'))+ ''+ (document.layers?'':'

Nagy Simon portája Szotyorban nyitva áll a betoppanó ismerősök előtt. Láthatóan gépesített gazdasági tevékenységet folytat a több generációt magába foglaló család. Amikor a család legidősebb tagját, a hetvenes éveiben járó Nagy Simont az ősökről kérdezem, a Pálmayt adja kezembe, a Háromszék vármegye nemes családjai c. könyvet. Felütöm a Nagy családhoz: „a Nagy család tagjai a XVI. században hivatalt nemigen viseltek, családi hagyományaikra és székely főnemes voltukra mindig büszkék voltak. Ha azonban hazájokat, vagy vallásukat veszélyeztetve látták, egy percig sem késtek kardot rántani. Báthori Zsigmond legbizalmasabb tanácsosa, Nagy Tamás midőn az országgyűlési ellenzék elnémítására törekvő intézkedéseket látta, kardot rántott a fejedelem ellen. Nagy Barabás inkább börtönbe vettette magát, de a jezsuiták betelepítésébe nem nyugodott bele. [Nagy] György Székely Mózessel együtt esett el a Barcaságon. [Nagy] Józsefet a szászok Segesvár mellett karóba húzták. I. Ferenc császár és király Nagy Ferencnek a »bátor szív« előnevet adományozta, a franciák elleni csatákban tanúsított vitézségéért. Mint huszár főhadnagy, egy század székely huszárral több mint 300–400 embert tett harcképtelenné. Később Erdély lovassági generálisa lett. A századok során dicső haditettek fűződnek a Szotyori Nagy család nevéhez.”

– És ha tovább olvassuk, azt írja Pálmay: „A Szotyori Nagyok, mint ellenzéki nemes székelyek, nem siettek armálist szerezni.” A családi emlékezet szerint Udvarhelyszékről, pontosabban Pálfalváról származik a családunk. Az említett napóleoni háborúban vitézkedő Nagy Ferenc kúriája még megvan a hátsó udvaron, ő építtette.

– Azt mégis feljegyezték a családtörténetben, hogy nemességet a család háromszor is kapott az erdélyi fejedelmektől. Első nemeslevelük 1585. szeptember 27-én kelt, melyet Báthori Zsigmond Nagy Elek de Zotiornak adományozott. Bocskai István 1606. november 6-án Szotyori Nagy Pál, János és Tamást újabb nemességgel jutalmazta. Nagy Gergely pedig 1607. április 23-án Rákóczi Zsigmondtól nyert nemeslevelet. Ha hozzátesszük a császári kitüntető címet is, akkor négyszer kapott nemességet.

– Apám fontosnak tartotta a történeti ismereteket. Pálmay József könyve megvolt a családnak, nem ez az új kiadás, hanem a régi, amit 1901-ben nyomtattak, szép aranybetűs kötéssel. De amikor elvittek, kiemeltek minket, akkor mindent széthordtak. Itt maradtak a Jókai és Mikszáth- levelek is például, amiket őrzött a család még abból az időből, amikor a sepsiillyefalvi kerület képviselőjeként több levelet is váltottak a dédapámmal. Nagy Károly dédapám ellenzéki volt. Korteskedett a választásnál, előbb Jókaiért, majd a követségben őt követő Mikszáth Kálmán győzelméért. Mikor minket elvittek 1949-ben, éjjel, egy negyvenkilós csomaggal, nem az volt az első, hogy az iratokat mentsük. Az ebédlőben volt egy kalotaszegi faragott asztalka, annak a fiókjában őrizték szüleim az értékes iratokat. Édesanyám különösen nagy értéknek tartotta a leveleket. Feldúltak mindet, olyan emberek kezébe kerültek, akik nem értékelték, ki tudja mire használták?! Igen, ismertük a családtörténetet. Báthori Zsigmondtól – akkor még Erdély vajdája volt, nem fejedelem – kapott először nemeslevelet egyik ősöm. Tordán kelt a levél. Aztán az öreg Rákóczi fejedelem, a székelyek ispánja állított ki nemeslevelet Fogaras várában, amit be is jegyeztek a Királyi Könyvekbe. Bocskai Magyarország és Erdély fejedelme Kassán kelt levelével iktatta Nagy Pált, és általa testvéreit, Tamást és Jánost, Magyarország és Erdély nemesei közé. Címert is adományozott az őseimnek, ma is ott van a szotyori református templom szószékkoronáján és a családi kripta homlokzatán: a pajzson két oroszlán ágaskodik a véres kardért. A Szotyori Nagyok kivették részüket a haza védelmében. De tény, a dicső elődökről már kevesebb szó esett a családban. A közelebbi családtörténet jobban élt az emlékezetben.             Ott volt például dédapám, Nagy Károly, aki már egyszerű leányt vett feleségül, Tóth Ágnest, akinek édesanyja, Tóth Anna házvezetőnő volt Brassóban, és szerelemgyereket hozott a világra. Ebből a házasságból származik az én nagyapám, Simon, és testvérei, Zsófia és Ágnes. Nagy Károly testvére, János építész volt, mérnök, és elvett feleségül egy osztrák bárónőt, Riethofeni Gugemberg Eufrosiná-t. E két házasság miatt az üknagyanyám, Pávai Vajna Terézia mindkét fiával haragban volt. Károlyra azért, mert rangján alul házasodott, Jánosra pedig azért, hogy osztrák baronesszel kötött házasságot. Ükanyám megszenvedett a ’48-as forradalomért. A szabadságharc után bújtatta az ellenállókat. Jól ismerte Török Jánost, aki Várady Józseffel együtt részt vett a Makk-féle összeesküvésben, akiket ki is végeztek. Akkor több háromszéki nemesasszony támogatta és rejtegette őket. Egy Kovács nevű kapitány tartóztatta le az asszonyokat és börtönbe zárták.

