'))+ ''+ (document.layers?'':'

Az 1916. augusztus 27-i román katonai támadás előzményei

1916. augusztus 17-én Románia titkos katonapolitikai egyességet kötött Bukarestben az antant hatalmak kormányküldötteivel. A szerződést az antant részéről Anglia, Franciaország, Oroszország és Olaszország nagy­követei, román részről pedig, Ion Brătianu miniszterelnök írták alá. A szerződésben az antant hatalmak odaígértek Romá­niának 139.000 km2-ert Magyarország területéből  a Központi Hatalmak elleni hadba lépésért. A határ a Debrecentől 6 kilométerre fekvő pontig, illetve a Szeged melletti Algyőig terjedt volna.                                                                                                       1916. augusztus 27-én Ferdinánd király megbízottai Bécsben hozták a Monarchia tudomására Románia hadüzenetét. Ugyanezen a nap éjszakáján 440.000 katona lépte át Erdély védtelen határait. Az Ipoteza Z fedőnevű román haditerv szerint a román haderőnek néhány nap alatt el kellett érnie a Maros vonalát. Innen két irányba kellett volna foly­tassák a támadást Magyarország belseje felé az Alföldön ke­resztül.[1]

A támadásra felkészült román hadsereg a következő erőkből állt: „öt hadtest két-két gyalogoshadosztályra osztva, öt tartalék gyalogoshadosztály, és két lovashadosztály; összesen 625.000 ember mozgósításával. A behívottak száma körülbelül 775.000 volt.”[2]

Miként látták Gyergyóban a román támadás veszélyét?

A nagyszámú román katonasággal szemben az Erdélyt védő osztrák-magyar hadsereg jelentéktelen volt. Az I. hadsereg – melynek Erdélyt kellett volna védelmeznie –, harmincnégyezer katonából, 1.000 csendőrből és 76 ágyúból állt. A segédcsapatokkal együtt ez a hadsereg legtöbb hetvenezer személyből álló hadsereget tudott felvonultatni.[3] A határmenti lakosság félelmének legyőzésére kisebb csapategységeket állomásoztattak bizonyos térségekben, mint például Gyergyó vidékén is. A következőkben hét gyergyói település és a hadsereg viszonyát mutatjuk be, közvetlenül a román invázió előtti időszakban.

Gyergyószentmiklós

Gyergyószentmiklóson az 1916-os esztendőben érzékelhető tényállást és hangulatot Szabó György fő­esperesnek a Domus Históriában leírt helyzetjelentéséből ismer­jük meg. „Reánk, erdélyiekre – olvashatjuk a Domus Históriá­ban – ólomsúllyal nehezedett a szomszéd Románia bizonyta­lan viselkedése. Bíztunk abban, hogy a király német, de Károly király halála után bizalmunk Romániában nagyon megingott. Augusztus havában egy hadosztály jött valahon­nét, vala­me­lyik frontról Gyergyóba is. Azt is mondták, hogy tüntető sereg Románia ellen, hogy vegyék észre, hogy ezen keleti határon is van sereg.

Augusztus 18-án nagy tábori mise volt a Szárhegy felőli réten. Szentmise után… a tábornok azt mind hirdette a papok­nak, hogy nyugtassák meg a népet, nincs veszély. Ezenkívül a hatóságok is felszólították a papságot a nép megnyugtatására a szószékről. Meg is tettük. Ezt a menekülő nép a szemünkre is vetette. De igazságtalanság volt, mert nekünk kötelessé­gün­ket teljesíteni kellett.”[4]

Tekerőpatak

A tekerőpataki Domus Historiában már sokkal részlete­sebben mutatták be az 1916-os évi kisebb katonai egységekkel való kapcsolatukat: „Ezen évben tört ránk Románia népe 1916. augusztus 27-én éjjel, és tett minket földönfutóvá. Már az év eleje [hangulata] igen nyomott volt. Az oláh szomszéd mindig alattomosan viselkedett velünk, ka­tonáinkat el-elvonta a hadszíntérről, de mindig kétszínűs­köd­vén ismét más frontra mentek. Február havában már sok katonánk érkezett Csík-Gyergyóba, nagy hadgyakorlatot is tartottak Csíkszenttamás és Szentdomokos között. Roppant hideg volt. Ditró[n] és Remetén állomásozó katonáink február 12-én, ha jól emlékezem, délután ide jöttek. Parancsnokuk egy kapitány segédtisztjével nálam szállt meg, ide vezették be a telefont is. Itt nyughattak, s reggeli 5 órakor roppant hidegben elindultak a nagy gyakorlatra. Egy pár katona félig meg is fagyott, mi történt velük, nem lehetett megtudni. Az oláh mint­ha megszeppent volna annak hallatára, hogy itt sok katonánk van: a vámot ismét megnyitotta és békességet színlelt.

Az oroszok június és július havában hadseregünket Galí­cziá­ban szorongatván, az oláh ismét bátorságot vett magának és igen szemtelenül kezdett velünk szemben viselkedni, úgy hogy had­vezetőségünk is komoly összeütközésre készült. A leg­rosszabb hírek keringtek: végtelenül aggaszott ez ben­nün­ket. Aratás előtt álltunk. Igen bőséges termésünk ígérkezett. Kerti vetemé­nye­ink gyümölcsösünk is olyan szépek voltak, hogy ilyen gazdag esz­tendőre nem emlékeztünk. Augusztus 2-án leszedték hadicélra harangjainkat. Most már igazán nagy aggodalom fogott el…

Alig szállították el harangjainkat, már augusztus 5-én, (szom­bat estére) községünkbe érkezett 600 honvéd Krausz nevű alezredessel… Másnap (vasárnap) a katonaság parancs­no­kuk­kal együtt szentmisét hallgatott Ezen katonák rövid idő múlva eltávoztak. Alig távoztak, érkezett helyükbe Vaslábról egy más század. Parancsnokuk Muzsik Zoltán. Muzsik száza­dost augusztus 13-án berendelték Szentmiklósra, s helyébe Guzmányi Károly százados jött… Augusztus 24-én a ka­tona­ság elhagyta a vidéket. Augusztus 27-én huszárok érkeztek hozzánk. Parancsnokuk Perczel Ármánd őrnagy volt.”[5]

Kilyénfalva

A kilyénfalvi plébános így írt a román támadást közvetlenül megelőző időszakról: „Augusztus hónap első felében katonák jönnek Gyergyóba. Kilyénfalvára ágyúsokat helyeznek el. Nálam a kis festett szobát egy őrnagy foglalta el, név szerint Ljubojecky ütegparancsnok. A tisztekkel barátságot kötöttem olyan átmenetit. Pajkó tényleges főhadnagy és Dr. Velez mérnök. Lovaikat rendelkezésemre bocsátották, sok szénát és gabonát hordottak be csűrömbe.”[6]

Gyergyóalfalu

Dr. Csáki Béni gyergyóalfalvi plébános a következőképpen értékelte a román támadás előtti időszakot: „Augusztus havát így kísérte az idő kerekén a nagy hazug szava. Oláhországnak Oroszországgal folytatott ravasz politikája minket fenyegetett az egész háború ideje alatt. Beszarábia vagy Erdély?...erre fente fogát. Augusztus elején ez is közelebb esett lelkünk egyéb aggodalmaihoz. Katonaság is jelentkezett. Egy zászlóalj időzött Alfaluban.

Augusztus 18-a volt. Kora reggel. A gyönyörű nap piros rózsának szirmaival bontotta szét sugarait. A piactérnek a plébánia kertje előtti részén hatalmas ütések alatt sietett a földbe a tábori sátor vascölöpje.

A nap is nézte, Alfalut meg egészen meglepte. Amikor a sátor a katonák izmos karjai között kifeszült, s dús fenyőágak és virágok között az oltár elkészült, következett a tábori mise I. Ferencz József őfelségéért. Nagy festett képe a sátor magyar és osztrák zászló frontján cserfa levelek közt. A piac nagy terét a katonaság és a nép nagy tömege töltötte meg. A tábori mise fényét Alfaluban (mert hasonló esetre nem emlékeznek) maradandó emlékként őrzi mindenki. A misét én végeztem.

