'))+ ''+ (document.layers?'':'

Gondolatok Csík Árpád-korának néhány kérdéséről Gáll Ervin régészeti (?) észrevételei kapcsán

A Székelyföld folyóirat 2016. évi áprilisi számában Gáll Erwin barátom idei januári kolozsvári előadásom kapcsán fejtette ki észrevételeit a Csíki-medence Árpád-kori régészeti adataira és egyéb forrásokra alapozott településtörténeti következtetéseimről.[1] Kicsit szokatlan ugyan, hogy egy népszerűsítő előadásról ismertetés, vitairat lásson napvilágot, de szemmel láthatóan sürgős volt a szerzőnek, hogy véleményét minél hamarabb megjelentesse. Első olvasatra kicsit elsietettnek tűnt Gáll Erwin írása és éppen emiatt nem is kívántam érdemben foglalkozni vele. Egy gyerekkori élményem ugrott be. Az óvodában lovast rajzolok, éppen a félkész ló lábainál piszmogok és bámészkodó társaim közül néhányan sürgetve ilyesféléket kérdezgetnek: miért nincs feje az embernek? Nincs is kardja?  – Nincs, mert még csak itt tartok, mert, mint láthatod, még nincs kész… – válaszoltam akkor, és mondhatnám ma is.

Utóbb azonban a szöveget saját kutatói publikációs oldalán is közzétette, így nyilvánvalóvá vált, hogy nem csupán első indulatból elsütött írásról van szó, hanem az ott leírtakat valóban komolyan is gondolja. Tartozom neki, magamnak és a Székelyföld olvasóinak is annyival, hogy reagáljak észrevételire. Kezdeményezése kétségkívül üdvözlendő, mert valóban ráfér az erdélyi magyar régészeti szakirodalomra (is), hogy több nézőpont, értelmezés jöjjön létre, és a viták nyomán egyre jobb, hitelesebb ismeretanyaghoz jussunk. Itt és most nem fogom az Olvasót a tudományosság látszatát keltő lábjegyzetekkel és irodalomjegyzékkel bombázni, akit a részletek érdekelnek, megtalálja azokat az academia.edu/Botár István honlapról letölthető tanulmányok között, illetve a szintén letölthető doktori dolgozatomban (http://doktori.btk.elte.hu/hist/botaristvan/diss.pdf).

Lássuk tehát az észrevételeket. Az állítólag magamévá tett „retrospektív” szemlélet, illetve „pozitivista történelemszemlélet” számonkérésével nem nagyon tudok mit kezdeni, és ezen a szövegben szereplő ábrácska sem segített. Nem emlékszem ugyanis, hogy ezt az „elég egyszerű, komplexitásra nem törekvő… időben visszafelé nyomozós módszert” alkalmaztam volna. Nem tudok arról, hogy az Árpád-kori edényművességet, háztípusokat, viseletet, települési viszonyokat, stb. a 20. századtól a korábbi időszakok felé haladva, több lépcsővel rekonstruáltam volna, akármit is írtak erről a módszerről a neves angolszász szerzők. Annyiban kétségkívül „retrospektív” lehetek, hogy 20. századi kutatóként, időutazás nélkül, nem vagyok képes nem visszatekintve foglalkozni többszáz éves kérdésekkel. Illetve abban is „retró…” maradok, annak minden sarával együtt, hogy a Gáll Erwin által lesajnált budapesti régészeti iskola tanítványa voltam és vagyok, és valóban közel áll a szívemhez a Bóna István-féle kutatási attitűd. Bóna volt az, aki a múlt század ’80-as éveiben az Erdély Árpád-kori – nyílván nem e néven illetett – történetével foglalkozó korábbi, mindenféle Stufe, Gruppe, cultura Bjelo Brdo, faze stb. jellegű, bizonyára nagyon tudományos maszatolások helyett végre magyarul, közérthetően írt maradandó településtörténeti összefoglalást Erdély Árpád-koráról.

Gál Erwin szerint „evolucionista” felfogásom számlájára írható, hogy a Csíki-medence településtörténeti előzményeiként nem számoltam „olyan társadalmi és szociálpszichológiai jelenségekkel, mint az akkulturáció, asszimiláció, integráció.” Mindezt kollégám egy olyan térség és korszak, illetve kutatási helyzet kapcsán kéri számon, amelynek régészeti kutatása gyakorlatilag alig másfél évtizedes múltra tekint vissza, és még jelenleg ott tart, hogy a legalapvetőbb, első, nyers adatokat igyekszik felkutatni, összegyűjteni és közzétenni.

