'))+ ''+ (document.layers?'':'

NOTHING ELSE MATTERS

Cantata Profana

Mikor még nem tudtad, hogy az éjszakai madarak

huhogásától rettegni szokás. Hogy egy sóhajtás, egy

pillanat, egy könnycsepp is elindíthat valamit: s árvíz jön,

lavina; de te még nem félsz ártól, lavinától, földrengéstől.

És az az arc most, mint egy sivatagi város; két kútja fakó,

kiszáradt, kiholt, homokkal teli. A kilincs hidegét nem

érzed, a szoba sivársága nem kondít már beléd. Mert

hidegnek, sivárnak kell lennie most? Ül, előredőlve, az

asztalra könyökölve egy szarvas, patái finoman sörényére

tapadnak. Mereven, magában nyugszik két lába, mint két

tutaj a füves partra vetve, ami alól megszökött a folyó.

Az ég kéksége, a fű zöldje, a hó fehérsége, a szél zenéje

kint az ágakon, minden ugyanaz. A vér zúgása úgyszintén.

A lélek erdeje, mezeje, kék ege pedig – tudod – beláthatatlan.

És nedv csorog a fákból, édes, édes nedv, amikor az ujjaid

belemártod. A szél zenéje, a lélek erdeje, mezeje, kék ege!

Aztán az idő lassan elcsöpög, meg sem zörrennek, ahogy

távolodsz, a száraz ágak, levelek. Amikor indulna ő is, de nem

moccan a csüd, nem lendül a test. Mintha a hegyről szikkadó

avart hordott volna le a szél, és azt a szobát, a lelkét is feltöltötte

volna vele, és e süppeteg, barna örvénylő homályon többé már

nem hatolhat át hozzá se hang, se kép, se a fény.

És sajog, fáj, béna és sötét, tejfehér és néma és szürke minden.