Java része a katonaságnak osztrák volt. Kapitánya meg egyenesen Östereich tövéről metszett. A mise előre készítésénél, amelyet kardoskodott volt, hogy a mise végén énekeltessék a két nemzeti himnusz: hanem az első a Gotterhalte legyen… A vérbeli osztrák nagyra nyílt szemmel nézte, mily magyar temperamentummal jön vissza válaszul. Magasabb hangon kezdette a vitát. Oda lyukasztottam ki a dolgot, hogy inkább elmarad mind a kettő. Csörgette a kardot, lépkedett jobbra is, balra is, de a vége mégiscsak az lett, hogy az első hely a magyar himnuszé lett.

Misém végével el is énekeltük szokásos lelkesedéssel és sikerrel. Aztán jött a Gotterhalte. Bele sültek. A vége felé egyedül a kapitány fanatizmusa nyomorgatta. A torka gyúlt ki, s hajlott össze markában a kard markolata. A végén bocsánatot kért, hogy nem sikerült. Azután bankett volt a tiszti étkezdén, melyen hívata.

Sokan voltak rajtam kívül Laczkó Zs. jegyző, Fülöp F. bíró, Kiss Antal és Roth István nagybirtokosok. A tábori misénél magyar és német beszédet tartottam. Az utóbbi rövidebb volt. Az osztrák kapitány toasztjában csak úgy pattogott a Romániával szemben biztonságot hirdető tűz.

Reminiscor. Igen, emlékezem augusztus 27-e volt, vasárnap. A predikáció is a keringő rossz hírekkel szemben, mint előbb, most is megnyugtatót mondott, hogy a nép lelke idő előtt fel ne riadjon.

Jöttek az újságok is. Velük együtt ütöttük 27-én este többen az oláhokat a kaszinóban is.

Az egész határ mentén semmi katonaság nem volt, legfennebb ez az árva zászlóalj. Lehetetlennek tartottuk ezt a védtelenséget, ha komoly veszély volna. Így vélte mindenki.”[7]

Csomafalva

„A háború borzalmait az is fokozta – írta Bochkor Ferenc gyergyócsomafalvi plébános a História Domusban –, hogy Romániától állandóan kellett remegnünk, mert féltünk, hogy egyszer váratlanul ránk támad. Ezért már 1916. augusztus havában katonaság kezdett jönni a Székelyföldre, hogy Románia esetleges támadásával szemben meg legyünk védve. Csomafalva is kapott cseh trén kolóniát, melynek kérésére augusztus 18-án Őfel­sége I. Ferencz József királyunk születése napján tábori misét tartottam a templom előtti téren. Egyik tiszt a tábori misét le is fényképezte, mit emlékül ide be is ragasz­tok.”[8]

A „váratlan” román támadás hatása Gyergyó lakosságára

A román előrenyomulás irányába eső határ menti vá­rosokból mint Orsova, Brassó, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda és Fogaras valóságos menekülthullám indult el. A nagyszebeniek kétharmada elhagyta a várost, Csíksze­reda pedig elnéptelenedett. Több mint 200.000 magyar mene­kült érkezett Nagyenyedre, Kolozsvárra, Tordára, Temesvárra, Szegedre és  Budapestre. A váratlan román támadás pánikot és rémületet keltett minde­nütt a polgári lakosság körében.[9]

A román támadás Gyergyó számára valóságos katasztrófát jelentett. Forrásaink – melyek hét településre vonatkoznak – érzékeltetik Gyergyói-medence lakossága egészének egyéni és közösségi tragédiáját.

Gyergyószentmiklós

A gyergyószentmiklósi esperes plébános a következőket jegyezte a Domus históriában az augusztus 28-i román betörésről: „Legnagyobb megdöbbenésünkre augusztus 28-án este bejöt­tek a románok. A nép kevés kivétellel augusztus 29-én, 30-án elmenekült. Az összes gyergyói papok elmenekültek. Nem is volt értelme maradni. Úgyse segíthettünk volna a né­pen. Be­jövetel után még… elfogtak volna, s internáltak volna.

Híveink Marostordába, Hajdúböszörménybe… és más helyre menekültek. E sorok feljegyzője egy menekülővonattal hívei között Székesfehérvárra érkezett szeptember 3-án este. Né­hány napig Prohászka püspöknek volt szívesen fogadott vendége. Székesfehérvár vidékén sok gyergyói menekült nyert elhe­lye­zést, köztük sok gyergyószentmiklósi. Közben felkeres­tem Buda­pesten, Balaton vidéken és Nagyvárad vidékén lévő me­ne­kült híveimet.”[10]

Szabó György plébános esperes a következőképpen értékel­te az 1916-os esztendei román támadást, illetve a szinte hat hétig tartó katonai megszállást: „Ezen támadás egészen véd­telenül ért. Minden tényező elhanyagolta a megbecsülhetetlen kincses erdélyi-rész védelméről gondoskodni. S minthogy a felelősséget magáról senki tényező el nem háríthatja – nem mondunk le soha kártalanítási jogunkról.

      1916. augusztus 28-án gyorsan menekülnünk kellett. Senki biztonságban nem érezhette magát még 29-én reggelig sem. Én, mint ezen nemes küldöttségnek plébánosa maradni akar­tam az utolsó percig, de Grallert tábornok Dr. Rudinszky Alajos hadosztály-plébánost, aki nálam volt szállva, három­szor kül­dötte hozzám azon határozott meghagyással, hogy azonnal távozzam, inkább hagyjam hátra egyik káplánt. Így történt, hogy 28-án este távoztam, hátra maradt Fazakas István segéd­lelkész, s itt maradhatott augusztus 31-ig, de akkor neki is távoznia kellett.

Híveink kevés kivétellel mind elmenekültek. Az egyház érté­keit biztonságba helyeztük, nagyobb kárunk hála Istennek nem történt. Iskolánk felszerelése esett áldozatul és a zárda felszerelése. Anyakönyveink is mind épségben maradtak. Hat hétig tartott számkivetett helyzetünk, az ország különböző ré­szeiben sínylődve, szenvedve lestük az újság híreit. Gyergyó­szentmiklósról október 11-én lett kiverve a vad ellenség.”[11]

A megszálló román csapatok Gyergyó térségének – a székelyek  tulajdonában lévő – itt maradt állat­állományát elhajtották, a módosabb gazdák épületeit kirabol­ták.

A Gyergyó székely lakosságát támadó románok azonban nem bántották az örmény közösség tagjait. Az ömény közösség História Domusában mindezzel kapcsolatban a következőket olvashatjuk: „Románia 1916. augusztus 28-án avatkozott be, melynek hírére a hadvezetőség a határszéli vármegyéket azonnal kiürítette. Híveink részint a fővárosban Budapesten, részint az Alföldön, valamint Győr és Komárom vármegyékben találták fel ideiglenes elhelyezkedésüket. Voltak, kik a fenyegető veszély ellenére is itthon maradtak, mint Lázár János és családja, Bocsánczy Jolán és Irma, Kricsa Konrád, Vákár Blanka, ki különösen hősies magatartást tanúsított. Bátran járt-kelt még az ellenséges katonák között is. Gondoskodott a szegényekről és betegekről. Igyekezett megvédelmezni gazdátlanul maradt házaink ingóságait. Templomunknak legkisebb bántódása sem történt. Felszereléseiben sem mutatkozott semmi hiány, mit főleg Câmpeanu Illés görögkatolikus esperesnek kall betudnunk, ki a távozó Görög Joachim plébánosunknak becsületszóval ígérte, írásbeli elismervénnyel garantálta, hogy templomunk és plébániánk fölött őrködni fog. Így is történt. Csak mikor ő maga is távozott, a visszavonulás idején történtek jelentékenyebb lopások a plébánián. A templom kulcsait Lázár János főgondnok nagy gondossággal őrizte.”[12]  

A román hadsereg kiűzése után a német Litzmann divizió tartotta megszállva Szentmiklóst. A város német katonai megszállása 1916. novemberétől 1918. őszéig tartott.

