'))+ ''+ (document.layers?'':'

1916-ban még nem dőlt el az első világháború, Németország a nyugati hadszíntéren nagy erőkkel indított offenzívát Verdunnél, Franciaország ellen. Az Osztrák-Magyar Monarchia az olasz hadszíntéren kezdett támadást, amit a keleti (orosz) hadszíntérről több seregtest átszállításával oldott meg, gyengítve a védelmet. Franciaország és Olaszország nehéz helyzete miatt már tavasszal kérte Oroszországot, hogy indítson tehermentesítő támadást az osztrák-magyar és a német csapatok ellen Keleten. Alexejev tábornok, az orosz vezérkar főnöke 1916 áprilisában dolgozta ki hadműveleti tervét, miszerint a hadszíntér északi részén kétszeres túlerővel hajtja végre a támadást május-június folyamán a német-osztrák-magyar csapatok ellen. Az orosz hadvezetésen belüli ellentétek oda vezettek, hogy végül június 4-én súllyal Volhíniában (ma Észak-Nyugat Ukrajna) Bruszilov tábornok négy hadserege indította meg a támadást (orosz dél-nyugati arcvonal).                                                                                                                             A keleti hadszíntéren, a Balti-tengertől az arcvonal központi részéig német csapatok védekeztek, délebbre az osztrák-magyar csapatok foglaltak védőállást Bukovináig. Több esetben a két haderő vegyes kötelékeket alkotott. 1916-ban a Központi Hatalmak a keleti hadszíntéren több mint 1.000.000 katonával rendelkeztek, Oroszország 1.700.000 bevethető állománnyal bírt. Ekkor az Osztrák-Magyar Monarchia 3.000.000 katonával rendelkezett a különböző hadszíntereken (olasz, szerb, orosz hadszíntér). A hátországban további 2.000.000 fő állt kiképzés alatt vagy tartalékban (az 52.000.000 lakosból). A szállításokat 16.000 mozdony végezte mértani pontossággal birodalomszerte (főként élelem, hadianyag és felszerelés).                                                           Az orosz támadás fő irányáról már április folyamán információkat szerzett az osztrák-magyar hadvezetés, ezért a Luck-Olyka vonalon a legütőképesebb csapatokat helyezték el a cs. és kir. 4. hadsereg (parancsnok: József Ferdinánd főherceg, vezérezredes) alárendeltségébe a déli hadseregarcvonal részeként. A 4. hadsereggel szemben Alexej Kalegyin tábornok orosz 8. hadserege állott, Bruszilov tábornok csoportosításának részeként. A Rowno környékén állomásozó hadsereg támadott a főirányba, mintegy 20 km szélességben Luck térségében, ezért jelentősen megerősítették és bőséges lőszer ellátást kapott a tüzérség is.

Az osztrák-magyar 4. hadsereg hadtestei közül a X. hadtest került állásba Luck közvetlen térségében. Válogatott csapatok alkották hadosztályainak állományát. A cs. és kir. 82. gyalogezred, a hadtest alárendeltségébe tartozó, Jaroslaw-i 2. gyaloghadosztály kötelékébe lépett a galíciai lengyel 40. gyalogezreddel (Rzeszów) és a losonci 29. tábori vadászzászlóaljjal együtt.  A székelyudvarhelyi 82. „székely” gyalogezred 1916. május 26-án érkezett a Luck-Olykai hídfőállásba, ahol felváltotta az addig ott védekező csapatokat. Az alakulat parancsnoksága a közeli erdőbe települt Teutsch Vilmos ezredes vezetésével. Két nap múlva minden század elfoglalta a védővonalat és megkezdődött az állások megerősítése, a fedezékek kijavítása. A futóárkokban földbeásott óvóhelyek épültek (rókavermek), minden századnak négy-négy, fontosabb harceszközöknek egy-egy. Az építkezésekhez naponta 30 táborivasút-vagon és 70 szekér anyagot használtak fel.                                                                                                   1916-ban egy hadosztály 5-10 kilométerig terjedő szélességben és 15-20 kilométer mélységben védett. Az erők, eszközök zömét a peremvonalban helyezték el. Fokozatosan két védőövet építettek ki, melyek két-három állásból álltak. Egy védővonal több futóárokból és összekötőárkokból tevődött össze. Az első vonalban a műszaki munkák célja a tüzérségi