Ez a problémafelvetés jól hangozhat egy intézeti konferencián, de a gyerek beszélni és járni is alig tud, nem hogy tantárgyversenyre induljon. Ráadásul rossz szokása ezeknek az objektumoknak, leleteknek, hogy nem kész kéziratként és fényképes-rajzos táblaként kerülnek elő, hanem izzadságos munkával, sok-sok szervezéssel kell napvilágra hozni őket. Számunkra, székelyföldi kutatóknak az alapkutatások, a primér források megmentése, feltárása és közzététele az elsődleges és jelenleg is végzett feladat, és mindeddig viszonylag kevesebb alkalom és idő volt és van arra, hogy „kultúrantropológiai” elméleti kérdésekkel bíbelődjünk. Értem én, hogy jó lenne ezekről tudni, engem is érdekel sok minden, de egyelőre az első Árpád-kori házaknál, az első síroknál, az első „korai” templomoknál tartunk. Hogy ez milyen -ciókba tartozik, vagy tartozhat, arra most még egész egyszerűen nincs kellő mennyiségű és minőségű adat, és ezt szerintem Gáll Erwin is nagyon jól tudja. De amennyiben valaki helyi, hiteles régészeti adatok alapján tudja, hogy az Árpád-kor elején-közepén a beköltözőknek kikkel kellett volna akkulturálódniuk, kiket kellett volna asszimilálniuk, illetve integrálniuk, akkor nyugodtan fejtse ki. Adatok leletek, keltezések hiányában ez csupán íróasztal melletti álprobléma.

Ugyanide tartozik állítólagos „nyugatpreferenciám” miatt elhanyagolt keleti kapcsolatok, leletanyagok kérdése. Amikortól több-kevesebb adatunk van erről a területről, Kelet-Erdélyről, akkor az a tárgyalt időszakban a nyugati, latin-katolikus világ része volt: nyelvében, –„geopolitikai kereteiben”, hitvilágában és igen, anyagi kultúrájában is. Számomra továbbra sem tűnik különösebben problematikusnak, hogy ennek fényében elsősorban ebben az irányba keressem a régészeti párhuzamokat. Elfogult nyugati orientációm nem párhuzam nélküli a szakirodalomban, a közelmúltban éppen Gáll Erwin írt a térség nyugatosodásáról (westernisation) és érdekes módon nem a keletiesedésről. Az persze előfordulhat, hogy a 11–13. századi, Csíkban megragadható anyagi kultúra és hitvilág elemei jórészt nem a Magyar Királyság felől, hanem a Kárpátokon túli keleti, déli területekről érkeztek, de akkor ezt majd Gáll Erwinnek kell a közeljövőben bebizonyítania. Amennyiben viszont ezzel kapcsolatos észrevételeit csak az edényművességre, a tipológiai egyezésekre értette, akkor is hálásan veszem a moldvai, lehetőleg minél közelebbi, pénzzel, C14-es (stb.) pontosan keltezett és megfelelően közölt lelőhelyek és leletek hivatkozásait.

Azt, hogy az én felfogásomban Csíkban a magyarság, vagy a Magyar Királyság adminisztrációjának itteni térnyerése előtt „terra deserta”, azaz lakatlan terület lett volna, aligha mondhattam. Én ugyan nem szoktam előadásaim szövegét leírni, ezért ellenőrizni sem tudom, de a helynevek kapcsán szinte biztosan szó esett a szláv előzményekről. Ráadásul a bemutatott képanyag alapján egy olyan régészeti leletkörről biztosan beszéltem a Csíkszentkirály/Poklondfalva – Vitos-telek ásatása kapcsán, amelynek kapcsolatai távolabbi területek felé mutatnak (igen: észak, dél, kelet felé), és amely kapcsán szóltam arról, hogy számolni kell egyelőre ismeretlen településtörténeti előzményekkel. Magam is szívesen összevetettem volna a magyar betelepülést a korábbi régészeti anyagokkal, csak hát erre, a jól ismert kutatástörténeti előzmények miatt nincs konkrét helyi adat. Jellemző a későnépvándorlás kori kutatási helyzetre, hogy az „első” csíki szláv lakóházat is e sorok írója tárta fel 2011-ben.