Tekerőpatak

A tekerőpataki plébános így mutatta be a román támadással kapcsolatos eseményeket:   „Augusztus 27-én este 11 órakor az oláh tényleg hadat üzent. Éjfél után fél 2 órakor a sürgöny megjött az őrnagynak, s reg­gel 5 órakor innen elindultak. Éjjel folyton mentek az ágyúsok is Kilyénfalva és Újfaluból községünkön keresztül, valószínű­leg Tölgyes és Békás felé.

Másnap 28-án reggel az előjáróság is kitrombitáltatta, hogy 24 óra alatt meneküljön mindenki. Marhákról és sertésekről gondoskodni fog, azokat hajtatja pásztorokkal és Udvarhelyt a hadvezetőségnek beadja. Én is 2 fejős jó bivalomat és 2 drb. sertésemet átadtam, és azok még mindig mennek, vagy az áruk valakinek a zsebébe csúszott.

Nagy volt a sírás-jajgatás. Mindenki csaknem eszét vesz­tette, a hirtelen változás miatt.”[13]

Gyergyóújfalu

Az 1916-os évi eseményeknek egy másik krónikása a gyergyó­­újfalvi Bajkó Péter volt, aki szerint már „1916. au­gusztus 23–24-e körül a tölgyesi és a gyimesi szorosokon meg­jelentek a román csapatok.” Három nap múlva, 1916. au­gusz­tus 27-én a község elöl­járósága kihirdette, hogy „Jaj annak, aki rém­híreket ter­jeszt.” A fenyegetés azonban csupán egy napig tartott, hiszen augusz­tus 28-án reggel 6 órakor elhagyta Gyergyóúj­falut a katonai gyalog­ezred és a szekeres-csoport, az elöl­járó­ság pedig rend­őrei által ki­kia­bál­tatta, hogy „Fusson min­denki merre lát, gyünnek az oláhok.” Még ugyan­azon a napon a plé­bános – aki még au­gusztus 27-én két láda poggyászt kül­dött el Magyarországra – a jegyző, a kántor­tanító és a nők elhagyták a tele­pülést. Augusz­tus 28-ától szep­tember 6-ig a falubeliek nagyobb része Gyergyóújfalu erdei helyeire, Veresbükkbe, Libánba és a Limbusba menekült.

„Én az oláh betörésnek nem hittem, – olvashatjuk Bajkó Péter napló­jában – s ha jön is, de kis csoport, s ezt a mi csa­pa­taink Tölgyesnél s a többi szorosoknál megállásra kényszerítik, de ha Csík-Gyergyóba betör­nek is, ott van a második akadály a Hargita hegylánc, itt tönkre fognak veretni.”

Szeptember 7-én azonban, amikor a Békény vize mellett is ropogtak a fegyverek, krónikásunk is Zetelaka felé vette útját, 9-én Székelyudvar­helyen tartózkodott, 10-én pedig vonatra ült, 12-én délelőtt már Debrecen­ben volt felesége szállásán. Ugyan­csak szeptember 7-én, több mint 150 család hagyta el Újfalut, ugyanezen a napon Homlokbükknél megjelentek a vas­lábi romá­nok, akik magyar katonák és csendőrök után kutat­tak. Az első román zászlóalj szeptember 10-én érkezett Gyergyó­­újfaluba, és a következő napon Székelyudvarhely felé távozott. Ez a csapat kirabolta a Fogyasztási Szövetkezetet és Dobribán kereskedő üzleteit. Csatla­koztak a fosztogatókhoz a vaslábi románok is.

Szeptember 12-én egy újabb román csapat jelent meg Gyergyó­újfalu­ban, mely egy gyalogos zászlóaljból, egy üteg tüzérből és szekeresekből állt. Ez a katonai egység két napig tartózkodott a településen. A tisztikar és kísérete, 15 tiszt, 15 tiszti szolga, 10 lovász lóval, 4 szakács és 3 tolmács Bajkó Péter százados házában szállt meg. Szórakoztatásukra öt leányzót is vittek: Szőcs Gazdi Annát, két csomafalvi hölgyet, akik közül az egyik Csata postásné volt, illetve két vaslábi menyecskét. Bajkó Péter elpana­szol­ja, hogy a hívatlan vendégek „összes élelmi­szerem­ből kipusztítottak, szé­na, fa, kert, s a deszkáim­ból, ru­há­zatom­nak, ágyneműmnek javát, cipőm­­nek nagy részét stb. Hordó­szekerem, lánczkötélt, a második pár hámot gyeplővel elvitték... A bikatelepen Dobribán kertben a Pákával szemben lévő sze­ke­resek a szénámat, sarjúimat etették, 8 fám mellett sütkérez­tek. A Vissza­folyó melletti kertemet a tüzérség szállá meg. Ahol kerítésemet elégették, 18-ban tűzhely bizonyítá. A bor­júimat ott a Nagyréti kaszáló­mon leétették.”

Ez a zászlóalj szeptember 17-18-án Parajd felé indult, de már ezt meg­előzően, szeptember 16-án újabb gyalogzászlóalj érkezett Gyergyóújfalu­ba. A zászlóaljat vezető őrnagy 200 darab szarvasmarhát, számos sertést és lovat kobozott el a lakos­ság­tól, és csupán két hét múlva távozott a telepü­lésről.

A román hadvezetés egy századot küldött a libáni fatelepre, mely a Sikaszó jobb és baloldalán építette ki állásait. A román katonák a Libán­ban bujdosó férfiakat elfogták, de két-három napi fogság után szabadon bocsátották. A számukra gyanús elemeket – úgy, mint Pál Antalt a Jáno­sét, Szabó Pétert és Imre Lajost – kíméletlenül agyonlőtték.”

A román katonaság által felállított közigazgatás is számos tör­vény­telenséget követett el a faluban. Bajkó Péter szerint „itt egy tíz főből álló járőr maradt (akiket) Bányász Jánosnál szállá­soltak (el) és két-három oláh csendőr. Ezek a csendőrök úgyszólva mindennap frissen leölt sertés­hússal, libával, csirké­vel táplálkoztak. A sertéshúsból jutott az alszegi asszonyoknak is. A lakmározó helyek a Plébánia lak, Mihálydeák Imre és Máté Mihály háza volt. E csendőrség megkezdé a zsákmányolást, rab­­lást a hős Czirják Mihály (vaslábi bíró) vezetése alatt. Összegyűjtő hely a Plébánia lak volt, de a vaslábi ringyóknak is sokat juttatott.”

A román csapatok visszavonulását október 9-én észlelte Gyergyó­újfalu lakossága, amikor is két-három zászlóalj a Bucsin-tető felől érkezett a településre, Csomafalva felől pedig újabb négy-hat zászlóalj pihent meg Sárospataknál. Október 10-én a felderítő repülőgép megjelenése felgyorsí­totta vissza­vonulásukat, ami azonban nem korlátozta őket rablásukban. Bajkó Péter elpanaszolta, hogy „amit lehetett összeszedtek, így a község bikáit is, több atyafi lovát hajták Békás felé.”