– Egyenesági leszármazottai Nagy Ferenc huszárkapitánynak, akit Ferenc császár kitüntetett a „bátor szív” címmel?

– Nagy Ferenc külön ág. Ükapám Nagy Tamás volt. 

– Nagy Simonnak, a nagyapának a felesége volt a Kiss Manyi színésznő édesanyja?

– Igen. Apám féltestvére volt Manyikának. Nagyanyámat, aki tanítónő volt, elhelyezték Zágonból Illyefalvára. Nagyapámmal megismerkedett, elég bűnös dolog volt, ugye, háromgyermekes asszonyként. Állapotos maradt, a saját gyermekeit – Lajost, Ilonát és Manyikát – ott hagyta Ilus néninél Zágonban, elváltak, és nagyanyám férjhez jött Szotyorba Nagy Simonhoz. Aztán a gyermekek is sokat voltak itt Szotyorban.

– A trianoni döntés után mekkora birtokot hagytak meg?

– Nagyapám jogot végzett ember volt, de nem gyakorolta hivatását. Dédapám, Károly is jogász ember volt, a testvére, János építész volt. Mesélték a rokonok, hogy Ausztriában építettek egy alagutat, még ma is ott látható a neve, mint a munkálatok vezetője. Nagyanyám Nagy Simonné, Nagy Zsuzsánna a zágoni Nagy Imre kántortanító leánya volt. Az ő első házasságából született Kiss Manyi. Nagyanyám is tanítónő volt, és miután nagyapám meghalt fiatalon, nem tudta vinni a gazdaságot. Apám tíz évesen maradt árván, és tizenhét évesen vette át a gazdaságot, még pedig egy Horváth nevű szásznak köszönhetően. Ez a szász ember Nagy Imre nagybirtokos földjeit bérelte. Nagy Imre miniszteri tanácsos volt akkor Budapesten, felesége Sinkovits Klára néni, a megye leggazdagabb emberének a leánya volt. Ők Magyarországon éltek, de a birtokot kiadták egy szász embernek, aki azt mondta Apámnak, hogy vegye át a tönkremenőfélben levő birtokot, mert, ha nem, egyedül marad, mint az ujja: „vegye át a birtok, én tanítsa magát” – mondta. Apám átvette a birtokot és elment a Nagyszeben melletti szász gazdasági iskolába. Nekiállították répát szedni, de még szerszámot sem adtak, kézzel tépették ki. Volt Nagyenyeden egy másik iskola, Apám levelet írt az igazgatónak, Nagy Endrének, hogy milyen tanítás folyik a szász iskolában, nem tanulnak semmit. Ugyanis Nagy Endre igazgató vezetése alatt nyitották meg a ’30-as évek derekán a Bethlen Kollégium csombordi gazdasági iskoláját.  Válaszlevelet kapott, hogy felvették abba az iskolába. Szorgalommal tanult, bújta a könyveket, jól felkészült, és szerette a gazdaságot. Nagyanyám például előcsíráztatta a burgonyát, és utána ültették el, így három héttel hamarabb ásták a pityókát. 1945-ben gülbaba pityókát termesztettek piacra, jól ment a mezőgazdaság, Apám értett hozzá. 1946-ban, amikor volt a nagy szárazság, holdanként 10 tonna korai termése volt, vetőmag burgonyája jó áron kelt el. Veszekedtek a vásárlók. Igen ám, de olyan infláció volt, hogy a pénzt nem győzték megolvasni, patikamérleggel mérték. Olyan ára volt a pityókának, amit háztól elvittek, mint a piacon az első osztályú cseresznyének.

Tehát visszatérve az impériumváltáshoz, nagyapámtól elvettek valamit a román hadsereg számára, aztán még az egyházhoz is került, de nem vettek el sokat. A kemény harc a kommunizmusban következett, amikor mindenünktől megfosztottak, földönfutóvá tettek. Nem volt nagy birtoka nagyapámnak sem, így keveset vettek el a román világban. Apám a Gróza Péter földreformja előtt 87 hektáron gazdálkodott és Nagy Évának is ennyi volt.  

