették székhelyüket Péra-ba, az európaiak, főként olaszok által lakott városnegyedbe.

Emez eredendően földrajzi, topográfiai meghatározottságból[10]jó néhány egyéb, immár történelmi, szociológiai,[11] szocio-kulturális, erkölcsi-etikai,[12] ideológiai, sőt akár szimbolikus színezetű fogalom is következik, legalábbis levezethető. Közelebbről: mivel a bizánci birodalom romjain sebtében berendezkedő ottomán világhatalomnak stabilitásra volt szüksége nem mozlim hitű (gyaur) népessége – főként kis-ázsiai és balkáni ortodox keresztény (rája) alattvalói – féken-tartása, engedelmes adófizetői mivoltának hosszú távú biztosítása érdekében, mint föntebb utaltunk már rá, a felvilágosult szellemiségű, művelt, több nyelven beszélő II. Mehmed[13] egyfelől az ostromlott nagyváros görög lakosságának életét május végén nagyrészt megkímélte, másfelől szinte azonnal kiegyezett annak lelki vezetőjével, a bizánci keresztény egyházfővel. Íme hogyan összegzi ezeket a nagy horderejű hosszú távú történéseket napjaink egyik neves (francia) történész szakértője:

„Május 30-án délután II. Mehmed bevonult Konstantinápolyba, amelyet ezentúl török nevén Isztambulnak neveztek. Lóháton kelt át a városon a Hagia Sophiáig, ahol ünnepélyes imát mondott. Bevallott szándéka az volt, hogy a meghódított Bizáncot birodalma fővárosává teszi [,,,]

Ahhoz, hogy célt érjen a szultán először váratlan nagylelkűséget tanúsított a Görögökkel szemben. Persze a lakosságot nem kímélték a tömeggyilkosságok/mészárlások és a sarcolások, de addig, míg az oszmán hadak semmiféle szánalmat nem mutattak a latin várvédők irányában […] közhírré tétetett, hogy azok a görögök, akik túlélték a fosztogatók kardcsapásait, háborítatlanul hazatérhetnek [...] Minden esetre a Görögök helyzetét világosan meghatározták. Bármi lett légyen is az ok, kezdetben számos templomot épen hagytak. Ami pedig a görög egyházat illeti, az tartós státust és szervezeti felépítést kapott. A szultán kezdeményezésére az anti-unionista párt igen népszerű vezetőjét, Georges Schollarios Gennadiost tették meg pátriárkának. Gennadios[14]és utódai élete nem volt mindig könnyű, de az Egyház megőrizte szellemi függetlenségét,[15]amely hízelgett a köznép latinellenes érzelmeinek. A görög «nemzetet» (millet) innentől kezdve a pátriárka képviseli s annak ügyes-bajos dolgait is ő intézi; a görögök közötti nézeteltéréseket ortodox törvényszékek simítják el; s végül engedélyezték a szabad vallásgyakorlatot. Persze ez a státus megfelelt a muzulmán országokban élő keresztény közösségek normális helyzetének, de annak állami szintre helyezése és a pátriárka presztízsének megerősítése fontos eseménynek számított.”[16]

S ha ehhez a tényhez hozzá vesszük azt is, hogy az új főváros pezsgő gazdasági életének s legendás hajdani fényűzésének mielőbbi visszaállításán munkálkodó II. Mehmed először hatalmi szóval rengeteg görög foglyot telepített le Phanar-ban a szultáni birtokba/tulajdonba került épen maradt ingatlanokba, majd 1454-ben több hétre maga utazott el az oszmánok korábbi székhelyére, Brusszába, hogy személyesen vegye rá a vonakodó ottani gazdag görög kereskedőket és iparűző kézműveseket, hogy költözzenek át a rohamos gyorsasággal újjáépülő Isztambulba,[17]máris némi fogalmat alkothatunk arról, hogy szultáni segédlettel milyen erős görög gazdasági-kulturális és szellemi központ – valóságos árnyékhatalom[18] – jött létre szinte pillanatok alatt az oszmán-török fővárosban. Mert talán mondanunk sem kell, hogy az erőszakkal áttelepített brusszaiak zöme is a nagyobb biztonságot jelentő Fener-negyedben kezdett új életet…