gránátok elleni védekezés volt. Minimum egy méter vastag födémmel (földhányással) ellátott, belül fával burkolt fedezékeket és óvóhelyeket építettek. A bányászati módszerekkel mélyített bombabiztos fedezékeket akár 8-10 méter mélységbe is leásták. A lövészárkok mélysége minimum 1,5 méter mély volt. Előtte 60 centiméter magas mellvédet emeltek. Ahol a talaj állékonysága megkövetelte, az árok rézsűjét fával burkolták és az árok alján vízelvezető csatornát mélyítettek. A többsoros drótakadályokat az árkok előtt telepítették úgy, hogy folyamatosan tűz alatt tudják tartani. Olykánál az állások előtt 15 soros drótakadály húzódott. A Balti-tengertől Bukovináig többé-kevésbé összefüggő arcvonal húzódott Kelet-Európában. Volhynia homokos lapályai és mocsarai nem kedveztek a védelemnek, ott helyenként nehezebb volt megfelelően erődíteni a terepet. Az állások gyakran beomlottak. A nyugati hadszíntéren alkalmazott betonóvóhelyek kevésbé voltak elterjedve, mivel keleten a tüzérségi előkészítések a lövegek kisebb mennyisége és a lőszerhiány miatt általában rövidebb ideig tartottak.                   A tüzérség a védővonalak mögött helyezkedett el a lövegek űrméretétől, hatótávolságától és nem mellékes esetben szállíthatóságától függően. A harcot a tüzérség akár több órás folyamatos tüzelése vezette be, mely a gyalogság támadásának megindulásakor fokozatosan helyezte a hátrább lévő állásokra tüzét. A harc meg-megszakadó rohamok sorozatát jelentette, melynek folyamán a gyalogosok fokozatosan igyekeztek elfoglalni az ellenséges védelmi vonalat alkotó futóárkokat, követve a saját tüzérség tűzfüggönyét. A két fél első védelmi vonala közötti senki földjén volt a legveszélyesebb tartózkodni, majd az elfoglalt ellenséges futóárkokban, mivel azok hátrafele nehezebben voltak védhetők és könnyebben előre jöhettek az ellenséges tartalékok az összekötő árkokban, mint a tűz alatt tartott senki földjén áthaladni kénytelen saját tartalékok. A nyílt terep gyakorlatilag emberi tartózkodásra alkalmatlanná vált a világháborúban, a farkasszemet néző ellenséges védővonalak várostrom jellegű harcot eredményeztek. A tökéletesedő fegyverek (géppuska) pedig a veszteségeket növelték soha nem látott mértékben.    A 82. gyalogezred létszáma 1916. május végén 5.330 fő volt és négy helyett öt zászlóaljból állott (zászlóaljanként négy század), mivel az elmúlt időszakban minimálisak voltak a veszteségek és folyamatosan érkeztek ki a menetzászlóaljak Székelyudvarhelyről, melyeket a visszamaradt pótkeret-parancsnokság állított fel. Nagyobb harcok idején havonta egy 1.000 fős menetzászlóalj kiérkezése pótolta a veszteségeket (néha a kiképzés csupán pár hétig tartott). Az ezred 1914 augusztusa óta folyamatosan a keleti hadszíntéren harcolt, legénységi állománya és tisztikara többször cserélődött, kevesen voltak, akik 1914 ősze óta életben maradtak. Az alakulat kiegészítési területe Csík és Udvarhely vármegyék voltak, állománya 90 %-ban székelyekből állott. Kisebb létszámban, főleg Csík vármegye Gyergyótölgyesi járásából szolgáltak román nemzetiségűek is. A tisztikart többségében magyar nemzetiségűek alkották, de többen a Monarchia számos területéről származtak. A vezényleti nyelv német volt, a szolgálati nyelv magyar.                                                                                                                                           