– Édesapja fiatalon megnősült, és szintén kántortanító családból nősült.

– Nagyapámnak egyetlen saját gyermeke volt, Apám, Nagy Simon. Ő 1915-ben született, fiatalon megházasodott, tizenkilenc éves volt mindössze. Édesanyám Sidó Rozália (szül. 1913-ban), az uzoni református felekezeti iskola kántortanítójának, Sidó Jánosnak volt a leánya. Sidó nagyapám szülei, Pávai Sidó Gergely és Zakariás Berta gazdálkodók voltak, csak nagyapám lett tanítóember, aki Uzonban kapott állást. Végigszenvedte a román világot, mert nem tett esküt. Felekezeti iskolában tanított, és vállalta a kántorizálást Uzonban. Amellett önkéntesen még ellenőr is volt a Hangya Szövetkezetnél. 1940-ben aztán nyugdíjazták.

Tehát szüleink házasságából születtem én (1935) és Tamás öcsém (1942). Engem a román világban kereszteltek és a román anyakönyvi hivatalnál a Nagy Simion Varnava nevet írták be, magyarul Nagy Simon Barnabás. Öcsém magyar világban született, neki már magyarul vezették be a nevét. Mai napig nem tudtam magyarosítani a nevem, a pereskedés és a birtok visszaszerzése miatt, így is annyit akadékoskodtak a visszaszolgáltatással, mert a múlt rendszer kiszolgálói érvényesültek most is, a földek elosztását önkényesen végezték. „Kiosztottak” valósággal minket. Mivel a mi földjeink jó minőségűek voltak, ezért ezeken létesítettek állami gazdaságokat, helyette nekünk imitt-amott egy-egy darabot visszamértek. Öcsémmel ketten kellett volna kapnunk k 50 hektárt, mert ugye, ennyit hagytak meg 1945-ben, a Gróza-féle törvénnyel. Aztán jött 1949, és mint földesúri maradványoktól, elvettek mindent. Utánunk következtek a kulákok, az talán még keményebb harc volt itt Háromszéken.

Most a romániai változások után visszakaptam 21, 60 hektár szántót, s a többit legelőt, a szotyori határ helyett. Az első földtörvénnyel 1991-ben perrel vettünk vissza közel 10 hektárt. Mert akkor telekkönyvvel lehettet igazolni, hogy valóban a téeszbe kerültek a földjeink. Azt megnyertük, de a helyiek nem akarták ténylegesen visszajuttatni. Albert Álmos akkori polgármester jóvoltából kaptuk vissza, mert azt mondta, ha megnyertük a pert, vissza kell szolgáltatni, ha másként nem megy, rendőri kísérettel méreti vissza. Voltaképpen az történt, hogy az állami gazdaság elcserélte a területeket a kollektív gazdaságokkal, és a mi földjeinket a téesz-tagoknak osztották ki. Jött a világváltozás – nem tudom, minek nevezzem, ami itt végbement – és a mi földjeinket kiosztották a kollektivistáknak. A második földtörvénnyel részvényesek lettek sokan, olyanok is, akiknek nem volt földje az állami gazdaságban, aztán amikor felbomlott, akkor minden részvényes kapott földet. Mi pedig újra kifosztottak lettünk. Teljesen a kezükben voltunk akkor is, most is. Így kaptuk vissza Szotyorban a Gabonás-kertet, rajta van egy régi épület, ami még 1802-ben épült, Nagy Tamás építtette. Igaz, a fiai nem laktak benne, mert Károly máshol építkezett, ott most én lakom. Ezen az udvaron állt a dédapám háza, de azt teljesen lerombolták a kommunizmus idején. Ami most itt van, mindent én építtettem a fiammal.

– Beszéljünk 1949-ről, mi történt azon a bizonyos március 2-ról 3-ra virradó éjszakán?

