'))+ ''+ (document.layers?'':'

VILÁG MINT KÉPZET, AVAGY A „TITKOS SZOBA”

„Vannak szavak, amelyek jóvátehetetlenek. Miután elhangzanak,

és feloldódnak a levegőben, minden egy csapásra megváltozik;

az ember attól fogva csodálkozva tekint a múltba, hogy milyen volt egykor.”

(Tommy Wieringa)

Kegyetlen szembenézés önmagunkkal? Az öregedéssel? A megöregedéssel? Azzal a (hiú?) ábránddal, hogy mindenki boldogságra születik? Hogy a szerelemben áthidalhatóak még a nagy (avagy nagyobb) korkülönbségek is? Igen is, meg nem is. De nagyjából ez az, amiről szól a magyar nyelven (nyelvterületen) mindezidáig ismeretlen holland író, Tommy Wieringa Szép, fiatal feleségem[1] című kisregénye (egyébként szintén tavalyelőtt jelent meg magyar fordításban az Ezek az ő neveik című másik regénye is a hazájában eddig már tizenkét kötetes szerzőnek). Idősebb férfi, fiatalabb nő. Szakmájában befutott, elismert szaktekintély férfi, a pályája elején álló nő. Fellángolás. Szerelem. Házasság. Gyerek. És ahogy Oravecz Imre írja a nagyszerű 1972. szeptember elején, baljós jelek már a kezdet kezdetén. Közben, persze, az idő „könyörtelen”, mert milyen is lehet más, múlása. És mindez tárgyilagos, ha úgy tetszik: szenvtelen, szinte hogy távolságtartó stílusban. Közben meg, mert milyen az olvasó is, a referenciális olvasat, hátralapozunk a borítóig, és ránézünk a szerző valamilyen út mentén, egy kisszéken ülő, eltökélten szembenéző, cicás fotójára. Mögötte mező, odébb, a kép hátterében pedig füstölgő gyárkémények. A lazán, szétvetett lábakkal, térdére könyöklő, kopaszra borotvált, jóképű férfi mintha nem is az olvasójával, velem, velünk nézne szembe (vagy igen?), hanem valahová a távolba kémlelne. Mellette pedig, hátán fekve, ég felé emelt lábakkal (behódolva?) egy cica.

Egy negyvenes pali, aki rátalál, majd rástartol álmai nőjére. Úgy, mintha már csak egyetlen, utolsó esélye lenne, amit ha elpuskáz, bezáródik a kapu, és „aztán soha többé nem ismétlődik meg a csoda.” A férfi nagy név a virológia területén, befutott, karrierje csúcsára jutott tudós. Ő, aki eddig mindig az első alkalmak gyűjtője volt és maradt, és sohasem tartott ki sokáig egy nő mellett, negyvenkét évesen úgy érzi, hogy „minden, ami eddig történt, azért történt, hogy végül rátaláljon erre a nőre.” Azt is tudja, persze, hogy „amikor az intelligencia és a szépség egy és ugyanazon lényben találkozik, az valahol belül mély és végzetes hasadást okoz.” „A való életben mindig addig volt szerelmes, amíg a női el tudták kendőzni meghasadt természetüket. E nők mindenben átlagon felüliek voltak – a társaságban senki nem lehetett náluk szellemesebb, az ágyban pedig szenzációs dolgokat tudtak, nekik a világ nem volt más, mint képzet. Ám előbb vagy utóbb mind kiestek a szerepükből; a tragikus vég kezdete.” Mert „A nőknek általában vannak izéik.” Az pedig maga a „titkos szoba”, ahogy negyvenes főhősünk magának megfogalmazza. És már rögtön kigyúl a férfi fejében a vörös lámpa, amikor a lánykérés nagyjeleneténél kiderül, az apa elmondja, hogy a nő már volt férjnél. Megrázó, döbbenetes jelenet az apa és a vőjelölt, a két, igen, nemzedéktárs férfi találkozása, és az ő beszélgetésük: „Azt reméltem, hogy a lányom majd engem gondoz időskoromban, de most úgy néz ki, hogy magát fogja istápolni. Mondja meg őszintén, a lányom gondozónőnek kell magának?” És amikor kegyetlenül, cinikusan (de inkább a házasságtól való elrettentésképpen) felvázolja, megjósolja Ednek, az ifjú vőnek a jövőt: prosztata, szívműködés, rozsdásodó vezetékek, stb. Ed válaszul a templom mögötti sírásóház félhomályában, falhoz támasztva szép fiatal szerelmét, messzire repíti Ruthot, és a durva dugás (nem szeretkezés) végi ejakulációval győzi le a cowboycsizmás férfit és egyben rivális apát.