A román támadás időszakában Gyergyóújfalu lumpen ele­mei kihasz­nálták a népesség létbizonytalanságát, a román katonák terrorját, feltörték a kereskedők üzleteit, raboltak és erkölcs­telen­kedtek. Tetteikről Bajkó Péter naplójából értesülünk, melyek kö­zül három esetet emelnénk ki: „1916. augusztus 28 – Kalamár Ignácz kis boltját a menekülők és a helybéli lakosok feltörik, és amit kapnak elveszik. Augusztus 30 – Jánosi Már­ton boltját lá­togatá meg két helybéli csend­őr, ott amit kaptak italt, itták, az élelmiszert evék, az asszonyo­kat, a menyecs­ké­ket a belső szo­bá­ban ölelgették. De aki a boltba bement, külö­nö­sen (az) asszo­nyokat, mindenkit jutalmaztak egy-egy bolti cikkel. Egész napon át folyt a tivornya... Szeptember 8-án a vaslábi oláh asszonyok, oláh katonákkal kezdik Újfalut láto­gatni, több zárt ajtót fel­tör­nek, s különösen pokrócot, vánkost, ágyneműt, ruhaneműt szednek össze és a Folyamban hagyott szekerekre rakva távoz­nak Vaslábra. De meglátogatják a Fo­gyasztási Szövetkezetet, még Kocsist és Dobribánt is (keres­kedők).”[14]

Szárhegy

A gyergyóújfalvinál sokkal tragikusabbak voltak a szár­hegyi események, melyekről Ferencz Gyárfásnak a Székely Nép 1943. szeptember 23-i írásában a következőket olvashatjuk: „Szárhegy férfiai­nak színe-java a világháború harcterein tett bizonyságot arról, hogy méltó utóda At­tilának; a zsenge korúak és öregek az el­mulasz­tott kiürí­tést önmaguk végezték az asszony- és gyermek­népséggel, hogy mentől keveseb­b vagyon maradjon az idege­nek ke­zén. A falu­nak tíz százaléka sem maradt odahaza. A betörők hamar megve­tet­ték lábukat. A falu akkori legkorsze­rűbb köz­ponti fekvésű házá­ban szállásolta el magát egy al­ezredes törzskará­val, innen gya­korolta hatalmát a kevés itthon maradott és a ma­guk­kal tehetetlenek ellen, ez a ház hoz­ta meg a falu legborzal­masabb eseményeit. Tulajdonosa, Oláh Ala­jos birtokos, aki hosszú időn át bírója volt a községnek, elmenekülésekor Deák Tamás bejáró napszámosának így szól – Tamás! Jere ide! A kályha csövébe eldugtam 2 kiló fekete va­dászpuskaport, úgy vigyázz reá, mint a szemedre; ha magyar katonaság jön a fa­lu­ba, vedd ki onnan s tedd jó helyre, amíg haza jövök, ha románok jönnek, ne bántsd, hadd a helyén; te neked nem muszáj me­nekülni, semmi ember voltál az életben, senki nem fog törődni veled, nekem, ha itthon maradok, vagy golyót, vagy nyakra­valót adnak. Nesze, itt egy tízes, iddogálj belőle amíg tart. Isten áldjon meg!

Késő szeptemberi napon az al­ezredes elrendelte, hogy a következő éjszakára fűtsenek be a kályhá­ba. A hűséges román katona a pa­rancsot még a délután folyamán teljesítette, s tűz­rakás után egy őr­mesternek a kabátja ujját letépve, a repesz­darab kisebb horzsolást ejtett a karján. A betörők azonban azt híresztelték, hogy az ezredsegédtisztnek, egy főhadnagynak, leszakította a karjait, és oldalát kitépte a robbanás, most hal­dok­lik, s a parancsnok alezredesnek is súlyos sérüléseket oko­zott. Ezen az ala­pon felriasztották a helyőrséget, estére össze­terel­ték a falu minden férfi lakóját, akár gyerek, akár aggastyán volt, hogy egytől-egyig agyonlőjék azokat.

Az összeterelt férfilakosságot – mintegy 80-at – Oláh Gergely birtokos lakásában zsúfolták össze, a helyőrség katonái egész éjszaka ásták Oláh Alajos udvarán a tömegsírt, hogy nap­kelte­kor bele­lődözzék az egészet. Síri csend ho­nolt az egész falu­ban. A lakásokból egyetlen női fej sem merészelt ki­tekinteni, csak a sírásó csákányok vágásának tompa zuhanása hallat­szott.

A kora reggeli órákban már ké­szen volt a tömegsír, szélein felál­lítva a kivégzendők csoportja. Megfélemlítésül köréje te­rel­ték a hoz­zátartozókat. Irtózatos percek voltak: senki sem tudta, kivel kezdő­dik a halál aratása, és kivel fejező­dik be. Az első hír az volt, hogy az összes férfiakat kivégzik, második, hogy a férfiak hozzátartozóit sem hagyják életben, harmadik, hogy minden felnőttet kivégeznek, a fel nem nőttek majd önmaguktól fognak elpusztulni.

Éppen tömeglövésre állították össze a helyőrség katonáit, amikor az országút porából előbukkanó katonai gépkocsiból egy ezredes lé­pett elő, s sípjába fújva maga elé rendelte a helyi katonai parancsnokot, magyarázatot kérve a tömeg összetere­lé­séről. A magyarázat és tanácskozás után kihirdették: te­kin­tettel arra, hogy a bűnös kísér­let, alávaló merénylet nem köve­telt halálos áldozatot, bár a robbanás célja az volt, a parancs­nokság a tömeges kivégzéstől eláll, s csupán az előjáróság tagjait vé­gez­tetik ki, akiknek tudniuk kellett volna a merényletről. Jövőre való okulásul a kivégzendők hozzátartozóinak köz­vetlen közelében kell maradniuk a kivégzendőknek, de a tö­meg­nek is jelen kell lennie a kivégzés lefolytatásán. Ha a nemtetszés-nyilvánítás jut kifejezésre, az összeterelt tö­meget a katonaság halomra lövi.

Így csökkent le a nyolcvanas szám nyolcra, lévén ennyi fő­ből ál­lt az akkori községi elöljáróság. Névszerinti tagjai voltak: Puskás Balázs községi bíró, Simon Sándor, Csergő Alajos, Lehn János, Sajgó Alajos, Fazakas Mihály, Szabó Já­nos és Erős István.

A kiásott sír nyugati szélén állott Oláh Alajosnak egy fe­hérré meszelt raktárépülete, ez az épület és a kiásott tömeg­sír kö­zötti mind­össze egyméteres területre állították fel a kivég­zendőket egymás mellé, a hozzátartozóikat pedig a tömegsír északi és déli oldalára. Az ítéletet végrehajtó katonákat a sír keleti ré­szein állították fel, úgyhogy minden kivégzendővel szembe két katona jutott. Egy katona tér­delve, egy pedig a mögött állott, és lövésre készen várta a parancsot. Az utolsó szó jogán Puskás Balázs kérte a katonai parancsnokot, hogy hozassanak papot lelki megbékélésre, de megtagadták, pedig valamennyi társa nevében is kérte. Azután arra kérte a pa­rancs­nokot, hogy szemeiket köttesse be. Nem félnek ők szembe­nézni a halállal, de nincs lelkierejük a velük szemben felállított hozzátartozóik pokoli kínjának a nézésére. Ezt is megtagadták! Nyolc véd­te­len, ártatlan székely állott tizenhat felfegyverzett, lövésre-kész román katonával szemben. Kí­nos csend után tizen­hat román katona puskájának csattanása következett, amit a hozzá­tarto­zók velőt­rázó sikítása szárnyalt túl…”[15] 

A szárhegyi Domus Historia a következőképpen mutatta be a fenti eseményt: Az előőrs szeptember 6-án, míg a főcsapat 8-án Kisasszony napján  érkezett a községbe. A bevonuló csapatok parancsnoka új elöljáróságot nevezett ki, akiknek megparancsolta, hogy kutassanak fel minden lakást, és ha lőport vagy fegyvert találnak, szolgáltassák be. Oláh Alajos – aki elmenekült – hátrahagyta az egyik bizalmi emberének, hogy dugjon lakásán a kályhakéményébe puskaport, s ha magyar katonák jönnek előbb, akkor a lőszert vegye ki, de ha az ellenség érkezik hamarább, hagyja ott. A románok Oláh Alajos lakásában szálltak meg. Amikor egy katona tűzet rakott, a kályha szétrobbant és a katonát könnyen megsebesítette.

