'))+ ''+ (document.layers?'':'

BEFŐTT

Már egyre sűrűbben csepeg

a meggyfa édes vére

az udvar tisztára sepert,

töredezett kövére,

apró madarak csipdesik

Jézus remegő testét,

dús lomb közé rejtette el

saját vérző keresztjét,

közömbös égi Golgotán

hág a nap egyre fennebb,

csepegteti reánk a fényt,

akár az érett meggyet,

elmúlik már a délelőtt,

délután lesz belőle,

záporozik vadul a nyár

a forró háztetőre,

van még falatnyi kenyerem,

de az is vérben ázik,

mert mindig meghal valaki,

hogy élhessen egy másik,

vesszőkosár vagyok csupán,

itt-ott már megszaggatva,

míg Anna bent a polcokat

befőttel telerakja.

ELŐJELEK

Rezzen a pókháló az ágon,

mert óvatlanok a legyek,

de átszakítja még a napfény

fejünk fölött a felleget,

égnek az áttetsző gerendák,

s lassan a földre hullanak,

kialszanak a nedves fűben

a késő nyári sugarak,

lerontja majd a szél a kertet,

tenyérnyi vakolatdarab

válik le róla itt is, ott is,

hogy végül semmi sem marad,

pedig még minden csupa pompa

nappali könnyű szédület,

míg a diófák kulcsra zárják

számtalan apró széfjüket,

és tündököl még ablakunknál

a verebek zöld otthona,

de néhol már sárgán kivillan

egy diktátor aranyfoga.

KÉSEI ARS POETICA

Csak lépek verslábtól verslábig,

kőről kőre a víz felett,

s látom, hogy formálatlan formák

a túlsó parton sincsenek,

nem fordulhatok vissza mégsem,

hisz jóval közelebb vagyok

az érkezéshez, mint amennyi

a hátam mögött kavarog,

mi elhangzott, örökre hangzik,

s már úgysem térhetek haza,

nem gombolyítható fel újra

az Ariadné fonala,

nem lehet csend ismét a zajból,

hát mind tovább s tovább megyek,

ha megfújta a szél a lombot,

mostantól örökké remeg,

mert versféleség a halál is,

másfajta mérték, semmi több,

ahogy a Styx vizét csapdossa

a révész, mielőtt kiköt,

s csak azt sajnálom, hogy megállni

már többé sohasem tudok,

figyelem Kháron evezőjét:

trocheusok vagy jambusok?