Mindez a vitathatatlan szellemi-ideológiai presztízsen túl századokon át óriási tényleges hatalmat[19]is jelentett e méltóság mindenkori betöltője, annak tanácsnokai,[20]és népes kiszolgáló seregük számára. Persze csak akkor, ha sikerült elaltatni, kijátszani a török főhatalom valódi/igazi központjai (s az állandó, s a szó szoros értelmében életveszélyes intrikák, az örök ármány színtere), a Szeráj és a Díván szüntelen gyanúját és éberségét. A nagyobb tévedés veszélye nélkül megkockáztatható az a (sokak által osztott) vélekedés, hogy ez az eredendően szokatlanul furcsa „kettős hatalom” hallatlanul kedvező terepet teremtett a hagyományos bizánci csalárdság, a kulisszák mögötti politikai manipulációk, stratégiai játszmák, nem ritkán aljas „kombinációk”, cselszövések továbbélésére, egyszóval Bizánc szelleme háborítatlan megőrzésére. Sőt, mivel 1453 után a nem kevésbé rafinált, arab és perzsa kultúrán (is) nevelkedett ravasz oszmánli (olykor levantei olasz, albán, szerb, örmény és zsidó)[21] fő- és árnyékemberekkel kellett nap, mint nap mindezt állandó életveszélyben megvívni, okkal feltételezhetjük, hogy az eleve kiváló, kifinomult „bizánci alap” további új készségekkel bővült, összességében ez a körmönfont „tudás” (s az ezt érvényesítő tehetséges emberanyag) még a korábbinál is hajlékonyabbá és hatékonyabbá vált. Az ösztönös emberismeret, a „szimat” (zsigeri veszélyérzet), a bonyolult emberi/politikai helyzetek átlátásának készségszintű képessége, a tettetés és színlelés, a valódi szándékok elrejtésének talentuma, a hibátlanul működő (hatalmi) reflexek, továbbá az adódó lehetőségek azonnali mesteri kihasználásának adottsága, az alku(dozás) művészete – s mindezen tulajdonságok tudatos áthagyományozása[22] – kis túlzással egy új embertípust alakított ki. Ez a „fanarióta”.

*

Lássuk most egy újabb betét erejéig, hogyan látta ezt a különleges emberfajtát belülről egy valódi szem-és fültanú Marcos-Philippos Zallony (Μάρκου Φιλίππου Ζαλλώνη), aki maga is görög származású és orvos lévén[23] hivatásánál fogva az átlagosnál sokkal mélyebben és alaposabban ismerte meg a XVIII–XIX. század fordulóján gazdái – oszmán főtisztviselők és néhány fanarióta klán – szokásait, tulajdonságait s főként mentalitását. Íme emez, először 1824-ben Marseille-ben nyomdafestéket látott nagyhatású gúnyiratának egy sokat mondó részlete:

„A fanarióták szerfelett ügyesek amaz nagyhatalmú emberek megszédítésében, akik segíthetik terveik megvalósítását. Ismerik mindazon módozatokat, amelyek révén egy ember lelkét megkaparinthatják. Épp ebben a furfangosságban rejlik a hatalmuk; mert nem elegendő feltalálni egy szerkezetet, arra is szükség van, hogy tudd, miként működteted. A törökök nem becsülik le a Fanarióták tanácsait és barátságát, mert tudják mennyire hasznosak számukra [....] Jól tudják, hogy a legtöbb szolgálatot a Fanarióták révén szerezték, és, minthogy Mohamed törvénye kimondja, hogy minden muzulmán méltó bármiféle szolgálatra, egy Fanarióta védelme egy Török számára a remény forrása.”[24]