Az állásépítés alatt az orosz gyalogság folyamatosan puskatűzzel zavarta a székely bakákat, ami előre jelezte, hogy különösen fontosnak tartják ezen arcvonalszakaszt. Az oroszok futóárkaikat egyre közelebb ásták a székelyek vonalaihoz, ami a támadás közeledtét jelezte. Május 30-án az orosz tüzérség zavarótüzet lőtt az állásokra nehéz ekrazitgránáttal, melynek két telitalálat lett a következménye. Mindez a nehézütegek nagy létszámára utalt az orosz oldalon. Ilyenkor a bakák a rókalyukakba húzódtak, azonban sokáig nem tudtak ott sem pihenni, mert a talaj bent nyirkos volt, még a pokrócok használata sem segített. Az oroszok tüzelése éjszaka sem szünetelt, hogy kifárasszák az osztrák-magyar csapatokat. Az orosz gyalogság kisebb próbálkozást hajtott végre május 31-én és június 1-én, melyek a támadást készítették elő. Céljuk az ellenség elhelyezkedésének és tűzerejének megállapítása volt. Június 2-án főzőkatlanokat építettek be a 82-esek állásaiba, hogy az ételt a helyszínen tudják elkészíteni, mivel az élelem előreszállítása hosszú ideig tartó tüzérségi tűz esetén majdhogynem lehetetlen volt. Június 3-án éjszaka az ezred állásait orosz aknavetők tüze borította el, ami számos sebesüléshez vezetett.                          Június 4-én hajnali 1-kor „urráh” kiáltások hangzottak a néhol alig száz lépésre lévő orosz árkokból, és elkezdődött az orosz tüzérség minden addigit felülmúló tüzérségi előkészítése a keleti hadszíntéren. Az orosz lövegek villogó torkolattüze és fülsiketítő zaja döbbenetes látványt nyújtott a székely bakák számára. Az ágyúk bömbölése szinte folyamatos mennydörgéssé olvadt össze. Az ezred századaiból csak századonként négy-öt ember maradt az állásokban, a többiek a rókalyukakba húzódtak. Teutsch ezredes két század tartalékot előrevont az összekötő árkokba, hiszen tudható volt, hogy küszöbön áll az orosz gyalogság támadása a tüzérség tüzének hátrább helyezése után. A zászlóaljak 5.30-kor jelentették az ezredparancsnokságnak, hogy a futóárkok, drótakadályok és a telefonvezetékek megsemmisültek, ezért nehézzé vált a kapcsolattartás. A gránátok gyakran beszakították a több méter mélyre ásott búvóhelyek mennyezetét. Sokakat a légnyomás sebesített meg, ide-oda dobálva a szűk térben, vagy a robbanások következtében a föld temetett be. A megfulladás veszélye miatt a bent lévők kénytelenek voltak kijönni ilyenkor a futóárkokba, ahol minimális volt a túlélés esélye. A félelmet növelte az, hogy a rókalyukakban fel volt halmozva a lőszer, ami telitalálat esetén biztos pusztuláshoz vezetett. A föld alatt lapulva eltöltött hosszú idő miatt előfordult, hogy valaki folyamatosan leitta magát, máskülönben az idegei felmondták volna a szolgálatot. Többen idegsokkot kaptak vagy megőrültek. A szárazság következtében, az állandó becsapódásoktól porzott a levegő és a lángba borított faépítmények füstje jelentősen korlátozta a látási viszonyokat. A kaolinos-homokos talajon kaolinporfelhő keletkezett, mely a fegyverek závárzatába is behatolt, működésképtelenné téve azokat. A korlátozott kilátás miatt gyakran az állások elé kellett küldeni a megfigyelőket, hogy az ellenség nehogy váratlanul kíséreljen meg támadást. A megfigyelők így nagy veszteséget szenvedtek. A megsebesülő vagy hősi halált halt figyelőket azonnal helyettesítették. A szétlőtt telefonvonalakat a híradó katonák (telefonisták) igyekeztek rendbe hozni. Kimászva a fedezékeikből, hason csúszva közlekedtek az árkok oldalfalai mellett, és újra összetoldozták az elszakadt vezetékeket. Önfeláldozó magatartásuk bizonysága, hogy két nap alatt a telefonosztag 90 embert veszített! Máskor küldöncök biztosították az összeköttetést, akik az összekötőárkokban próbáltak hátrajutni a magasabb parancsnokságokhoz, több-kevesebb sikerrel.                                      Június 4-én reggel 9 órára az orosz tüzérség felismerhetetlenné lőtte a székelyek vonalait, a bakák kibújtak fedezékeikből, hogy a kint hagyott fegyvereket megtalálják és használhatóvá tegyék. 10 órára sikerült helyreállítani a vezetékeket, és a századok jelentették, hogy emberben és fegyverzetben egyaránt súlyosak a veszteségek. Megkezdődött a 2. gyaloghadosztály tartalékainak előrevonása. A 82. ezred mögé felvonult a bécsi 24. Landwehr gyalogezred.     