– Jöttek éjjel, éjféli 12 után valamivel, egy csoport emberrel, összeszedték innen a faluból, hogy legyen tömeg mögöttük. Milicistákkal együtt érkeztek. Aktivisták vezették, egy Cser nevű brassói magyar borbély volt az a pártember, aki vezette az államosító bizottságot. Azt követelte Apámtól, írja alá, hogy önként adja át a vagyonát. Apám kikelt magából, azt kiabálta:  „Milicista vezeti ezt a rablást? Jöjjenek! Piszkos banda! Ilyesmit kérnek, hogy én aláírjam? Maga a koronatanúm – mondta ennek a brassói borbélynak – hogy én ilyent nem írok alá!” Szóval ez egy kommunista párthatározat volt, aztán később adtak neki számot is, hogy törvényerejű rendelet legyen. Negyven kilós csomagot lehetett összeszedni, de időt nem hagytak semmire, bevittek Szentgyörgyre egy fekete, dubaszerű autóval. Én tizennegyedik esztendőmben jártam, de még a hétesztendős öcsém is rajta volt a kizsákmányolók listáján. A Milíciának volt egy nagy terme, gyűlésterem lehetett, oda bezsúfoltak mindenkit, akit Háromszéken összeszedtek. Sokáig vártunk, amikor jött egy milicista, és azt mondta, mindenki keressen magának lakást. Apámnak sok jó barátja volt, de kinek a nyakára menjen? Hát egyszer jön Wutsi Frédi (Alfréd) bácsi, aki meghallotta, mi történt, s azt mondta „Gyertek hozzám!” Az édesanyjának a tulajdona volt a Zöldfa Vendéglő, németek voltak, aztán ki is telepedtek Németországba. Nála laktunk 2-3 hetet, s akkor Édesanyám egyik rokonánál, Szemerján kaptunk egy szobacskát, ott lakott a család másfél évet. Édesapám alkalmi munkát vállalt, ahol és amit kapott. A személyi igazolványainkba nem ütöttek még pecsétet, de minden hétfő reggel 8 órakor kellett jelentkezni a milícián. 1950 nyárutó volt már, amikor beszélték Édesapámék, hogy lázadás van a falvakban, ellenállnak a kollektivizálásnak. Bajkó Lajos bácsi, egyik sorstársunk mondta Édesapámnak „Nézd meg Simon, ennek mi isszuk meg a levét!”. Hagyták, hogy a lázadás terjedjen el, legalább két-három hetet hagyták és provokáltak. Szeptember 22-én éjjel szedték össze megint az összes kiemeltet, ugyanúgy, mint ’49 márciusában. Levitték Brassóba a vasúti rendezőállomásra (triaj), bevagonírozták teherszállító kocsikba szüleimet és sorstársaikat, és elvitték Dobrudzsába, akkor Konstanca tartományba. A Tulcea- Babadag vasútvonalon, Katalöy (Cătăloi) állomáson kipakolták az elhurcoltakat, felnőttet, gyermeket, és Măcin rajonban Traian nevű állami gazdaságba vitték, de akkor Dr. Petrov Alexandrov volt a neve. Olyan 60 Km-re volt az állomástól. Ott volt az elhurcoltak között Édesanyám és öcsém. A nevezett Petrovról egyszer a kórházban hallottam. Amikor a disznóknál dolgoztam, egyszer egy kivénhedt kant kellett feltenni az autóra, és egy román fiúval, Țiriac Nicuval fogtuk elől, valahogy megrúgott a disznó, nem is éreztem akkor melegében, de délutánra belázasodtam. Bevittek a rajoni kórházba, Măcin-ba. Temesváryné Gerlóczy Marietta intézkedett, azt hitte, hogy tífuszt kaptam. Negyvenfokos lázam volt, megvizsgáltak és kezdték adni a penicilint izomba, de nem ment le a lázam. Úgy legyengültem, hogy nem volt jártányi erőm, s akkor hajnalban bevittek mentővel a Brăila-i Nagykórházba. Reggel kilenckor jött az orvosi komiszió egy idős professzorral, akit körülvettek a fiatal szakorvosok és gyakornokok. A professzor elveszi a papírt, ami az én lakhelyemet mutatja, és olvassa hangosan: IAS Dr. Petrov Alexandrov nevet.  Csúfosan azt kérdezi az öregúr: Na, răspundeți, cine a fost „doftorul” cel mare? (Na, feleljen, ki volt a nagy „doktor”?) Nem tudta senki, s akkor azt mondja: Ne is gondolkozzanak, mert egy nihilista szélhámos volt. V. I. Lenin nagybátyja. El is magyarázta, hogy ez a Petrov belekeveredett valami összeesküvésbe a Szovjetunióban, és menekülnie kellett, akkor jött a Duna-deltába, ott bujkált. Mivel ismerte a kinin hatását, ezért magas láznál használni kezdte a maláriás betegeknél. Gyógyította a lipován halászokat, ettől lett nagy „doktor”. Azt hittem, megdermedek az ágyban, mikor hallottam.  1956-ban jártunk, Romániában még ott voltak az oroszok, azt sem tudtam, álmodok-e?   De híres professzor volt, csontsebész, nagy műtétekre és konzíliumokra még helikopterrel is vitték el, beszélték utána a kórházban. Tőlem a harmadik ágyban feküdt a Progresul gépgyártó nagyüzem párttitkára, akit egyik társunk provokált, és megkérdezte, mit szól a professzor megjegyzéséhez? Azt mondta: „Lasă, că nu poți să scoți peștile din săritele lor, că avem nevoie de ei.” Akkor hallottam a nihilist Petrovról. A professzor megnézte a patarúgás helyét, és a kialakult fekélybe beinjekcióztak 500 ezer egység penicillint, és délutánra a lázam lecsökkent 37 fokra. Aztán kivágták és helyrejöttem. Ez volt az Alexandrov Petrov története. 