Ezért a parancsnok bosszúból mintegy hatvan férfit és nőt összegyűjtetett, akiket bezártak Oláh Gergely lakásába. A következő nap azon a helyen ahol a robbanás történt, a virágoskertben egy meszesgödörhöz hasonló sírt ástak a katonák és oda hajtották az elfogottakat. Kiválasztották közülük a nyolc elöljárósági tagot, akik a nekik kiadott megbízatást nem  teljesítették parancsuk szellemében. Odaállították őket a sír szélére, s egyszerre leadott tizenhat lövéssel kivégezték az elöljárókat, akiket egymásra hányva elföldeltek 1916. szeptember 22-én.  Az  tömegkivégzéseket a Szárhegyre érkező magasrangú tiszt tiltotta be. A kivégzetteket 1916. december 14-én

exhumálták és Szabó György plébános segédlete mellett újból eltemették.[16]

Láng Melinda az András Szabolcs tanár úr által vezetett Unicornis történészdiákkör tagja, szépapja történetén keresztül így értékelte az 1916-os évi szárhegyi kivégzéseket:  „Oláh Alajos elmenekülése előtt azt mondja napszámosának Deák Tamásnak, hogy elrejtett 2 kiló puskaport, és ha magyarok jönnek a faluba, akkor a puskaport vegye ki, és tegye jó helyre, amíg vissza nem tér, de ha románok jönnek, hagyja a helyén. Miért mondta

ezt? Úgy gondolta vagy tudta, hogy az ő lakásában szállnak majd meg a románok? Meg akarta ölni az ellenséget, vagy az elöljárókat akarta bajba sodorni? Hiszen a történetek alapján megtudjuk, hogy a község bírója volt. Vajon volt valami konfliktusa az új bíróval vagy az összes elöljáróval? Szerintem lehetett valami konfliktusa az új bíróval, hiszen emberek vagyunk mi is, de azt még valószínűbbnek tartom, hogy a hazáját akarta védeni, de ha ő tudta, hogy ezért rá halál vár, akkor ismét oda lyukadunk ki, hogy mégis lehetett valami konfliktusa az új elöljárókkal. De erre sajnos konkrét adatot nem tudok.

A következő kérdés az, hogy: vajon az elöljárók tudtak az elrejtett puskaporról vagy nem? Hiszen az egyik történet és a Domus História is utal arra, hogy tisztába voltak azzal a ténnyel, hogy puskapor van a kéménybe elrejtve, mégsem tettek semmit ellene. Az is lehet, hogy csak páran tudtak róla, hiszen a történet úgy írja le, hogy: »Teljesítették is a románoktól kapott parancsot, de azért Oláh Alajos lakásán – aki el volt menekülve  és hátrahagyta az egyik bizalmi részesének…«

Az a kérdés, hogy mi történt Oláh Alajos lakásán? Az én véleményem szerint rátaláltak az elrejtett puskaporra, de mégsem tettek semmit ellene, úgy vélték, hogy, ha tüzet tesznek a románok, akkor az összes ott lakó román meghal. De mégsem így történt és a számításuk kudarcba fulladt. Tévedtek!

A harmadik kérdésem az, hogy a kivégzés előtt, amikor megérkezett a magas rangú tiszt, azt állította, hogy tudniuk kellett volna a merényletről az elöljáróknak. De miért kellett volna tudniuk róla, hiszen elméletileg csak áldozatok voltak ebben a tragédiában? Akkor valaki elárulta a románoknak azt, hogy puskapor van a kéményben? Vajon úgy gondolta az illető, hogy megmenekül, ha elárulja társait? Én úgy gondolom, hogy az elöljárók megtalálták a puskaport, és reménykedtek a puskapor felrobbanásán. Igaz, azt nem tudhatjuk, hogy ki mit mondott a románoknak, vagy hogy volt-e lehetőségük, mert erről egyik történet sem beszél, és így csak feltevéseket tudunk magunk elé állítani, amit saját belátásunk szerint állapítunk meg.

Az én következtetéseim azok, hogy valószínűleg Oláh Alajosnak konfliktusa volt az akkori elöljárókkal, és bajba akarta keverni őket. De az elöljárók a parancs teljesítésekor rátaláltak a puskaporra, és úgy vélték, elegendő lesz, hogy megszabaduljanak az ellenségtől. De sajnos nem így történt. A kivégzés előtt említett szavak, hogy: »tudniuk kellett volna a merényletről«, szerintem ennek semmi jelentősége nincs. Csak mivel ők voltak az elöljárók, rájuk nehezedett a teher legnagyobb része.

A következőkben megcáfolom azokat a részeket, amiket én nem tartok reálisnak. Az egyik történet megemlíti, azt hogy Puskás Balázs a parancs szerint végig kellett nézze társai halálát, és ameddig rá került a sor, percek alatt megfehéredett a haja. Ez megcáfolható és meg is cáfolom, hiszen az összes többi történetben úgy írja, hogy egyszerre leadott golyóval ölték meg az elöljárókat. Az újságban is azt írja le, hogy ami után a tizenhat román meglőtte az elöljárókat, Csergő Alajos a két golyó ellenére is állva maradt. Ugyanaz a történet tesz említést, hogy a románok a kivégzés napján elhagyták a falut, és hogy a családtagok pár nap múlva kiásták a gödröt, a kivégzetteket újból eltemették a község temetőjébe. Ez is úgyszintén megcáfolható, hiszen a történetek azt írják le, hogy 1916. október 11-én futva menekültek a románok a faluból, mert hazavezényelték a székely hadsereget. A testek exhumálása biztos, hogy 1916. december 14-én volt, hiszen nem csak írásos adatok tanúskodnak erről, hanem képek is készültek az exhumálás színhelyéről, amelyen a magyar katonák segítenek kiásni a holttesteket.”[17]

Kilyénfalva

Kilyénfalva plébánosa a következőképpen mutatta be a román katonai támadással kapcsolatos eseményeket: „Augusztus 28-án vasárnap, ebédlőmbe együtt beszélgettünk Dr. Velez és Pajka. Majd elváltunk és lefeküdtünk. Hajnali három órakor felköltött Balla Teréz szolgálom: A hadnagy úr azt üzeni, hogy keljen föl, mert Románia megüzente a háborút. Az egész falu mozgott. A katonák már 7 órakor Várhegy felé elvonultak. Nekünk pedig jött a rendelet, hogy délután 4 óráig minden 17–56 éves férfi meneküljön. Kinek fogata van azzal, kinek nincs gyalog, mert Brassóval már elvágták a románok a vasutat. Irány Székelyudvarhely. Hadikölcsönökre a székelység összes vagyonát feláldozta, férfiait odaadta, most szánalom nézni a sok asszony és apró gyermek hurcolkodását. Nekem fogatom nincs. Először elrejtem az anyakönyveket és protokollumokat, számadási könyveket a pince vak ablakába, és saját kezűleg befalaztam. Ez jól van így. A levéltár marad. Az egyház  készpénz készletét megyebíró fogja elvinni. Én az alapítvány leveleket, kötelezvényeket és értékpapírokat pakoltam fel. Az egyházi edényeket összeszedtem, házvezetőnőm sírás és jajgatás közt ezüst és aranyneműink közé pakolja. Egész hétfő pakolás, de már az úton megindult a menet. Mi kedden hajnalban indulunk, fuvaros Balázs Péterné. Kedden hajnalban 31-én az oltári szentséget konsumáltam. Házvezetőm, özvegy Schmidt Rezsőné két kis árvájával, Olga 5 éves, 6 és fél éves felültek a fiákos szekérre és elindultak, én pedig itthon maradtam, de közbe megjött a hír, hogy már az összes papok elmenekültek, én is a kutyám (bundás hófehér nemes kuvasz) szabadon bocsátottam, a szárnyasoknak szemest szórtam be, udvarom és kertem kapuit ledöntöttem, hogy szabad járásuk legyen, egy pár könny leadása után búcsút vettem 10 éven át becsülettel összekuporgatott vagyonkámtól. Üres volt már a falu, nincs hívő, mehet a pap is. Elindultam gyalog. Szolgálóm, ki szintén velem menekült, hajtotta teheneim és disznóim, hiába, Székelyudvarhelyen mind kifogytam belőlük. A templom maradt teljességében, csak a drágább edényeket vittem el, azonban úgy a plebánián, mint a templomban és iskolában, minden szoba és bútor ajtaját, meg a tűzszekrényét is nyitva tárva hagytam, hogy az ellenség ne rongálja össze, ha kutatást tart. Szeptember 1-2-án szerdán és csütörtökön Bethlenfalván édesapámnál szállva töltöttük, de onnan is tovább kellett mennünk, mert már ők is készültek menekülni. Megmentett holminkat édesapámnál hagytam, éppen egy zsák fehérneműt véve magamhoz. Csütörtökön délután 8 órakor vasútra ültünk Isten tudja hogy, hiszen vagy ötezren rohanták meg a kupékat. Csütörtök vagy péntek éjjelét Héjjasfalván töltöttük. Szombaton reggel 10 órakor innen elindultunk, vasárnap hajnalban Kiskapuson voltunk. Az éjjelt Tővisen töltöttük, hétfőn utaztunk, kedden hajnalban Aradon voltunk, 12 órakor Batonyán leszállottunk. Éhesek, piszkosak és  betegek voltunk. Itt ebédeltünk és kicsíptem magamat, ekkor már rám lehetett ismerni, hogy pap vagyok. Még aznap Kevermesre mentünk hintón, hol már dr. Lakatos Géza plébános várt és 1 bútorozott szobát átengedett, és egy hétig vendégei valánk asztalánál. Én itt telepedtem meg. Híveim nagy része Hajdú vármegyében Percsen, Kabán, Böszörményen, Mánáson, Hadházon, továbbá voltak Pesten, Csallóközön. Kántorom Abonyban tartózkodott, tanítóm Csallóközön pihent. Harangozóm, Balla György, egy jó lélek, de beteg test, a menekülés izgalmait nem tudván elviselni Csallóközön bűnbánólag meghalt, ott is pihen. Isten legyen neki irgalmas. Megyebíróm id. Bicsak József Várfalván hol bolyongott, de Erdélyt nem hagyta el.