Zallony doktor „pártról” beszél vitriolos pamfletjében, ám soraiból is kitűnik, hogy  arról az embercsoportról van szó, amelynek tagjai a kortársak tudatában, sőt az utókor emlékezetében nem egyszerűen e városnegyed lakóját s azok leszármazottait (persze azokat is), hanem ezt a fajta, túlélésre berendezkedett, maximális érdekérvényesítésre törekvő, céljait fondorlatos módon megvalósító, mondhatni tűzön vízen át könyörtelenül elérő egyént, s legalább annyira azok közösségét, némelyek szerint inkább kasztját[25]: a „fanariótákat” jelentette. A rájuk leginkább jellemző attitűdöt, figyelemre méltó őszinteséggel, emígy fogalmazta meg nem sokkal 1802-es menesztése után Alecu Suţu havaselvei fejedelem Ródosz szigeti számkivetésében, az őt oda is elkísérő háziorvosának:

– „Maga nagyon kompetens az orvosi tudományokban, de nem a politikában s még kevésbé a fanarióta politikában […] ezen a világon nem kell töviről hegyire vizsgálni a dolgokat, mert mindenek előtt célt kell érnünk, ami nem más, mint a gazdagság, mert az az ember, aki nem ragadja meg az alkalmat, hogy meggazdagodjék, megérdemli, hogy örökké szegény maradjon”.

Zallony óvatos közbevetésére, miszerint „megesett már, hogy a túl nagy falánkság száműzetéssel járt”, Alecu Suţu, aki 1806-ban rövid ideig ismét Moldva uralkodója lett s 1818 s 1821 között ő zárta a fanarióta vajdák hosszú sorát Havaselvén, így felelt:

– „Tudja meg tőlem, hogy egy ambiciótlan és tehetségtelen fanarióta fejedelem az ékesszólás képessége nélküli szónokhoz, a csúnya nőhöz és a képmutatást sutba vágó paphoz hasonlatos. Tudom, hogy az igazság és a személyes érdek mellőzése egy Fejedelem erényei közzé kellene, hogy tartozzék, de ez a fajta erkölcs nem egyeztethető össze a fanarióta rendszerrel. Higgye el nekem, az az ember, aki gazdag akar lenni, nem lehet mindig becsületes is: jámborsággal nem lehet vagyont szerezni.”[26]

S mindebből pedig, értelemszerűen, az következik, hogy azon adottságok, készségek, attitűdök, módszerek – s a mindezek érvényesítéséhez/működtetéséhez szükséges morális háttér, szellemiség – összessége a fanariotizmus![27] Immár elszakadva a fogalom eredeti jelentésétől, hiszen például e mentalitás egyik kitüntetett terepén, a majdan megvalósítandó Románia politikai elitjében egy idő után, mondjuk az 1850-es/60-as évektől már nem kellett feltétlenül konstantinápolyi eredetűnek és újgörög származásúnak lenni ahhoz, hogy egy politikus vagy más közéleti ember ezt az ellentmondásos (egyszerre kényszeredetten elismerő, irigylésre méltó, de – a polgári érdekű román közrendek s főként a kiszipolyozott román parasztság szemszögéből! – inkább dehonesztáló, sőt gyűlöletes) jelzőt kiérdemelje.

E gondolatmenet jegyében, igen tanulságos máris rögzíteni, miként látta e jelenség/képződmény havaselvi (munténiai) leágazását egy románbarát francia szemlélő, Jean Alexandre Vaillant professzor (1804–1886), aki épp az idő tájt – 1844-ben – vetette papírra véleményét, amikor a korábbi másfélszáz évben szétválaszthatatlanul összekeveredett elrománosodott görög (és elgörögösödött román) elit immár a román nemzeti célok szolgálatába áll, innentől kezdve annak szenteli minden felhalmozódott tudását, tapasztalatát a „nagy eszme”,[28] a modern Románia megteremtése érdekében:

