'))+ ''+ (document.layers?'':'

– Czegő Zoltán: Két tenyérben[1] –

Érzelmes, szép, romantikus, szerelmi történet Czegő Zoltán Két tenyérben című regénye. Némiképp egzotikus is, abban az értelemben, hogy különleges: egy vak lány és egy látó fiatalember egymásra találását mutatja be, a happy endig. Czegő könyve újra felveti a problémát, hogy milyen nehéz esztétikailag kiemelkedőt alkotni a boldogság témában, mennyivel könnyebb a hiányról írni, mint a beteljesülésről. A szerelmi boldogság a kívülállók számára némiképp mindig szirupos, uram bocsá: giccses. Czegő Zoltán tudatosan igyekszik szépirodalmi magasba emelni lektűr-témáját, és ez többnyire sikerül is neki. Igényes a nyelvezet, megismerjük a lélektani hátteret, vannak szépen kibontott motívumok, jelképek. Maga a sztori azonban lehetne fordulatosabb.

De vegyük az elejétől. A főszereplő, Kézdi Bálint informatikus-mérnök, aki egy bécsi multinacionális cégnél dolgozik, és éppen budapesti hazatelepedését intézi. Ekkor ismerkedik meg, véletlenszerűen Csáky Enikővel, a vak szépséggel. Első randevújuk egy városszéli erdős park, ahol Bálintot magával ragadja a lány különleges világa. „Kézen fogva megyek egy vak lánnyal. (…) Ő nem lát. És én megnémultam.” Nem mindennapi egymásra találás az övék: „Nem lát és néz engem”. Bálintban is összekeverednek az érzékek, amolyan szinesztéziásan: „igenis látom a melle illatát.” Enikő levetkőzi gátlásait, s arra kéri a fiatalembert, hogy mesélje el, milyen a teste. „Tíz éve nem láttam magamat”. Bálint belemegy a játékba, megpróbálja elmesélni, hogy „milyen a boldog mell”, és közben belekiabálja a világba, egy közismert dalt elferdítve, hogy „Wagner úr, sose leszek a magáé”, vagyis a döntése végleges: hazatelepül Budapestre.

Amint kiderül, nem akármilyen szakemberről van, szó: eddig kilencszer kapott kitüntetést találmányaiért, pedig mindössze huszonhat éves. Wagner úr, a multi főigazgatója ezért nem akarja szem elől téveszteni.

Az Enikőhöz fűződő kapcsolat lassan, tapogatózva indul, mert Bálintnak morális aggályai vannak. Nem tudja, hogyan reagál a környezete, hogy fogyatékos a kedvese. „Megtehetem-e vele azt? És ha igen, mikor áll elő, melyik szakaszban a jog a vasvillával?” Enikő szüleinek reakciójától is tart, talán indokolatlan is a félelme: „Ha kidobnak virágostul s veled együtt, akkor viszlek magammal.”

A bemutatkozás botrányosra sikeredik, a lányát féltő apa sértegetni kezdi Bálintot, ő sem marad adós, a szóváltás szinte verekedéssé fajul: amikor Csáky ügyvéd úr Gorcsev Ivánt hozza szóba, Bálint kilátásba helyezi, hogy ő verekedni is képes a szerelméért, s lehet, hogy csak egy fél zakó marad a kedves papán. Ez a könyv talán legszebb jelenete, a folytatásával együtt: pár héttel később, miután az apa legyűri féltékenységét, s elfogadja Bálintot, egy pincebeli borozást követően elszakítanak egy zakót, s így fél-fél zakóban jelennek meg az elképedt hölgyek előtt.

A történelmi nevet viselő, és arra kényes Csáky családnak nehéz megérteni, hogy lányukból nő lett, hogy „a teste nem vak.” Időbe telik, amíg el tudja fogadni a helyzetet: „Mit kell kibírnom? Hogy a mi híresnek titulált családunkban van rajtunk kívül még egy boldog ember?” – morfondírozik magában az apa.