11.00 órakor az orosz tüzérség a védelem második vonalára helyezte tüzének súlyát, tűzfüggönyt vonva az állásokra. Ez lehetővé tette a 82-esek első állásainak gyalogság általi megrohanását, és egyúttal elvágta tartalékaik előrevonását a második védelmi vonal mögül.                               Délutánra az emberek idegei már pattanásig feszültek, azonban a tüzérségi tűz folyamatosan tartott már 15 órája. 16.30-kor először támadott nagyobb tömegekben az orosz gyalogság, melynek támadását az osztrák-magyar tüzérség hathatós támogatásával sikerült elhárítani. A 82-esek géppuskái halomra lőtték a nagy tömegekben rohamozó oroszokat, akiknek így nem sikerült betörni az állásokba. Este több századot és géppuskás osztagot át kellett szervezni, hogy maradjon elég ember a harceszközök működtetéséhez.                                                            Június 4-5-én éjjel az állások rendbehozatalához fogtak a székelyek, azonban a tüzérségi és gyalogsági tűz váltakozása lassította a munkát és további veszteségeket okozott. Éjszaka megtörtént a sebesültek hátraszállítása és az élelem előrehozatala is. 5-én hajnalban ismét pokoli tüzet zúdított az állásokra az orosz tüzérség. 6.45-kor megkezdődött az orosz gyalogság ismételt tömegtámadása a IV. zászlóalj ellen, melyet sikerült visszaverni. Az orosz katonák a senki földjére szorultak vissza, ahol az osztrák-magyar tüzérség gránátjai végeztek velük. 10.08-kor az orosz tüzérség a hátsó védelmi vonalakra helyezte tüzét és megindult az orosz gyalogság támadása az ezred teljes vonala ellen. Az orosz tüzérség célja ekkor az osztrák-magyar tüzérség semlegesítése volt, mivel az előrerohanó oroszok az ellenséges állásokhoz érve jobban ki lettek téve az osztrák-magyar védelem tűzerejének. Az orosz katonák parancsra léptek ki árkaikból, mögöttük Kalegyin tábornok géppuskákat állíttatott fel Bruszilov parancsára, hogy aki visszatér a saját védelmi vonalba, azt megsemmisítsék. A tábornok nem takarékoskodott a kifogyhatatlannak látszó emberanyaggal, a fegyverhiányt úgy oldotta meg, hogy a tartalékok fegyverzet nélkül vonultak előre és elesett bajtársaiktól vették el a harceszközt.                           A váratlan támadást a porfelhő miatt későn észlelte a 82. gyalogezred I. és II. zászlóaljának óvóhelyeken tartózkodó legénysége, ezért az abban a korban „muszkáknak” nevezett orosz katonák betörtek a védővonalba és lemészárolták az ott tartózkodókat, ami kezdetben puskatüzet, kézigránátdobást, majd szuronyharcot jelentett. Az északra szomszédos losonci 29. vadászzászlóalj és a délre lévő lengyel 40. gyalogezred állásai is hamarosan orosz kézre jutottak. A 82-esek IV. zászlóalja bekerítés áldozata lett a 40. gyalogezred menekülésének következtében. A III. zászlóalj hátrább lévő magaslaton próbált újból ellenállni és új védővonalat megszállni, ide menekült a IV. zászlóalj megmaradt legénysége is. A kilátástalan küzdelem itt újrakezdődött, a székelyek így képesek voltak fedezni a visszavonulást, habár tudták, hogy a védővonal megtartása a bekerítés miatt lehetetlen.                                                                             Küldöncök adtak hírt arról, hogy a II. zászlóalj 5. százada szintén kitartott állásaiban. Délben Kricsa Andor, gyergyószentmiklósi zászlós kétórai harc után 20 emberrel halált megvető bátorsággal kirohant a főállásból, az előretolt állást visszafoglalta és fél órán át tartotta az orosz tömegek ellen, ezzel időlegesen tehermentesítve zászlóalját. Csak akkor adta fel a teljesen reménytelenné vált harcot és vonult vissza, amidőn az oroszok megkerülték a támpontot és elvágták szakaszát a főállástól. Később helytállásáért megkapta az arany vitézségi érmet.           A 82-esek megmaradt védőszakaszának két oldalán a 19. dandárparancsnokság (a 2. gyaloghadosztály alárendeltségében) a bécsi 1. és 24. Landwehr gyalogezredeket küldte előre ellentámadásra, melyek az orosz zárótűzben a második védővonal elérésekor megtagadták a parancsot és visszavonultak. (Egy gyaloghadosztály két dandárból állt, melyek alárendeltségébe két-két gyalogezred tartozott.) Június 5-én 14.00 órakor a magára maradt III. zászlóalj állásait elfoglalták az oroszok. 