Én október 2-án Egerbe lettem rendelve, hol 10-éig ültem, innen Aszalóra küldöttek káplánnak, de 7-8 napig voltam itt csak, mert nem szerettem, felmentem Pestre, innen 3 nap múlva Kevermesre visszatértem, hol nyak fogban két hétig feküdtem.

Ezen idő alatt az egyesült német, magyar, török és bulgár hadak alaposan megverték a románokat és Erdély megtisztult. November 15-én útnak indultam szolgálómmal hazafelé, mivel bizonytalan volt még itthon a helyzet, házvezetőm két kis árvájával még ott maradt Kevermesen. Legelőször is Bethlenfalvára mentem. Ott hagyott holmimnak csak a nyomát találtam meg. 24-én Kilyénfalvára jöttem. Minden üres, kirabolva, kifosztva vagyonomból. Nincs kenyerem, nincs fám, nincs ruha, nincs ágynemű, nincs állat. Üres és üres minden. Egyedüli jószágom a Bundás kutyám, kezem nyalja, szűköl. Katonák étkezdéje lakásom, mely a román megszállás alatt oláh csendőr laktanya volt. Egy kis szobát adnak, azt berendezem, kosztot is adnak, de ők az urak, nem én. Iskolánk ki van fosztva, ablakai betörve. Templomunk és belső berendezése sértetlen. A plébánia könyvtára és levéltára ki van borítva a trágyára, lehetetlen állapotban, elázva. Megpróbáltam összeszedni, de nem bírom, mert éjjel nagy hó esik rá. Ott hagyom. Íme a pusztulás. Nincs könyvtár, nincs levéltár.

Egy csapat jön, a másik megy, ellenséges repülőgépek kattognak és bombázzák Szentmiklóst, ezeket meg ágyúzzák alulról. A vas szilánkok csak úgy hullanak. Ez történik nap-nap után. A front a hegyeken nyúlik el Pongrácon túl, onnan folyton hallatszik az ágyú bömbölése. Kántorom és tanítóm nincs. Bort miséhez a katonák adnak, ostyát egy pár hétre valót Kevermesről hoztam, hová még holmi dolgaimért dec. 10-én visszatértem. Kevesen vagyunk itthon, az ünnepeket is csendes misével ünnepeljük. Szomorú karácsony, szomorú újév. Szenvedés az élet, nélkülözés a kenyeres pajtásnak.

A románok 17 itthon maradott öregembert és asszonyt hurcoltak be szekerestől és állatostól Romániába. Karácsonyra visszatért id. Ferenczi Ferenc. Hírül hozza, hogy a többi tutor mind elpusztult. Ezekről háború után fogok megemlékezni. Megyebírám biztat, vigasztal, de még bizonytalan az itthoni lét.”[18]

Alfalu

Az alfalvi plébános így írt a román katonai megszállásról: „Aztán 27-ére jött 28-ának a reggele: hétfő… Ez a hétfői reggel a lakosságot egészen elrémítette. Már éjszaka (vasárnapról hétfőre virrasztó éjszaka) a határon megtörtént a nagy baj. Az oláh becsapta a magyar kormányt egészen, s orvul reánk tört. A támadás első tüzes lángja ebbe az éjszakába gyűlt bele először. A gyimesi vonatot, mikor kérezkedett a határon, beengedték. Aztán tűz alá vették az álnokok és jellemtelenek. A modonyvezető fejét nem veszítette el. Ellengőzzel a vonatot visszanyomta. Közben megsebesült. Amint beszélték egy pár életben is esett halál.

A határszéli lakosság éjszakának idején felriadva, leírhatatlan fejvesztés és jajveszékelés között futott, úgy, amint abban a pillanatban volt. A tölgyesi öreg plébános, Balog Lajos ágyából szaladt ki, csak azt hozván magával, amit hátára vehetett. S szegény öreg útjából vissza akart fordulni plébániájához, de nem engedték meg. Nagy gyalogútja után vissza kellett térnie falujába. Ott maradt minden. A békási plébános Ferencz Sándor, volt alfalvi káplán talárist, s kabátot Szentmiklóson vett magára.

Mi itt Alfaluban a rémhírt nap feljöttekor vettük kézhez. Az elöljáróság mikor kapta a hírt sietett helytállani. A hír megrendített mindenkit. Az óriási felfordulást, felsírást, amely betöltötte a község ellepett utcáit, nem lehet leírni. A kocsmagőzös elöljáróság cselekvésekre képtelen volt.

Futott, szaladt mindenki. Pakolt, ásott, rejtett mindenki, amit csak lehetett. Már délelőtt telni kezdett a nagy út. A menekülésre kiadott irány a Bucsinon keresztül Parajd volt. Remete, Ditró, Szárhegy, Szentmiklós mind Alfalun keresztül menekültek. (A többiek Újfalutól lefele Udvarhelynek tartottak.) Hétfőn, kedden, szerdán annyira tele volt a tenger szekérrel Alfalu, hogy egyik a másiktól mozdulni sem tudott.

E három napnak éjjele, nappala tele volt az iszonyú zajjal, lármával. A szekerek egymás mellett sánc szélétől, sánc széléig álltak az úton, s a hátsó szekerek rúdjukkal az előzőkön voltak. A Bucsin aljától vissza az alfalvi piactérig, aztán még inkább a szárhegyi és a szentmiklósi úton a menet így gyűrűzött. Marha, majorság, sertés stb. hol szekéren, hol a szekér után kavargott a rettenetes menetben. Belesírt a gyermek sok szekérről egy rakásban. Jajveszékelt az asszony, sírt, kesergett. Mindenki menni, sietni akart. Mozdulni senki se tudott, hogyha igen is, hosszabb várás után egy-egy lépéssel.

Kedden délelőtt az elöljáróság is elment. Követte a vármegyei közigazgatást, amely az egész megyét hoppon hagyta. Hatósági közeg, amely irányított volna, nem volt. A szegény nép keserűségének tengerében oda volt dobva. A menekülő nagy tömegnek más vigasza nem volt, mint az alfalvi nagy harang, amelyet reggel is, délben is, este is harangozó-sekrestyés hiányában én húztam nap-nap után. Húztam azért, hogy ennek a nagy tömegnek legalább így vigasztalására lehessek, hiszen máskép, úgyse tudtam.