– Előreugrottunk a történetben, hiszen ott maradtunk el, hogy nem voltak akkor ott az elhurcoltak között, amikor a háromszékieket Dobrudzsába vitték kényszermunkára.

– Mi Apámmal kimaradtunk. Gazdasági iskolába jártam Szentgyörgyön, ott értesültem, hogy Anyámékat elvitték. Búsultam, mi lesz most, de a tanáraim vigasztaltak. Jó emlékeim vannak Havadtői Imre igazgatóról, Demeter Sándor tanár úrról, aki Kőröspatakról származott, és aki mondta nekem: „− Ne búsulj fiam, lesz valahogy!” Dél körül hívattak azzal, hogy Édesapám keres. Megörvendtem nagyon. Ő ott volt baksavágni, vagyis erdőgyéríteni a Sugás-erdőben. Vékonyka ágakat vágtak ki, hogy télire legyen fánk. Meghált egy barátjánál, ezért nem vitték el. Másnap jelentkezett a Szekuritátén, vitt engem is magával. Hazaengedtek, hogy ezt-azt szedjünk össze magunknak, de a lakásunk le volt pecsételve. Volt egy kiküldött a városi tanácstól,  Kisgyörgy Tamás, rendes ember volt, felvette a pecsétet, beengedett és azt mondta: pakoljanak össze mindent, amit lehet, jobbacska holmit. Sok nem volt, mert még a bútorokat is úgy kaptuk innen-onnan. A mi házunkból Szotyorban mindent széthordtak. Jut eszembe, hogy miután hazakerültünk Dobrudzsából, évekkel később Anyámat egy kedves ismerős fiatalasszony behívta  a házába, hogy megmutassa, milyen szép, hát nem felismerte az abroszt az asztalon? Még meg is kérdezte, hogy „− Ugye, felismeri a nagyságos asszony?”, Mondta Anyám: „− Hát hogyne, ’sze anyám varrta!”, de nem mondta volna egy fél szóval sem, hogy visszaadja. Anyám sírva mesélte el a történetet.