Kézzelfoghatóbb probléma a csíki Árpád-kori edényművesség időrendjének kérdése. Sajnos pont ezt a kérdést a kritika elintézte egy zárójeles mondattal, mely szerint a „kerámiaanyagot a 12–14. századra keltezhetjük”. Eléggé meggyőző tipológiai vizsgálódásaim eredményei ellenére bennem (alkati hiba) továbbra is vannak kételyek a keltezések bizonyosságát illetően, ezért szívesen olvasnék a hullámvonalköteges, fésűs beböködésű, körömbenyomásos edények esetleges 13–14 századi analógiáiról.  Ha valahol, akkor itt jól fogott volna egy igazi régészeti indoklás, a sok megcsillantott külföldi elméleti munka helyett egy-két konkrét hazai példával, szakirodalmi utalással, hogy ami másutt 11–12. századi, az miért is kellene 12–14. századi legyen Csíkban. Különösen annak fényében, hogy a csíki leletek párhuzamai között egyebek mellett azt a malomfalvi anyagot is idéztem, amelyet Gáll Erwin is 11–12. századinak tart.

Egy további konkrét vitás pont a csíksomlyói plébániatemplom korai periódusainak, illetve ettől nem függetlenül az egyik temetkezés keltezése. Abban teljesen igaza van Gáll Erwinek, hogy a templom legkorábbi azonosított periódusának alapozásból előkerült kerámia önmagában, egyedül nem keltezheti a templom adott periódusát, hiszen egy építkezésen az alapozási árokba, meszesgödörbe, habarcsba bármilyen korábbi szórvány kerámia belekerülhet (így kerültek például őskori cserepek a zsögödi Haromvár őskori rétegéből az ugyanide épített középkori vár habarcsos kőfalazatába is). Csakhogy én erről annak idején is így írtam: „Noha a kerámiatöredék készítését-használatát követően elvileg bármikor bekerülhetett az alapozásba, valószínűleg mégis leginkább a második periódus építésének idejét jelzi valamikor a 12. század folyamán.” Jogos, a kerámia nem tartozhat a templomhoz, de a templom építőihez, a templom melletti településhez viszont igen, azaz továbbra is fenntartom annak a lehetőségét, hogy van mondanivalója az építés időrendjére nézve is. Annál is inkább valószínűnek tűnik ez, mert a közvetlen közelben, a Fodor-kertben az általam feltárt településrészleten az objektumok és a leletanyag túlnyomórésze is 3-4. századi, de mégsem egy „gót” edénytöredék került a templom habarcsába, hanem egy, a lelőhelyen arányaiban jóval ritkább kora Árpád-kori cserépdarab.

Az olyan típusú kijelentést, mely szerint a töredéket „korántsem lehet ennyire mereven a 11–12. századba helyezni”, nem tudom elfogadni, mert a kolozsvári előadáson elég sok időt és tényanyagot szántam arra, hogy bebizonyítsam azt, hogy igenis lehet. Érvek, hivatkozások, párhuzamok nélkül ez így súlytalan kinyilatkoztatás.

Gáll Erwin szerint „nem meggyőző a 10. sír 12. századinak való minősítése. Az „S” végű nagyméretű, bordázott végű hajkarikák nem adják ki egyértelműen a 12. század második felét, ugyanis ezeknek a használatát a 12. század második felétől ki lehet mutatni a 13. század végéig…”. Erről a sírról, helyesebben hajkarikáiról a közléskor annyit írtam, hogy legközelebbi (!) párhuzamaikat a háromszéki petőfalvi és zabolai, illetve szentábrahámi temetők 12. századi pénzzel keltezett (!) sírjaiból ismerem. Ez ma is ténykérdés. Amint az is, hogy a váz korát viszont a C14-es elemzés a 1208–1270 közötti időszakra tette. Ezzel kapcsolatban már akkor is megjegyeztem, hogy egyrészt ez esetben talán érdemes figyelembe venni azt is, hogy ez volt a második székelyföldi (az első a szintén általunk feltárt csíkszenttamási temetőből!) C14-es vizsgálat, azaz felmerülhet az a kérdés is, hogy a természettudományos keltezés más területekre kidolgozott kalibrációja mennyire tekinthető érvényesnek, megbízhatónak a Kelet-erdélyi minták esetében. Másrészt a hajkarikák kopottsága alapján felmerült az is, hogy viselőjük örökölte azokat. A 10. sír bizonytalan (12–13. századi) időrendjétől függetlenül azonban Gáll Erwin tudatosan, vagy véletlenül átsiklott egy fontos rétegtani megfigyelésen. Azon tudniillik, hogy a 10. sír fedett egy korábbi gyerektemetkezést, amelynek betöltésében viszont szórvány, valószínűleg már általa bolygatott, felnőtt vázból származó csontokat találtunk, azaz legalább két korábbi temetkezési ciklussal kell számolni. Ezt elintézte annyival, hogy „a megelőző [ti. a 10. sírnál korábbi – B.I.] temetkezést nehezen keltezhetjük vissza a 12. századba”. A miérttel azonban ez esetben is adós maradt.