15.00 órára elfogyott az osztrák-magyar tüzérség lőszere, ezért már nem tudta hatékonyan zavarni az orosz csapatok felvonulását. A székelyek a végsőkig való kitartásra kaptak parancsot, azonban a felmentő támadás nem érkezett meg a Landwehr ezredek visszavonulása miatt. 15.40-re az orosz gyalogság a III. és a IV. zászlóalj maradékait bekerítette, csupán kevesek tudták átverekedni magukat a gyűrűn és hátrafelé menekülni. A betemetett futóárkok miatt kevésbé lehetett rejtetten vonulni, máskor a szűk árkokban hullákon kellett átgázolni és gyakran cipelni a sebesülteket is. A saját tüzérségnek, mivel visszavonták, mozgásban nem volt lehetősége a csapatok támogatására, akik így ki lettek szolgáltatva az oroszok támadásainak.                                                                                                                     A maroknyi kitörő csapat 16.15-kor érkezett meg az ezredparancsnokság hátrább lévő harcálláspontjára. Ekkor megkezdődött a visszavonulás a 10 km-re lévő Chorlupy-ra (Khorlupy), ahová este 21.00-kor érkeztek meg a zászlóaljak megmaradt részei. Gerley Győző főhadnagy harccsoportja visszamaradt, hogy fedezze a visszavonulást, melynek következtében az oroszok abbahagyták az üldözést.                                                                                                                 Az épségben maradt emberekből Labutka Vencel őrnagy parancsnoksága alatt egy zászlóaljat szerveztek. A 20 századparancsnok közül kettő jött vissza Chorlupy-ra! Az ezred állománya a június 4-i 5.330 főből 718 katonára apadt! 18 géppuskából kettő maradt meg. Székelyföldi kiegészítésű katonai alakulat egyetlen ütközetben sem szenvedett ekkora veszteséget a történelemben.                                                                                                                                Június 6-án délelőtt az ellenség ismét elérte a 82-esek újjászervezett védővonalát, melyet egy lengyel tábori vadászzászlóaljjal erősítettek meg. Délben a túlerő miatt ismét vissza kellett vonulni. A fokozatos visszavonulás alatt igyekeztek mindvégig összefüggővé tenni az arcvonalat, ami csökkentette a bekerítés veszélyét. Wierchówka-nál (Verkhivka) a székelyudvarhelyi Jodál Gábor zászlós önkényesen átvette a parancsnokságot 80 fő visszaözönlő katona felett, rögtönzött védőállást szervezett és megmentett egy vonatoszlopot. Később megkapta hőstettéért az ezüst vitézségi érmet.                                                                          Június 7-én Harazdzha-án, Luck (Lutsk) városának előterében foglalt állást az alakulat, ahol újult erővel bontakozott ki az orosz támadás a 2. gyaloghadosztály által védett Luck-i hídfő ellen. Délután Teremno-ba (Teremnivski) vonultak vissza a 82-esek, ahol négynapi koplalás után meleg ételhez jutottak. Estére Zaborol-ra vonultak vissza a lángokban álló Luck mellett. A hadosztály az összes hidat felrobbantotta a várost átszelő Styr-folyón, az orosz csapatok előrehaladásának lassítására. Zaborol-on június 8-án újból állásba rendelték a 82. ezredet, ahol létszáma csupán 511 fő maradt. Az emberek rendkívül kimerültek a több napi izgalom után. Fásultan, könnyes szemekkel néztek egymásra, volt, akit sírógörcs fogott el, nehezen fogva fel a történteket. Ennek ellenére igyekeztek ébren maradni, mert elalvás esetén növekedett a fogságba esés veszélye.                                                                                                                             