No, de visszatérve a történetünkhöz. Bevittek Brassóba a Szekuritáté pincéjébe, odahozták az ú.n. „lázadókat”. Minket, a „burzsoá-földesúri kizsákmányolókat” összekevertek a „lázadókkal”. Jó nagy pince volt, frissen padolva fenyődeszkával, oda zsúfoltak össze, és ahogy leültünk, odaragadtunk a gyantás padlóhoz. Ott voltunk egy, de lehet, hogy vagy másfél napot, s akkor jöttek és olvasták a nevünket, és „echipare” paranccsal kivittek egy dubába, egymáshoz szólni sem szabadott, ha mégis megtettük, ránk kiabáltak. Felszállítottak a fellegvárba, akkor börtön volt: Hadnagy Pista bácsi, Borbáth Dezső, Bene József, Bene Dénes, egy másik szállítmánnyal hozták Szakács Jánost, ő „lázadó” volt, Kicsi Vilmos, rájuk emlékszem. Következtek a kihallgatások, úgy működött, mint egy kisebb üzem, jöttek-mentek az autók, szállították a rabokat. Ott voltunk három hónapot. Fiatal voltam, jóformán gyermek, tizenhatodik évemben jártam, kiéheztettek úgy, hogy egy életre megtanultam enni, akármilyen ételt adtak, finomnak tűnt. Reggelre volt tercs, valami puliszkalé, olyan három deci, egy kicsi marmaládéval. Első napokban rá sem tudtunk nézni, de később a csajkát az ujjunkkal kimártottuk. Délre volt valami gyenge leves, benne néha murok megvagdosva, de úgy, hogy ropogott a fogunk között a homok, nem mosták meg, és árpakása, ma már az sem tudják az emberek, hogy mi az, és mellé 25 deka kenyér, a napi adag. Estére megint valami hasonló lé. Minket nem hallgattak ki, mint a lázadókat, hanem ott tartottak, amíg Dobrudzsa felé összegyűlt egy új transzport. Szegény Zsigmond Zolti bácsit ütötték-verték. Ő vágta el a telefondrótot otthon, Gidófalván, amikor a falu lakosai fellázadtak, két fiatalembert meg is lőttek a milicisták a megtorlás során. Nem vallott. Gúzsba kötötték, ütötték a talpát, kínozták kegyetlenül. A fellegvári börtönben beszélgettek a foglyok, kérdezgették, hogy miért vitték oda őket? Emlegették egy pártitkárnak és egy szekus főhadnagynak a nevét, akik jártak a faluba és biztatták őket, hogy ha nem akarnak kollektívet, szervezzenek tüntetést, elvégre népi demokráciában élünk. Azt is mondták, hogy írják fel a tüntetés tábláira, hogy „Éljen Sztálin elvtárs! Éljen a Román Kommunista Párt! Le a kollektívvel!” Az emberek pedig szót fogadtak. Na, ez volt a „lázadók” története. Minket, amikor annyian összegyűltünk, levittek Tulcea-ba. A Milícia épületében voltunk egy szűk hetet. Megengedték, hogy kísérettel kimenjünk, vásároltunk puliszkalisztet, túrót, olajat, volt egy nagy fehér mosdótálunk, amit vittünk magunkkal, és abban főztük a puliszkát a milícia konyháján. Bene Jóska bácsi osztotta el mindenkinek. Őt két testvérével − Dénessel és Zoltival − Dálnokból emelték ki. Két csajkával kaptam, nem győztem enni. Utána a milícia „kiadott” a zebili kőbányának, és ők „elvállaltak”. Zebilben egy vasúti kőbánya volt, erős gneiszet bányásztunk, kemény kőzet volt, tört, mint az üveg. Hosszúnyelű kalapáccsal törtük és raktuk vagonokba. Volt egy bakancsocskám, de kellett vegyek egy gumibocskort, mert az nem csúszott az emelőn, amikor taszítottuk fel a rábát, a bakancs csúszott, de a gumi tapadt. Még volt egy hasonló korú gyermek, tizennégy esztendős, ha lehetett, a mikóújfalusi Szakács András, Bandika. Hazafelé leveleztünk, tudattuk, hogy élünk, megvagyunk, addig nem tudtak rólunk semmit. Innen, a szentgyörgyi rokonoktól értesültünk, hogy Anyám és öcsém hol vannak. Itthoni közvetítéssel léptünk kapcsolatba velük. Egy Pătrașcu nevű volt a bánya igazgatója, megkértük, hogy engedjen el meglátogatni. Hatvankét kilométerre voltak tőlünk, a Duna mellett, Orejaria (Rizsfarm) – úgy mondák, nagy barakkok voltak. Gyalog elmentünk, néztük a térképet, románul írta a falvakat, de ha kérdeztük, hogy merre menjünk, csak a régi török neveket tudták, Alibiköy (Hagighiol,), Besteköy (Bestepe), Ortaköy (ma Horia), ahogy az öregeket is mind török névvel szólították. Valahogy így hangzottak. Az állami gazdaság, ahová mentünk Mircea Voda-hoz tartozott, ott volt a központja. Elértünk az állattenyésztési részhez, ott megháltunk, Apámék sok ismerőst találtak, beszélgettek. Ott volt például Hollaky Béla bácsi és Ilus néni, Tamásfalváról,  és Jakabos Anti bácsi, aki ott is halt meg, nem érte meg a hazajövetelt.  Másnap aztán elmentünk, megkerestük Anyámékat. Nagy barakkban laktak, mindenkinek volt egy priccs, alatta a csomagja, feje felett egy polcocska. Aztán kérvényeztük, hogy engedjenek oda, ahol ők is dolgoznak. Borbáth Dezső bácsi is velünk volt, ő dálnoki volt, szintén „lázadó”, közeli rokona Barabás Miklós festőnek. Szegény még a kapun sem ment ki, mégis lázadó lett. Felesége és családja Konstanca tartományban voltak egy faluban, így neki könnyebben ment ugyanazon tartományon belül. Két hét alatt meg is kapta az engedélyt. De mi Konstanca tartományból Galacba kértük az áthelyezésünket, nagyobb bürokráciába került és hat hónapba tellett, amíg elengedtek. 1951-ben jártunk, jött az ősz, learattuk a rizst, kicsépeltük, még jó idő volt, októberben a Dunában mosakodtunk. Kellett is, mert a rizspor, csépeléskor vastagon rakodott az emberre. Utána jött a szántás, ökrökkel, egyes ekével szántottuk a rizsföldeket.

− Idézek egy történet abból a beszélgetésből, ami a zaláni Apor László családjának kálváriájáról szólt. Apor Márta mesélte – ő kislányként élte meg a dobrudzsai kitelepítést –, emlékeiből idézem: Semmi pénzünk nem volt, decemberben, amikor szántottuk a rizsföldeket, zokniban jártam az ökrök előtt. Emlékszem nem tudtam melyik a „hisz”, melyik a „csá”, de nemcsak velem esett meg. Néhai Szotyori Nagy Simonnéval történt meg a következő kedves eset: rókabundában ment az ökrök előtt, s egy eresztevényi földbirtokos, Laborfalvi Benke László fogta az ekeszarvát, életében ekét sem látott, tartalékos tiszt volt, rendkívül udvarias, s mondta Rózsika néninek, hogy „hisz, kezit csókolom!” Rózsika néni ment elől, fütyült, énekelt, s húzta jobbra. „Hisz! Kezit csókolom!”− mondta újra Benke és az eke kidobta, kiesett a barázdából.  Feltápászkodott, s azt mondja „Az istenit naccsága, hisz, ha mondom magának!” Körülbelül így romlott a stílusa. Ezek voltak azok az epizódok, amit nem lehet elfelejteni. Ismerős a történet, hiszen az édesanyjáról van szó?