„Szeretném, ha jól értenének, mielőtt nekilátnék e gyalázatos tabló[29] megfestéséhez olyaténképpen, amilyen az volt, sietek leszögezni, hogy lehetséges: az erény nem halt ki Phanarban, hogy nem csupán azokat nevezem fanariótáknak, akik ott születtek, hanem mindazokat, akik az ő modorukat, gondolkozási formáikat, allűrjeiket s ízlésüket átvették bármilyen lett légyen is a vallásuk, bármelyik országból származtak is, s éljenek bárhol is, s hogy számomra ők olyanok a diplomáciában, mint némelyek a vallásban, vagy hogy jobban értsenek: ők a politika jezsuitái” [30] […]

*

S itt rögvest felmerül a kérdés, milyen tágabb (török) hatalompolitikai helyzetben és (román) társadalomtörténeti, szociológiai (elitképződési) feltételrendszer eredményeképpen jutottak a dunai fejedelemségekben – a leendő Romániában – ilyen fontos történelmi szerephez a „fanarióták”? Olyannyira, hogy – bár ellentmondásosan – a későbbiekben: 1821 után, a modern Románia megszületésének elhatározó évtizedeiben: 1821 és 1866 között, a román politikai reflexeket rögzítő, azokat jelentős mértékben átszínező követésre méltó – modellértékű – mintázattá válhassanak!

Ahhoz, hogy a kor bonyolult viszonyaiban némiképp otthonosabban mozogjunk az alábbi támpontokra van szükségünk:

1) Mindenek előtt tudnunk kell, hogy a két dunai román fejedelemség: Havaselve és Moldva különleges államjogi státust élvezett az Oszmán Birodalmon belül összehasonlítva a Balkán egyéb, főként keresztények lakta területeivel így Szerbiával, Ruméliával, de akár a Magyarországon másfél száz évre berendezkedő török Hódoltsággal is. Egyik dunai román vajdaság sem lett ugyanis vilajet (pasaság), noha a két román uralkodó a Szeráj és a Díván szemében ugyanúgy beglerbég volt csupán, akárcsak a többi helytartó. Hatalmi jelvényük éppen úgy a három – egy falándzsa végére tűzött – fehér színű lófarkas zászló (tuy), akárcsak amazoké. A két fejedelemség helyzetét az ún. kapitulációk rögzítették, amelyek szavatolták a két tartomány belső autonómiáját és közigazgatását, s egyebek közt megtiltották, hogy törökök ingatlan vásárolhassanak, házat építsenek, területén állatokat legeltethessenek, vagy szűzföldeket fogjanak eke alá. Ugyancsak tiltott volt, hogy román földre moszlimokat (törököket, tatárokat, bosnyákokat, cserkeszeket, kurdokat, muzulmán albánokat etc.) telepíthessenek. E szerződések talán leglényegesebb pontja román szempontból az volt, hogy a muzulmánok nem gyakorolhatták hitüket Moldva és Havaselve területén és sem mecseteket, sem dzsámikat nem építhettek itt, s temetőik sem lehettek, a szultánok pedig kötelezettséget vállaltak a keresztény (ortodox) hit tiszteletben tartására.[31] Ha pedig jogi természetű vitákra került sor keresztények és mozlimok között, azokban a két fejedelemségek határán sorakozó török helyőrségek (Ruszcsuk, Gyurgyevó, Brǎila, stb.) kádijai voltak illetékesek, hiszen „igazhitűeket” nem lehetett „gyaur” törvényszékek elé citálni és egy „rája” tanúvallomása a törökök szemében eleve érvénytelen volt.