Csütörtökön augusztus 31-én, tehát 3 nap után Alfalu a szekerektől tisztulni kezdett. A nagy áradat a Bucsinba Parajd felé elhúzódott... Alig maradt valaki a számottevőek közül. Pénteken este, azaz még szombat reggel is számottevőbb ember, aki még itthon őrködött (a szegénység miatt itthon szorultak elemén kívül) Baricz János kerekes és Benke András nyugalmazott szemlész volt. Ők is az erdőre előreküldött családjuktól látogattak haza. Lukács Árpád kereskedő csütörtökig itthon volt szintén, s estefelé kérésemre magával vitte a plébánia és a templom minden értékét magában foglaló ládát is. Becsületességében föltétlenül bíztam, s elmenetele után az értékek sorsáért egy cseppet sem aggódtam. Sok viszontagság között – hisz az út kínja ekkor mindenki számára leírhatatlan volt – vonatra fel nem juthatván, a ládácskát fuvaron Nagyváradig vitte, s ott a székes káptalanba a szerencsétlenség végéig Dr. Karácsony János őrizetére bízta. (A láda jobb időkig most is ott van.)

A jó Isten a derék embernek ritka jóságáért fizessen meg.

Szeptember 1-én pénteken, illetőleg a rávirradó éjjel 1 órájakor jöttek vissza Szentmiklósról, mert a Gyilkostónál maroknyi katonaság állását az oláh csordával szemben elejtette.

Gyergyó kerületében ekkor pap alig volt egy néhány. A ditrói plébános dr. Lukács József ekkor éjszaka gyalog szaladt ki az oláh őrjárat elől és ment gyalog a Bucsinon keresztül Parajdra. Sándor Imre, remetei egy éves káplán ekkor éjjel úgy hurcolkodott el. Útközben a rétnél időző egyes szekér mellett úgy virradt meg. Aztán meghallván, hogy itthon vagyok én is, útját nem folytatta Parajd felé, hanem hozzám tért be.

Siettében szegénysége egynéhány vörös hagymát vett magához kenyérrel, s a zsebébe pedig egy pár nyers tojást vetett be, amely az is ott széjjelment.

A Szentmiklóson vizitáló Fazakas egy éves káplán pénteken éjjel a trén szekerekkel jött Alfaluba. A principiálisok mind elléptek. Reggel tehát Sándor Imre nálam találkozott vele. Igazán nem volt amit tennünk. Esperesem eltávozása után kosztra jártam, s a hét elején a koszt is elmenekült, s én bizony szombatig hol ettem, hol nem, mert nem volt aki fizetett volna, vagy valaki gondoskodott volna.

A trén szekerek két főhadnagya szombaton délebédre szívesen látott. Tehát együtt ettünk. Az egész ebéd csak ezzel telt el: a tiszt urak legjobban teszik, ha még ma elmennek, mert a helyzet nagyon bizonytalan. Parancs szerint nekünk is kész kell lennünk minden percben a folytatólagos visszavonulásra, hangoztatta a trén parancsnokság.

Én még vasárnap misézni akartam annak az egynéhánynak, akik a Mária harangszót is az este elsírták. Asszisztálni ajánlkozott a két kollega is, de eszünkbe jutott, hátha akkor ér a kritikus perc. Beláttuk, hogy hiába erőlködünk. Itt maradásunkkal már nem segítünk semmit.

A két káplán kollega gyalog Udvarhely felé tartott. Én meg estefelé Parajdnak indultam. Dörgött az ágyú keményen. Első szavát különben pénteken éjszaka a trén szekerek visszajövésekor hallottuk.

A Bucsinon éjjel mentem át. Annyi volt a bágyadt, szomorú lángú tűz. Annyi aggódva  reménykedő ember a szekér mellett.

– Hátha innen még vissza is lehetne menni?

Annyi volt az éles gyermeksírás. Annyi a didergés, a fázás. Az éj hideg volt. Pláne pénteken éjjel sok eső is esett. Vizesek is voltak, mert a szombati nap a fellegek mögött maradt.

Két órakor érkeztem Parajdra. Itt találkoztam dr. Lukácssal, aki itt apostolkodott. Melléje szegődtem. Diószegi csendőrszázados mellett községbírói tisztet teljesítettünk, mert az elöljáróság itt is kereket oldott, a pap is távol volt.

Bizony többen voltak akik, midőn jöttek a farkasok, a nyájat mint a [rossz] pásztorok ott hagyták, s ijedelmükben elszaladtak, amikor még maradhattak volna. Így volt ez a gyergyói kerületben is, a fent említettek kivételével, s ezek közé véve még Bocskor csomafalvi plébánost is, aki csütörtökig, augusztus 31-ig nem hagyta el [plébániáját].

A Nyárád mentén Marosvásárhelyre vetődött le egy része a tenger népnek. Akárhova érkezett Vásárhely előtt, sehol se volt megállás, mert addig minden hely[en] menekült[ek voltak]. Más része meg Balavásár felé tartott, ahonnan a csendőrség a már meglepett Marosvásárhelyet kímélvén, Dicsőszentmártonra irányított mindenkit.

Azon a nagy úton, mely Marosludastól Radnóton keresztül Marosvásárhely irányában ide visszajön, illetve Segesváron át Udvarhely, Alcsík, Háromszék, Brassó stb. megyékbe visszavezet, mondom, azon a rettenetes nagy úton, amelynek nagy részét én is Barótról menekült szüleimet, testvéreimet keresvén, gyalog végig jártam, a szegény székely nép tenger könnyet hullatott szét. Hasadt meg a szíve mindenkinek, a mindenével otthon hagyott otthonért.

Balavásár, Dicsőszentmárton, illetve Marosludas és Marosvásárhely között úgy festett a menekülő tömeg, mint egy beláthatatlan népvándorlás... Annyian sírtak, annyian keseregtek, amint a mezőben az út két oldalán kisebb-nagyobb csoportokban pihenőt tartván főzték a szekér oldala mellett a puliszkát, és a már most fogyta felé járó egyéb holmit.

Talán a jó Isten is ekkora szenvedésre résztvevően reá könnyezett, s a betörőket is hat hét múltán azért büntette oly keményen meg?

Marosvásárhelyen, Dicsőszentmártonban, Radnóton és Marosludason marhákat bemérő mázsák voltak a katonai bizottság mellett. A Székelyföld tenger marhája mind ide került, hiszen tartani, élelmezni, feltört lábbal tovább kínozni óriási részét nem lehetett. Nyugodtan mondhatom, hogy akkor öt darab marhájáért az a székely atyafi nem kapott annyi pénzt, hogy pl. ma egyet abból a pénzből tudna venni. (A marha árára lásd Miklós Előd megjegyzését)[19] Kezdetben a marha qualitása szerint szép pénzben kezdette meg a bemérést (kilogramja 4 kor., 3 stb.) de amikor látta az óriási marha anyagot, akkor annyira alább vette, hogy vele a szegény székely nép vagyoni állásának igazán eminens részét vesztette oda. Isten tudja, mikor kilábalható terhet és törést kapott életén.

Dicsőszentmártonban például rengeteg volt az egymásra gyúrtan odahagyott szekér. Gazdái bemérették a marhákból még a járombélit is. Csomagukkal vonatra szálltak, s elmentek az internált helyekre, a megjelölt magyarországi megyékbe. (Azoknak nagy része máig is ott van. Hazatérni nem tudott.)

S mi történt itthon addig, amíg a menekült nép a számkivetés útján hontalanul oly keserű szívvel tévelygett?

A szegény menekültek amikor hazajönnek, az ingatlanuknál egy fogpiszkálóval se kapnak többet. Tönkrement mindenük egészen. Ajtójukat, az oláhoktól bevert ablakaikat, esetleg visszamaradt ágyaikat később a mi katonáink (leginkább a csehek t.i. szövetségbelink a németek is.) hordották, vagdalták össze, és hányták a tűzre.

Kerteket lerontanak, ruhát, ételneműt kegyetlenül lopkodtak.