− Nem éppen úgy volt, Mártika nem jól emlékezett. Magyarul mondta Laci bácsi: megide ne, meg hó, vagy meg csá, románul tényleg úgy mondják „hisz,”még hozzátették „hisz boá” vagy „hisz boálá”, „csá boálá”, ami betegséget jelent, de úgy csúfolódtak, magyarítva a szót. Megmaradt ez a történet, emlegették aztán később is, bár hamarabb történt, mint ahogy mi odakerültünk Apámmal. Én is szántottam, de úgy megtanítottam az ökrököt, hogy nem kellett vezető, pedig két embert adtak egy eke és négy ökör mellé. Egyedül szántottam a négy ökörrel. S aztán télen kanász lettem, disznógondozó. Ott is ragadtam, nagy örömöm telt abba, ahogy a kocák malacoztak, ott ültem mellettük még éjjel is, hogy meg ne nyomják a malackákat. Normánk volt, aminek teljesítése után kaptuk a fizetést. Olyan gyenge pénz volt a lej az ’50-es években, hogy 1951-ben 250 lej volt a havi bérem, és egy kg zsír ára 50 lej volt. De sokat és jól teljesítettem, még prémiumot is adtak egyszer, pénzjutalmat. Öcsém is mellettem dolgozott, de öt évvel volt fiatalabb nálam, akkor még gyermek volt, így az ő normáját is én teljesítettem.

− Mi volt a legnagyobb nehézség? Mi tette elviselhetetlenné az életet? Volt-e társasági élet, vidámság is a keserűségben?

− Számkivetettek és kiszolgáltatottak voltunk. A két közeli falu Traján és Cerna volt, ez utóbbi kissé messzibbre.  Apám ott valami lisztet vásárolt, többecskét, vagy tíz kilót, s a nyakán hozta haza 6-7 kilométert, megerőltette magát, és kapott egy agyér-bénulást, alig negyvenévesen.  Lebénult fél felére. Ekkorra történt az is, hogy én is sárgaságos lettem. Nem éreztem jól magam, elmentem Horiá-ba, amint említettem, török nevén Ortaköy-be. Az orvos nem engedett haza.  Hat hétig ott voltam, s onnan amikor kiengedtek, gyalog mentem haza, vagy 13-14 km-t. Anyám apámmal a Brăila-i kórházban volt. Öcsém is velük volt.

Társasági élet? Igaz, fiatalok voltunk, de kevesen, egykorúak velem csak Apor Márta és Jakabos Ildikó, de voltak román barátaim, így néha bementem a trajáni hórába, ahol egy harmonikával muzsikáltak, és körtáncot jártak, felöltözve szépen román ruhába. 1956-ban, amikor volt a magyarországi forradalom, a románoktól hallottuk a híreket. Nagy rokonszenvvel néztek ránk az egyszerű emberek, erősen szerették azokban a napokban a magyarokat. Hívtak be, akinek rádiója volt, hogy hallgassuk.  Mondogatták, hogy jó lenne, ha megszabadulnának az oroszoktól hozott kollektív gazdaságoktól. Akkor még nem volt befejezve a kollektivizálás, a kicsi kollektíveket, a társulásokat megcsinálták, ahogy nálunk is, aztán a ’60-as években indult a nagy nyomás, hogy mindenkit bekényszerítettek az MTSZ-ekbe (mezőgazdasági termelő szövetkezet). Még a hatósági emberekkel szemben is mellettünk álltak. Öcsém egyszer nagyon kívánt egy biciklit. Vettem neki egy román gyártmányú Victoriá-t, gyenge volt, de nekünk az is nagy dolog, két-három hónapi fizetésem spóroltam meg rá, és még kölcsön is kértem. Egyszer csépléskor jött a faluból a milícia, s valami pártaktivista, hogy elrekvirálják a biciklit a cséplési szezonra. Szegény lebénult apám is kiabált rájuk, ahogy tudott, én sem hagytam a dolgot, és észrevették a traktoristák, de felfigyeltek a irodában is, hogy mi történik? A traktoristák pártomra álltak, s odajött a főmérnök, Nică Gheorghe volt a neve, kérdőre vonta, hogy „Maguk mit akarnak. Ez itt állami gazdaság, s ezek a mi embereink, maguknak itt semmi köze nincs hozzájuk, dirigáljanak otthon a faluban. Eltakarodjanak innen!” Elkergette őket. Nagy megszégyenülve elmentek.

