'))+ ''+ (document.layers?'':'

PALÓC TERMÉSZET

Az elképzelt erdő növényei állandóan

belém ragadnak, kíméletlen-kökény, áldott-

csipke meg a többi. De ezek a belém

ragadások éppúgy hozzátartoznak az

életemhez, akár a szeretkezés utáni

kényes hallgatás, a depresszió vagy a

kétes egzisztencia.

Az elképzelt erdő azért mégis valóságos,

csak a házunk feletti utat szegélyező

fákat, bokrokat rendezem át gondolatban.

A kerítés tövében és a hegyoldalon szétszórt

gumiabroncsokból, tapétafoszlányokból és

háztörmelékből kápolnafélét eszkábálok –

talán a szégyenérzet miatt.  Utam első

fáit kicsit beljebb képzelem,  a barlangot

is, ahová a háborúban még fegyvereket

rejtettek a helyiek, többek között nagyapám.

Itt Északon újra járnak a medvék az

ösvényeken, meg a farkasok, építek egy

saját farkasneveldét legbelül, ahová nem

érnek el a túrázók szürke szemeikkel.

Mindig is szerettem volna saját farkast.

A legnehezebb az első példányok magamhoz

édesgetése lesz. Nagyon régen az álmatlan

embereke engedték a farkasokat a palócok,

aki túlélte a legjobb alvó lett utána a

megyében. Hiszek nekik.

Nem mindegyik vad alkalmas erre,

az álomhozókat szigorúan ki kell

választani, a többi mehet vissza a

rengetegbe. Az enyémbe, máséba,

tök mindegy, csak az én fényes

bundásaimtól minél messzebb. Ez

nem elvi, szigorúan biológiai kérdés,

bár nem tudok róla semmit, csak

érzem, hogyan neveljem őket, hajnalban

milyen húst hozzak nekik, mennyire

friss vizet, és hol van az pont, mikor

a finomra darált régi utcák részleteit

már beleszórhatom, kapubejárók lehelet-

finom csíkjait, megsimogatott szobrokról

a levált törmeléket, egy törött bajusz-

darabot, kis vért, némi vasat, ilyeneket.

Hogy kikre engedem az első álomhozókat,

még nem tudom, előtanulmányok kellenek,

de most az emberekre nincs időm. Ha eljön

a pillanat, majd ránézésre kiválasztom

őket, mikor a henteshez megyek. A városban

majdnem mindenki rosszul alszik, legalább

hatvanegy éve, ők úgy  mondják, szarul.

BETÖRT IDŐ

(El)Esik az idő, ahogy a zongoráján

játszik. Egy csomó világot választhatok

magamnak, melyikbe költözöm be.

Megtöri, széttöri. A szomszéd zenész

egy bárban dolgozik, nincs köze a

rosszulléteimhez, mondja. Keveredik

bennem a múlt és a jövő, egymásba

forognak. Fogadkozik, hogy nem az ő

játéka miatt. Hiszek, nem hiszek, 

tapadnak a hangok. Szemben meg

 a park hullik darabokra. Nincs semmi

 közöm hozzá, mondja, leüt egy billentyűt,

keményen simogatja.  Közben megreped

egy pad, reped a föld; rossz horror,

életlen. Ha tudnám, mire várnak bennem

az elmúlt századok. Akkor. Akkor mi?,

kérdi egy akkord. Kint egy fa dől a járdára,

eltöri.