'))+ ''+ (document.layers?'':'

P. kinézett az ablakon. Alig akart hinni a szemének. Vastag hótakaró borította a teret, a százágra sütő Nap sugarai szikrát vetettek a vakítóan fehér takarón. Kilépett az erkélyre, kihajolt, körülnézett: amerre a szem ellát, ragyogó fehérség. A falon függő hőmérőre pillantott: higanyszála 34 fokot mutatott. Csorgott a hátán az izzadtság. Odalenn, a téren egy kutya ugrott nagy kedvvel a hóba, belehempergett, harapta, túrta. Mégsem lehet hó, tűnődött P., bármennyire is annak tűnik. Fölöltözött és leügetett a társasház elé, belegázolt a fehér paplanba. Kellemes hűvösséget érzett, üdítő csiklandozást a kánikulában. Miért nem olvad el, morfondírozott.

− Miért nem olvad el? – lépett hozzá egy nagy szemű nő, a hangja enyhén remegett, az arca kipirult a lázas izgalomtól.

P. vonzódott a nagy szemű, piros orcájú nőkhöz. Szeretett volna valami frappáns, valami igazán szellemdús válasszal szolgálni, szorosan összetekert agytekervényei azonban petyhüdten hevertek koponyája üregében, semmi sem bírhatta őket mozgásra.

− Miért nem? – öltötte magára a tűnődő entellektüel álarcát P.

A nagy szemű nő legyintett, csalódottan elsétált. P. követte a tekintetével. Kiváltképpen szépen formált fenekére összpontosított.

− Ilyen szemérmetlenül bámulni egy gömbölyded női segget – hallotta a háta mögül −, miközben egyéb bámulnivaló is akad… Hát, komám…!

Megfordulván Zebulonnal, a grafikussal találta magát szemközt.

− A hóra célzol?

Zebulon buzgón bólogatott.

− Ellenőriztem – jelentette ki. –Hűs. Mi több: hideg. Kétség kívül hó. El kéne olvadnia, mégsem teszi.

− Mert közel az idők végezete! – oldalgott melléjük egy szürke arcú alak, s a kezében tartott rikító színű brosúrákat kínálta feléjük. P. elhárító mozdulatot tett, Zebulon viszont elfogadott egyet, hogy legott el is merüljön benne.

− Ha véget érnek az idők, utánuk az időtlenség következik? – szögezte neki a kérdést a szürke arcúnak P. Az nem felelt, csak nyújtotta felé a nyomtatványt rendíthetetlenül. P. ingerülten legyintett.

− Időtlenség, idétlenség… − morogta.

− Ez sértő az úrra nézve – vetette oda Zebulon foghegyről.

P. föl- és nyomban elismerte a grafikus igazát.

− Elnézést, nem akartam megbántani – és hogy jószándékát bizonyítsa, mégis elfogadta az orra alá dörgölt kiadványt. A szürke arcú menten tovább lépett. Nyilván elvégezte a dolgát, s nem akart több időt elpazarolni. Hite szerint abból amúgy sem rendelkezett sokkal. Ezzel szemben szétosztanivaló színes füzetkéből rengeteget szorongatott a hóna alatt.

− Közel az idők végezete, közel… − dünnyögte távozóban.

− Meg van talán írva, hogy amikor nyáron hó esik, és nem olvad el, akkor véget ér minden? –lamentált P.

− A fizika törvényei csődöt mondtak – emelte föl a fejét a brossúrából Zebulon. – Nekem ez meggyőzőnek tűnik.

− Mire nézvést?

− Akármire – vonogatta a vállát a rajzoló. – Beleértve az apokalipszist.

Könnyű neked, duzzogott magában P., több tucatszor rajzoltad meg, egész sorozatokat szenteltél a világvégének, talán még díjakat is nyertél velük. De nem mondta ki hangosan, amire gondolt, beérte egy talányos hebegéssel:

− Voltaképpen, voltaképpen…

Zebulon zsebre vágta a szürke arcútól kapott olvasnivalót, intett a jobbjával, s mire P. fölocsúdott, már a tér túlsó felén tartott.

És a hó nem olvadt el egészen délután négy óráig. Akkor azonban egyik pillanatról a másikra eltűnt. Mintha szublimált volna. A televízió és a rádió szerint az egész várost és a fél megyét beborította, hajnali négykor esett le, mindössze pár szempillantás alatt, aztán tizenhat óra nulla perckor eltűnt: volt-nincs. Az Interneten annyiféle magyarázat keringett, ahányan a képernyők elé ültek. Az idők végezete nem érkezett el azon a napon sem. A következőn ugyancsak hiába várták a fanatikusok.

A harmadik napon P. szembetalálkozott a nagy szemű, kerek tomporú nővel. Megkísérelt szemkontaktust teremteni vele, ám kudarcot vallott. Mikor a nő elhaladt mellette, megérezte parfümjének illatát. Fölöttébb kellemesnek találta az odort. Hosszan nézte a ringó csípőt. Egészen, míg be nem fordult egy sarkon. Akkor utána iramodott. Mire utolérte, alaposan megizzadt.

− Elnézést – szólította meg.

A nő felé fordult, végigmérte, határozottan megrázta a fejét.

− Ha ez lenne az utolsó napom, akkor se.

− Értem – P. nyomorultul álldogált, nem bírta elszakítani a tekintetét a nő egyre kisebbnek látszó alakjától.

És mindezek ellenére az idők végezete a negyedik napon sem érkezett el. Az univerzum újabb haladékot kapott.

Amiképpen elfogadható, tudományosan verifikált magyarázat sem született a nyáron lehullott és tizenkét órán keresztül el nem olvadó, majd egyik pillanatról a másikra elillanó hóról.

Az ötödik napon P. megtalálta az előszobájában a brosúrát, amit a szürke arcútól kapott. Belelapozott, szíve megtelt apokaliptikus árnyakkal. A hatodik napra virradóan zaklatottan ébredt, a világvége kísértette álmában, álló nap az akkortájt szokásosnál is lehangoltabban ténfergett. A hetedik napon kidobta a szemétbe a színes füzetkét és elhatározta, elfeledi mind a nyári havat, mind a nagy szemű, pompás fenekű nőket. Azóta dolgozik a magára kiszabott feladaton. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. És néha úgy érzi, talán mégis az lenne a legjobb magyarázat a világra, ha betoppanna az apokalipszis.