A vélt „titkos szoba” pedig lassan felfedi rejtelmeit: Ed igazodik Ruth étkezési szokásaihoz (vega lesz), eszmecseréket folytat a megrögzött állatvédő feleségével az állatok szenvedéséről, a feleség pedig a kezdeti rózsaszín szemüveg után nagyítóval kezdi figyelni Ed hibáit. Negyvenöt éves, és teljesen meg van öregedve, mintha hatvan vagy hetven lenne. Újabb és újabb nézeteltérések, ütközetek követik egymást, amelyek csak még jobban elmérgesítik, és meg is ölik kapcsolatukat. A lány lecsúszott testvérének és az ő fiának megjelenése a színen, már csak újabb lökést ad a lejtőn a végképp megromlott házasságnak, amit a nehezen, megalázó tortúrák után összehozott gyerek sem képes már megállítani. Sőt. Ednek el kell költöznie otthonról, mert jelenléte zavarja a gyereket. A diadal egykori édes íze pedig, hogy meghódította ezt a nőt, elpárolog, a győzelem pedig kilátástalan állóháborúvá változik. Tragikus egyenlőtlenségnek látja a házasságát az életkora okozta örökös sérelem, a nyikorgó térde, az arcát lassan szétbarázdáló árkok, a kitérdesedő agya miatt, amit csak úgy lehet helyrehozni, úgy képes elviselni, ha szép fiatal feleségénél is fiatalabb szeretőt tart. A „titkos szoba” pedig végképp feltárja titkait, legalábbis az otthonról elköltöző, munkahelyén alvó, lerobbant, lepukkant Ed számára: „A nő, akivel hét éve élt együtt, mindvégig magában hordozta ezt a másik nőt is, akit Ed egyáltalán nem ismert, akinek korábban nyomát sem látta. Merev, hajthatatlan valaki volt. Könyörtelenség, sziklaszilárdság.” Így van, vagy nincsen így, döntse el ki-ki maga. De akár így is lehet. Ez csak egy változat a sok ezerből, millióból. (Fekete Vince)

MÉRCE ALATT A „MINDEN DOLGOK MÉRCÉJE”

Az etológia az állatok viselkedését tanulmányozza, írja le. Híres etológusok voltak Konrad Lorenz vagy Jane Goodall, akik egyes állatfajok évekig tartó rendszeres megfigyelésével − olykor megdöbbentő − ismereteket szereztek ezen fajokról és egyedeikről. Ezekből az ismeretekből, összevetve az emberi egyedek viselkedési szokásaival, új és meghökkentő következtetések vonhatók le az emberi cselekedetek mozgatórugóira és módozataira nézve is. Valami csak valamivel összehasonlítva nevezhető valamilyennek.                                                           Ám milyen az, amikor nem egy állatfajt, hanem magát az embert veszi górcső alá valaki, szőröstől-bőrőstől-lelkestől, minden elfogódottság és részrehajlás nélkül, mintha csak egy imént földre szállt marslakó tenné, objektíven, precízen, és nagy-nagy kíváncsisággal? Erről szól Csányi Vilmos könyve.[2]                                                                                                                De mi is a humánetológia? Miben más, mint az irodalom, amelyik a maga eszközeivel szintén az emberi viselkedés- és viszonyulási formákkal foglalkozik? A humánetológiát az irodalomtól leginkább a tudományos precizitásra való törekvés különbözteti meg. Ma már a biológia, pszichológia és sok más tudományág kísérleti úton megismételhető és igazolható adatainak tömege, rendszeres és tudományos módszerekkel végzett megfigyelések sokasága áll az emberi viselkedésformák tanulmányozójának rendelkezésére. Ennek megfelelően sok régi hamis mítoszról hull le a lepel, és számos új, izgalmas, eddig nem sejtett igazságra derül fény. Lehetnek kellemesek vagy kellemetlenek, de a tényekkel nehéz vitába szállni. A társadalomtudományoktól meg abban tér el, hogy bár vannak időnként szükségszerű átfedések, de a humánetológiát elsősorban az egyes ember érdekli, nem annyira az emberi közösségek, még ha az előbbi megismerése érdekében nem is tud lemondani az utóbbiról.                                                            Befejezésként egy-két elgondolkodtató mondatot idézek a könyvből, amelyik a maga közel négyszáz oldalával enciklopédikus alapossággal igyekszik átfogni és az olvasó elé tárni az emberi természet milyenségét, annak minden szépségével és árnyoldalával együtt.           „Sokszor a viselkedésünk kialakításában a hiedelmek fontosabbak, mint a valóság.”                                 „A hiedelem mindig egyéni tapasztalatok alapján születik, de mindig egy közösség szentesíti és segíti elő a terjedését. […] Nagyobb emberi közösségeket csak a közös hiedelmek képesek összetartani.”                                                                                                                                  „Az észlelések is különböznek. Még inkább így van ez a történetekkel: mindenki másképp emlékszik rájuk utólag. […] A történetek nagyon különbözőképpen fogalmazódhatnak meg, attól függően, hogy kinek milyen viszonya van a benne szereplőkkel. Az a bizonyos érzelmi mag nagyon hatékonyan képes befolyásolni a történet racionális szerkezetét. ”                          „Emberi jellegzetesség, hogy a kultúra még a biológiai agressziónk formáit is képes nagymértékben befolyásolni, és ezért az emberi agresszió megnyilvánulásai rendkívül változatosak lehetnek. Az adott kultúra hatása alatt, tanulással, az ember biológiai agressziója egészen alacsony szintre is szorítható, és nagyon magas szintre is emelhető. […] Az agresszió sokszor ölti magára a humor formáját, vagy jelenik meg csúfolódásként”                           „Modern időkben a szervezetek nagyon fontosak, mert csak mesterségesen kialakított szervezetekkel lehet milliós embertömegeket kiszolgálni, némileg kormányozni. A szervezetekben viszont a racionális felépítés mellett mindig megjelennek a közösségszervező tünetek, a saját érdek, ami sok társadalmi problémát okoz.” (Molnár Vilmos)