Igen keményen viselkedtek és kíméletlenül, nemcsak itt, de más helyeken is, a különben sok szívességre hajlandó lakossággal szemben. Megrontották erősen a község erkölcsiségét. Más helyeken is. A pásztorrációnak igen aggodalmas napokat okoztak. Általános panasz más helyekről is [érkezett].

Ad. 1) Több család rejtegette magát a nagy Bucsinban. Az oláhok rajtuk ütöttek, s aztán visszakényszeríttették. Innen magyarázom, hogy meglepőbb számban lettek itthon maradottak, amikor visszatértem. Ekkor jött egy hír is, hogy a trénszekereinket az oláhok maradéka a Bucsinban megtámadta.

Ad. 2) Balázs Mártont a házában a románok az udvaron az ajtó előtt földelték el. Innen temettem a temetőbe november 9-én. Csíki Lajost és feleségét a Bucsinban egy sírba lőtték. Gyermekei úgy hozták a temetőbe haza, s temettük el novemberben.

Ad 3. A Maros hídját a mieink felrobbantották a helyzet nem tarthatásának idején. S amíg én itthon voltam szétnézni, egy autó a rossz őrállás miatt a Marosba bezuhant. Egy katona a sofőr társa (a sofőr csodálatosan életben maradt) meghalt. A mi katonáink, a plébániát lefoglalandók az oláh törésektől tisztogatták. A meghaltat szobámba nyújtották el (János Lajos 32 éves körüli), s innen temettem a kerítésbe katonai rendelkezésre.”[20]

A román katonai betörés következménye és a német katonai megszállás

A gyergyóalfalvi plébános a következőképpen vélekedett a román katonai betörés utáni veszteségekről: „A székely nép tehát iszonyú károkat szenvedett. A Székelyföld e nagy vesztessége a kormány gondatlanságára is írható sok tekintetben.

Amikor a kormányt verő interpelláció egymást érte, a kormány szánalmas jelét adta vergődésének. Az Est kétségkívül szabad szelleme mellett is (most a háború óta becsületes) talpraesett újság helyesen ítélkezett.

Az öröm hírére, hogy a Székelyföld szabad, sok menekülő fellélegzett. Egymás után jövögettek a székelyek hazafelé.

Nagy nyomorúsággal kezdődött az új élet és fájdalommal is, mert az itthon maradottak közül sokan valának a románok áldozatai.”[21]

A megszálló csapatok Gyergyó térségének itt maradt állatállományát elhajtották, a módosabb gazdák épületeit kirabolták. A helyzet a következő időszakban sem javult, hisz a román megszállókat a német katonai egységek váltották fel, akik szintén ellenségesen viselkedtek a helyi lakossággal. Példaképpen ugyancsak Szabó György visszaemlékezéseiből idéznék a Domus Historiából: „1916. október 15-én este 8 órakor visszajöttem parochiámba, egész Gyergyóban egy hétig egyedül voltam és a tábori lelkészek segítségével én álltam a központi és vidéki hívek szolgálatára. Itt a front mögött az első hetekben két tábori lelkész volt, Szentmiklóson és Ditróban.

Minthogy az oroszok megérkeztek Erdély határszéleire, a helyzet folytonosan bizonytalan volt. Minden percben készen voltunk az újabb gyors menekülésre. De ettől Isten megőrzött, mert folytonosan jött a megerősítés.

Mindenfelé romot találtam és a helyzet más tekintetben is rendkívül nehéz volt a folyton érkező csapatok miatt, a kiéhezett, megsanyargatott katonaság mindent [kisajátított], sok volt a panasz, különösen a nagy németekre, kik úgy viselkedtek, mintha ellenséges területen voltak volna, [mint] megszálló csapatok. Panaszt is emeltünk, de kevés eredménye lett, sőt azzal is meg voltunk fenyegetve, ha nyugtalankodunk, egyszerűen kiürítik a területet hadi érdekből. Felülről is utasítva lettünk a panasztól való tartózkodásra...

Székesfehérvárról hazaérkezve itt találtam a Litzmann német csapatot. Az Irgalmas Nővérek zárdáját egészen lefoglalták, mindent az udvarra hánytak le az emeletről. Nem tudtuk megakadályozni, s így a zárda kára megtetőződött. Nálam is sok kárt okoztak, szénatartóba 20 darab lovat helyeztek be, a drága takarmányt a lovak alá hányták. A panasz hiábavaló volt. A nép között is sok kárt okoztak.

Végül megkértük Litzmann tábornokot, s intézkedése folytán a helyzet enyhült. 1917 január havában ezen sereg Gyergyóból Csíkba vonult…”[22]

„Abban az időben a német Litzmann divizió tartotta megszállva Szentmiklóst, de 1916. novemberében már vissza lett foglalva a megszállt terület, s így is maradt 1918 őszéig.”[23]

Nem nehéz felismernünk Gyergyószentmiklós lakosságának elszomorító helyzetét. A katonai események a következőképen alakultak: miután október 11-én a magyar honvédek és a bajor hadosztály legyőzték a városban tartózkodó román hadsereget, a következő nap a Békási szorosban és Békás területén is vereséget mértek rájuk.

Gyergyó lakosságának veszteségei és a hadikárok megtérítésének a lehetősége

Mint láthattuk, Gyergyószentmiklós népességével a később idehozott német csapatok sem bántak jobban.

Az 1916-os évi katonai események Gyergyó lakói számára felbecsülhetetlen értékű kárt okoztak. Ezért a székelység részéről többször is megfogalmazódott a hadikárok megtérítésének az igénye. Több alkalommal is megpróbálták felmérni a háborús pusztítások mértékét. A gyergyószentmiklósiak azonban nem nagyon bíztak a korabeli kormányok ígéreteiben. Ilyen szempontból igen sokatmondó a Gyergyó című lapban megjelent írás az erdélyi hadikárok kifizetésére vonatkozóan:  

„Lapunk december 10-iki számában ismertettük – olvashatjuk a gyergyói hetilapban – Széll József kormánybiztosnak a hadműveletek következtében károsult Erdély részi lakosság segélyezése tárgyában kiadott rendeletét. E rendelettel kapcsolatban A Nap január 3-iki számában a fenti cím alatt a következőket írta: »Amikor az Esterházy-kormány jött, programjának egyik legfőbb pontja volt az erdélyi segélyakció végrehajtása. A román hordáktól dúlt föld népének lábraállítása az egész országnak a szívéhez nőtt, és azt hittük, hogy a kártalanítási akció, melyet annyi szép ígérettel vezettek be, nem fog elhúzódni, mint sok más kormányígéret. De Esterházy távozott és jött helyébe Wekerle, az ígérgetések nagymestere. Akkor már fájdalmas megnyugvással éreztük, hogy az erdélyi segélyezési akció még soká nem ér révbe. Így is van. Hónapok óta hitegetik a székelységet, egyik napról a másikra ígérgetik a kártalanítást azalatt pedig nem történik más mint kárbecslés és egyéb statisztikai munka.«”

Ezután következett a rendelet ismertetése. A cikk írója így folytatta: „Az erdélyi kársegélyezési akció tehát újabb etaphoz érkezett. Most pedig már igazán itt volna az ideje, hogy végre már megkezdjék a károk kifizetését is, mégpedig nemcsak ígérettel, hanem végre magyar királyi törvényes készpénzben. A rendeletekből már elég volt.”

Végül a Gyergyó című lap újságírója a következő gondolatokkal fejezte be eszmefuttatását: „Reméljük, hogy A Nap cikke nem fog egyedül maradni és a fővárosi sajtó más orgánumai is végre-valahára foglalkozni fognak az erdélyi hadikárok kifizetésének már-már ten­geri kígyóvá való kérdésével.”[24]

A kártérítés sajnos sohasem valósult meg. Az ingó javak elvesztését az első világháború után követte az 1921-es évi földreformmal járó kisajátítás. A gyergyói székelyek azonban lelkierejüknek köszönhetően túlélték az őket ért veszteségeket és vidékünk lakosságának életerejét a két világháború közötti időszakban is biztosítani tudták.