A petőfalvi és zabolai 12. század második felére keltezhető denárokkal együtt előkerült S-végű hajkarikák átmérői 2-3 cm közöttiek, egyikük éppenséggel 4-6 cm közötti. A somlyóiak 2,2/2,6, 2, 1,8/2,3, 2 cm átmérőjűek. Miért nem szabad nekik 12. századinak lenni, ha legközelebbi párhuzamaik akkoriak? A dobokai temető elemzése során éppen Gáll Erwin mutatta ki, hogy a fej mellett található több (esetünkben négy darab) hajkarika új hajviselet vagy éppen új fejdísz elterjedését jelzi a 12. századi Dobokán. Ennek a divatnak a megjelenését azonban elutasítja Csíkban. Miért? És mitől váltak „nagyméretűvé” a somlyói hajkarikák, ha Gáll saját korábbi tipológiai besorolása szerint (Marisia XXXIII, 2013., 167.) is a közepes méretűek csoportjába tartoznak? Hogy későbbivé váljanak?

A következő gondolatmenet alapvetően azt a „módszertani szemszögből hasonlóképpen veszélyes és téves” elképzelésemet bírálja, mely szerint a Magyar Királyság más területéről ismert kerámiának a csíki feltűnését a királyság intézményrendszerének itteni meghonosodásával kapcsoltam össze. Bár a tárgy = etnikum szemléletmód vádját éppen csak megúsztam, de a régészeti leletanyag és a hatalami-geopolitikai jelleg összekapcsolását már nem. Ezt a tévedést azzal sikerült elkövetnem, hogy a csíki edényművesség termékeit csak a Kárpát-medencei leletanyaggal és nem a Kelet-Közép európai (Gáll Erwin szélső pontjai: Lengyelország, Ukrajna) általános anyagi műveltséggel kötöttem össze. Ha jól értem a gondolatmenetet, akkor a csíki leletek csak „magyar izolacionista” felfogásom miatt köthetők a Magyar Királysághoz, holott azok valójában egy adott korszak, határok nélküli civilizációs szintjéhez tartoznak. A magam részéről, nem elutasítva annak a bizonyosságát, hogy az anyagi kultúra a mindenkori politikai határoktól jórészt független régészeti jelenség (is lehet), azon morfondírozom, hogy ha nem nyugatról, a történeti valóságként létező Magyar Királyság felől érkezett ezt az anyagi kultúrát hordozó, eszerint etnikum nélküli társaság, akkor honnan érkező, mely homályos „geopolitikai” centrum, milyen nyelvű, hitű népessége telepedett le az Olt forrásvidékén és hozta létre katolikus egyházszervezethez tartozó templomhálózatát és magyar nyelv helynévanyagát?