2) A Török birodalom terjeszkedése is megállt a XVI. század végén,[32]s a fényes padisahok kényelmesebbnek tartották meghagyni román (havaselvei és moldvai) felségterületeiket a dar-al-áhd, a se nem béke, se nem háború állapotában – természetesen tekintélyes összegű évi adóteher (harács) ellenében. De belső életüket a kapitulációk betűjét sokáig betartva nemigen háborgatták, intézményeiket, főként az ortodox egyházat, a II. Mehmed és II. Gennadios pátriárka által kötött „paktum” szellemében, békén hagyták. E viszonylagos nyugalmi állapot kedvezett a kultúra fejlődésének. Ebben az időszakban épültek a legszebb bizánci ihletésű román kolostorok és templomok, közöttük az egyik legnagyszerűbb ortodox monostor, az argyasi (Curtea de Argeş), vagy egy másik remekmű: a jászvásári Trei Ierarhi. E tolerancia jegyében s a kedvező életfeltételek folytán Bizánc eleste után számtalan görög (és görögül is magas szinten beszélő, magukat igen gyakran görögnek is valló macedo-román) egyházi és világi értelmiségi, kalmár, katona, kalandor etc. települt le Moldvában s különösen Havaselvén, a fejedelmi udvarokban s később az istentiszteletben a görög nyelv már a XVII. században lassanként kiszorította a román nyelvet s az ószláv liturgiát, olyannyira, hogy akadnak román történészek, akik már ezt az időszakot is a „prefanarióta” jelzővel illetik![33] Jelezve, hogy csupán kronológialag és politikailag húzható éles határ a két korszak között, etnikailag és szociológiailag s mentálisan egyáltalán nem, hiszen a fejedelemségek kereskedelme görög kézen van, a városi népesség s különösen a két fejedelmi székhely: Bukarest és Jászvásár „úri közönsége” pedig fokozatosan erősen elgörögösödött. Maga a korabeli moldvai és főként havasalföldi (munténiai) elit pedig, közelebbről az elgörögösödött román és a fokozatosan elrománosodó görög nagybojárság tagjai a korszakhatárnak számító újgörög szabadságharc kezdetéig, 1821-ig – éppen az első havaselvei ún. honi (vagyis nem fanarióta) uralkodó Grigore Dimitrie Ghica (1822–1828) szavaival – „oly szorosan összekeveredtek az előző kormányzat alatt, hogy közöttük választóvonalat húzni sohasem lesz lehetséges”.[34]

3)  A XVIII. század elejéig/közepéig azonban jelentősen megváltoztak a nemzetközi, ma úgy mondanánk geopolitikai erőviszonyok. Csak néhány török szempontból többnyire negatív fejlemény, dióhéjban: a) a török hadak 1683-ban sikertelenül ostromolják meg Bécset, s a Habsburgok vezette keresztény seregek 1686-ban Budát is megveszik és a század végére a Temesi Vilajet kivételével egész Magyarországot felszabadítják; b) 1699-ben a Karlowitzi (karlócai) béke értelmében az Erdélyi Nagyfejedelemséget a Porta átengedi a Habsburgoknak, majd 1716. október 13-án Savojay Eugén csapatai Temesvárt is visszafoglalják. Mi több, az 1718-as pozsareváci (passarovitzi) béke végzései értelmében egy időre – 1718 és 1739 között – Olténia (Kis-Oláhország, a hajdani Szörényi Bánság) is osztrák kézbe kerül; a központi hatalom gyöngülését Ali Tepelenti (Tepeleni/Tepelena, 1741–1822) albán származású janinai főkormányzó (beylerbeyi), Osman Pasvantoglu[35] bosnyák eredetű viddini bég (1758–1807), valamint Mustafa Baïraktar ruszcsuki (Rusze-i) pasa (1765–1808) az általuk igazgatott tartományok függetlenedésére használják fel.

4) Ennél is többet nyom a latban, hogy Oroszország emelkedése feltartóztathatatlan: egyre több területet foglal el oszmán riválisától. Ausztria és Oroszország egyidejű megerősödésével és a Törökország mély válságával kezdetét veszi az a bonyolult politikai-hatalmi-diplomáciai játszma, amely a „keleti kérdés” (a hanyatló Oszmán Birodalom majdani sorsa) néven több mint egy évszázadon át a nagyhatalmak érdeklődésének homlokterében marad, és 1711-től új szakaszába lép.[36] Mindez a Dél-kelet-európai térség s benne Havaselve és Moldva – a későbbi Románia – stratégiai fontosságát, geopolitikai súlyát[37]nagymértékben megnöveli.