Közben megtudunk néhány előzményt is: Enikő tízéves korában, egy szerencsétlenül végzett műtét következtében vakult meg, a szülők berendezkedtek egy különleges életvitelre, a peremvárosba költöztek, távol a belváros zsúfoltságától. A lány megtanulta a Braille-írást, hangoskönyveket hallgat, agyagszobrászattal foglalkozik. Életszemlélete egészséges, amit a következő kijelentés is igazol: „Nem beteg a szemem, csak nem lát.” Enikő tipikus naiva, de nem szenvelgő, és nem áll távol tőle a testiség: „ki fogjuk próbálni, milyen leszek az ágyban.”

A Bálint szüleivel való ismerkedés zökkenőmentesebben megy, ugyanis Öcsi, Bálint testvére leveszi a lábáról az egész Kézdi családot. „S akkor mi van, ha nem lát?” – felkiáltással testvérévé fogadja a lányt.

Kapcsolatuk szép, bensőséges szerelemmé érik, mely más, mint a szokásos kapcsolatok, mélyebb, különösebb, más érzékeket mozgat meg. Sajátos szótárt alakítanak ki, a „segíteni” például egészen intim dolgokat is tud jelenteni a közös nyelvükön… Bálintot megdöbbenti, hogy mennyire különleges és mennyire szép a vak lány belső világa: „Az én világom félig evilági, félig az övének az előszobája. Az Eni világa különálló, plusz amit a mienkből kénytelen módon meg kell élnie.”

A fiatalok végül a tágabb környezetüket is maguk mellé állítják (barátok, rokonok, cégvezető), így lassan minden akadály elhárul. „Vannak, akik naponta látják egymást, és mégsem értik meg a másikat, a társukat”, érvel Enikő a szüleinek kissé giccsesre sikeredett aforizmával, és innentől a történetmondás tempója lelassul, túl részletezővé válik, mintha a narrátor is elveszne kissé benne. Igazából a 250. oldaltól a záró 388-ig jelentős újdonsággal már nem tud szolgálni, a történések kiszámíthatóvá válnak: házvásárlás, annak kialakítása Eni igényei szerint, romantikus eljegyzés vidéken, aztán esküvő. Plusz még egy kissé erős, talán szappanoperás közjáték: Csákyék, részben abbéli félelmükben, hogy magukra maradnak, újból gyerekcsinálásra adják fejüket, így anya és lánya egyszerre jelenti be, hogy teherbe esett…

Dági néni, Eni apjának testvére, aki kislány korában sokat foglalkozott a lánnyal, most ki van készülve, mert a család őt kihagyja a love storyból. Tipikus nagynéni: rámenős, erőszakos. Ellenszenves alakjára már csak azért is szükség van, mert a többi szereplő mind egy szálig pozitív figura.

Jó regény lenne a Czegő Zoltáné, csak nem tart ki a kezdeti lendülete, az egzotikum izgalma. Vagy rövidebb lélegzetűre kellett volna venni, vagy meg kellett volna bonyolítani még valamivel a cselekményt. Így is jó olvasmány, azzal a megszorítással, hogy jobbnak indul, de ellektűrösödik. Nyilván, ez így kissé túl szigorú, hisz a lektűrtől megmentik az érett belső monológok, a szép jellemzések, a szerzői és szereplői szólamok ihletett váltakoztatása: „Magához ölelte. Én magamhoz öleltem egy ártatlan vak lányt.” Bálint barátjáról, aki később alkalmazottja is lesz, efféle leírást kapunk, a kötet egyik kiemelkedő momentumaként : „Ásatag, akiben mindig volt valamennyi bizalmatlanság és kesergés, akár egy argentin tangóban.”

És ha már a stílusnál tartunk, Czegő jól ért az esztétikai minőségek összekeveréséhez, bátran, szabadon bánik a nyelvvel: „Erdő szélén őzike, nézi, hogy őt nézik-e. Ne félj tőlünk, őzike, nem bántunk mi, bazmeg!”