A homályt (?!) Gáll Ewin azzal kívánta eloszlatni, hogy térképre vitte az általa legjellemzőbbnek gondolt 12. századi erdélyi leletanyag néhány elemét. Ilyen a gombos fejű hajtű, egy bizonyos csat típus (Cotte), az antropomorf sírgödör, a Fachwerk típusú faház, egy adott bronz edény típus (Grappe), illetve a 12. századi anonim denár. Hogy miért pontosan ezeket és nem mást, mondjuk a települések leletanyagából valami, azt nem nagyon indokolta meg. Az sem teljesen világos, hogy mit keresnek ebben a felsorolásban olyan egyedi (!) leletek, mint az egy szem Grappé és a szintén egyetlen esetben megfigyelt faszerkezetű ház. Ezek mellett két elem kap kitüntető szerepet: a hajtűk és az anonim denárok, mint amelyek „specifikusan” követhetők Algyógytól Fenyédig, de Csíkban hiányoznak. Sőt, mivel innen S-végű hajkarika is alig ismert, így e térség Gáll Erwin olvasatában nem követte a korabeli divatot, a 12. században nem tartozhatott a magyar Királysághoz. (Csak halkan jegyzem meg, ez nem a tárgy = etnikum és/vagy hatalmi-geopolitikai szemléletmód? Egy hajtűs, anonim denáros temetkezés a Magyar Királyság intézményrendszerének biztos jele, egy korabeli szomszédos település meg nem?) Gáll Erwin „Botár Istvánnal ellentétben mindezt csakis azzal tudja magyarázni, hogy a 12. századból hiányzik a magyar királyi intézmények meghonosítása Csíkban, illetve a Gyergyói-medencében.”

1. kép: a 12. századi „nyugatosodásból”  kimaradt (!?) erdélyi régiók (Gáll 2016. nyomán)

Én meg sok minden mással is tudom magyarázni, de maradjunk első körben a Gáll Erwin-féle térképnél. A térképre pillantva némi megütközéssel vagyok kénytelen megállapítani, hogy a Magyar Királyság intézményrendszere, anyagi kultúrája, divatja nem csak a Csíki-medencéből hiányzik, de az Olt mentén végig, a Maros-mente erdélyi középső szakaszán, a Kis-Küküllő mentén, gyakorlatilag Szászföld jelentős részén és a Mezőségen is. Nem akarom elviccelni a dolgot, de ennyiből is nyilvánvaló, hogy a „módszer” arra talán jó, hogy a csíkiakat kizárják a buliból, de tudományos szempontból tökéletesen alkalmatlan bármiféle településtörténeti rekonstrukcióra. Ezt az egyenlőtlen megoszlást Gáll Erwin vagy nem vette észre (no comment), vagy tudatosan ferdít, és ez utóbbi lehetőséget sem kívánom kommentálni. Miértekről később.

A Gáll Erwini térképezős megközelítés alapján az expanzióban lévő Magyar Királyság, amely sikeresen szembeszállt a Német Császársággal, a Bizánci Birodalommal és számtalan külső-belső ellenféllel, elakadt a fenyédi, máréfalvi kapaszkodón és nem bírta/tudta/akarta bevenni a délről Tusnádi-szorost sem. Ezek a csíkiak…

Azzal az „érvvel” meg végkép nem tudok mit kezdeni, hogy a római Dacia provincia úthálózata „alapvetően határozta meg mind az avar, mind a magyar hatalmi rendszerek szétterjedését a Kárpát-medencében”. A római utak kikerülték a provincián kívül eső Csík és Gyergyó vidékét, amiből Gáll Erwin „azt a logikus következtetést” vonta le, hogy a Magyar Királyság keleti határa az egykori, közel nyolcszáz éve megszűnt római provincia határát, a limest követve alakult ki, így ide, a keleti székekbe a 12. század vége előtt nem érhetett el. Hiheti-e bárki, hogy a 3. század közepe óta biztosan nem karbantartott utak, a hun pánikot követő demográfiai mélypont után „alapvető” hatással lehettek volna a településtörténeti folyamatokra, a „hatalmi rendszerek” itteni kiterjesztésére? Az avarok és honfoglalók odáig „terjeszkedtek” ahol a legfontosabb nyersanyag lelőhelyek feküdtek és ameddig a számukra legmegfelelőbb földrajzi környezet húzódott. Én nehezen hiszem, hogy az avar és honfoglaló seregvezérek a „Via Dacica”-án botladozva, annak az erdők által valószínűleg többször felnőtt, humusszal borított tengelyét követve alakították volna ki uralmi területeiket (római utak hiányában szinte érthetetlen, miként jöhettek létre az alföldi, tiszántúli és felvidéki vármegyék).