Június 11-én Nowy Dvor-nál kiérkezett Erdélyből a XXI. menetzászlóalj 702 fővel, ami némileg növelte az ezred állományát. A legénységet összekeverték és két zászlóaljat szerveztek, melyek részt vettek a további visszavonulásban, többször harcba bocsátkozva az ellenséggel egészen augusztus 12-ig. Ekkor felváltották a székelyeket és nemsokára útnak indították Erdélybe, hogy immáron új legénységgel, új ütközetekben bizonyítsa a 82-es baka, miszerint a Monarchia egyik legkitűnőbb ezrede minden körülmények között megállja helyét a világháborúban. A székelyek reménytelen helytállását a későbbi szerzők az ókori Leonidász spártai király katonáihoz hasonlították, akik mind egy szálig elestek a Thermopülei-szorosban a perzsák elleni harcban.     A Luck-Olyka-i csata végén több mint fél millióra rúgott az osztrák-magyar csapatok vesztesége, temérdek hadianyagot és fegyvert is veszítettek. Azonban az orosz siker távolról sem volt olyan mértékű, mint a Központi Hatalmak 1915. évi gorlicei hadművelete. Az orosz előrenyomulás nem érte el az 1914 őszén elfoglalt területeket Galíciában és szeptemberre végleg kifulladt, hisz az orosz veszteségek az esztelen tömegtámadások következtében jóval nagyobbak voltak, mint a Monarchia esetében.                                                                                                                 József Ferdinánd vezérezredes hadseregparancsnoknak felrótták a csata után, hogy a tartalékokat szétforgácsolta azzal, hogy részenként vetette be az ellentámadás idején, így a tartalék elvesztette támadó erejét. Ráadásul gyengébb harcértékű csapatokból állott, mint az első vonalban harcoló  ezredek legénysége. Egyesek szerint kimagasló támadóerejét az ellentámadáskor jobban ki tudta volna fejteni a 82. gyalogezred is, amennyiben nem a kilátástalan állásharc emészti fel. Az orosz tüzérség pergőtüze felülmúlt minden várakozást, a védelem erre nem volt felkészülve (japán és amerikai hadianyaggal látták el). Az osztrák-magyar tüzérség létszámbeli hátrányban nem tudta tűzerejével ellensúlyozni az orosz tüzérségi előkészítést.                                                               Az orosz katonai siker politikai következménye volt Románia 1916 őszi belépése a világháborúba az Antant oldalán. A Monarchia pedig egy ideig képtelen volt önálló hadműveletek folytatására Németország segítsége nélkül, ami növelte kiszolgáltatottságát a német szövetséges irányába.                                                                                                          Az első világháború veszteségeinek mértéke a kor katonai vezetőit is elborzasztotta, nemcsak az utókor érezheti így. Az állásháború dinamikája kiszolgáltatottá tette az egyszerű katonát a gyorstüzelő fegyverek korszakában. Mindenik hadviselő fél folyamatosan a veszteségek mérséklésére törekedett, azonban nem tudtak igazán hatékony megoldást találni a senki által előre nem látott problémákra, egészen a háború végéig. A háború dinamikáját a harc- és egyéb járművek tömeges bevetése által visszanyert mozgásszabadság és a légierő fejlődése változtatta meg a második világháború idejére.

FELHASZNÁLT IRODALOM:

Németh Lajos: A Luck-Olykai áttörés csatadöntő napjai 1916. június 5. In: Magyar Katonai Szemle, VII. (1937) 4. negyedév.

Bialoskórski Ödön: Alexejev, Evert, Bruszilov és az 1916-i nagy orosz hadisikerek. In: Hadtörténelmi Közlemények, LIV. (1940) 39. kötet.

A cs. és kir. 82. székely gyalogezred története 1883–1919 (Szerző nélkül, az ezredtörténeti bizottság elnöke vitéz Nagyernyei Kelemen Béla.) Budapest, 1931, Madách Nyomda.

Szentgyörgyi Czeke Aladár: A Szurmay-hadtest szerepe a lucki csatában, 1916. június 4. és 5-én. In: Magyar Katonai Közlöny, XIII. (1925) 1–2. füzet.

Julier Ferenc: A honvéd lovasság a lucki csatában. In: Magyar Katonai Közlöny, XVIII. (1930) 10. füzet.

Szász Ágost: A lucki áttörés (naplórészlet). In: Magyar Katonai Közlöny, XIV. (1926) 5–6. füzet.

Kiszling Rudolf: A lucki csata 1916 nyarán. In: Hadtörténelmi szemelvények a világháborúból, M. Kir. Hadtörténelmi Levéltár, Budapest, 1925.