A cselekmény egy kívülálló narrátor által, de többnyire Bálint nézőpontjából van elmesélve. Belső monológjai révén az ő személyiségét ismerhetjük meg a legalaposabban. Bálint folyamatosan reflektál tetteire, magyarázza azokat, illetve próbálja megérteni mások tetteinek mozgatórugóit. A Csáky-apa lelkébe például ekképpen próbál belátni: „Miféle keserűség lakozhat egy apában, akinek megvakult a lánya, aztán úgy lesz belőle felnőtt?”

Bálint megküzd a család és a környezet előítéleteivel: „Mindenki azt fogja mondani, hogy abnormális dolog így összeházasodni. De annyi abnormális dolog van, lehet, hogy ez sikerül.”

Bálint isteníti, lovagként imádja Enikőjét, s ez mindent felülír. „Ő nem skót királylány, hanem itt felejtett ógörög istennő”. Kezdetben még bizonytalan, hogy világaik kompatibilisek lesznek-e („Ha nem tudom megtanulni őt s a világát, akkor teljesen boldogtalan lesz”), az eljegyzéskor azonban már erős hittel jelenti ki: „Ígérem, megtanulom azt is, hogyan lássunk ketten a te világodban, te a miénkben.”

Szép, szárnyaló szerelem az övék, az olvasó azonosul velük és szurkol nekik. Ahol Eniék laknak: „Ez Pest legdélibb pontja. S akkor te vagy dél csillaga…”, mondja Bálint szerelmi vallomásul, s ezt már nemigen lehet überelni, esetleg némi romantikus tájleírással fűszerezni: „Erdőék otthon voltak. A benne lakók közül csak a tavasszal teljesen eltelt madarak fogadták őket.”

A regény legsikerültebb részei talán azok, amelyek Enikő és szülei viszonyát taglalják. Az apa és lánya közti kapcsolat több mint bensőséges: „Visszaálmodlak, apa, szia. Alszom hozzád.” Látás hiányában Enikő többi érzékszervei élesebbé válnak, kompenzálnak, így a lány valóban különleges érzelmi életet él. Ő maga sem remélte, hogy valaha társsá válhat, most minden megváltozik körülötte. A szülők végül elengedik, mert rájönnek, sokkal jobb így, mintha Enikő vénlány maradt volna, ők pedig az ő pátyolgatásába megkeseredett öregek. Persze, az elválás viszonylagos: Csákyék eladják házukat és az ifjú pár új rezidenciájának közelében keresnek újat. Nem beszéltem még a címről: a Két tenyérben az Enikő és Bálint zárt, intim világára utal: „Azt szeretném, hogy itt, látod, itt, a te kis sima tenyeredben elférjen a te szép színes világod, az enyémben meg ez a másik. Két tenyérben két szelet kenyér.”

Czegő Zoltán társadalomregénynek titulálja könyvét, és valóban van egy ilyen vonulata is: felvillan Magyarország jelene, a multik világa, stb. Mégis inkább szerelmi lektűrnek nevezhetnénk a regényt, melynek inkább irányregény-jellege is van: Kézdy Bálint a Bécsből való hazatelepedéssel példát mutat (ezt a vonulatot egy rádióinterjú révén is kifutja a szerző).

Végezetül ejtsünk egy szót a külcsínről is: szép, mutatós, impozánsan keménytáblás könyv lett a Két tenyérben, örvendetes, hogy Erdélyben is egyre több a piacos megjelenésű kiadvány. Az összképet azonban rontják az apró, bosszantó helyesírási, gépelési hibák. Talán azok is jelzik, hogy hiányzott egy szigorú, rigorózus szerkesztő, aki visszametszegeti a vadhajtásokat, ahol a szerző tolla túlságosan megfutott. Mégis: hibáival együtt szerethető könyv a Czegőé, hosszúsága ellenére egy szuszra (de legalábbis kettőre) elolvasható, a besorolásán pedig elmorfondírozhatunk: szépirodalomnak lektűr, lektűrnek szépirodalom.