Végére érve az észrevételeknek egy összegző módszertani tanulság mindenképpen levonandó. Szeretném, de nem tudom másként mondani: megválogatott leletek térképezése és (a saját térképet rosszul olvasó) értelmezése, az eltérő kutatottságú területek összevetése alapvetően elhibázott eljárás, amit megannyi szakirodalmi hivatkozás és idegen nyelvű kifejezés sem ment meg. Nem szakmabelieknek mondom: a Csíkból hiányolt leletanyag jelentős része Udvarhely-széken is csupán az utóbbi pár évben került napvilágra. Amennyiben azok az ásatások nem történtek volna meg, akkor a Magyar Királyság 12. századi határát még nyugatabbra kellene meghúznunk Szentábrahámnál?

A négy darab somlyói S-végű hajkarika előkerülése idején, 2005-ben Udvarhelyszékről egyetlen (a korábban említett keresztúrszéki Szentábrahámot leszámítva) hasonló ékszer sem volt ismert. Gáll Erwin logikáját követve tehát akkoriban Csík volt megszervezett, míg Udvarhely vidékén hatalmas lakatlan erdőségek húzódtak? Amennyiben az Árpád-kor középső szakaszára jellemző tárgyak közé a tüskés sarkantyú is felkerült volna, mint a korszak egyik legjellemzőbb lelettípusa, akkor Csík 2, Udvarhely egyetlen darabbal sem szerepelne. Antropomorf sírgödröt szintén megfigyeltek Csíkban (Darvas Lóránt, Csíkszentlélek, 2015), míg Gáll térképe szerint ez a forma Udvarhely-széken nem ismert. Szabadna-e ebből bármire is következtetni? Nyilván nem. Az egyre gyarapodó, Árpád-kori párhuzamokkal rendelkező lelőhelyekből szabad-e lakottságra, és igen, ez alapján vármegyei területen élő falvakra gondolnunk? Szerintem igen.

Hiszen bármi legyen is a kelet-európai edényművesség kapcsolatrendszere, a térség korabeli nyelve (túlnyomórészt magyar, kisebb részt szláv helynevek), írott forrásokban megnevezett hatalmi berendezkedése (a Magyar Királyság vármegyéi, ispánjai, szolgái, egyházai, népei stb-stb.) alapján mi a legvalószínűbb forgatókönyv? Ismeretlen, idegen eredetű, nyelvű (hol vannak ennek nyomai?), meghatározhatatlan (és amúgy teljesen adatolatlan) hátterű népesség, akarom mondani valamilyen anyagi kultúrával rendelkező „kultúra” jelenik meg a térségben 11–12. században? Vagy az Árpád-kori (ez is mesterséges, nacionalista, kirekesztő fogalom?) Magyar Királyság (ez regalista, revizionista, alkotmányellenes megnevezés?) nyilván vegyes etnikumú, de a hátrahagyott helynevei alapján zömmel magyar anyanyelvű népessége települt be? E népesség tagjai tudták vagy sem, hogy éppen ki uralkodik, szabadok voltak, vagy szolgarendűek, buzgó keresztények, vagy félpogányok, magyarul beszéltek, vagy valamely szláv dialektusban, házaik, edényeik hasonlítottak részben, vagy egészben a Kárpátokon kívüli társaikra, de a magyar király alattvalói voltak, akinek adót fizettek, egyházilag az erdélyi püspök fennhatósága alá tartoztak, és nem önszántukból kóvályogtak ide, hanem valamely ispán vezetésével, felügyeletével, tudtával. Ha hátramaradt leleteik, házaik, szemétgödreik, sírjaik nem a Magyar Királyság „hatalmi, geopolitikai” jelenlétének nyomai, akkor nem tudom minek.

Jól jelzi a korabeli hatalmi és népességi viszonyokat, hogy a Csíkot és Gyergyót Gáll Erwin szerint a 13. századig megszállni képtelen Magyar Királyság a Beszterce folyó kifele (!), keleti irányú völgyében a 12. században létrehozott egy olyan várat, amelyet leletanyaga alapján a román kutatók is egyértelműen nyugati, magyar királyi határvárnak tartanak (Bâtca Doamnei). És hogy kétségünk se legyen a vár hovatartozásáról, keltezéséről, ugyanitt 12. századi anonim denár is előkerült (már ha ez a pénzveret a magyar királyi intézményrendszer jelenlétének non plus ultrája). Mi mást védhetett volna a keleti támadások elől a Bâtca Doamne-i vár, ha nem a mögötte elterülő (lakatlan !?) Gyergyói-medencét és Maros-menti és/vagy Sóvidékre tartó útvonalat?