5) 1711-ben a túszként Konstantinápolyban nevelkedett (egyes források szerint tatár eredetű részesparaszt (rǎzeş) családból származó) Dimitrie Cantemir moldvai román fejedelem (1673–1723) „árulást” követ el az ottomán hatalmi érdekek szemszögéből: 1711. április 13-án a volhiniai Luck nevű kisvárosban titkos szövetséget köt Nagy Péter orosz cárral, amelynek értelmében orosz csapatok érkeznek a Prut folyóhoz. Ám a Stǎnileşti melletti július végi csatát a túlerőben lévő törökök nyerik! Cantemir orosz földre menekül, a száműzött vajda Szentpétervárott megírhatja örökbecsű műveit, ám a Porta súlyos döntés elé kerül.  Az egyik opció az, hogy felrúgja a hajdani kapitulációkat s a két román vajdaságot bekebelezi a gyöngülő birodalomba. Annál is inkább, mert nem csupán tetemes évi adóját nem nélkülözheti, hanem a Sztambul egyik éléskamrájának számító román föld gabonájára, állatállományára, mézére és faggyújára kivetett török monopólium is létszükségletté válik számára, (Különösen 1783 után, amikor az oroszok a Krím-félszigetet is elszakítják.) Ebben az összefüggésben Cantemir meggondolatlan tette egyszerre vészharang, súlyos dilemma, s ugyanakkor óriási kihívás is a török vezetés számára: a román földet, a Dunai Fejedelemségeket az oszmán hatalom egyelőre semmilyen körülmények között sem engedheti el.

6) A sztambuli döntéshozók köztes megoldást választanak: a két román fejedelemség igazgatását és sorsát több mint egy évszázadon át arra a konstantinápolyi hivatalnok arisztokráciára bízzák, amelynek némely tagjai – hol a Kapudán Basa,[38] hol pedig a mindenkori Nagyvezír[39] tolmácsaként és titoknoka gyanánt – már jó ideje amúgy is az oszmán hatalom külkapcsolatait intézték, diplomáciai aprómunkáját végezték, s egyúttal hírszerzését és kémszolgálatát is ellátták: a fanariótákra. A Moldvában 1711-ben és Havaselvén 1716-ban kezdődő, és az 1821-es görög szabadságharccal mindkét vajdaságban egyszerre hirtelen véget érő időszak neve a fanarióták kora a román fejedelemségekben.

*

Foglaljuk össze eddigi fejtegetéseink lényegét: mivel a Korán azt tanítja az „igazhítűeknek”, hogy a ráják (gyaurok) által beszélt nyelvek – úgymond: „tisztátalanok” lévén – megvetésre méltók, a török főméltóságok nemigen sajátították el azokat. Ellenben az Oszmán Birodalom, európai és világhatalomként nem engedhette meg magának, hogy elszigetelődjék a külvilágtól, be kellett illeszkednie a „nemzetközi koncerbe”, követeket kellett fogadnia és küldenie, nemzetközi szerződéseket kellett kötnie, s azokat többé-kevésbé betartania. Magyarán: diplomáciára és hírszerzésre volt szüksége. Ehhez pedig művelt, tájékozott, a keleti (török, arab, perzsa) és nyugati (olasz, francia, később német és angol) nyelveket egyaránt beszélő, a nyugati nagyhatalmak közállapotait, szellemiségét, gondolkozásmódját, szokásait behatóan ismerő „szakemberek” kellenek.[40] A hírszerzésre pedig ott voltak a görög és arumén (macedo-román) kereskedőházak lerakatai Nagyszebentől és Brassótól[41] Pesten[42] át Bécsig, Párizsig, Velencéig, Hamburgig, Marseille-ig, Moszkváig, Odesszáig és Londonig, s még tovább, ha szükséges.[43] Már az eddig felsorakoztatott anyagunkból is nyilvánvaló: a fanariótákat a jó Isten is diplomatáknak teremtette. Azok is voltak, mégpedig a legrátermettebb, legtehetségesebb fajtából, akik művészi tökéllyé fejlesztették az alkudozást, érdekérvényesítést, s mindazt, ami ezzel járt: a színlelést, csalárdságot, ármányt, álnokságot, hitszegést: a cselszövést, az intrikát.  Ezeket a veleszületett és módszeresen fejlesztett,[44]s okos házasodási politikával át is hagyományozott képességeket vette igénybe a török főhatalom, amikor a fanarióták szolgálataihoz folyamodott, s rájuk bízta hanyatló birodalma külkapcsolatait s egyben sorsát is.