Apámat még négy évet ápoltuk az agyembólia után, lebénulva volt ott. Szerencsénk még így is egy „földinkkel” volt. Dr. Sepsiszentkirályi Kiss Kálmán törvénybíró, Brassóban írta a kérvényeket, és egyet a sok közül jóváhagytak. 1958-ban hazaengedték az egész családot. Nagyapám, Sidó János uzoni házában laktunk, akkor volt itthon a nagy kollektivizálási hullám, munkahely nem volt, és Brassóba nem mehettünk, mert DO-sok voltunk. Anyánknak a dobrudzsai nyolc évet nem számították be a nyugdíjba, és nem volt, csak kilenc éve, tehát kellett még egy, tehát tíz év a szociális nyugdíjjogosultsághoz. Uzonban az állami gazdaságnál kerestek egy takarítónőt, próbálkozott, de nem vették fel. 1963-ban a DO-t megszüntették, s akkor elment dolgozni, a kollektívgazdaságban volt segédkönyvelő. Apám 1967-ben meghalt, s utána Anyám elment Brassópojánára egy szállodába dolgozni, ágyneműraktáros volt. Nem sokkal később méhrákos lett, kezelték, s megműtötték Kolozsváron, de operáció után – már jobban volt – egy vérrög elindult az erekben és a szíve megállt. Három évvel élte túl Apámat, 1970-ben meghalt.

− Hogy alakult az élete?

− Huszonnégy éves voltam, mikorra hazakerültünk. Be akartak sorozni katonának itthon is, mert Măcini-ben nem sikerült. Ott behívtak és azt mondták, írjak kérést, hogy sorozzanak be a román hadseregbe, és írjam bele, hogy milyen helyzetben vagyok. Így felszabadulok a DO alól − mondták. Persze elvittek volna munkaszolgálatra. Nem ezt választottam, jobb volt Anyám s Apám mellett kényszermunkán, mint munkaszolgálatos katonának lenni. Mikor hazakerültem Dobrudzsából, hívattak ide Szentgyörgyre ugyanezzel a mesével. Akkor már huszonnégy esztendős voltam, gondoltam eltelik még két év valahogy, és huszonhat évesen már kiöregedem a sorkatonai szolgálatból.

Uzonban nehezen kaptam munkát. Fiatalon megházasodtam, született egy fiam, szép gyermek volt, mindent ő örökölt Uzonban. Méhészettel kezdtem foglalkozni, és ilyenformán vállalkozó maradtam a kommunizmusban is, miután 1964-ben felszabadítottak a kényszerlakhelyről. Kezdtem egy család méhvel és három rajjal, és szaporítottam, mentem vándorolni az akácvirágzáskor. Olyan évem volt, amikor 3 és fél mázsa akácmézet hoztam haza. Húsz évet a méhek után éltem. A házasságom sajnos nem sikerült, elváltunk, otthagytam Uzont. Megismertem a mostani feleségemet és elköltöztem Dálnokra, ott éltünk az ők házukban. A legelső méhpavilont én készítettem. Egy autóbusz aljára építettem fel a 82 méhcsaládos pavilont.

1990 után rögtön nekifogtam gazdálkodni Dálnokon, majd itt, Szotyorban és Illyefalván béreltem területeket. Közben harcoltam, hogy adják vissza a mi tulajdonunkat, vettem egy traktort, és azzal szállítottam a méheket. Visszaszereztem ezt az életet, itt, ahol most lakunk. Mindenütt keresztbe tettek, ezt a 88 áras udvart perrel szereztem vissza, pedig semmi nem volt meg rajta, buldózerrel temették be a házunk helyét.

− Az elmúlt évtizedekben mi történt itt, Szotyorban?

− Mikor államosítottak, ide állami gazdasági székházat helyeztek, még megvolt minden épület. Utána átköltözködtek Uzonba, és ezt meghagyták a vendégmunkásoknak, Bákóból, Vrancea-ból jöttek munkások. A lovakat bekötötték a házba, azok a ház oldalát kiduvasztották, a mennyezeti gerendákat pedig eltüzelték. Nem jártunk vissza ide, csak Halottak napján a temetőbe. 1990-ben, a változások után azonban visszaigényeltem a földeket az akkor földtörvény szerint, de betettek részvényesnek az állami gazdaságba. 50 árat adtak vissza természetben. Fellebbeztem, ám ellenségesek maradtak a helyi vezetők is, az állami gazdaság vezetői is.

− Magyar magyar ember ellen ismét, mert akik döntéshelyzetben voltak itt helyben, magyarok voltak.

− Fel is szólaltam egyszer egy gyűlésen, elmondtam, hogy „én a kommunizmusban üldözött voltam, s amikor jött az új világ, a hatalomban mind azokat láttam, akik nekem üldözőim voltak, úgymond. Ezért kellene összefogjunk, akik magyarok vagyunk, ne pártoskodjunk, marjuk egymást.”  Meggyőződésem, hogy csak akkor maradhatunk meg, ha megszűnik közöttünk, magyarok között az ellenségeskedés, nem szakadunk pártokra, nem szóródunk szét.