Annak a jelenlegi tényállásnak, hogy több, jól keltezhető, „jellemző” lelettípus (mondjuk denár és hajtű) hiányzik Csíkban, prózai okai vannak. Egyrészt összehasonlíthatatlanul kevesebb a „korai” feltárt sír. Csíkban 2003 óta nem folyt olyan feltárás, ahol nagyobb felületen kutattuk volna a templom körüli temetőket, míg Udvarhely környékén az utóbbi években is folytak ilyen nagy sírszámot produkáló leletmentések. Másrészt Csíkban gyakorlatilag nincs felhagyott és így bolygatatlanul megmaradt temető. A csíki, katolikus hiten maradt temetőket napjainkig használják. Így a templomok körüli legkorábbi sírokat módszeresen, egyre szélesebb és egyre mélyebb sírgödrökkel tüntették-tüntetik el. Kivételes szerencse kell ahhoz, hogy a több százéves sorozatos temetkezéseket esetleg megúszó korai sír feltárásra kerüljön, ráadásul olyan, amelynek az elvárásoknak megfelelő melléklete is legyen.

A kutatás és a leletek előkerülésének üteme nem egyenletes és nem reprezentatív. Csíkban az utóbbi években tártunk fel Árpád-kori és 14. századi lakóházakat, Udvarhelyen kevesebbet. Aligha akarná valaki ebből azt a következtetést levonni, hogy az udvarhelyiek nem aludtak, vagy sátrakban laktak.

Pár éve Gyergyóról annyit tudtunk, amit a szárhegyi Lázár-kastély ásatásain megfigyeltek. Történészként korrekt eljárás-e egy kutatatlan terület régészeti adatolatlansága miatt lakatlannak, kései megtelepedésűnek, megszervezettnek tartani? Demjén Andrea utóbbi években végzett munkásságának köszönhetően újabban 13. századi templomok, sírok, 13. századi magánvár (!) stb. kerültek napvilágra, és így a pár éve még fehér foltként elkönyvelt Gyergyónak is „lett” középkori története.

De ha valakinek az fontos, hogy Gyergyó és Csík a 12. században ne Udvarhely, Belső-Erdély és Háromszékkel, hanem a Kárpátokon-túli területekkel legyen rokon, illetve csak a 13. századtól váljék a Magyar Királyság részévé, lelke rajta.

Gáll Erwin barátom erdélyi honfoglaláskori leleteket összefoglaló korpusza, múzeumokban elfekvő leleteket, lappangó dokumentációkat feldolgozó anyagközlései és cikkei nemzetközi szinten alapvető fontosságúak és azok maradnak jó sokáig. Újabb keletű, Árpád-kori témákkal foglalkozó tanulmányai szintén sok új és lényeges eredményt hoztak. Éppen ezért meglepő, hogy jelen ismertetése, vitairata mennyi átgondolatlan logikátlanságot tartalmaz. Ettől talán nem függetlenül kissé szokatlan és kérdéses, hogy egy ismeretterjesztő előadás, egy közöletlen PhD dolgozat, avagy netán egyéb indokok váltották-e ki a szerző íráskényszerét. E mögött sajnos nem tudom nem érzékelni a keleti székekkel, kutatásokkal, kutatókkal (?!) kapcsolatos érzelmeket.

Én mindenesetre igyekszem észrevételeit szem előtt tartva átgondolni egy-két korábbi következtetésemet, és írását magam is úgy értékelni, mint az erdélyi magyar régészeti szakirodalom eddig sajnálatosan hiányzó vitairodalmának kezdeményezését. Másrészt ezt többször elmondtam: az utóbbi másfél évtized csíki régészeti tevékenységének legfontosabb eredménye, hogy végre leletek, adatok alapján lehet véleményt formálni. Minél többen, minél többször, annál jobb. Mert nem az a kérdés, hogy kinek van igaza, hanem hogy mi az igazság. És ha a forrásokkal alig megvilágított korszak történeti viszonyai teljes egészében fel nem is tárhatók, a cél az, hogy minél közelebb kerüljünk az egykorvolt valósághoz.

És ha minden jól megy, lesz kardja is, feje is a lovasnak.