'))+ ''+ (document.layers?'':'

1.   ma leírok száz sort gyűrött papírra

könnyed írásgyakorlatképpen

komolyan kell venni azt mondják

hiszen a toll a kardnál ésatöbbi

a szemérem az apácáknak való

kíméletlenül őszintének kéne lenni

az őszinteségről hazudni bármi szépet

de ahhoz meg nem vagyok elég bátor

(s lásd akadt (n)ő ki érti e szavakat

10. de mégis elszökött magától)

önvád ez is: a téma keresése

príma kis ok az újabb őrlődésre

hogy az égi és a ninivei hatalmak...

költő vagy – de hisz éppen ezt akartad

a vége úgyis az hogy a fél fekete eb

elüget a sínek mellett trelleborg felé

és minden egyes kilométerkőnél

saját démonai jönnek majd elé

az istenhez küldöm interpellációmat

20. (de persze dacosan nem felel az ég):

„tessék pontosan megmondani

hány napot élhetek még”

érdekes hogy most ez jut az eszembe

legutóbb egy kórházi ágyon

köszönt be a karinthy koponyája

(álmodtam is róla – rossz álom)

pedig nekem még agyműtétem se volt

és nem tartottam attól hogy bezár már a bolt

azt hiszem még csak nem is féltem

30. csak a fél tüdőm szakadt le – ennyi az egész

talán könnyelmű vagyok – de ez vagyok és kész

a költőknek amúgy is biztos helyük van az égben

szóval megtanultam akkor mi az a légszomj

anyáméktól jöttünk éppen kolozsvár felé

vagyis otthonról haza – furcsa helyzet

szúrt a mellkasom épp a szívem mellett

de tudtam: nem a szívem – hiszen a levegő

sűrű volt – alig fért be az orromba

mintha belülről fojtogattak volna

40. a szenvedés itt is olyan mint a pokolban

csak ott az időtlenséggel tetézik

fentről úgy szórták elénk a hódarát

ahogy a szakács a rántott húsra a prézlit

sötét volt – az útmenti fák közt

megbújtak a kentaurok és suták

közben a szemközti sávról futtukban

felénk kaptak a vad fényszemű kutyák

de nem értek el – mintha védett lennék

éreztem ahogy nyom a nehéz vértem

50. lehunytam a szemem és tisztán láttam

hogy homokos szomorú vizes síkra értem

ki vagyok én és mi ez a romlandó anyag?

és a reflektorok – mintha százszor jönne fel a nap

ilyen zagyvaságokat gondoltam hazáig

és a másodikra úgy mentem fel a lépcsőn

mint ki hófödte csúcsok között mászik

de mikor elaludtam azért megéreztem

hogy nagy messziről nehéz kürtszó hallszik

aztán azt álmodtam hogy fuldoklom álmomban

60. pedig az ember sosem álmodja hogy alszik

másnap megműtöttek – szédülök-e most

– kérdezte az altatóorvos fölém dőlve

dehogy – feleltem de már nem voltam magamnál

olyan sötét volt mint soha előtte

nem éreztem és nem álmodtam semmit

mikor felébresztettek nagyon kába voltam

a kezembe adtak egy lezárt üvegedényt

minden második lépésnél belebotoltam

egy kacskaringós gumicsőnek egyik vége

70. az edénybe lógott és víz alatt állt

a másik vége sajnos menedéket

a hármas és négyes bordám közt talált

egy háromágyas kórterembe vittek

edényemet rákötötték egy szivattyúra

mint egy vízipipa épp úgy működött

(ekkor gondoltam először karinthy úrra)

kiszívták a rossz levegőt a mellkasomból

ez a dolog éppen négy napig tartott

közben elolvastam pár könyvet gondolkodtam

80. elképzeltem a víz mögött a partot

az egyik szobatársam lufi bácsi

volt – jól feldagadt a feje szegénynek

a másik szőrös volt akár egy orangután

ő nem beszélt sokat – hála az égnek

lufi bácsi többször is majdnem meghalt

de ha kapott levegőt viccelődni próbált

a másik három órát borotválta mellét

aztán másnap a műtőbe betolták

ilyen vidám volt az élet a rongytüdő utcában

90. (anyám persze csak később tudta meg a dolgot)

járkáltunk egy csővel az oldalunkban

hisz egy jó erdélyi a jég hátán is boldog

nem volt nehezebb mint megírni ezt a verset

nem volt könnyű sem mint az élet általában

lufi bácsi tán meghalt – én túléltem

két szám vagyunk a nagy statisztikában

most hogy ennek már két éve is elmúlt

szürreális mintha egy dalí-festmény volna

dacára mindennek csak megérem a százat

100. felöltözöm és elmegyek a boltba