Mélyen egyetérthetünk tehát Dimitrie-Mihail Sturdza megállapításával, amely így szól: „A legérdekesebb mindebben az volt, hogy az Ottománok, képtelenek lévén olyan diplomatákat kinevelni, akik méltók e névre, továbbra is Fanar szolgálataira hagyatkoztak, s ez utóbbi pedig, bízván a hellenizmus sorsában és fittyet hányva helyzete veszélyeinek, fáradhatatlanul az európai török pozíciók aláásásán munkálkodott”.[45]

1821-ig bizonyosan (és bizonyítottan)!

*

Helyszűke miatt itt és most rövidre kell zárnunk fejtegetéseinket, s föl kell tennünk három, újabb – egymással szorosan összefüggő, egymásból szervesen következő – (alap)kérdést, amelyeket akár ’szónokinak’ is nevezhetnők:

ad 1) mi történik a „fanarióták” által felhalmozott tudással, diplomáciai tapasztalattal és „kapcsolati tőkével” 1821 – vagyis a görög szabadságharc. továbbá a Tudor Vladimirescu féle román nemzeti színezetű felkelés párhuzamos  kitörésével egyidejű politikai bukásuk – után?

ad 2) melyik az a geopolitikai „működési tér”, ahol ez a „tudás”. szakértelem és öröklött politikai ösztön a leginkább és a leghasznosabban érvényesíthető, és ha igen, milyen kitüntetett távlati célkitűzéssel?

ad 3) melyik az a délkelet-európai társadalmi környezet és elit, amelyik a korábbi másfél-két évszázad folyamán családilag, szociológialag, hatalomtechnikailag, értékválasztásait és mentalitását is tekintve a leginkább és a legszervesebben összekeveredett a fanarióta klánokkal?

A szándékosan lecsupaszított válasz (hiszen a felhalmazott tudás, akárcsak a befektetett energia soha nem vész el nyomtalanul, hanem módosul, átalakul, illetve szerencsés esetben átlényegül) minden esetben a Dunai Fejedelemségek (Havaselve és Moldva), illetve – Bizánc újjászületése, esetleg az Autonóm Hellász, sőt: a „Dáciai Királyság”[46]ötlete helyett – egy vadonatúj entitás: Románia létrehozása irányába mutat! S mindennek „terepe” pedig a fejedelemségek bojársága, majd szorosan annak nyomában az 1820-s, ’30-as évektől a feltörekvő polgári érdekű rétegek, a leendő román burzsoázia, továbbá az ezek szerves összefonodása révén a XIX–XX. század fordulójára kijegecesedő új román politikai elit.

*

Epilógus

A szegről-végről fanarióta rokonsággal is rendelkező Mihail-Dimitri Sturdza[47] többször idézett magisztrális műve jóvoltából immár a fanarióta nagycsaládok teljes listája is rendelkezésünkre áll. A hiánytalan betűrendes lajstrom – francia átírásban – így fest:[48]

Argyropoulo  (215.)

Aristarchi † (219.)

Balassaki † (222.)

Callimachi (245.)

Canano † (a „Románia” szócikkben)[49]

Caradja [Caragea] (258.)

Caratheodori (259.)

Caryophille† (262.)

Chrisoscoleo (267.)

Dimaki † (a „Románia” szócikkben)

Evpraghioti † (222.)

Gheraki Kéfaloszból

Ghica (297.)

Guliano † (itt elmaradt a hivatkozás!)

Handjéry [Hangerli] † (300.)

Hrisoverghi (a „Románia” szócikkben)

Iancoleos (olim della Rocca, Naxos szigeti „latin”) † (nincs hivatkozás!)

Lahovary (a „Románia” szócikkben)

Lambrino (a „Románia” szócikkben)

Laphiti Krétáról (nincs hivatkozás!)

Lahovary (a „Románia” szócikkben)

Mamona (a „Románia” szócikkben)

Mano (a „Románia” szócikkben)

Mavrocordato [Mavrocordat] (319.)

Mavrodi (a „Románia” szócikkben)

Mavroyeni [Mavrogheni] (339.)

Moronà † (itt elmaradt a hivatkozás!)

Mourousi [Moruzi] (353.)

Negri † (363.)

Paladà Krétáról †(nincs hivatkozás!)

Lahovary (a „Románia” szócikkben)

Plaginò † (a „Románia” szócikkben)

Ralli Bizáncból (383–384.)

Rizo-Neroulo † (395.)

Rizo-Rangavi (396.)

Racovitza [Racoviţǎ] (a „Románia” szócikkben)

Rallet (a „Románia” szócikkben)

Ramadan † (222.)

Romalo (a „Románia” szócikkben)

Rosetti (403.)

Scanavi (406.)

Schina (408.)

Souldjaroglou † (412.)

Soutzo [Suţu] (413.)

Tzuki † (itt is elmaradt a hivatkozás!)

Vatatzes † (440.)

Ventura (a „Románia” szócikkben)

Vlahoutzi (a „Románia” szócikkben)

Vlasto Krétáról (443.)

Vogoridi † (444.)

Ypsilanti [Ipsilanti] (448.)[50]

*

Összegezve: ez mindösszesen negyvenkilenc família; ebből tíz fanarióta család valamelyik, vagy több tagja, sokan közülük mindkét vajdaságban, némelyek több alkalommal is hosszabb, de inkább rövidebb ideig Havaselve és Moldva uralkodói voltak, akiket hol vajda, hol fejedelem, néha pedig hoszpodár néven emleget a szakirodalom.[51] Török nevük bey, a hercegfiaké, akik nem okvetlenül „trónörökösök” is, pedig beyzadé, románosan: beizadea. Némi etimológiai alapképzettséggel, hevenyészett ránézésre is megállapítható, hogy bár a „görög elem” túlnyomó, van közöttük albán (Ghica), bolgár (Soutzo, Vogoridi) esetleg török (Souldjaroglou) eredetű család is, kettő közülük– a Racoviţǎ és a Callimachi – pedig bizonyítottan román származású. Mi több a moldvai Callimachiak eredeti román nevében – Calmǎşul[52] – a „kál”[53] szótő is kitapintható, s ha ez igaz, nem lehetetlen, hogy valamelyik ős szabad jogállású moldvai magyar gyökerű ’részesparasztok’ (rǎzeş) ivadéka,[54] ami tudvalevőleg a moldvai bojárságba (fel)kerülés első lépcsőfoka volt… Az viszont bizonyos, hogy Sturdza lajstromának a legtöbb tagja megfordult a Fejedelemségekben, jó néhányan házasságok révén bekerültek a román nagybojárságba, s azok száma is tetemes, akik később ténylegesen jelentős szerepet töltöttek be új hazájuk politikai-szellemi életében (Aristarchi, Lahovary, Lambrino, Negri, Rallet, Rosetti, és így tovább.)

*

Egy óvatos következtetés: a román diplomácia és politika-csinálás egyik bölcsője Konstantinápolyban ringott, és hármas összefonódás – török-fanarióta-román – (vég)eredménye.[55]